Kelet-Magyarország, 1990. december (50. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-30 / 305. szám
8 || KeletA Slagprarszág ÜNNEPI MELLÉKLETE 1990. december 30. Magyar festő Kárpátalján Saját arccal az idegenek között Az Ungvári Területi Szépművészeti Múzeum előtt váraKoztam Szemán Ferencre. Csípős'hideg volt a reggel. A megbeszélt időpontban felbukkant az egyik saroknál: viseltes szövetkabátban, lassú, de egyenes járással közeledett. Az arca művészarc, a pillantása leginkább Dosztojevszkij meggyötört tekintetére emlékeztet, amikor bemutatkozunk. Néhány napja nyílt kiállítása a múzeumban afféle jubileumi. 1987 ben volt ötvenéves, de akkor nem rendezhetett kiállítást, mert a moszkvai Pravdában Kárpátalja elsőszámú közellenségének kiáltották ki. A bírálat logikája ez volt: Szemán Ferecnek a bátyja Amerikában él, a festő tehát állandóan az emigráció gondolatával foglalkozik, ezért fest burzsoá, dekadens, absztrakt képeket. De nem volt szerencséje az elsőnek induló tárlattal sem, még 1967-ben. Nemcsak az volt a baj, hogy önállóan mert jelentkezni, hanem az is, hogy a képek között volt néhány portré, önarckép és akt. Három nap után jött a telefon egy éjszaka: leszedni a képeket, a plakátokat még a városból is eltakarítani! Szemán Ferencnek, Kárpátalja magyar festőjének tehát lényegében a december elején megnyílt kiállítása az első a szülőföldjén. A magángyűjtők segítőkészek voltak, mert elküldték. aJestménye- kéí Moszkvából, Jerevánból, 'Talli nból; Krjev- ből és máshonnan. —- Nagyon nehéz volt a hatvanas években — emlékezik Szemán Ferenc. — Annak a festménynek és festőnek, aki nem a szocialista jelszavakat hangoztatta, nem volt keresnivalója. Én pedig úgy gondolom, hogy a művészetben minden áramlatnak, ízlésnek lét- jogosultsága van. A művészettől semmiféle új megoldás nem lehet idegen. A hatalomnak az volt a kifogása velem szemben, hogy én sohasem festettem tájképeket: búzamezőket, nyírfaligeteket. Engem mindig az emberek érdekeltek, az arcuk, a testük, a .gondola;, 1 Ezért aztán kikiáltottak ■é,mnak. aki megalázkodik a kapitalizmus előtt. Szemán Ferenc (A szerző felv.) Szemán Ferenc ötéves kora óta fest. Ötvenháromban beiratkozott az ungvári képzőművészeti gimnáziumba, aztán Észtországba került, ahol a főiskolán nagyon sokat tanult. Szemán a körülötte lévő világ megismerését önmagával kezdi. Ezért is fest annyi önarcképet. Arra törekszik, hogy az ember lelkivilágának mélységeibe hatoljon, s ezeket a belső tartalmakat megfesse. A portréfestésre a kényszerű szükség is vezette, hiszen ebből kellett (kell ma is) megélnie. Kétszáz-kétszázötven rubelért festett le gyerekeket, felnőtteket, hogy aztán elkészülhessenek a maga képei. A mostani súlyos gazdasági helyzetben Szemán nem kap kuponokat (jegyeket), mivei szellemi szabadfoglalkozású. A barátai segítik ki, hogy tudjon kenyeret, olykor húst vásárolni. Glasznoszty (A szerző felv.) Krisztus föltámadott! (Markovics Mátyás felv.) Nézegetjük a kiállítást. Én megdöbbenek: elementáris erővel hatnak rám a képei. A színei, a formái. Keresem, hogy mivel magyarázható a korábbi tiltás. Nem találom. Ezek az alkotások egy zseniális művész festményei. A fehér és kék színek a hit és az égi tisztaság jelképei. A realizmustól az impresszionizmusig, az absztraktig minden stílus jelen van a kiállításon. Sőt! Ennek a meggyötört festőnek humora is van. Elég csak a Brezsnyev kabátját átrázoló festményre vagy a Krisztus föltámadott! című alkotásra pillantani. A pártvezér kitüntetésektől súlyos ruhadarabját jégtüskék tartják a szárító- kötélen, a vöröskatona pedig egyik napról a másikra istenfélővé vált. Maró, leleplező humor ez. Mi lett volna velem, ha nem tudok nevetni? — néz rám Szemán Ferenc. — Ki lehetett volna ezt bírni? A beszélgetés a múzeum igazgatójának a szobájában folytatódik. A fiatalembernek sokat köszönhet a festő, mert kiállt mellette. A mostani kiállítás felelősségét is ő vállalja. A tervekről váltunk néhány szót. Talán Belg- rádban lesz egy kiállítása, és szeretne bemutatkozni Nyíregyházán is. Szeptemberben a Szovjet Kultúra és Tudomány Házában kiállították néhány képét, de nem szereti a csoportos tárlatokat. Amit ő csinál, annak saját arca van, és ez az arc nem érzi jól magát idegenek között. Nagy István Attila ősz beköszöntéA vel a kertjük végi lehűlt folyópart helyett ismét társakra talált Jakab András: a házuk előtti erdő vadalma- és vadkörtecsemetéire nemes rügyeket szemezgetett, s nap mint nap felkereste, nézegette, ápolta hegeiket, hogy jövőre hazaültesse kertjükbe. S találgatta, melyik mikor fordul termőre, s kik esznek majd belőle. Boldogság töltötte el, hogy dicsőségét több emberöltőn át érlelik majd a fák. És az őszutó hidegebbre fordultával, míg el nem szunnyadtak, néhányszor még körbejárta őket, levélpaplant húzott tövükre. S felballagtá- ban sokáig, néha szürkületig elbámulta, hallgatta a szélben. ♦ Hangjuk messzi, rég látott társaikat idézve, távoli boldogságokat, kései szomorúságokat és új vágyakat gerjesztett fel benne. Fájdalom és vágyakozás együtt, melyek felkavarták és vonzották, mint gyereket a visszasírt anyai szájból suttogott boszorkányos mese emlékezete. Azért szenvedett és rajongott már jó tíz éve, amiért megbüntették, amiért megbűnhődött. Egy tanyáért, ahol mint fiatal, kezdő tanító tizenkét évig tanított. S hogy nem vállalta a felszámolást, az iskola megszüntetését, s a gyerekekkel való beköltözést a távoli diákotthonba mint pártfeladatot, szigorú megrovással és „kilépett” munkakönyvvel, osztályidegenként szélnek eresztették. December első napjaiban, amikor kopogósok és a néhány hószállingózástól még járhatóak maradtak a faluból kikanyargó földutak, gyakran elindult. Egyik út a szülőfalu felé, a másik, az ebből leágazó, a sokkalta hosz- szabb, tanítóskodásának helyére, arra a tanyára vezetett: VáKiállítás egy ügynökség fotóiból A New York-i Modern Művészetek Múzeumában 1947-ben alapította meg a Magnum csoportot hét világhíresség: Robert Capa, Henri Cartier-Bressen, George Rodger, David Seymour (Chim), Rita és William Magnu- motj valamint Maria Eisner. Olyan típusú központot hoztak létre, amelyben a fényképészek újfajta együttműködése és szuverenitása a vezérlő elv. Elhatározták: a fotósok ezentúl tulajdonosai lesznek saját negatívjaik- nak, beleszólási joguk lesz a képeik publikálásába, és teljes függetlenségben dolgoznak. Ezeket az elveket máig fenntartják, olyannyira, hogy a budapesti Magnum kiállításról minden sajtóorgánumnak csupán három kép reprodukálását, közlését engedélyezik. Amerikai és európai körút után érkezett most hozzánk ez a nagy jelentőségű kiállítás, amely hatvan fotóművész 300 feketefehér .és színes képét sorakoztatja fel. A Magnum kiállítás a Legújabbkori Történeti Múzeumban a Budavári Palota A épületében január 6-ig látogatható. Fél évszázad fotókon — ezt az alcímet viseli a tárlat, amelyet a Magnum hárommillió képet őrző archívumából válogattak. Az egész világtörténelmet bemutatják az 1930-as évektől. Mert, noha a csoport csak 1947-ben alakult, s a tárlat is főleg az alapítás után produkált képekre koncentrál, láthatjuk itt a magyar származású Robert Cápának a spanyol polgárháborúról és a 2. világháború időjén Párizs felszabadításáról készített képeit. Itt vannak Henri Cartier-Bressen- nek Spanyolországról és Indiáról, Georg Rodger-nek a Bergen- Belsen-i koncentrációs táborról, David Seymour Chimnek az 1936-os párizsi népfront megmozdulásról készített fotói. Amerikai és nemzetközi politikai, művészeti események tudósok, festők, zenészek, politikusok portréi sorakoznak a falakon. És, hogy a parádés névsort folytassuk, találkozhatunk Elliott, Erwitt, Josef Koudel, Brune Barbey, Werner Bischof, Bruce Davidson, Susan Meiselas felvételeivel. A Magnum Photos Inc. ma is élő, működő ügynökség, 36 teljes jogú taggal és számos külső munkatárssal. Egykori elveiket ma is vallják, vállalják: alapos felkészültséggel, személyes stílusban dolgoznak. Talán ezért is kíséri példátlan siker, elismerés munkásságukat. Évente többezer fotót publikálnak, rendszeresen részt vesznek nagy fotó- kiállításokon. Mindezideig száz olyan könyv jelent meg, amely a Magnum munkáival foglalkozik. A budapesti kiállítással egyidő- ben adták ki az USA-ban A mi időnk: a világ a Magnum fotósainak szemével című kötetet, amely e tárlat valamennyi képét közli. S készítettek egy 10 perces filmet, amelyben interjúk hallhatók neves Magnumos fotósokkal. Láthat a közönség egy másik filmet is, amelyet a Magnum fotósai által készített filmekből állítottak össze. K. M. Chris Steele Perkins: Emlékkép egy fiatal palesztinról ELÁRVULT AZ gyódott indulni. Ennél az elágazásnál találta magát ismét. Azzal jött el otthonról, hogy vesszőket vág, hóseprűnek valókat, mint korábbi teleken. Magával hívta kutyájukat. Mindenüvé, a kert alá, a folyópartra, s a távoli bolyongásaiban is elkísérte. Előbb most is csak álltak, álltak az út előtt. A szülőfalu felé haladó, amelyet annyiszor taposott már, három kilométernyi és nyílegyenes volt. Behunyt szemmel végigment volna rajta. Jött azon már bukdácsolva is, amikor a keserűséggel telt lelkét itallal higította fel. A másik, a tanyának vezető, ennek a többszöröse. És végeláthatatlan frissen vájt csatornákkal és gurdalyos szegéllyel, kökénybokrokkal tűzdelt. Jó tíz éve nem járt rajta. A legeslegszebb emlékek kötötték oda, csalogatták a végéhez. Ott kötötte össze a szerelem Icával, feleségével. S ott született az első gyerekük is. Ott lett igazi férfi belőle, ott ölelte magához a végtelen táj, a csorbítatlan szabadság. „Talán van még ott egy-két ház, egy-két ismerős" — vágyakozott. Nézett erre, nézett arra, a kutya meg őrá. Indulni kellene! Vágyai, melyek az utóbbi hetekben ismét fellobbantak, elindították, dacára a hóvihart jósló időnek. Sötét este lesz, mire visszaér. „Majd segítenek a falvakból kiderengő fények meg a fehér út” — nyugtatta magát. Boldog volt. Olyan, mint amikor a menyasszonyával sétálgattak ezen az úton. Akkor nyárelő volt, virított a táj. Most csapzott és csupasz kökénybokrok sötétlettek csak, és küldték tovább és tovább. Kétszeresen is édes volt ez a mező. A ficfás Füzes az út mellett lehajló ágairól pedig — melyek megrogytak, megöregedtek — a gyerekkori tehénlegeltetések alatti lóginyázások jutottak emlékezetébe; s azok a nóták, melyeket egymástól tanultak el a szélben ordibálva. S maga előtt látta patakjának mély vizét, melyben úszni tanultak. S néhány láb földdel odább voltak a földjeik, ahol sok nyáron át szokott bele a mezei munka gürcébe mint félárva gyerek. ♦ Félúton túl hagyta el szülőfaluja határát. Egészen más tájban járt már. Sehol egy fasor, egy bokor, s egy kaszáló, a margaréták egykori tája. Helyettük lődörgő préricsordákkal kopárra legeltetett végeláthatatlan pusztaságok, ahol az ő idejében acélos búza, s karomnyi kukoricacsövek sűrűsödtek. S a patak sincs már, melynek partjairól lilás rózsaszínű kakukkszegfűket szedtek vázába Icával. Helyette árkok, átmászhatatlan csatornák, melyek között utak, melyeken a világ hadserege elhömpölyöghetne. Mind-mind a gigantomá- niás gazdálkodás őrültségei, a termőföld szánalmassá tétele. Itt meghúzta lépteit. A kutyája is. Az út vége előtt, a volt kisvasút elgyalult kanyarjában álltak meg. A nyárfaerdő még állt, égbe nyúló magasságával egyetlen ékessége a tájnak. Belőle vágott ásónyelet, szedett fényes őszi leveleket, és mutatott vadnyomokat a tanulóinak. Amikor túlhaladtak rajta, ismét megálltak. Mint ritka vendég, várt, jön-e valaki, meglátják-e őket. Néztek, hallgatóztak. A kutya bele-bele- szagolt a levegőbe az egy-két ház láttán, fajtáit remélte. Avas, savanyú szag jött csupán az ottfelejtett trágyacsomók felől. Sehol egy mozgás, egy zaj ♦ y Felmelegítette a lelkét, hogy láthatta: a ház, amelyben ők laktak, amit az állami gazdaság utalt ki az egykori hosszú sorból, még állott, ahol a gyér bútorok között is boldogok voltak násznapjaik. S még egy ház, legvégül, a kitépett körtefák táblája sarkában, ahol Sándor bácsi lakott, a gyümölcsőr. „A nyelve jusson a sorsukra annak, aki a halált először mondta ki rájuk!” — dühöngött, s majd megszakadt a szíve, látva az égnek meredő gyökereket, mint fuldoklók mentségéért remegő karjait. A többi ház helye sima volt, átlátható, mint legelő. Gurdalyok sem nőhettek rajta, biztosan lelegeltették. Éppúgy, mint a kiskerteket, a virágok ágyásait, az almafákra emlékeztető udvarokat. „Kihasználtak” itt minden emberjárta földet, elérték, amit akartak. Az iskola, az ebédlő és a bolt helyét is meliorizálták, lóhere terem rajta, emitt-amott má- ladozó téglák foltjaival. S hol vannak a csóré tsz-ekből idemenekült munkások, lányok, fiúk szállói, melyek náluknál is fiatalabbak voltak? S az iroda és a hatalmas magtár, amit a régi tanyasi kulák hagyott hátra, amiért börtön volt a fizetsége? S a fára felkötött hangszórók? Még bim- bódzó állapotában szétverték ezt a „virágzó” szocialista tanyát is. S ahogy közelebb ért, tekinteA Magnum csoport
