Kelet-Magyarország, 1990. december (50. évfolyam, 282-305. szám)

1990-12-23 / 301. szám

1990 december 23. A I Kelet magyirország Kincsek a legnagyobb hazai egyházi múzeumban ÜNNEPI MELLÉKLETE A veremből már kikecmeregtek Szembeszélben 115 éves az esztergomi Keresztény Múzeum, Magyar- ország legrégibb, legnagyobb, világviszonylatban is je­lentékeny egyházi gyűjteménye. Az évezredes létért folyó küzdelem az oka annak, hogy hazánk viszonylag szegény gyűjteményekben, aranytól, ezüsttől, drágakövektől roskadozó kincstárakban. A műgyűjtés ugyan már a középkorban megindult nálunk is, és a vihartépte századokban sem szünetelt egészen, európai jelentőségű műgyüjteményeink azonban el­pusztultak, kincstáraink közül is csak kettő vészelte át a pusztító századok dühét. Az egyik egyháziba másik vilá­gi: az esztergomi főszékesegyházi kincstár és az Eszter- házy hercegeknek jelenleg a budapesti Iparművészeti Múzeumban őrzött kincstára. Az esztergomi egyház világhírű kincseket tartalmazó képzőművé­szeti, iparművészeti, régészeti mú­zeumát, a Keresztény Múzeumot egy műpártoló, nagyműveltségű hercegprímás, Simor János alapí­totta 1875-ben. Simor már győri püspök korában gyűjtötte az érté­kes festményeket. A prímási szék­be ke. kozott szenve­déllyel áldozha­tott kedvtelésé­nek. Képzőmű­vészeti vásár­lásai egy nagy­szabású, biztos . ízlésű műértő 'portréját vázol­ják fel. Nem­csak a régi ■nagymesterek egyházi tárgyú festményeit .gyűjtötte, de a korában műkö­dő magyar és osztrák festő­ket is ritka ér­zékkel pártfo­golta. Mecéná­sa volt Liezen- Mayer Károd­nak, a bécsi festészeti aka­démia későbbi professzorá­nak, Ligeti, An­talnak, Molnár Józsefnek, Markó Károly- nak, a fiatal most itt az édesanyja. Kilencven- két éves. Igen, pár nap múlva lesz kilencvenkettő. Karácsony és újév között. Valamikor mindig disznót vágtak a mama születés­napján. Még akkor is, amikor apa odamaradt. Már nagylány volt akkor. A férje már udvarolt. A férje, az udvarlója volt a böllér. Megszúrta a disznót, már per­zselték az árvát. Akkor beállított a két rendőr. — Vágási engedély van? — Van — mondta Laci, a fér­je, illetve akkor még udvarlója. — Láthatnánk? — Később. Gyertek vissza később! — Nincs később. A törvény az törvény! , _ — Ne bomolj, Miska! — mondta Laci, és a kaparókés nyelén megszorult a marka. Me­redt előre a kés, és a rendőrök keze a derékszíj irányába len­dült. Akkor a férfiak, a szomszé­dok felegyenesedtek, megmere­vedtek, kés, kisbalta, dorong volt mindnek a kezében, és nézték a rendőröket, A volt haverokat, az iskolatársakat, az egyenruhába kikoszolódott senki embereket. Hát ezekkel golyóztak, griccel- jek,' kugliztak tegnap meg aze­lőtt? Az egyik oldalról elszántság, a másik oldalról riadalom és meg- szeppenés volt a tekintetekben. Miska, a megszólított kis idő után felengedett. Igazított a zub­bonyán, rántott egyet a vállán, a derékszíját is elrendezte,-, és mély, de reszketős torokhangon mondta: — Hát jó! Később! Látom, most sok a munka. Később majd visszajövünk! A két rendőr megfordult, és szembetalálták magukat a ma­Lotz Kárólynak, Orlai Petrich So­mának. Fiatal tehetségeket tanítta­tott, például a Rómában élő Szol- dátits Ferencet is. Képtárát állandóan gyarapította. 1878-ban, a pápaválasztás idején, Rómában megvásárolta a közel 60 darabból álló értékes Bertinelli gyűjteményt, mely sok jeles olasz mával. Édesmama kezében a butéliával, a kispoharakkal ott állt, előbb mögöttük, most előt­tük. — Egy pohárkával, Miska fiam?! — Nem tehetjük. Szolgálat, Eszter néném. — De hiszen a születésem napja van. A két rendőr egymásra nézett. Hosszan és sokáig, mert a ku- tyaúristenit, hát kiben bízhat ma­napság az ember? Lesz ami lesz. Miska a pohár után nyúlt. Akkor a társa is erőt vett magán. A nagylány, az eladó lány dé­lig ült akkor a tanácson. Sírt is, nevetett is, dühöngött is, csitult is. Végre megkapta a papírt. A zöld cetlire piros betűkkel nyom­ták: MAGÁNHÁZTARTÁSI SERTÉSVÁGÁSI ENGEDÉLY... egy sertés levágására”. Az en­gedély hátsó felén ott volt a zsír­beadási igazolás, amit nyolc na­pon belül teljesíteni kellett. A nagylányt a mama azzal fogadta: — Édes istenkém, hát hol vol­tál ilyen sokáig? — De édesmama! Ott a hiva­talban mindent megnéztek. Itt van. Rá is van írva. Sertésbea­dása nincs, tojásbeadását telje­sítette, gabonabeadás rendben. Azt is mondták, hogy csak kivé­telesen nekünk. Kényszervágás. — Hát persze, hogy kényszer. Kell a hús, a zsírzó. Különben is: Visszacsinálni már úgysem le­het... Az ásszony mocorgott a pap­lan alatt, égtek, fájtak a vissze- rei, és már ki tudja hányadszor szólt. — Erzsikém! Erzsiként, éhes vagyok! De előbb igazítsd meg a párnáimat, emeld meg egy kicsit a takarót! Olyan nehéz... festő képeit tartalmazta, köztük Sassetta, Nicolo da Fligno, Loren­zo de Credi, Plnturlcchlo, Carlo Cri- velli, Gianpetrmó műveit. Más gyűj­teményekből, a brünni Volavy, az Erba-Odescalchi, Keglevich István féle gyűjteményből, de az Eszter- házy képtárból is gyarapodott a gyűjtemény. Rajzokat és metszeteket is vá­sárolt a kor szokása szerint, így kerültek hozzá Markó Károly nagy­értékű vázlatkönyvei, valamint a múlt századi bécsi akadémia veze­tő művészeinek, Führichnek és Kaulbachnak a rajzai. A régészet kevéssé érdekelte, éremgyűjteménye sem vetekszik a képtár jelentőségével. A szobrok sem vonzották, szakkönyvtára vi­szont már a maga korában világhí­rű volt. Mint nagy elődei, Vitéz Já­nos és Bakócz Tamás, kedvelte a díszesen miniált kódexeket, ame­lyek most a múzeum kincsei közé tartoznak. Képeit már régi eszter­gomi palotájában gyűjteménysze- rűen állította fel, és modern szel­lemben megnyitotta a nagyközön­ség számára. Amikor 1882-ben a Dunára néző új palotát felépítette, külön szárnyat terveztetett szere­tett gyűjteményeinek, melyeket végrendeletileg a főszékesegyház­ra hagyományozott. Simor halála után Csernoch János majd Ipolyi Arnold fejlesztette jelentősen a gyűjteményt. Ipolyi Arnold elsősor­ban középkori magyar szárnyasol­tárokkal, táblaképekkel. Régi ma­gyar ötvösműveket, nagyértékű (habán) kerámiákat, népi hímzése­ket, francia és flamand gobelineket, kisázsiai szőnyegeket is gyűjtött. Az Ausztriába elszármazott San Marco család felbecsülhetetlen ér­tékű, 18. századból származó eu­rópai porcellántárgyakkal (Meis­sen, Sévres, Berlin, Nymphenburg, Bécs, kisebb európai gyárak), korai német és holland fajanszok több­száz darabos gyűjteményével, ugyancsak többszáz darabos 18. századi szelencegyűjteménnyel elefántcsont és viaszgyűjtemény- nyel (nagy ritkaság), valamint egy 16. századból származó, színes nagyméretű salzburgi díszkályhá­val gyarapította a múzeumot az első világháború után. g |_ Finom volt a húsleves. Vé­konyra metélt tésztával, pár falat sárgarépa, karalábé. A mama úgy szerette. A rántott húst azonban csak nézte, a pürét azt mind megette. A rántott húsnak csak a bundájából csipegetett, abból is érezte a frissen sült ka­raj ízét és zamatét. Amíg a mama ebédelt, a lánya az iratok között turkált. — Mit keresel? — kérdezte a mama. — Emlékszik, 53-ban vagy ötvennégyben. Hoztam én egy vágási engedélyt. Megvan? — Minden megvan. Ott, ahol a tsz- tagsági könyvem van. Ott vannak azok a papírok. Van ott cukorjegy, petrójegy, ott van a beadási könyv is. De minek az most neked?... — A Miska meghalt. Tudta a lány, hogy ilyesmit nem lenne szabad mondani, hi­szen az idős emberek érzéke­nyen reagálnak a halálhírre, de ha már kicsúszott a száján... — Milyen Miska? — kérdezte az asszony nyugtalanul. — És mikor halt meg? — Jaj,, hát emlékezzen már, édesmama! Az a Miska, aki ren­dőr volt. A nyáron temettük el. — És kell a vágási engedély? — Jaj, mama! Akkor kellett. Tudja, amikor Laci még az ud­varlóm volt, és levágtuk azt a disznót , és én futottam a ta­nácsra. — Persze. Tudom már. Az a Miska egy fél tepsi véres húrkát evett meg, amikor este visszajött megnézni azt az engedélyt. Na, megvan már! Mutasd...! Nyolc kilogramm zsírt kellett beadni. Istenem! Öten voltunk arra a ke­véske zsírra, és elvettek nyolc kilót. Szóval a Miska meghalt. Kint, a tanyabokrokban vannak emberek, akik még mindig földbevájt kunyhóban élnek — ka­pom múltkoriban a hírt, s nem akartam hinni a fü­lemnek. Most, amikor már majd mindenki palotát épít...!? — hüledeztem, ám csak nem hagyott nyu­godni a gondolat. Mert mi van, ha igaz a hír: ha való­ban földkunyhóban él­nek!? Hogyan fogunk majd a fiatalabb króniká sok szemébe nézni? Itt jártunk-keltünk a kasté­lyok árnyékában, lelken­deztünk, meg irigyked­tünk a láttukon, ugrásnyi- ra pedig tőlük ősemberek módjára tengették életü­ket családok. A harmadik évezred haj­nalán? István-bokor az útirány tehát. Nyíregyházáról indulván legjobb ha Nagycserkesz felé vesszük az irányt, majd a harmadik föl- dútnál balra. így szól az útbaiga­zítás, s mi hűségesen követjük. A kis kabolaút zöldellő búzaveté­sek, meg bekerített, fiatéi gyü­mölcsös között szalad. Szelíd dombok, meg zúgó nyárfák ki­sérnek, s hatalmas pocsolyák fe­nyegetőznek. így araszolgatunk már vagy harminc perce, mikor kis nyárfa­liget után feltűnik egy ház. Majd még egy, s egy újabb. Az elsőnél megállunk, hátha útbaigazítanak. Az udvaron, egy fészerféle építmény tetején idősebb férfi erőlködik, valami szurkosvász­nat próbál leteríteni, de nem bol­dogul a szélben. Félbe is hagyja, hogy meglát bennünket. — Mit...? Földbevájt kunyhót keresnek!? Itt, „Estván-bokor- ban” ilyet már nem találnak! Ügyetlenül topogunk az autó Bélpoklos volt. Annyit evett az, hogy embert még nem láttam annyit enni. Evégből... Erzsikém! Mit jelent ez a szó, hogy evég­ből? — Anyuka kérem! Már me­gint. — Hát mondd, mit csináljak? Itt az' van az imádságban, hogy „evégből arra kérlek, tarts a szí­vemtől távol minden gyűlöle­tet...” — Mutassa már anyuka! A fiatalasszony végigolvasta az imádságot, majd megismétel­te. — Hiszen ez egyszerű. Min­denkinek volt, van és lesz ellen­sége, haragosa, rosszakarója. De aki hiszi az Istent, az nem tart haragot, és nem gyűlölködik. Evégből megbocsát. Remélem, anyuka sem haragszik. — Én, kislányom? Hát kire haragudhatnék én? Nagyapád az első világháborúban esett el, az édesapád a n\ásodik háborúban, és csak az Isten a tudhatója, hogy mennyit szenvedtem. Ki akarta így? Kire haragudjak? Örülnöm kell, hogy mindent átél­tem, kibírtam... Finom volt az ebéd. Na menj — lányom! Tu­dom, már várnak a tieid. Délután gyere át! Nem bánnám, ha lefü- rösztenél. Azt hiszem, most al- szok egy kicsit... fiatalasszony csend­A ! ben elrakta a papíro- | kát. Mielőtt bezárta S volna az ajtót, te- ■I Hal nyerét a kályha csempéjére tette. Forró meleg volt. Este azért újra megrakja a kályhát. Hidegek az éjszakák — gondolta — és az idős emberek már annyira fáznak. Seres Ernő körül, mennénk is, maradnánk is, ám az iménti férfi felemeli az ujját. — Mikor hallottak maguk arról a földkunyhóról...? Mondjuk, hogy néhány napja. Bent a városban. — Na, akkor magukat jól be­csapták. Mert van annak már hat éve is, hogy itt már nincs egy sem. — Hát mégiscsak volt István- bokorban is? —• Hogyne lett volna. Az enyém volt az utolsó. Már bent állunk az udvarban, s nézzük a kis, szíjas embert. Hendre Józsefnek hívják, nevet­ve teszi hozzá: — Úgy, úgy, mint Endre, csak Hendre. De üdős Hendre Jó­zsef...! Leveleken született, de mint mondja, semmire, de semmire nem emlékszik abból a távoli fa­luból. Az anyja román cigány volt., de az apja magyar. — Erdélyből menekültek ide — így mondja, Erdélyből! — s vándoroltak egyik faluból a má­■j sikba. Teknővájók voltak, ahol éppen munka volt, ott telepedtek le. így keveredtek el valamiképp Nyíregyházára, s miután ott ke­vesen keresték őket, szedték a sátorfájukat újból. A bokorta­nyákban viszont szívesen fogad­ták őket. Hiszen kellett a sok mosó-sózó-, meg áztatóteknő. <0> ^ ^ Mikor Hendre József házaso- dásra adta a fejét, éppen Polyák- bokorban éltek. Persze, onnan választott asszonyt is magának. Asszonyt...!? Hiszen Farkas Ilona éppen csak betöltötte a ti­zenhármat. — És mit szóltak a városhá­zán...!? — Ugyan... törődtek azok av­val! A kis Farkas Ilona egyébként jó családban nőtt fel. Igaz apja sosem törődött vele, így aztán a nagyanyja, nagyapja nevelte fel. Ők már a gazdálkodók sorába vergődtek, de a házasságba nem lehetett beleszólásuk. Velük, az öregekkel egy fedél alatt élt sokáig az ifjú pár is, mi­kor Hendre József önálló életre kezdett vágyni. De hová menjenek!? — Volt itt a szomszédban, Estván-bokorban egy telek, megvettem hatezer forintért. Persze üres telek volt, a tizen­egy gyermekemből pedig meg­volt négy... Vagy talán öt is...? Pénz természetesen semmi, csak a nagy elszántság. S akkor Hendre József ásót fogott a ke­zébe. Látta ő addig épp eleget, hogy a hozzá hasonló szegé­nyek miképpen építettek házat. Olyan háromszor négyméteres jó mellig érő gödröt ásott, majd vályogot vetett. Aztán hozzákez­dett a falak felhúzásához. Míg el nem készült a tető, a család egy nagy sátorlap alatt húzta meg magát. Ám mikor beköszöntöttek az esős idők, ők már rég elvackol- ták magukat. — Hát bizony... olyah világ volt — bólogat, s int, hogy néz­zünk azért szét már bentebb is. A mostani, bennünket is me­leggel kecsegtető háza kis aljban áll, az emlékezetes költözködé­se óta ez már a harmadik. Mert egy idő után megunták persze a földbevájt házat is. Épített egy másikat, de az már rendes pa­rasztház volt. Igaz kicsi, csak egy pitvar, meg egy szoba... de ház volt az, fújhattak a téli szelek. Ám később szörnyű tragédia érte őket. — Volt egy lányunk, egy nyír­bogát! magyarhoz ment férjhez De az kérem, az emberiség al' volt. Lopott, ivott, csavargott... ki nem állhatta a munkát. De az én lányom szerette... bánatában megmérgezte szegény magát. Na, akkor én rettenetesen meg­iszonyodtam attól a háztól. Az egyik fiam költözött bele, én meg hozzákezdtem egy másik felépí­téséhez. Ehhez, amékben most is ülünk. „Üdős” Hendre József végig­dolgozta az életét, a gumigyárból jött nyugdíjba, felnevelt becsület­tel tizenegy gyermeket. De ez a ház!? Hát annyi év után bizony jobbat érdemelt vol­na! Nem, a melegre nem lehet semmi panaszunk. Még az őszön vett vagy öt mázsa száraz akácot, s egy majdnem vadonat­új sport. Ontja az a meleget... de vajon meddig lesz elég az az akác!? Megtehetné persze, hogy fej­szét vesz a hóna alá, s kiballag a szomszédos erdőkbe. De őt be­csületre nevelte az élet. A falakon, amerre csak néz az ember, fénykép és fénykép egy­más hátán. Ott van persze az ő, mennyasszonyi-vőlegénykori ké­pük is, de nem azt mutatják. Ha­nem egy hétéves forma, csillogó szemű legénykéjét. Ha szabad ilyet mondani, a legkedvesebb unokájuk az! Nyírszőllőben, a tanyasi kollé­giumban lakik, ám amúgy ők ne­velik. Ő az a kisfiú, aki árván maradt, de a nagyanyja, nagyap­ja gondoskodott róla. Iskola itt se közel, se távol, azért is kellett kollégiumba adni. De a hétvé­gék, meg az ünnepek az övék. — Ó, alig várom, hogy péntek legyen! Még dél sincs, de már mondom az emberemnek: Hallod hé...!? Mindjárt itt a busz, indulj a kövesútra a kisfiú elé...! Hideg, északi szél fúj, újból gyülekeznek a kövér fellegek. Hendre József felnéz az órára... majd később a felhőkre. Nagyuj­jast terít a vállára, s indul ki a kö­vesútra. A szél szembe fúj, mint egész életében. De nem baj. Hisz péntek van, megjött az unoka. Balogh Géza Bernhard Strigel műhelye: Mária a kis Jézussal (1505-10 között) Volt itt egykor ló is, szekér is. _______________I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents