Kelet-Magyarország, 1990. december (50. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-15 / 294. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLETE 1990. december 15. Schweitzer szellemében Orgonán is lehet zenélni... ■nawan1—w i'i—BMaBBwr riiiii,r»i———^■—w——— Muzsikusaink között igen kevés az olyan sokoldalú egyéniség, a zene funkcióját, hatását oly gondosan, felelősséggel vizsgáló előadóművész, mint Kovács Endre, a mai középnemzedék egyik kiváló orgonistája. Különös műgonddal választja ki a koncertje színhelyén lévő orgonához, egyszersmind a maga egyéniségéhez a megfelelő darabokat. De nem kerülheti el a hallgató figyelmét az az elemző igény sem, amely erőteljes vonásokkal igyekszik megrajzolni az orgona-kompozíciók hangjai mögött rejlő szerzői, emberi arcvonásokat. Talán ezért megkülönböztetett, gyakran meglepetést is okozó esemény Kovács Endre minden hangversenye. S talán azért is, mert ő az egyik leghívebb hazai apostola a romantikus orgonamuzsikának. — Pedig zongoratanulmányaim idején inkább a finomabb, Schubert, Schumann, Chopin alkotta romantika vonzott — vallja a művész —, s érdekes módon kevésbé Liszt, Brahms világa. Reger pedig, ez az ötletes, s az orgona minden adottságát kihasználni képes szerző, akinél jobban senki nem ismerte a hangszert (de Bachot sem!), még ma is meghaladja az én romantika-elképzelésemet. Sokáig éltem a zongora bűvöletében, Rubinstein volt — s részben máradt is — a nagy példaképem, s úgy éreztem, az orgonánál összefolynak a nagy hangtömbök, nem tudni, hol kezdődik egy frázis, nincs értelmezve a zene... Addig tartott mindez, amíg nem hallottam kitűnő mesteremet, Za- lánfy Aladárt orgonáink Egy Bach-fúgát játszott, s úgy emlékszem, pillanatok alatt megértettem, mit jelent a hangok birtoklásán túl tisztában lenni a zenével, annak érzelmi tartalmával. Alighanem ezért és azóta vonzódom jobban az idősebb muzsikus-generációhoz, akik számára az orgona nem technika, s akiktől megtapasztaltam, hogy orgonán is lehet zenélni. — Művészetében — úgy tudom — megkülönböztetett helye van Cesar Francknak. — Franck szerintem az egész orgona-irodalomban önálló helyet képvisel. Különösen közel áll hozzám befelé fordulása, fanyarsága, amelyben mindig dominál a fájdalom, a sötétség, s amely nála mindig hangosan szól, de amelyben mindig fellelhető a csöndesen megszólaló hit, megnyugvás, a világgal való megbékélés is. Talán Franck orgonazenéjében érzem legerőteljesebben a francia romantika jótékony, simogató hatását, ami any- nyira kell az embernek. Persze Bach is megnyugtat, jó hatással van a felzaklatott idegrendszerre, de talán hosszabb távon kevésbé kielégítő számomra. — Különösen érdekes, amit mond, ha figyelembe vesszük, hogy másik nagy példaképe, Albert Schweitzer, minden idők egyik legnagyobb Bach-interpre- tátQra. — Nincs ebben semmi ellentmondás. Annak idején Zalánfy Aladár Bach-játékában egyebek közt az az érzelemgazdagság fogott meg, amely Schweitzeré- ben is. Persze éppen Bach esetében nem divat érzelmekről beszélni. Hamar ráfogják az emberre, hogy romantikus felfogású. Pedig ez nem igaz, csak úgy kell kezelni az orgonát, mint zenei eszközt, s nem mint gépet. Egyébként — büszkén mondom — diákkoromban egyszeregyszer levelet váltottam Schweitzer- rel. Később egész munkásságát, szellemiségét igyekeztem megismerni, különösen teológiai hitvallását, amely egy bibliai igén alapszik: Isten fogalma azonos a szeretet fogalmával! Számomra ez azért különösen fontos, mert szomorúan látom, hogy a gyakorlati életben a szeretet kiveszőben van. Azt remélem persze, hogy muzsikusként, ennek Ozsvald Árpád: Eles kaszák kútja Most ordítanak az oroszlánok, a megkésett hullám új rohamra indul, emberi fájdalmak ütődnek a parthoz, szétrúgja otromba fészkét a griffmadár. Éles kaszák kútjába lezuhanni most kellene; de mégis megmutatni, hogy földet érünk épen, és a halál nem csillagszemünkért ad kegyelmet. 1968. Baracsiné Molnár Ibolya: Jankó-domb Határontúli magyar írók portréi Tartozni valahová BESZÉLGETÉS OZSVALD ÁRPÁDDAL az igazán emocionális művészetnek a művelőjeként valamit tehetek ez ellen. Ezt szolgálják többek között azok a kéthetenkénti koncertjeim is, melyeket a Schweitzer otthonban adok, melyekhez sikerült sok más művésztársamat is megnyernem, s ahol különböző felekezetű idős embereknek igyekszem örömet, megnyugvást szerezni. Olyan ökumenikus szolgálatnak tekintem ezt, amely bizonyosan méltó Albert Schweitzer szellemi örökségéhez. Sz. Gy. — Nemesorosziban születtem, egy Léva melletti kis faluban. Az édesanyám nevelt, aki már kora gyermekkoromban belém oltotta a könyvek szeretetét. így aztán, amikor a papunk azt javasolta, hogy tanuljak, beleegyezett, hogy elmenjek Csurgóra gimnáziumba — vallja Ozsvald Árpád, a csehszlovákiai magyarság jeles költője. — „Csak láttatni akart, látható jegyeikben próbálta kifejezni a gyerekkor tiszta szegénységét, a Igazságot nyújtani a közönségnek Száz éve született Failoni „Könnyű zene — nincs! A zene nem könnyű és nem nehéz; zene vagy nem zene...” Ennél szigorúbb állásfoglalást a zenei érték fogalmáról, de egyszersmind a különböző zenéket elválasztani, sőt azokat egymással szembeállítani igyekvő manipulációs törekvésekről alig hallottunk muzsikustól. Századunk első felének egyik olasz karmestere, a magyarországi operaéletre is nagy hatást gyakorló Sergio Failoni írta le Hangfogó nélkül című könyvében az előbbi szavakat; az a Failoni, aki a még nála is rendíthetetlenebb szigoráról híres Toscanini asszisztense volt. A száz esztendővel ezelőtt, 1890. december 18-án született, s viszonylag fiatalon, 58 éves korában elhunyt Failonira ma már inkább csak az idősebbek emlékeznek. Pedig a Tos- caninit példaképének tekintő és hasonló érzékenységű, temperamentuméi dirigens a 20- as, 30-as években már hírneves művésze volt Buenos Aires, Chicago, New York, valamint az európai nagyvárosok operaházainak, egyebek között a milánói Scalának. 1928-tól a budapesti operaházban, működött, amelynek örökös tagja és vezető karnagya lett, ám ez idő alatt is állandóan dirigált a világ számos színházában. A háború után, 1946-ban egy ideig családjával Amerikában élt, itt fedezte fel az operavilág számára a fiatal Maria Callast. Ugyanabban az évben újította fel szülővárosában, Veronában, a régi római amfiteátrumban a szabadtéri opera-előadásokat, melyeket már 1913 óta rendszeresítettek a nyári hónapokban. Számunkra természetesen két évtizedes budapesti működése a legfontosabb, hiszen ezalatt szinte teljességgel átalakult operaéletünk. Bővítette az olasz repertoárt, de zi Sergio Failoni portréja, amelyet Oláh Gusztávnak dedikált a mester (MTI-Press) a Kékszakállú herceg vára, a Fából faragott királyfi partitúrája nyomán, amilyeneket nem magyar anyanyelvű karmesternek még sohasem sikerült. A művészetben és az erkölcsben egyaránt megalkuvást nem tűrő művészt a szörnyűséges, 1944-es időkben fasizmusellenes magatartása miatt leváltották az operaház éléről, s csak 1945-ben kaphatta újra vissza a karmesteri pálcát. És éppen azért maradt a háború után is a közönség kedvence, azért folytathatta a munkát ott, ahol egy évvel korábban kényszerűségből abbahagyta, mert Sergio Failoni a gyakorlatban is megvalósította, amit híressé vált gondolatával hirdetett: „A közönséget csak az hódítja meg, aki az igazságot adja neki!" Failoni nem szerette a hanglemezt. Talán a korabeli technikai elégtelenséget is a zenei igazság deformálásá- nak érezte. így elenyésző számú hangfelvétel őrzi csak művészetét. A Magyarországon 1948-ban elhunyt, s magyar földben nyugvó maestro nem sokkal halála előtt, Beethoven IX. szimfóniájának próbája közben ezeket a végrendeletszerű szavakat mondta Tóth Aladárnak, az operaház akkori igazgatójának: „Akármilyen szörnyűségeken, akármilyen keserves csalódásokon estünk is át, hinnünk kell az emberben, hinnünk kell, hogy boldogságra, örömre születtünk...” Sz. Gy. háborús kamaszkort, az újrakezdés meg az újat ígérő élet pá- tosztalan örömét, valamint a szerelmet” — írja róla Koncsol László a szlovákiai magyar lírát átfogó tanulmányában. A költővel a pozsonyi Hét szerkesztőségében beszélgetünk. — 1944 karácsonyán az oro- szi kastélyt kirabolták. Én akkor éppen itthon voltam, a közelgő front miatt nem maradhattam Csurgón. Látom ám, hogy mindenki megy ezt-azt szerezni. A könyvek azonban nem kellettek senkinek, csak úgy kiszórták az árok partjára őket. Én egy marékkai fölszedtem, s azt vittem haza. Amikor aztán 1946-ban visszajött a gróf, csak hozzám jött, mert hallotta, hogy a könyvekből az Ozsvald gyerek vitt el. S visszakérte őket! Az nem érdekelte, hogy mások szekrényeket, bútorokat vittek el. Az első saját könyvemet Csurgón vettem. Ez egy Ady-kötet volt, s 35 forintot adtam érte. Vagy fél évig a vacsoráról mondtam le miatta. 1950-ben érettségiztem, s utána Sopronba jelentkeztem, mert azt találtam ki, hogy erdőmérnök leszek. Az jutott eszembe, hogy milyen jó lesz majd az erdőben, a csöndben verset írni. Fel is vettek, hazajöttem, s jött az értesítés szeptemberben, hogy mehetek Sopronba. De már nem engedtek át. Szökni nem lehetett, mint korábban, így maradtam. Mondták, hogy menjek Kassára erdőmérnökire, de én egy szót sem tudtam akkor még szlovákul. Aztán ősszel szervezni kezdték a magyar iskolát Orosziban, s amikor a falumbé- liek megkértek, elvállaltam a tanítást. 1952-ig neveltem a nebulókat, ekkor hívtak Pozsonyba a Csemadokhoz. Dénes György helyére kerültem, ő ez idő tájt szegődött el a rádióhoz. — És a versírás? Mikor kezdted újra? Hisz első köteted elég későn, 1956-ban jelent meg. — Nem hagytam én abba idehaza sem. Amikor megjelent az Új Szó, s láttam, hogy verseket is közöl, én is küldtem. így jelent meg a Magvető című versem 1951-ben. Ettől kezdve aztán rendszeresen közöjtek. Ez az időszak az ún. sematizmus kora volt, de engemet Fábry Zoltán szerint az mentett meg, hogy a verseim élményversek voltak, a családról, a tájról írtam, s szerinte egyféle paraszti zárkózottság jellemzett. — 12 könyved jelent meg, s úgy tűnik, verseid egyre zártabbak, rövidebbek, fegyelmezettebbek. — Az érdeklődésem egyre inkább a mítoszok felé irányul. Miközben az irodalmat, a zenét és a képzőművészetet gondolom inspiráló erőnek. Gyermekkoromban is nagyon szerettem a meséket, édesanyám nagy mesélő volt. De én mindig a mese lényegét kerestem, a jelképeket! Az Éles kaszák kútja című versemet a Csillagszemű juhász hatására írtam. Az fogott meg, hogy kútba vetik, de megmarad épen. Hogy hogyan kerekedhet példává ez a történet, azt mondja el a vers. Hogyan lehet épen megmaradni. Nyolc sorban. „Éles kaszák kútjába lezuhanni / most kellene; de mégis megmutatni, / hogy földet érünk épen”. 1968-ban írtam, de a válogatott versek könyvében a szerkesztő 1967-re javította a dátumot. — Itt gyakran panaszkodnak a magyarországi fogadtatásra. Neked milyen tapasztalataid vannak? — A költő néha úgy érzi, — főként ha nincs visszhang — hogy nem is tudja, kinek ír. De a vers függetlenül, nélküle is él! Minden szó, még ha marhaság is, leírva megmarad. És vállalni kell a felelősséget. Úgy érzem, ismernek Magyarországon is. Én a népi irányzathoz kötődtem mindig; Nagy Lászlóékhoz, Csoórihoz. S vannak személyes kapcsolataim is. Sőt, a hatvanas években hívtak, hogy települjek át. De én azt mondtam, itt élek, itt kezdtem, itt ismerik a műveimet. itt érzem magamat írónak, s ennek a népnek akarok segíteni írásaimmal. És látom, hogy milyen gyökértelenné válik egyik-másik áttelepült. Valakihez tartozni, valahol otthon lenni. Ez a felfogásom. Ezt vallom, mióta magamra eszméltem. Úgy vélem, a költészet hangszer. És a zenekarban van prímás, cseliós, kontrás. S az ember ne akarjon prímás lenni, ha nincs meg hozzá a tehetsége. Én mindig szerettem a Nyuga- tosokat, de képtelen vagyok köztük rangsort fölállítani. Elő-elő- veszem őket, s mindig mást és mást tanulok tőlük, s mindig másként és másként szeretem őket. Az Ady-kötetben például más és más színű aláhúzások vannak. Attól függően, hogy mikor mi tetszett. Most már nem firkálok a könyvbe. Úgy tartom, a könyv arcát nem szabad bepiszkítani. 10-15 versemet tartom alappillérnek. Úgy gondolom, ők tartják azt az épületet, amit megpróbáltam fölépíteni. A többi törmelék, amit kimoshat az idő. De az épület akkor is megmarad. Úgy hiszem. Nincs hát okom szomorkodni. B. L. II Kelet , A Magyarország 8 revelációként hatottak Wagner- vezénylései is, főként a Trisztán és a Mesterdalnokok megszólaltatása. Ugyanakkor Failoni — Bartók és Kodály művészetének tisztelőjeként — olyan kiváló előadásokat produkált a Székelyfonó, a Psalmus Hungaricus,
