Kelet-Magyarország, 1990. december (50. évfolyam, 282-305. szám)

1990-12-15 / 294. szám

1990. december 15. 11 Kelet A magyarország Másfél év az Egyesült Államokban A boldogságforrás nálunk is megtalálható Kiss Katalin főiskolai adjunktus, a Kodály Zoltán Zene- pedagógiai Intézet munkatársa a bostoni Kodály Intézet meghívására — előadás-sorozatokat, karvezetői szakkur­zusokat tartva — másfél évet töltött az Egyesült Államok­ban. Elsősorban a bostoni társintézetben, amely az alapí­tása óta eltelt húsz esztendőben sokat tett a Kodály nevé­hez fűződő módszer amerikai elterjesztéséért. Ma már majdnem félszáz a hasonló céllal létesített intézetek szá­ma. Kiss Katalinnal benyomásairól, tapasztalatairól be­szélgettünk. — Még ma, több hónap eltel­tével is sokan megkérdezik tő­lem: megszoktam-e már újra itt­hon? Válaszom általában az, hogy bizonyos dolgokat nem le­het megszokni, más dolgoktól pedig nem lehet elszokni soha­sem. Nem vágyom vissza, nem álmodom azt, hogy kinn vagyok újra. Előfordul viszont, hogy itt­hon is azokat az emberi pozitívu­mokat keresem, amelyekhez kint nagyon könnyen hozzászoktam. Nem tudom megszokni például azt: ha itt valakitől megkérdezik, hogy van, arra válaszként csak egy panaszlista jöhet. Mint aho­gyan azt sem, hogy nem látni az utcán sugárzó, de legalábbis de­rűs arcokat. Noha én nem ér­zem, hogy itt az embereknek minden szempontból boldogtala­noknak kellene lenniük. Nyilván nehezebb az élet, de az alapvető boldogságforrások nálunk is megtalálhatók. — Nemcsak Bostonban, ha­nem az Egyesült Államok más nagyvárosainak főiskoláin, egye­temein is tartott előadás-soroza­tokat, elméleti, gyakorlati kurzu­sokat, vezeteti kórusokat, zene­karokat, előadott nemzetközi konferenciákon. Milyen tapaszta­latokat szerzett a katedrán? — Nagyon tanulságos volt a felkészülés. Elsősorban azért, mert meg kellett tanulnom, ho­gyan lehet meggyőzően, von­zóan formába önteni mindazt, amit az ember tud. Itthon erre alig figyelünk. Magyarországon nagyon okos, felkészült emberek is gyakran olvassák előadásai­kat. Nemritkán rosszul, dadogva, bizonytalankodva. Az amerikai előadóktól megtanultam, hogyan kell felépíteni egy előadást úgy, hogy élvezetesen közöljük az in­formációkat. Az amerikai felnőtt diák ugyanis más elvárásokkal áll tanára elé. Nem elégséges a kiváló szaktudás, ehhez partner- kapcsolat is kell. Tapasztalatom szerint semmi köze az itthoni sematikus elképzeléseknek az amerikai oktatási rendszerhez. Jártamban-keltemben meg­győződhettem arról, hogy min­den állam mennyire más és más. Sőt — a földrajzi környezetből is adódóan — az államokon belül is rengeteg az eltérés. Az emberek az egyik helyen kényelmeseb­bek, a másikon aktívabbak. Ez a sokféleség, sokszínűség — az élet minden más területéhez ha­Kiss Katalin a katedrán sonlóan — az oktatásban is je­lentkezik. A déliek például rend­kívül melegszívűek és udvaria­sak, hálásak minden új ismere­tért, az északiak viszont sokkal kritikusabbak, hűvösebbek. Rendkívüli elvárásaik viszont inspirálják a tanárt is. — Nagyon sok amerikai zene- pedagógus megfordult az elmúlt évtizedekben a magyar ének­zenei általános iskolákban. Ők milyen benyomásokat szerez­tek? — Aki valamennyire is belelá­tott iskolai munkánkba, az egyet­értett azzal, hogy nagyon magas szintű az oktatás. A beszélgeté­sek alkalmával azonban azt is elmondták, hogy bár ezek a gye­rekek csodálatosan olvasnak kottát, az órák érzelemszegé­nyek, a diákok nem kapnak elég szeretetet. Alapvető eltérés, hogy ők a zene szeretetét igye­keznek mindenáron átadni, ellen­tétben velünk, akik még a mai napig is elsősorban oktatunk. — Gondolom, ennyi idő alatt többször találkozott magyarokkal is. — Az ember az USA egyetlen államában sem kerülheti el az efféle találkozásokat. Ha értesül­tek jövetelemről, meghívtak egy- egy beszélgetésre, mindenki ki akart kérdezni r— épp a másfél év alatt őrült tempóban változó magyar belpolitikai viszonyokról. Természetesen találkoztam úgy­nevezett 56-osokkal is, de még több olyan középkorú, hivatalo­san delegált szakemberrel, aki egyetemi oktatóként, kutatóként hosszabb idő elteltével telepe­dett le családjával. Amikor ennek Pillanatkép egy bostoni óráról a gyermekeit már amerikai mó­don nevelő generációnak a kép­viselői megtudták, hogy Boston­ban élek, elhozták már kinn szü­letett csemetéiket és megkértek, tartsak számukra kötetlen foglal­kozásokat. Ezek a szombaton­ként! találkozások végül is mind­annyiunk számára fantasztikus élményt jelentettek. A zene, a népdal kiváló eszköznek bizo­nyult magyarságuk élesztgeté- séhez, erősítéséhez. Az együtt töltött idő már csak azért is ered­ményes volt, mert a mai napig is működik ez a kis együttes. K. J. Az ékszerkészítö öröme A sértődések és viták, a szín­vonal egyenetlensége ellenére egy biztos: ismét a műfaji sok­színűség jellemezte a Páll Gyula Teremben a napokban bezárt Őszi Tárlatot. A festmények, raj­zok mellett most sem hiányoztak az érmék, plasztikák, a textíliák, a tűzzománcok, a fotók. Igaz, az iparművészeti alkotásokból örömmel láttunk volna többet Is. A képek és más alkotások ka- valkádjában szerényen húzódott még néhány mívesen megmun­kált függő, medál, amelyek egy rajztanár alkotásai. Munkahe­lyén, a tanárképző főiskolán ke­restük meg az ékszerek alkotó­ját, Dániel Pétert, aki a Rajz T an- szék tanársegéde. Műterem hí­ján többnyire itt, tanári szobájá­ban készíti igényes alkotásait. Egyik íróasztalán fűrész, resze­lő, fúró, kalapácsok, cizellőrök és ki tudja, még miféle szerszá­mok. A forrasztási munkákat az egyik vállalat engedélyével egy órajavító-műhelyben végzi. Előkerülnek a kész és télig kész munkák, amelyek többnyire vörös- és sárgarézből készül­nek. — Bár minden ötvösnek és ékszerésznek az a vágya, hogy a legnemesebb anyagból, arány­ból készíthessen ékszereket, sajnos, számomra ez nem lehet­séges, azon egyszerű oknál fog­va, hogy nincs engedélyem rá. Marad tehát a vörös- és sárga­réz. Ez utóbbi az aranyéhoz ha­sonló fényjátékot mutat, főleg ha megfelelően sikerül kialakítani az elkészített munkákon a dom­ború és homorú felületek ará­nyát. Ennyi tájékoztatás után néze­getjük a függőket és medálokat. Nos, a különböző geometriai alakzatok hatása érdekes formá­kat és ritmust ad Dániel Péter műveinek. Érdemes közelről is alaposan megszemlélni ezeket, hiszen a fényes és matt felületek komponálása élővé, érdekessé teszi az ékszereket. Egy téglalap alakú félület középen megdom­borítva, a belőle kivágott kör ala­kú forma pozitív és negatív olda­lának játéka, ritmusa teszi jelleg­zetessé az egyik medált. Ha megfordítjuk, az ékszer megvál­tozik, más formát mutat. Néme­lyik medálon apró kő vagy zo­mánc díszíti az ékszert. Más for­mák is megmozgatják az embe­rek fantáziáját, s egyben alkotó­juk ötletgazdagságát dicsérik. Némelyik ékszer 5-6 variációban készül. Érdekes nézegetni így, egymás mellett őket, hányféle változatban képes elkészíteni alkotójuk egy ötletet. Meglehetősen időigényes munka akár egy függő elkészíté­se is, hisz gyakorlatilag ugyana­zokat a munkafázisokat kell vé­gigvinni, mint mondjuk egy szo­bor készítésekor. A megmintá­zás után gyurmakészítés követ­kezik, majd átkerül a minta a gipsznegatívba, onnan pedig az ólompozitívba. Az öntés után sincs kész még minden, hiszen az utómunkálatok, a csiszolás, a matt felületek homokfúvása, a függő részek forrasztása után mondható késznek a mű. A munkák láttán laikus szem­lélő is megállapíthatja, hogy al­kotójuk érti a mesterséget. Kide­rül, a rajztanár képző- és iparmű­vészeti szakközépiskolába járt, mintakészítő ötvös végzettséget szerzett, majd a nyíregyházi Vagép ékszerboltban ékszerész szakmunkás lett. Nyíregyházán az ő vezetésével készítették több évig a Vagép üzletében tört aranyból az aranytárgyakat. Dániel Péter amellett hogy ta­nár, úgy látszik, örök tanuló is marad. A tanárképző főiskolát is elvégezte földrajz- rajz szakon, sőt jelenleg is tanul a debreceni egyetemen pedagógiát, hogy ta­nítványainak felkészültebben adhassa át tudását, művészi érzékenységét. Bodnár István Berták László: Ki simogat láncaival? Milyen erőszak dönti el hogy fehér vagyok és magyar s játszom a madzag végivel amit kezembe ád a faj hol a magasabb hivatal aki az egészért felel de nem tudja hogy mit akar hát nem társalog senkivel miért az idő és a hely ami örökre összevarr s letesz a titokhoz közel hogy nagyobb legyen a zavar ki simogat láncaival hogy itt élni és halni kell? HOGY IS VAN EZ? M iközben gazdaságunk legtöbb mutatószá­ma rossz és romlik — mert a verkli a régi módon már nem, új módon még nem működik—a konvertibilis áruforgalom mérle­ge viszont 1990-ben tartósan kedvezőnek bizo­nyult. Amikor ennek első jelei mutatkoztak, még 1989—1990 fordulóján, ez annyira meglepő volt, hogy akadt neves szakértő, aki egyszerűen valami fatális számszaki hibára gyanakodott. Más az új kormánynál bevágódni kívánók ügyeskedéseire. Ismét más úgy vélte: bizonyos fölhalmozott árutar­talékok gyors kiszállításáról lehet szó, vagy éppen tartalékolt, eldugott számlák a múlt évről idénre átcsúsztatásáról. A javulás tehát rövid távú lehet csak. Nem tarthat tovább, mint pár hétig, hónápig. De mit mondjunk most? Amikor már tudjuk, .hogy a mérleg kedvező volta nem korlátozódott az év elejére? Döntő fordulat állt volna tehát be? Az a magyar gazdaság, amelyet tunyává tett a KGST közös langyos vize, hirtelen mégis fölfedezte ma­gában az erőt, hogy tűrni képes forrót és hideget? Abból az árutömegből, amely korábban kényelme­sen gördült át keleti határainkon, mégis sokat el lehetett helyezni kemény piacokon? Egyébként oly fürge, fürkész sajtónk e kérdé­seimmel meglehetősen magamra hagyott. Nem sietett utánajárni, hogy pontosan mi rejlik néhány váratlanul kedvező gazdasági adat mögött. Jobb híján hát tanult közgazda barátaimnál próbáltam tájékozódni. És ők először is arra figyelmeztettek, hogy bárhogyan forgassuk — nincs döntő fordulat. Hanem? Sokat számított — úgymond —, hogy a Közös Piac a magyarok és a lengyelek számára könnyítéseket engedélyezett. Ezekkel kapcsolato­san azután nem az a veszély, hogy vissza is von­hatók, hanem az, hogy a „keleti fejlődés" nyomán jövőre kiterjednek majd újabb (volt?) KGST-álla- mokra is. És akkor a megosztott kedvezmény már alig lesz több a semminél. Másrészt: már Kuvait annektálása, az ezt követő olajár-emelkedés előtt is várható volt, hogy a nyugati gazdaság eddig tartós konjunktúrája kifullad. Beszűkül tehát az a piac, amelynek fizetőképes kereslete fűtötte a mi konvertibilis kivitelünk átmeneti fellendülését. Más. Miközben a forint 30 százalékosnál na­gyobb inflálásával kell számolnunk az idén és erős a forint-megtakarítások átáramlása, átmentése konvertibilis pénznemekbe, a belső (fekete)piacon még a nyári szezon elején számottevően, 25-30 százalékkal csökkentek a valutaárak. Olcsóbb lett a dollár, a márka, a schilling (a forgalom e három pénznemben a legnagyobb). Ki érti ezt? Romló, vásárlóértékét vesztő forint mellett csökkenő valutaárak? Ez — látszólag lega­lábbis — minden logikának ellene mond. Azoknak van hát igazuk, akik szerint a forintnak — infláció ide vagy oda — nagy a becse? S a valuták hivata­los és feketeárfolyamának a közeledése tulajdon­képpen egy spontán — bárha csak erősen részle­ges — konvertibilitás felé mutat? Ezt határozottan nem merem állítani. Inkább azt találgatom, hogy a forint e furcsa,,ereje" mögött — amely egészen késő őszig fennmaradt, és csak az 1990. évi „sajnálatos októberi események” nyo­mán indult ellenfolyamat — két tényező áll. Az egyik az az árualap, amely annál is inkább a vásár­ló rendelkezésére áll ma, mert amúgy a belső fize­tőképes kereslet lemorzsolódik. Miközben sok áru­cikk, amelyért nemrég még százezrek Bécsbe mentek, a kávétól a mélyhűtőládáig ma idehaza is megkapható. A másik tényező az lehet, hogy mi­közben az idegenforgalom átrendeződött ugyan, ám — némely várakozásokkal ellentétben — visz- sza nem esett, a hivatalos beváltóhelyeket a turis­tavaluta továbbra is elkerüli. Hiába csökkent a kü­lönbség a bankok és az utcai nepper — meg a taxis, a szállodaportás stb. — kínálata között. A felkínálkozás a feketevaluta-váltásra annyira agresszív, hogy ennek alig állhat ellen bárki is. Ez pedig máris egyik forrása a kínálatnak, hiszen a nepper nemcsak vesz, hanem el is ad. Kínálati piacot teremt továbbá az is, hogy a magánszállá­sok tulajdonosait is sújtja a forintban elszabadult áremelkedés. Ezért tetemes valutabevételeikből keveset tudnak megtakarítani. Folyó kiadásaikra folyó bevételeik nagy hányada szükséges, ezért ők is valutát váltanak át forintra. . K ét jelenség paradox motívumait próbál­tam vizsgálni. És gazdaságunk teli ha­sonló ellentmondásos, a köznapi logiká­nak ellentrnihdó motívummal. Soroljam-e a válla­lati sorbaállást, a beszűkülő keresletre hisztérikus áremelésekkel reagálók „piaci” viselkedését, és a többit, amelyekkel kapcsplatosan mind fölmerül a kérdés: hogy is van ez? így azután én alig hiszek abban, hogy a most divatos, nyugati segítséggel rendezett menedzsertanfolyamok és tanácsadások sokat érnek. Főként ha nem térnek ki a fenti para­doxonokra. Gazdasági életünknek olyan öntörvényei mutat­koznak lépten-nyomon, amelyeket magunknak kell megfejtenünk. Megfejtenünk, és vagy kihasznál­nunk, vagy megváltoztatnunk. L. I. 9 HÉTVÉGI MELLÉKLETE I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents