Kelet-Magyarország, 1990. november (50. évfolyam, 256-281. szám)

1990-11-10 / 264. szám

1990. november 10. II Kelet a magyarország hétvégi melléklete ii ár élvezhető, M csak alig húzós a dércsípte kö­kény, a csipke­bogyó az útszéli bokrokon. A hangoskodó fe­nyőrigók is megérkeztek az északi tájakról, hozva a hírt, hamarosan végleg hidegre fordul az idő. Am a tágas, ligetes legelőkön a gulya meg minden falu határában elegendő füvet talál. A me­zei pockok sem tűntek el végleg föld alatti szállásaik­ban, az öreg gémeskút ága­sán a mezőt kémlelő rétihé­ja éles tekintete elől. A kihalt szántókon megnyugtatóan zöldül az új kenyérnek való. Borongós őszi béke honol a Beregi síkságon. Tiszakerecseny után a Lónyai erdő első bejáratánál a Vályás hídja sorompóval lezárva. A híd innenső lábá­nál a kopott táblán nehezen olvasható a felirat: „Tájvé­delmi körzet”. Mennyi juthat a természetvédelemre ott, ahol a tábla átfestésére sem telik? — Lezárva tartjuk az er­dőbe vezető utat, mert nem győzzük a szemét eltakarí­tását — szabadkozik Zám József, az erdőgazdaság lónyai üzemének fővadásza, akivel már kilométerekkel arrébb, a híres vadászház­ból lett vendégház előtt, az erdészlak szomszédságá­ban parolázunk. A megyében tán egyedül­állóan elegáns, mestersé­ges halastóval körülvett, a földi halandók számára csak a rendszerváltás óta látogat­ható erdőszéli épülethez bekötőút vezet Mátyus és Lónya községek között az országútról. Azt, hogy élő múzeumnak is beillő erdő az, amit keresünk, már a le­térőhöz közel, az út bal ol­dalán egyedül őrködő két­száz éves famatuzsálem is jelzi. Húsz méternél is ma­gasabb, sokat megélt, villá­mok hasgatta koronájában csókapár érzi magát fiaival együtt biztonságban. Amikor az öreg szürkenyár még si- heder volt, errefelé az egész vidéket erdő borította. Mára ezernégyszáz hektár ma­radt egy tömbben az or­szághatáron belül abból az ősi erdőségből, melyet kü­lönleges, a hegyvidékeket idéző élővilága miatt annyira féltve kell őriznünk, s ame­lyet így hívunk ma: Lónyai erdő. — Ennek a zömében kő­ris, szil, gyertyán fafajokból álló rengetegnek az élővilá­ga jelentősen elüt az Alföld, de a Nyírség többi erdejétől is — meséli észrevehető büszkeséggel Zám József., — A Kárpátok növény- és állatvilágának legalacso­nyabban fellelhető előőrsei, legnyugatibb hírnökei az itt megtalálható sötétlila virágú kárpáti sáfrány, a hüllők kö­zül az elevenszülő gyík, vagy a keresztes vipera. Gyakori előfordulásuk is mutatja, hogy ősi, háborítat­lan erdőről van szó. Ennek köszönhető végső soron a szarvasok jelenléte is, ame­lyek még a háború alatt sem pusztultak ki a környékről. A vaddisznó is jól érzi itt ma­gát, ha csak valami más baja nincsen... No, de indul­janak, nézzenek szét! Ha szerencsével járnak, láthat­nak is valamit — vesz bú­csút egy rövid időre a főva­dász. Ám mielőtt dolgára sietne rábíz bennünket az egyik beosztottjára. — Vadgesztenyéért men­nek át Barabásra — int fejé­vel távozó főnöke után Dan- kó László vadőr, miközben elhelyezkedik terepjárónk hátsó ülésén — ahol meg­vásároljuk, mint másünnen a makkot, amit főként a ci­gányok gyűjtenek. Jó takar­mány a nagyvadaknak télire mindkettő, és főként ol­csóbb, mint a tengeri. Már indulunk is, hogy a tegnapi eső ellenére megle­pően könnyen járható erdei utakon lassan végig gördül­ve keresztül-kasul bejárjuk a Szatmár-Beregi síkság leg­nagyobb erdejét. Ami az első kilométer megtétele után máris szem­betűnik, az a dús növényzet a fák koronája alatt, az erdő alsó régiójában. — Ettől jobb vadlegelő aligha kell — mutat a kalau­zunkká szegődött hivatásos vadász az erdő alját sűrűn borító liláspiros levelű veres­gyűrű somcserjékre, zöldju­har és gyertyán sarjakra. — Persze vissza kell vágni időnként az elvénült ágakat, hogy friss, fiatal hajtásokat rághassanak a szarvasok. A dús aljnövényzetben na­gyobb biztonságban érzi magát a nagyvad is, amelyik nagyon kényes a nyugalmá­ra. Ebben az esztendőben már jóval kevesebbet űztük, zargattuk őket, mint azt ko­rábban tennünk kellett. Arról nem is beszélve, hogy ne­künk, vadőröknek is keve­sebb éjszakázás, kötelező ivó- és beszélgetőpartneri szerep jut, mint korábban. A közelmúlt mértéket nem ismerő vadászatai következ­tében — volt olyan év, hogy száz szarvast is kilőttek, s jelentős részüket a lehető legpuhább valutáért — mára mintegy hatvan gímszarvas maradt a Lónyai erdőben. Most szeretnék a számukat fölszaporítani. Ugyanúgy, mint a most körülbelül negy­ven darabra tehető vaddisz­nóállományt. Mert a nagyva­dak vonzzák a nagypénzű vadászokat. Éppen a leg­több vadászt csábító agya­rasok miatt kerítettek ki az erdőből egy jó ötszáz hektá­ros részt, létrehozva azt a vadaskeret, ahol a disznó­kon kívül a néhány évvel ezelőtt idetelepített dám­szarvasok is szépen szapo­rodnak. Belőlük most közel száz darab él itt. — Meglehetősen agresz- szív területféltők a dám la­pátosok — meséli a vadőr — melyek képesek még a gímszarvasbikát is megölni, ha az a köreiket zavarja. Pedig az itt élő gímszarvas nem akármilyen. A beregi erdőkben a Keleti-Kárpátok­ban honos, nagyobb testű, sötétebb színű, súlyosabb és kevésbé elágazó agan- csú változata él. Most ősszel érte a nem mindennapi szerencse az egyik húsz éve Lónyára járó német vadászt. Sikerült lete­rítenie egy helyi rekordtró­feát viselő kapitális bikát. A „király” agancsa tizenkét ki­lónál is többet nyomott, s a testsúlya is ütötte a két mázsát. A némettől a trófeá­ért több mint egymilliót, a Mavadtól a húsáért húsz­ezer forintott kasszírozott az erdőgazdaság. Megéri hát az erdő, mező vadjaival is okosan gazdálkodni. A va­dásztatás terén azonban az isten mentsen meg a mohó­ságtól, az azonnal sok pénzt besöpörni akaró „gazdák­tól”. A mértéktartás, a tulaj­donosi szemlélet ha valahol fontos, akkor itt igazán az. Hirtelen négy gyönyörű gímszarvast pillantunk meg magunk előtt, a fák között. Néhány másodpercre szo­borrá merevednek, majd az autó közeledtére a sűrű bokrok közé vágtatnak, s azok fedezékében, vizslató tekintetünknek csak itt-ott megvillanva, szinte komóto­san ügetnek tova. Már ez a látvány is meg­érte volna, ám néhány perc múlva egy mesebeli szépsé­gű tisztáson fékezünk, az 1987-ben elhunyt, köztiszte­letben álló hajdani vezető erdész, Erdőkövi Imre ked­venc vadászházánál. A her- manottói szakállas arc fába faragott mása ma is jelen van a kis faház szobájának falán. A Kállayak valamikori erdészének síremléket is ál­lítottak az utódok. A feliratos kőtömb ott áll most a vadászház Kirva-sűrű felé eső oldalánál. Amíg elérjük a tiszakere- csenyi részen az államha­tárt, megpróbálom emlé­keim között örökre elraktá­rozni az odavezető úton lá­tott csodákat: a Réznyőt, a Nagypalackát, Kispalackát, a Csarondán átvezető tahi­dat, a Gyilkos rétet. Az égig- érőnek tűnő szálegyenes törzsű évszázados tölgyet — amelynek makk utódait már féltő erdészkezek sza­porítják — és a sárga lom­bok fölött keringő egerész­ölyvet. A kerecsenyi vadászház tán egy jó kőhajításra van a szovjet határhoz. Aki veszi magának a nem igazán nagy bátorságot, s elsétál a nemzeti színű, címeres osz­lopig, vagy azon még túl is, azt elég szigorú látvány fo­gadja. Odaát erős szöges­drót vaskerítés fut, amelyet ameddig a szem ellát frissen szántott földsáv kísér. Fur­csa érzés kintről befényké­pezni az országba. — Tizenöt éve építették a „testvérek” ezt a kerítést. Nekünk bizony jól jött — mondja Dankó vadőr — a szarvasok nem mehetnek át. Ha felszedik, bajban le­szünk. Visszafelé, a lónyai ven­dégházig már rövidebb a kövön az út. A fővadásszal s a vadőrökkel még egy beszélgetésre, s egy jó po­hár borra leülünk a kényel­mes társalgóban. Zám Jó­zsef a vadállományról, a vadgazdálkodásról, vadász­etikáról s a privatizációval kapcsolatos elképzeléseiről beszél. Figyelmesen hallga­tom, de furdalja az oldala­mat a kíváncsiság néhány vadászkaland iránt. Míg nem volt védett a vi­pera, szinte naponta befo­gott egy tucat mérges kí­gyót és ha összegyűlt vagy száz, küldte a fővárosba a híres Janisch Miklós kígyó­farmjának. Olyan szépen keresett vele, hogy tudott venni belőle egy autót ak­kor, amikor még csak a na- ményi orvosnak volt a Be- regben. „nagy kaland” is A más, mint a megszokott. Már elég régen volt — hál’ isten­nek — amikor Zám József egy vaddisznót elejtvén a húsát szétosztotta a barátai között. A trichinás hústól mindenki megbetegedett, de főként azok kerültek élet­veszélybe, akik nyersen, füstölve fogyasztottak belő­le, mint maga az ajándéko­zó is. A felesége után a va­dász is három hétig nyomta a kórházi ágyat, de végül is meggyógyult. A legnagyobb megnyugvás azonban a lel­kiismeretét érte, amikor megtudta, mindenki túlélte a fővadász nagy vadászka­landját. Galambos Béla Barangolás

Next

/
Thumbnails
Contents