Kelet-Magyarország, 1990. november (50. évfolyam, 256-281. szám)

1990-11-10 / 264. szám

1990. november 10. HÉTVÉGI MELLÉKLETE 9 II Kelet A Magyarország Évente száz koncert Beszélgetés Kovács László karnaggyal Hetedik éve áll a több évtize­des múltú Miskolci Szimfonikus Zenekar élén a Nyíregyházáról elszármazott Kovács László, a mai fiatal karmestergeneráció egyik legtehetségesebb tagja. A 34 esztendős dirigens, aki 1986- ban elnyerte a Doráti Antal által alapított Ferencsik-díjat, s akit több nívódíjjal is kitüntettek rá­dió- és televíziós felvételeiért, sokak szerint a miskolci zene­kart az egyik legkiválóbb hazai együttessé fejlesztette az elmúlt időszakban. Bizonyos, hogy Kovács László művészeti vezetése alatt a zene­kar komoly sikereket aratott töb­bek között Olaszországban, Gö­rögországban, Ausztriában, Nyu­gatnémetországban, Svájcban, Franciaországban... De vajon mennyire sikeres, eredményes az együttes tevé­kenysége szűkebb hazájában, Miskolcon és környékén? Egyál­talán: mikor tekinthető „eredmé­nyesnek” egy szimfonikus zene­kar munkája a borsodi iparvidé­ken? — Úgy érzem — válaszolja Kovács László —, ez a kitűnő muzsikusközösség az elmúlt években mindazt megtette, amit ebben a földrajzi elhelyezkedés­ben az adott pénzügyi lehetősé­gek mellett megtehetett és elvár­tak tőle. A lehetőségek és elvá­rások persze nem mindig állnak szinkronban egymással. Hogy egy ifjúsági programot például húsz kisebb-nagyobb települé­sen kell eljátszanunk, az fel­használható ugyan amolyan bel­ső zenei tisztogató munkára s a program kipróbálására, de az együttesnek nem elsősorban erre van szüksége. Természete­sen szívesen teljesítjük ezt a kö­telezettségünket, és nem is mondhatunk le a megyében élő fiatalok zenei igényének kiszol­gálásáról, hiszen egy-két évtized múlva ők lesznek a mi koncert­jeink látogatói. És végül is alig képzelhető el jobb érzés muzsi­kus számára, mint amikor vala­melyik kis falu általános iskolájá­ban csillogó szemmel hallgatják a zenét a kisdiákok, s kérdezget­nek minket zenéről, hangszerek­ről. Ha azonban arra gondolok, hogy egy hasonló körülémények között dolgozó angliai zenekar­nak milyen jó akusztikájú, szép hangversenyterem áll rendelke­zésére szinte bárhol a szigetor­szágban, akkor elkeseredem a mi körülményeink láttán. Mis- kolcnak nincs, és biztos, hogy a következő fél évszázadban nem is lesz alkalmas koncertterme. Márpedig a színházterem, ahol rendszeresen hangversenyeket adunk, nagyon száraz akusztiká­jú, nem szólalnak meg termé­szetes hangjukon hangszereink. Gyakori budapesti vendégsze­repléseinken — mondják — né­ha ijesztő hangerővel játszunk; otthon, Miskolcon ugyanis meg­szoktuk, hogy csak így tudunk hatást elérni. — Mennyire érzi magáénak Miskolc városa a zenekart? — A legteljesebb mértékben. Csak Miskolcon öt bérleti soro­zatunk van, s azokra a bérlete­ket mindig elkapkodják. Más vá­rosokban a bérletek már nehe­zebben adhatók el. Kazincbarci­káról, Ózdról, Leninvárosból je­lezték újabban, hogy egyáltalán nem tartanak igényt felnőtt hang­versenyekre... De például Sáros­patakon, Sátoraljaújhelyen és sok más városban változatlanul számítanak ránk. Itthon évente száz koncertet adunk. — Milyen jövőt lát a zenekar számára? — Minden attól függ, hogyan alakul az egész országban a kul­túra helyzete. Azt hiszem, ze­neszerető közönségre mindig számíthatunk. Ha egy 200 ezres lakosú városban az esti hang­versenyre ezer ember eljön, az — gondolom — jogos optimiz­musra ad okot, legalábbis a kö­zeljövőt illetően. Az persze más kérdés, hogy meddig tudjuk a koncertjegyek árát viszonylag alacsonyan tartani. Szomory György Kiss Benedek Szüret Megüli ,a por a fákat. Vénasszonyok, vénemberek kondor hajat, szempillákat, szőlőtőkéket tojóznak, megüli a pocsolyákat, bütykösen fogják a földet leveleket, levélszárat. a venyigék. Meglapulnak. Piszkos az ég, piszokszürke; így készül az ihaj-csuhaj! lomha ezüstpók bemássza; Még kihúzzák eddig-addig. roggyan ló és ember lába; Pókhálós és poros a haj, hálót dob a nap fejünkre. fakó őszből tarba hajlik. FENYŐFÁK ALATT tehet a pásztor, ha kitelt az esz­tendő...? Veszi a betyárbútort, mert az új pásztornak kell a la­kás. Mert a pásztornak a nyáj között a helye. — Úgy halgassam én mindezt, hogy Kézy György már nem kell Milotán? — Ugyan... nem értettél meg. Én döntöttem úgy, hogy most már nyugdíjba kell menni. Hogy most már jöjjön egy fiatalabb pásztor. Maradhattunk volna így is Milotán, dehát a gyermekek, az unokák...! Pontosan 1950. januárjának első vasárnapján tartotta a milo- tai református templomban az első istentiszteletet. Persze, már előtte is járt itt. Néhány hónappal korábban Isten tudja már, hány fiatal lel­kész tartott itt bemutatkozó szol­gálatot, mire a helyi presbiterek úgy döntöttek, hogy Kézy György legyen a papjuk. Kemény idők voltak, még em­lékezni is rossz rájuk. Másnap reggel már el is vitték a presbite­rek helyi korelnökét. Mi az, hogy a milotaiak csak úgy lelkészt vá­lasztanak...!? A saját szakálluk­ra! Nem jó nekik az, akit az egy­házkormányzat kijelölt!? Ám a milotaiaknak beszélhet­tek. Mert ez a falu ilyen. Konok, a maga vélt vagy valós igazából jottányit sem engedő. Soha, sen­kinek. Nem véletlenül tartja a mondás: Csálé Csécse, hű Milo- ta, bolond Becs. Milotára ma is igaz a mondás. Hát még negy­ven esztendeje...! Fehér gyöngyszőlőt, meg fris­sen tört dióbelet eszegetünk, s hallgatjuk a milotai lelkészt. A fa­lut úgy-ahogy ismerjük már, de Kézy Györgyről még alig tudunk valamit. Hatalmas, tarka kandúr sündörög mellénk. Ki gondolná, ő segít nekünk! Hogy halljunk már magáról a gazdáról is vala­mit. Hogy ki volt az apja, hol szüle­tett, merre szolgált...? — Az én nagyapám egyszerű fehérgyarmati parasztember volt. Megöregedvén gyermekei között szétosztotta a földjét., apám jussa a tanulás volt. Lel­kész lett belőle, ... én már az ő nyomaiba léptem. No, de ne en­gem hallgassatok, inkább ezt a szép templomot nézzétek...! A parókia és a templom között jó ötven lépésnyi a távolság, leg­feljebb száz másodperc. Csupán ezt a szűk másfél per­cet szánta magára a milotai lel­kész. A templom valóban szép. Az a sokat megcsodált mértéktartó, férfias méltóság árad falaiból, padsoraiból, mint szerte a Tisza- melléken, ám bennünk még min­dig ott motoszkál a kérdés: — De a Gyuri bátyánk élete... — Jaj... ti mindig az én éle­temmel vagytok elfoglalva! Előbb Gyarmaton, majd Mátészalkán szolgáltam, aztán jött Milota. A kis sáros, mélyen hallgató falu. Szemben Csetfalvával, meg ki­csit odébb Tiszaújlakkal. No, azt még el sem mondtam, honnan kapta Milota a nevét. Volt itt egyszer egy vár, túl a Tiszán... — ... már megbocsásson, hogy szavát ne felejtse, de ho­gyan élt itt a Kézy család? — Szóval azt kérditek, mitől függött a javadalmazásom. A gyülekezet szívétől. Meg tehet­ségétől. Úgy élt a pásztor, ami­képp a nyáj. Ha nekik nem jutott kovászra, nálunk sem volt ke­nyér. .. No, de hogy folytassam, élt abban a várban egy gyönyörű lány. Melota volt a neve... E gy jó óra is eltelt talán, mikor nagy kapkodva becsukjuk a templom­ajtó zárját. Gyuri bá­tyánk szalad, mert még lekési az iskolában a vallásóráját. Csak úgy futtában szól hátra: hát Milota, meg a Tisza... ez hiányzik majd, de ne sajnálja­tok... jövök én még haza! Hama­rabb, mint te ígérted... annak idején! Gyuri bátyám! Versenyezzünk most az egyszer! Balogh Géza Sipkay Barna szobra előtt * Egy kisebbfajta üstökös Majdnem napra pontosan egy éve, hogy ez az intézmény, a nyíregyházi Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézet ünnepélyes keretek között Sipkay Barna nevét írta homlokára. S íme, egy év után újra itt vagyunk, hogy ezúttal szobrának felavatása alkalmából tisztelegjünk a névadó emléke előtt. Az ünnepélyes aktus meggyő­zően tanúsítja, hogy ez az intéz­mény milyen komolyan veszi névadója kultuszának meggyö­kereztetését és ápolását, s ami talán még ennél is fontosabb, Sipkay Barna szellemi örökségé­nek, emberi példájának birtokba­vételét, beépítését az iskola egész nevelési rendszerébe, az itt felnövekvő ifjú nemzedékek tudatának formálásába. Fénye­sen bizonyítja, hogy ha okosan és tudatosan gazdálkodunk a hagyományokkal, nemcsak a régebbi múlt már nemzeti klasz- szikusokká emelkedett nagy alakjai lehetnek követendő esz­ményképekké az utókor előtt, hanem a közelmúlt olyan korán eltávozott kiemelkedő személyi­ségei is, akik életkoruk szerint, sorsuk tragikus ítélete nélkül, még ma is itt járhatnának-kelhet- nének körünkben. Valamivel több mint két évti­zeddel halála után, ma már egy­re világosabban látjuk, hogy Sip­kay Barna is ilyen személyiség, ilyen példa-ember volt, ezért örültünk nagyon sokan, akik őt személyesen is, vagy akár csak műveiből ismerhettük, amikor ez az intézmény egy évvel ezelőtt őt választotta névadójának, s ezért örülünk ma is, amikor itt, az iskola előtt, most szobra fela­vatásának lehetünk részesei. Sipkay Barnának nemcsak írói pályája, hanem az élete is sok tekintetben rendhagyó volt. Tud­juk, hogy írói tehetsége nagyon korán jelentkezett, s ha újságíró­ként megismerhette is az önkife- • jezés örömét, megízlelhette is a nyomdafesték semmivel össze nem hasonlítható mámorát, ami­kor először láthatta írásait nyom­tatásban, a szépírói elismerésre meglehetősen sokáig kellett vár­nia. 36 éves volt, amikor 1963- ban, Gesztenyék című novellája Új írás-beli megjelenése után igazán felfigyeltek rá, amikor végre valóban megnyíltak előtte a kiadók kapui, és sorra megje­lenhettek művei: regényei és el­beszéléskötetei. De ha késve indult is, volta­képpen nagyon szerencsés pilla­natban. A megkósettség okán szerencsésen elkerülhette a személyi kultusz és az 1956 megrázkódtatásai után jelentke­ző válság tragikus buktatóit. A hatvanas évek elején, irodal­munknak egy olyan felívelő sza­kaszában lépett színre, amikor méltó társak között élhette meg tehetsége megmérettetését, amikor jó művek, sőt valódi re­mekművek megjelenésének ide­jén, igazi versenyhelyzetben si­került nemcsak talpon maradnia, hanem a kortárs irodalom élvo­nalába jutnia, vagy ahogy halála után egyik kritikusa írta: „pár év alatt egy kisebbfajta üstökös ívét futotta be.” Öt év alatt kilenc könyve jelent meg. Hat regény, egy kisregé­nyeket tartalmazó kötet és két novellagyűjtemény. Bámulatra méltó teljesítmény még akkor is, ha tudjuk, hogy az alkotások kö­zül néhány valószínűleg koráb­ban született, s az asztalfiókban már készen várta az írói beérke­zés pillanatát. S könyvei nemcsak megjelen­tek, mind a kritika, mind az olva­sók részéről kedvező fogadta­tásra találtak. A korszak olva­sásszociológiai tanulmányai és könyvtári statisztikái egybehang­zóan tanúsítják, hogy Sipkay Barna neve akkoriban nagyon előkelő helyet foglalt el az élő írók között az olvasottsági rang­listán. Amilyen örvendetes volt azon­ban ez a késői berobbanás, ez a gyors felívelés, olyan tragikus, hogy az említett kilenc könyv közül három már posztumusz­ként jelent meg. Az írót 41 éves korában, itt most valóban nem túlzás azt mondani, alkotóereje teljében ragadta el a váratlan ha­lál. ' Hogy hogyan alakult volna pá­lyája, ha tovább él, értelmetlen és hiábavaló dolog lenne talál­gatni. Tudomásul kell vennünk, hogy életművét ez a kilenc kötet, valamint 1956-ban megjelent mesegyűjteménye, Az új erdész, és a napilapokban napvilágot lá­tott, kötetbe föl nem vett novellák és publicisztikai írások alkotják. Legalább ilyen fontos azonban a másik kérdés, él-e, és mennyi­re él Sipkay Barna szellemi örök­sége a mai olvasók körében? Bizony, meg kell mondanunk, a válasszal nem lehetünk elége­dettek. Rögtön hozzá kell ten­nünk azonban, hogy ebben nemcsak az időközben bekövet­kezett olvasói ízlésváltozások játszottak szerepet, hanem az a szomorú tény is, hogy művei az idők folyamán szinte teljesen hozzáférhetetlenekké váltak. Amilyen buzgó volt a könyv­kiadás a Sipkay-kötetek publiká­lásában az író életének utolsó éveiben, olyan méltatlanul feled­kezett meg róla halála után. Utol­só könyve, a Valaki a ködben egy évvel halála után, 1969-ben látott napvilágot, azóta néma csönd. Csak születése 60. évfor­dulójának tiszteletére jelent meg Sipkay Barna Emlékkönyveimen egy kötet á Szabolcsi Téka soro­zatban, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Könyvtár kiadásában. Bármilyen sokrétű és tartalmas is azonban ez az Emlékkönyv, már csak alacsony példányszá­mánál fogva sem pótolhatja Sip­kay műveinek új kiadását, lega­lább egy reprezentatív válogatás megjelentetését novelláiból és kisregényeiből. Az elmaradt kiadásokért sem­miképpen sem tekinthetjük elég­tételnek, mégis jólesően mond­hatjuk, hogy ezúttal legalább a szűkebb hazát, az író szülőváro­sát nem kell elmarasztalnunk mulasztásaiért. Nyíregyházán már 1971-ben emléktáblát helyeztek el Sipkay tiszteletére egykori munkahelyé­nek, a Kelet-Magyarország Szer­kesztőségének épületében. Azó­ta utcát neveztek el róla váro­sunkban, s ebbe a sorba illesz­kedett bele a tavalyi iskolai né­vadás, a Sipkay Barna Baráti Társaság megalakulása és ez a mostani szoboravatás is, amikor Nagy Lajos szobrászművész al­kotását vehetjük birtokunkba. Az alkotó neve nem ismeretlen már számunkra. A Nyíregyházán élő művész, a tanárképző főis­kola tanára, évek óta állandó szereplője képzőművészeti éle­tünknek. A kiállításokon eddig főként kisplasztikái műveivel ta­lálkozhattunk. Örülünk, hogy Sipkay Barna mellszobrával most már egy köztéri íróportré alkotójaként is jelen lesz váro­sunkban. Befejezésül az iskola vezető­sége és tanulóifjúsága, valamint a Sipkay Barna Baráti Társaság nevében szeretnék köszönetét mondani mindazoknak, divatos szóval szponzoroknak szoktuk nevezni őket, akiknek az anyagi áldozatvállalása, támogatása le­hetővé tette, hogy itt most szob­rot avathatunk. A szoborállítás mindig gesz­tus, a tiszteletadás különös meg­nyilvánulása. Jó ha tudjuk azon­ban, hogy erre a gesztusra, erre a tiszteletadásra nem annak van szüksége elsősorban, akinek ar­cát, alakját kőbe vagy bronzba mintázta számunkra a művész, hanem nekünk magunknak. Mint Rilke híres versében az archai­kus Apolló-torzó, minden igazi műalkotás, minden igaz művé­szet életünk megváltoztatásá­nak, jobbá, nemesebbé tételének parancsát sugározza felénk foly­tonosan. Legyen ezV -szobor" fé ilyen“' örök meméntó,' figyeírpézíetés számunkra. Sugározza felénk Sipkay Barna tiszta emberségé­nek humanista gondolkodásának példáját, hogy mi is folytonosan gazdagabbak, nemesebbek le­hessünk általa. E gondolatokkal és kívánsá­gokkal adom át Sipkay Barna szobrát a róla elnevezett iskola tanárainak és diákjainak, de Nyí­regyháza egész lakosságának is. Katona Béla * Elhangzott 1990. október 29-én, Sipkay Barna szobrának avatá­sán. G c^zoml ti ALÉE^IA I Literáti Márta KIFOSZTVA, FÉNYBEN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents