Kelet-Magyarország, 1990. november (50. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-10 / 264. szám
10 1990. november 10. HÉTVÉGI MELLÉKLETE A „LOGIKUS” — Gabriella lányom — ha jól emlékszem — hetedik osztályos volt, amikor azt kapta egyszer házi feladatként, hogy készítsen interjút valakivel. Az a valaki én lettem, s természetesen mi mást kérdezett volna elsőként, mint hogy „apa, mivel is foglalkozol te valójában?” Ma sem tudok az akkor megfogalmazottnál jobb választ adni, amikor a lehető legegyszerűbben kell munkámról, szakterületemről, a logikáról vallanom. Szóval az a bizonyos válasz így hangzott: „Azt keresem, hogy milyen általános szabályokat kell követnünk ahhoz, hogy azt mondjuk, amit mondani akarunk, s hogy mások azt értsék, amit mondunk.” Mihálydeák Tamás harmincöt éves, s most kapta meg a tudományos „ranglétrán” a doktori cím után következő kandidátusi fokozatot. Nyíregyházi születésű, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Filozófiai Tanszékének adjunktusa. S rögtön kijavítja a hibásan általánosító kérdésemet, amikor arról érdeklődöm, hogyan lesz ma valakiből a tudománynak élő ember? — Erre választ nem tudok adni. Amit elmondhatok, az az, hogy én miként lettem. Hetvenkilencben végeztem matematikusként ezen az egyetemen. Bár a hatvan fős induló létszámból csak harmincegynéhányan kaptunk diplomát, nem tudott a magyar gazdaság s a tudományos élet ennyi elméleti szakembert felszippantani. Az a számítás- technikai robbanás, amelyre várva ilyen nagy létszámú évfolyamot indítottak, nem következett be. Azon kevés komputer pedig, amely a vállalatoknál üzemelt, inkább státusszimbólumnak vagy újabb támogatások hivatkozási alapjának számított, semmint a termelés alapvető eszközének. S az a programozási munka, amelyet igényeltek volna, nekem nem tetszett. — Örömmel fogadtam hát el a filozófiai tanszék kétéves ösztöndíját. Nem tartalmazott biztos perspektívát, így két év után ismét egzisztenciális gondokkal kellett volna szembenéznem, ha ... Egy kolléga épp akkor távozott az intézetből, én épp ott álltam a lejárt ösztöndíjammal, így ahhoz, hogy státusba vegyenek, egy kis szerencse is kellett. Ebben semmi meglepő nincs. Az, hogy kiből mi lesz, szerintem függ a szerencsétől, a véletlentől is. Hiszen véletlen az is, hogy egy nemzetközi szaktekintély — a frissen végzett matematikus levelére, amelyben segítséget kér, hogy a tanszéke által kijelölt szakterületen, a logikában elindulhasson — azt válaszolja: ekkor és ekkor várom. Rúzsa Imrével — hiszen őróla van szó — azóta se szakadt meg a kapcsolat. A kezdeti mester-tanítvány viszony mára már munkatársivá fejlődött. — Hallgatóként számelmélettel foglalkozva több otyan könyv került a kezembe, amely kisebb- nagyobb mértékben a matematika alapjairól, a logikáról is szólt. A tanszékre kerülve a már meglévő rendszereket tanulmányozva először arra kerestem a választ, hogyan kezelhetők logikailag a kérdések. Többször holtvágányra futottam. De beláttam, hogy egészen új rendszerre van szükség, amely az eddigiek bővítésével, átalakításával hozható létre. A kérdésektől eltávolodva, a rendszerre összpontosítva tíz év kutatómunkája kellett ahhoz, hogy most végre papírra vessem, dolgozattá formáljam s a bírálóbizottság előtt, mint kandidátusi disszertációt, megvédjem gondolataimat. — Ha a lényegét szavakba öntöm, egyszerű a probléma. De matematikai, logikai pontosságú kidolgozása jóval nehezebb. Ugyanis „arról szól a mese”, hogy nyelvi kifejezéseinket használva nem az egész világ áll gondolkodásunk hátterében, hanem annak csak egy darabja. így kifejezéseink jelentése is csak erre vonatkozik, vonatkozhat. A szavakat hallva elsődleges jelentésüket vesszük, értjük. A jázminról tudjuk, hogy virág, a tapsolásról, hogy a tenyerek össze- verésekor keletkezik. De akkor miért nem tartjuk értelmetlennek azt, hogy „tapsikolnak a jázminok?” Sőt! Vannak olyan nyelvtanilag helyes mondatok, amelyeknek nem tulajdonítunk értelmet. Mondjuk a „Lánchíd kérődzik". A gond tehát az, hogy az eddigi nyelvelméletekben sokkal több mondat bizonyul nyelvtanilag helyesnek, mint amennyi értelmes, mint amennyi értékelhető. Én olyan modellt készítettem, amelyben ez a probléma kezelhető, s logikai következményei feltárhatók. Szó sincs arról, hogy teljes egészében én találtam volna ki, hanem egy meglévő rendszert, a Rúzsa Imréét módosítottam, általánosítottam. De vajon mit jelent ma Magyarországon egy kandidátusi fokozat? Némi szakmai elismerést, irigységet, megmérettetést — önmagunk előtt is, — s havonta háromezer forintot a Tudományos Akadémiától. S mennyit ér egy kandidátus a Kossuth Lajos Tudományegyetemen, tizenegy éves munkaviszonnyal? Bruttó tizenháromezret. Ami az egyszerű értelmiségi léthez nem elég. De Mihálydeák Tamás azon szerencsés emberek közé tartozik, akik szakmájukban többet dolgozva megkereshetik azt, ami még szükséges. — A kutató életének egyik furcsasága a kötetlen munkaidő. Néhány kötelező előadás és szeminárium, illetve a tanszéki összejövetel kivételével mindenki a maga rendje szerint dolgozik. Főleg otthon, mert ahol hathét ember van egy szobában, érdemi munkára nem lehet berendezkedni. Leállni nem lehet. Aki a szakterületen nem lép előre, olyan hátrányba kerül, amelyet már nem tud behozni. Itt Közép-Kelet-Európában már az is emberfeletti erőfeszítést igényel, hogy megértsük, mivel foglalkoznak Nyugaton. Szerencsés esetben ott lehetünk egy konferencián, meghallgathatunk ötven előadást, s megtörténik, hogy jónéhány esetben a probléma megértése is komoly nehézségeket okoz, a megoldás értékeléséről már nem is beszélve. A kiutazáshoz pedig nincs valuta. Két hollandiai utam közül az egyiket saját zsebből fizettem (kölcsönökből, innen- onnan) a másikon előadást vállalva bizonyos kedvezményekben részesültem. — A tudománnyal foglalkozók mind-mind ugyanabban a cipőben járnak. A munkáltatók „kizsákmányolják” elhivatottságukat. „Ha ennyi pénzért is eredményeket érnek el, akkor minek többet fizetni?” Ennek ellenére engem — s úgy hiszem másokat is — továbbhajt az az érzés, hogy meg kell felelnünk mindig az adott helyzet követelményeinek. Legyen az éppen egy másnapi előadás, egy újabb tudományos cikk megírása vagy egy kandidátusi dolgozat megvédése. Pedig a nemzet tudományának fokmérője nem az, hogy hány kiemelkedő gondolkodója van, hanem mire képes a szakma egésze. Tapolcai Zoltán Alkotás és befogadás A VÁLOGATOTT MAGÁNÜGYEK KÖRÉBE utalható, hogy a jegyzetíró milyen körülmények között néz meg egy filmet, ezúttal mégis érdemes azokból a kísérőjelenségekből egyet megemlíteni, amelynek fültanúja voltam Peter Greenaway filmje, A szakács, a tolvaj, a felesége és a szeretője vetítése után, mivel ha nem is köz-, de legalább rétegérdekű az eset, s ha lennének filmszociológusok nálunk, csemegeként fogadnák bizonyosan. Éjféltájt ért véget a Puskin moziban az úgynevezett premier előtti vetítés, s az utcára érve hallom, hogy az egyik fiatalember mögöttem imigyen szóla a tagbaszakadt barátjához: — Ennél még a legrosszabb magyar film is jobb, pedig az aztán igazán szar! (Elnézést a nem éppen irodalmi minősítésért, de a hitelesség kedvéért kénytelen vagyok pontosan idézni!) Megfordultam, de fölmérvén a helyzetet, megállapítottam, hogy nem tartozom egy súlycsoportba velük, s mivel önvédelmi fegyvert sem tartok, inkább nem mondtam el nekik, hogy lényegesen kedvezőbb a véleményem az imént közösen látott filmről. (Mellesleg a fickó megjegyzésének másik oldala sem szívvidító: micsoda etalon lett a magyar filmből!) Hogy az angol rendező modelláló hajlammal van megáldva (vagy verve?), az már az előző munkájából, A rajzoló szerződése címűből is kiviláglott, s e filmjében még nyilvánvalóbban van jelen az effajta cselekményszerLÖKÖTTEK. Hamarosan a mozikban a színes, szinkronizált, amerikai vígjáték kesztő törekvés. Tartok azonban tőle, hogy ha az említett két fiatalembernek előhozakodom azzal az érvvel, hogy: Uraim, itt az allegorikus megoldás iskolapéldájával találtuk szembe magunkat! — kevés esélyem lett volna elérkezni az Astória aluljáróig. (Ebből is látszik, mennyivel nehezebb a dolga egy hordószónoknak, mint a publicistának. Az újságot legföljebb összetépik, de azt sose lehet tudni, hogy a hallgatóság keze ügyében milyen hajítani való alkalmatosság található.) GREENAWAY ALKOTÁSÁNAK CÍME valójában találó, pontosan tárja föl azokat az összefüggéseket, amelyeket a modell- helyzet segítségével világossá kíván tenni a nézők előtt, legfeljebb a tolvaj megnevezés lehet félrevezető, mert tulajdonképp egy valódi „keresztapa” jelenik meg a filmben, a szó Francis Ford Coppola-i értelmében. Talán még pontosabb cím lett volna A keresztapa nagy zabálása, mert akkor nemcsak a témára vonatkozó pontos utalást kapunk, hanem egyúttal jelzést is a film forrásvidékére, azokra a mozgóképes előzményekre, amelyek az itt egymásba kapcsolt XX. századi válságjelenségek két különböző fajtáját mutatták be. (A keresztapa I. és II. széles körben ismert, Ferreri Nagy zabálása valószínűleg már kevésbé.) Értelmetlen lenne megkísérelni a film cselekményének vázlatos összefoglalását, hiszen a rendező teljesen szétoldja mind az időnek, mind a térnek a viszonylatait, ugyanakkor a stílrealisztikus, sokszor pedig a drasztikusan kemény naturalizmusba forduló történetformáláshoz minden bizonnyal azért ragaszkodik az alkotó, mert fennáll a veszélye annak, hogy rejtjelezettebb, túlkódolt formában kevesebben értenék még azokat a vészjelzéseket, amelyekét a civilizált társadalom alakulásával kapcsolatosan adni kénytelen. BÁR AZ ALLEGÓRIA MEGADJA a modellhelyzet egyes elemeinek „lefordítási” lehetőségét, mégsem lenne célszerű Greenaway gondolatait ilyen direkt úton értelmezni. Szerencsésebb kiindulópont annak a pesz- szimizmusnak az észrevételezése, amely meghatározza a film hangulatát, eszmeiségét. E borúlátásnak az alapját a tolvaj képviselte magatartás adja. Ami a Twist Olivérben vagy a Három- garasos operában partikuláris jellegűnek tűnhetett, az itt — az arányokkal egyébként is mesterien bánó rendező keze nyomán — az egyetemes érvényűséget sugallja. A kultúra esélyeiről szóló elmélkedésnek tekinthetjük a film fő vonulatát, azt a szálat, amelyben a szerető, az asztalnál könyvet olvasó alak mozgásterét és lehetőségeit jelöli ki a rendező. Ennek az ellenpontozottságnak egyik jelzése, hogy az étteremben, ahol az események nagyobbik hányada játszódik, Frans Hals képe, a Szent György lövészek tisztjeinek lakomája látható, gazdag asszociációs lehetőséget kínálva föl, miként hasonló a helyzet a Misererét éneklő albínóval kapcsolatosan is. BIZONYÁRA AKADNAK NÉZŐK, akiket majd megbotránkoztat a befejező, kannibáli jelenet, amely valóban a legerőteljesebb hatáselemnek minősül. Érdemes azonban abból kiindulva megítélni ezt, hogy vajon öncélú megoldás-e, avagy következik a film eszmeiségéből. Én az utóbbira szavaznék. Hamar Péter Krutilla József: Házak ^ Yv \í A számonkérö Tiborc A ki járt már Álmosdon, Kölcsey házában, állt az asztal előtt, amelyen megfogalmazta a szatmári adózó nép állapotáról Tiborc panaszát, annak nem kell bizonygatni, hogy mit vállalt (föl) mindenkor a magyar költészet, irodalom. Serfőző Simon verseiben — mióta ismerem — mindig Tiborc panaszát hallom. Nem Petur szablyához kapó hősködését, — Serfőző alkata szelídebb, visz- szahúzódóbb —, hanem a tanyák népének, a „hat húszassal” érkezők, a munkásszállásokon, albérletekben senyvedők, a panel vackokért életük végéig törlesztők, a nehezen szólók, kik bánatukat inkább fröccsbe fojtják, Dosztojevszkij\e\ szólva a megalázottak és megszomorítot- tak zsörtölődő, zohoráló, de keményen fel is szikrázó indulatát érzékelem. Ez a hang, ez a képes beszéd előbb — amíg csak így lehetett — a magyar népdaloktól kölcsönzött természeti képeket telítette közéleti fogalmakkal is. A furor publicus-szál, majd a hatalom szorításának lazulásával ez a nyelv egyre egyértelműbbé, fogalmibbá vált. Úgy azonban, hogy megőrizte eredeti erényeit, azaz még a köznapibb dolgokról is választékosán, egyfajta emelkedettséggel szólalt meg. Ezek a természeti képek korábban az alföldi táj elemeiből (fák, bokrok, árkok, tócsák, dűlőutak, tanyaudvar stb.) épültek. Ezeknek is szerves része volt a szél, amely a szabadság, az elvágyódás szimbólumává nőtt. Mostani, legújabb verseiben a szél fenyegetővé válik, úgy hasít végig a tájon, mint a korbács, vagy mint a seprű, amely ki akarja takarítani a fölhalmozott szemetet. Indító képünknél maradva: Tiborc már nem csak panaszkodik, már nem csak kér, az önostorozást fölváltja a keményebb hang, a fenyegető, számonkérő él. Erről „szól” Serfőző Simon költészete, mindenkor markánsan, összetéveszthetetlenül, de egyre elkeseredettebben, dühösebben. Addig mondta a magáét, míg ezek az előbb csak a költők, az értelmiség egy részének a tollán megfogalmazott felismerések mára föl nem szívódtak a közvéleményben, mintegy visszaadva azoknak, akiktől vétetett, akiknek az érdekében kimondatott, s előbb csak óvatoskodva, majd felerősödve, s mára már dübörgő hangon politikai programokká nem formálódtak. A költő elérte volna célját? Igen, de csak részben, mert még hosszú az út az igaz értékrend megfogalmazódásáig, megvalósulásáig, hogy Tiborc (ismét) otthonát lelje a hazában, a szatmári adózó nép maga gyakorolja jogait. (Serfőző Simon: Elsötétült arcom Szépirodalmi és Új Kilátó Kiadó 1990.) Horpácsi Sándor || KelelA Magyarország
