Kelet-Magyarország, 1990. november (50. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-03 / 258. szám
10 1990. november 3. a KM vendége A rohodi nyelvész Balogh László neve nem ismeretlen a Kelet- Magyarország olvasói előtt, hiszen helytörténettel, néprajzzal foglalkozó dolgozatai, okosan érvelő cikkei, versei gyakran megjelennek lapunkban. De magam is meglepődöm, amikor megjelent írásainak bibliográfiáját nézegetem; százötvennél is több munkáját olvashattuk a legkülönbözőbb folyóiratokban, újságokban. Dolgozatait rendszeresen közli a Magyar Nyelvőr, az Ethnográfia, a Magyar Nyelvjárások és a Honismereti Híradó. De önálló könyve is megjelent már a Jósa András Múzeum gondozásában. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem is rendszeresen közzéteszi munkáit évkönyvében. Mostanában pedig egyre több politikus írásával találkozhatunk. Megkockáztatom, Balogh László afféle polihisztor. Feltérképezte Rohod és a szatmáriberegi táj néprajzi, helytörténeti hagyományait. Névtani dolgozataiban érdekes, új összefüggésekre mutat rá, helytörténeti kutatásaira a szakemberek is odafigyelnek. Hobbija a szófejtés, foglalkozik finnugrisztikával, több évig tanulta a vogul és osztyák nyelvet is, de az angol, német és orosz nyelvben is eligazodik. Mellesleg a rohodi iskolában helytörténeti gyűjteményt hozott létre, s ő látja el a község könyvtárosi teendőit is (már amikor működőképes a könyvtár). Magyar szakja mellett kémiát is tanít, s olykor, ha ideje engedi verseket ír. Ki hinné, hogy a versírás törte meg tudományos karrierjét, úgy, hogy évek kellettek ahhoz, hogy ismét megkapaszkodjon valamiben. Balogh László 1955-ben végzett a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar szakán, olyan időben, amikor „rengett” Magyarországon a föld. Tiszaföldváron tanított az ’56-os forradalom idején, amelyben tulajdonképpen nem vett részt. írt viszont verseket, s ezek közül meg is jelent néhány a szolnoki Tiszavidékben. Az egyik 1957 elején napvilágot látott vers különösen felkeltette az éber ideológusok figyelmét, pedig csak a bizonytalan februári napsütésről volt benne szó. Nagy hibának bizonyult a telet emlegetni az ,,57-es tavaszban”. Hogy a publikált vers miatt-e vagy másért, pufajkások kopogtak hamarosan a tanár úrhoz, meg is találták egykettőre a verseit, amelyek között bizony voltak jóval keményebbek is. A pufajkások a versekkel együtt magukkal vitték azok szerzőjét is, aki aztán huszonhat hónap múlva került ki a börtönből, akkor is csak amnesztiával. A börtön nem jó ajánlólevél, még ha politikai okok miatt is jut oda az ember. Nem is tudott elhelyezkedni Balogh László több mint tíz évig a pályán. Eleinte mindenféle alkalmi munkát vállalt, majd a köjálnál lett segédasszisztens. 1970-ben aztán a Szabolcs-Szatmár Megyei Tanács Művelődési Osztálya megszánta, és Rohodon, az általános iskolában tette számára lehetővé a tanítást. Rohodon a tanári munka mellett sok mindenre futja a tehetségéből. Lelkesebb tanítványait is bevonja a helytörténeti kutatásokba, egész kis múzeum jött létre az iskolában. Kideríti például, hogy az a Szentpétery színész, akit Petőfi imigyen énekelt meg a tintásüvegről szóló versében: „hiába inté őt Szentpétery” — szóval az a Szentpétery Zsigmond, aki a Magyar Nemzeti Színház első gárdájának a tagja, az egykori rohodi református pap fia volt. Azóta az iskola előtt elhelyezett Szentpétery-szobor őrzi emlékét a község hírességének. (A szobrot egyébként Balogh tanár úr közreműködésének köszönhetően, ajándékba kapta az iskola.) A rohodi helytörténeti és néprajzi kutatásai mellett szívesen látogat el szűkebb hazájába, Szamosszegre, ahol és amelynek környékén szintén kutatásokat folytat. (Méltatói kiemelik alaposságát, amely tudományos munkáit jellemzi.) Néprajzi, honismereti pályázatokon rendszeresen részesül díjazásokban, a szakma számon tartja. Egyetemi végzettségével, szakmai elismertsége ellenére valamilyen oknál fogva mégis Rohodon marad, húsz éve tanít itt. Az idei tanév tanári pályafutásának utolsó éve, nyugdíjba készül. Kérdezem tőle, hogy megnyugvást talált-e, itthon van-e Rohodon? — Az ember ott van otthon, ahol munkát talál. Rohodon van az otthonom, tehát ezt kell megbecsülnöm. A kutatóintézetektől, a segítő tanácsoktól távol nem könnyű a kutatómunka sem. Balogh László szívósságának, szorgalmának köszönhetően mégis nagyon sok értékes munkájával, gyarapította a megye helytörténeti, néprajzi, névtani ismereteit. Mint említettük, hamarosan nyugdíjba megy Balogh László, ami újabb tervekre sarkallja őt. A magyar őstörténettel szeretne foglalkozni, olyan területtel, amelyben nyelvészeti, történelmi ismereteit is kamatoztatni tudja. A tervek egyre tisztábbak, s bizakodik, hogy felfedezésnek számító összefüggésekre mutat rá például a nevek eredetének magyarázatában. Reméli, régi vágya is teljesül. Harmincöt évi kitérő után visszatérhet Debrecenbe, a kutatóműhelyek közelébe, ahonnan a történelem szele máshova sodorta őt. Bodnár István Film Versenyfutás a nézőért A FILM, A LEGINKÁBB költségigényes művészet ä fő kárvallottja a mostani hazai és nemzetközi helyzetnek, s mert leginkább e téren tapasztalható a közvetlen verseny a szórakoztató iparral, a korábban kiépített hídfőállások tarthatatlanná válnak. A fiiművészet jövője a 80-as évekkel megkérdőjeleződött, s a 90-es évek se ígérnek sok jót. A mozit, amely egyformán befogadja a művészi értékű mozgóképet és a kommerciálisát, giccset és pornót, ma már az egész világon az USA filmgyártása határozza meg. Jellemző adat: 1989-ben Magyarországon 86 amerikai filmet mutattak be, majdnem ugyanannyit, mint az összes többi országból együttesen, és 1990-ben a mérleg nyelve át fog billenni a másik oldalra, s ebben a videókínálat még nincs is benne, holott az végérvényessé teszi az arányeltolódást. Ha a nézőszámot tekintjük, akkor pedig már 1989-ben is utcahosszal a hollywoodi film vezeti a rangsort. TAGADHATATLAN TÉNY, hogy a szórakoztató filmek műfajai terén az USA rendezőivel lehetetlen felvenni a versenyt. De most a mozgóképtermés azon töredékéről van szó, amely elsődlegesen nem szórakoztatni akar, hanem a művészet eszközeivel teremtett társadalmi önismeret forrásává szándékozik válni. S ha a világ filmtermésének ezen kisebbik hányadát vesszük alapul, akkor a néma burleszkkorszakot — tehát Chaplint és Buster Keatont — leszámítva, azt mondhatjuk, mindig Európa jelentette a művészeti ág élvonalát (illetve rövid ideig a Glauber Rocha nevével fémjelzett brazil film!), s ha valaki innen bekerült az amerikai film olvasztótégelyébe, mint például Milos Forman, előbb-utóbb elvesztette egyéni arculatát, hasonult a többiekhez, mert elfogadtatták vele azt a követelményrendszert, amely elsősorban nem a művészi igazsághoz, hanem a kereskedelmi, forgalmazási igényekhez igazodik. Úgy tűnt, hogy a 70-es évek elején jelentkező új amerikai nemzedék lépést vált. Erre a reményre olyan alkotók és alkotások jogosítottak fel, mint Coppola Magánbeszélgetése, Spielberg Párbaja, Lucas American Graffitije, de hogy mi lett ebből a vonulatból, az ma már világosan látszik. Jelenet a Szex, hazugság, video című amerikai filmből. Könyvespolcunk AZ APA EMLEKE „amíg apu velünk volt, nagy-nagy biztonságban éreztem magam. Amikor elvitték, mint amikor elszakad a film.” így kezdődik az ,.Etjei az a nagy, szép idő’’ című könyv, amelyben az 1956-os forradalom egyik kiemelkedő alakjára, Szilágyi Józsefre lánya emlékezik. Milyennek látta őt a gyermek, a serdülő, majd felnőtté vált ember, miként él a rokonok, barátok, harcostársak emlékezetében, vagy az azóta vissza-visszatérő álmokban. Nehéz úgy ajánlani egy könyvet az olvasónak, hogy egyes részeket, ha lehet, ne olvasson el, lapozzon tovább. Tudom, nem lehet kitérni ezek elől a részek elől sem, mert így teljes, a maga borzalmaival így hiteles az a kor, amelyben Szilágyi József élt és halt. A kötetben ugyanis nemcsak személyes vallomások, baráti, rokoni visszaemlékezések találhatók, hanem a nyomozati és periratok hiteles és részletes gyűjteménye is, A drámai kibontakozás egy-egy lélektani, érzelmi, szellemi dokumentuma, melyekből a megpróbáltatások ellenére is egy tiszta, erős jellem igazsága szól a túlélőkhöz. Úgy érzem, a kihallgatási jegyzőkönyvek megrendítő sorait, a periratokat olvasva, hogy Szilágyi József már rég nem, vagy nem elsősorban a vele szemben ülő bíráknak, hanem a túlélő embereknek beszél, még ha a címzettek ez ügyben fogvatartói, kihallgatói, bírói, majd hóhérai is. Kérem az- olvasót, ha lehet, lapozzon tovább, amikor a halálos ítélet című részhez, vagy a kivégzés „tárgyszerű” leíra- tását rögzítő jegyzőkönyvhöz, a halál beálltát szakszerűen regisztráló orvosi és rendőri jelentéshez ér. Bár filmekben, regényekben már látott, olvasott az ember elítéltekről, kivégzésről és az azt követő szörnyű formaságokról, de ez így más. A per bírája is megszólal a könyv lapjain, a rádió riporterének Szilágyi József ügyéről többek között a következőket tartotta fontosnak elmondani: nem volt olyan vélemény, hogy nem bűnös, nem is volt vita a büntetés kérdéséről. Hogy halálra kell ítélni. Nem volt vita... Ami pedig nyilatkozatában a legszomorúbb, arra a kérdésre, — amely 1989-ben hangzott el, — : most is elítélné-e Szilágyi Józsefet, határozott igennel válaszolt, mondván, azért ítélné el újra, mert szerinte az ilyen emberek akadályoznák a szocializmus hibáinak kijavítását. A bíró ugyanis ezek szerint töretlenül hisz — vagy hitt? — abban, hogy a szocializmus kijavítható, s ez az egyetlen járható út. DE AZ Ő SZEREPE a kötetben nagyon is mellékes, csupán a kontraszt hatás kedvéért érdemel figyelmet. Az Eljő az a nagy, szép idő című dokumentumkötet — Javomiczky István gondozásában — Szilágyi József portréját, életútját igyekszik megrajzolni, s közben felesége, lánya, családtagjai, rokonai és barátai is szereplőivé válnak a könyvnek. Egyúttal jellemzik önmagukat. Saját kálváriájukat, lelki terheiket is megosztják az olvasóval. Mert a mártír, mi tagadás, lelki terhet is hagyott maga után. Lánya így vall erről a kötetben: „Önként vállaltam a száműzetést a társadalmon belül. Apa konokságát felfoghatjuk vezeklésnek is, azért, hogy becsapták, megcsúfolták az eszmét, amiben hitt, ami miatt meghalt. Ebben a kérdésben lényeges különbség van köztünk. Éppen az ő példája sukylolta belém, hogy semmilyen eszmében nem szabad hinni. Nincs is olyan eszme, amiben hinni tudnék. Nem hiszem, hogy tudnak nekem olyat mutatni, amihez fenntartás nélkül csatlakoznék, lengetném a zászlót és kiabálnám a jelszót.” „Sohasem voltam Apára mérges. Az egyetlen megbocsáthatatlan dolog, amit nem tudtam elfogadni, hogy miért nem engedett az élete kedvéért. Mi lehetett neki fontosabb, mint mi. Mégsem verhettem az asztalt, hogy disznóság, miért halt meg, ezt nem tűrték volna a környezetemben. Ahogy ezt az érzést egyre inkább vállalhattam, Apu is emberszabásúbb lett. Ez a kettősség uralkodott bennem hosszú ideig, hogy Apám egy hős és ugyanakkor a súlyos szemrehányás, hogy ezt tette velem, hogy meghalt... Ma már tudom, hogy nem tudott mást csinálni... Van egy minimum, amiből az ember nem engedhet...” ILYEN IGAZ, ŐSZINTE, a világ előtt feltárulkozó arca van a közvetlen családtagok megélt szenvedéseinek, a rájuk hagyott örökségnek. Külön becsülendő, hogy lánya kendőzetlenül beszél ország-világ előtt a legbensőbb, érzéseiről, nem sérti apja soha el nem múló emlékét, de nem hallgatja el a túlélőkre nehezülő lelki terhek súlyát sem. Megrázó, szép és igaz könyvet adott közre a Héttorony Könyvkiadó. Páll Géza COPPOLA MESTER 1986-os filmje, az Előre a múltba a legújabb bizonyíték, a Saturnus Film kínálja a nézőknek. Mit lehet elfhondani róla? Szomorú, lehangoló! Nem a film cselekménye, hangulata, mert abban a Keep Smiling!, a Mindig mosolyogj! jelszava töretlenül és direkten érvényesül, hanem az, ahogy a rendező az igényesség minden formájáról lemond. Lemond például a történet eredetiségéről, hiszen benne az American Graffiti halvány emlékképe maszatolódik ösz- sze a Vissza a jövőbe-soro- zat gyermekmeséivel illetve módszereivel. Napszemüvegben nem szokás mozit nézni, de ez talán segítene, hogy a 32 éves Kathleen Turnerről elhiggyük, visszafiatalodva 18 éves egykori önmagát játssza. De azt a logikátlanságot már a napszemüveg se tudná eltakarni, hogy hol elfogadva visz- szafiatalodott állapotát, hol valóságos korához igazodva mozog abban a környezetben, amelyet a forgatókönyvírói agyrém teremt számára. HOGY AZÉRT VALAMI biztatót is mondjunk, a film hősei legalább nem verik agy- ba-főbe egymást, nem játszanak szexuálbohócot, s ha valakinek mindenáron ez kell, megkaphatja a kristálytiszta tanulságot, copyright Francia Coppola: összekúszálódhat- nak sorsod szálai akárhogy, a rózsacsokrokkal körberakott idill lehetőségét megkapod az élettől. S ha ez nem boldogít, akkor keresd csak magadban a hibát! Hamar Péter MAGYAROSAN Mit eszünk? Félreértés ne essék, nem új recepteket szeretnék alant bemutatni, hanem olyan ételnevekről szeretnék szólni, amelyeket jó lett volna már a kezdet kezdetén magyarul elnevezni. Most már veszett fejsze nyele... Vagy mégsem? Régóta ismerjük és nagyon közkedvelt ételünk a hamburger. Az angol szó pontosan a következőt jelenti: zsírban sült vagdalthúspogácsa zsemlében. Ezen ételnek egy sajátos változata is kialakult már: a sajtburger. S lehet, várható, az emeletes hamburger neve ham- hamburger lesz. A hot dog is régi ételünk. Természetesen ez is angol szó, szó- szerkezet; forró kutya azaz forró virsli zsemlében. Megpróbálták ezeket a magyar neveket megtartani, de nem sikerült, mint ahogy a vifii név meghonosítása sem, a „virsli” és a „kifli" összevonásából. Maradt magyarnak az elferdített változata, a hót dög. A fiatalok kedvencei közé tartozik a gyros és a gofri. Ez utóbbi esetében majdnem sikerült megtartani az amerikai palacsinta kifejezést. De csak majdnem. A pálcára felhúzott kör alakú sült húsdarabok neve pedig a gyros az angol gyroscope, „pörgettyű” szó rövidülésével jött létre. Magyar neve sajnos nincs, legfeljebb ha valaki azt látja a cégtáblán, hogy „Gyros büfé", arra gondol, azért mégsem olyan gyors, mert rossz helyre írták az „o” betűt. Ellenben, ha franciás műveltségű az illető, ez ötlet alapján ő is egy büfét létesít,, a „Gyros desca” büfét, azaz „Zsíros deszka” büfét. Ha az előbbi étkeket és neveket bevette gyomrunk és nyelvünk, ezt miért ne? Minya Károly II Kelet a Magyarorszag hétvégi melléklete
