Kelet-Magyarország, 1990. november (50. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-03 / 258. szám
1990. november 3. IM Kelet- ' ‘' V. a Magyarország hétvégi melléklete ii Kisvigyázóban Ha valami őrültnek az az ötlete támadna, hogy fel kéne gyújtani Tyu- kodot, könnyű dolga lenne. Pláne most, az ősz derekán. Nyugodtan besétálhatna majd mindegyik portára, kényelmesen elővehetné a gyufáját, s lángra lobbanthatná a csűrök tetejét. A kutya sem zavarná. Háborítatlanul szemlélhetné a lángokat, s ha már unja, békésen ballaghatna ki a kiskapun. Aligha lenne ember, ki megállítaná: mit tettél, te bitang...?! Nem bizony, senki sem mondaná ezt neki. Mert ilyentájt, ősszel, oly üres e példásan dolgos falu, mint ereszalján a fecskefészkek. Aki csak ól és mozog, kint van a határban. Répát ásnak, tengerit törnek. Jószerivel csupán két férfiembert találni napközben, akik észlelhetnék a bajt: Kocsi Béla, a levélkézbesítő, meg Bélbász András, a harangozó. Ám szerencsére gyújtoga- tónak, meg más efféle hábo- rodottnak se híre, se hamva, így aztán Kocsi Béla nyugodtan tolhatja az újságokkal, levelekkel megpakolt táskáját a biciklijére akasztva. Azt hihetné az ember, micsoda jó dolga van egy ilyen kézbesítőnek. Míg más hétrét görnyedve egyeli a répát, majd ássa a gyökeret, hogy az ina szakad bele, addig a postás felül a nyeregbe, s vígan karikázik. Elbeszélget a fiatal özvegyekkel, felhajt egy- egy kupicával, s megy tovább, házról házra. így aztán köny- nyen eltelik a nap. Ám Kocsi Béla komolyabb ember annál, hogy ilyen köny- nyen vegye a szakmáját. Bíztat bennünket, jöjjünk csak el Fent, a a postára, mondjuk november derekán. Amikorra a városi kamrák kiürülnek, a tyukodiak pedig megtelnek. Akkor néznénk meg, mennyi munkája van egy-egy szatmári postásnak! Van olyan nap, hogy százhúsz csomagot is továbbítaniuk kell. Hogy mi van azokban a súlyos csomagokban? Alma, krumpli, zöldség, hurka, kolbász, füstölt sódar. Meg persze paszuly, aszalt szilva, oldalszalonna. Azaz, amire csak szüksége van egy városi családnak. S hogy hová mennek azok a derekasan megpakolt ajándékok? Az ország minden részébe. Győrbe és Debrecenbe, Pécsre és Budapestre. Mert nincs is talán olyan város ebben az országban, ahol ne találkoznánk tyu- kodiakkal. Ez a falu mindig a kibocsátó falvak közé tartozott. Felnevelte, s kirepítette fiókáit. Ám mennyivel könnyebb a dolguk az igazi vándormadaraknak! Ők az esztendő egyik felét itt, a másik felét meg ott tölthetik. De az elköltözött ember mit tehet? Bármennyire is fáj a szíve az elhagyott otthonért, legfeljebb H úsvét ko r, meg Karácsonykor ülhet vonatra. Hogy megnézze az öreg szüléket. Akik persze nem feledkeztek meg a felnőtt „fiókákról”. Leszedik az almát, a körtét, megfüstölik a sonkát, a szalonnát, s a posta... De innen már ismerős a történet. Kocsi Béla természetesen pontos számokkal nem rendelkezik. Nem tudja, mennyivel is csökkent az utóbbi negyedszázadban Tyúkod lé- lekszáma. Ám tudja Bereczky István , a tyukodiak régi tanácselnöke, új polgármestere. Egy vaskos, fekete könyvet tesz elénk, Magyarország helységnévtára 1962-ből. Itt még 3900 emberről tudnak, ma viszont csak 2650 lélekről adhatnak számot. Hová lettek a többiek? De hiszen Kocsi Bélával eddig pontosan róluk beszéltünk! Csonka-Szatmár sohasem tartozott a tanyás vidékek közé, ám Tyúkod a kivételek közé tartozott. Még felsorolni is sok a nevüket. Ossán-, Földvári-, Bíró-, Jancsik-, Sarkadi-, Hiripi-tanya. Aztán ott volt Zsíros, vagy Szalmaváros, melyek szabályos kis községek voltak. Az előbbiben 350-en, az utóbbiban pedig több, mint 600-an éltek. Ma csak néhány tucatnyian. Többségükben pedig teljesen megszűnt az élet. A lakók vagy messzi tájra repültek, vagy beköltöztek Tyúkodra. Abba a faluba, mely Ecsed mellett a leghíresebb lápmel- léki település volt mindig. Ám hol van már a láp, hol vannak már a lápi emberek! Farkas József , a szálkái múzeumigazgató volt talán az utolsó ember, aki még kifaggathatta őket... A néprajztudós ugyan tősgyökeres mátészalkai, de ugyanevvel az erővel nyugodt szívvel mondhatjuk őt tősgyökeres tyukodi- nak is. Hisz majd' fél életét itt töltötte. így aztán, ha meg akarunk valamit tudni a régi Tyúkodról, legjobb, ha őt kérdezzük. Vagy a tanulmányait olvassuk. Megtudhatjuk azoktól többek között azt, miképpen vette birtokba a tyukodi nép a kiszárított Ecsedi-lápot. Mit vetett abba, hogyan takarította be a termést. Reménytelen vállalkozás lenne e hasábokon bemutatni ezt az embert próbáló munkát. De hisz szükségtelen is! Megtette ezt már Farkas József. Helyette arról szóljunk inkább, mi lesz a faluval az előttünk álló időkben. A sok helyütt tapasztaltakkal ellentétben, itt viszonylag simán zajlottak le a helyhatósági választások, a független jelöltek győzelmét hozva. Közéjük tartozik Bereczky István, a régi-új polgármester is, akinek bizony most főhet a feje. Mert ha eddig az elvándorlásról, a gondokról is szóltunk jobbára, azért ez a falu az utóbbi másfél évtizedben rengeteget fejlődött. Vadonatúj tornacsarnok, gyógyszertár, ivóvízhálózat, szolgálati lakások, utak, járdák... hogy csak a legfontosabbakat említsük. Igaz, maga a falu is hozzájárult jócskán eme új létesítményekhez, de igaztalanok lennénk, ha elhallgatnánk az állami támogatásokat. Viszont ahogy hírlik, ez utóbbi a jövőben igencsak soványodni ígérkezik. Mi lesz hát ezután? Mert persze a tyukodiak sem akarják konzerválni a jelenlegi állapotokat. Ám csak saját erőre támaszkodni ott, ahol nagy-nagy gondokkal küszködnek az adózó állampolgárok...! Még ha úgy is tűnik, hogy mi elkényeztetettjei voltunk korábban az államnak, akkor is azt kell mondanunk, hogy a tyukodiak azért mindig letették a saját forintjaikat a központtól kapott bankók mellé, halljuk a polgármestertől. S ahol már nem volt remény a segítségre, elővették a józan eszüket, így épült fel például a belterületi útjaik zöme is. Másutt — ahol nem így történt, azoktól persze elnézést — összekaparták valamiképpen a pénzt, s megrendelték az útépítést. Itt saját maguk szervezték a munkát, isten tudja hány forintot spórolva meg evvel. Ez lesz a jövő útja is. Sőt, még inkább így. Magad uram, ha szolgád nincs. Dehogyis nincs! Hát Bélbász András micsoda? Az idős harangozó most is hűségesen rángatja a kötelet, lévén dél, a nándorfehérvári győzelem emlékórája. Igaz, összeszűkült szemmel méregeti a hozzá felkapaszkodó idegeneket, ám miután látja, hogy azok semmi másra nem vágynak, csak hogy nézzék, miképpen harangoz, megbékél. Csak akkor csattan fel, mikor azt hallja, adja már át azokat a köteleket... Micsoda gondolat! Hisz elmúlt dél, most már hallgassanak a harangok. De ha már ennyire kíváncsiak, hát ne legyenek restek, s kapaszkodjanak fel a „Kisvi- gyázóba”. A rejtélyes szó egy parányi termet jelent, közvetlenül a toronygomb alatt. Mint a neve is mutatja, egykor innen vigyázták a falut, a határt. Nézték, hol üti fel a fejét a tűz, innen riasztották a helybélieket. Már rég nem használják. Ezen a szép, október végi napon sem lehetett onnan látni semmit. Csak magát Tyukodot, s a híres lápot. Balogh Géza Déli órán Tyukodi Tűkor j>npoqi emrég hallottam egy küN lönleges pénzről, — kitalálói, terjesztői, hívei szerint — azáltal van, hogy nincs. Új-zélandi barátom mondja: az emberiség egyik nagy találmánya a zöldpénz, amely számos országban népszerűségnek örvend. Zöldpénznek hívják a maga valóságában nem létező, a konkrét pénzt az ember életéből száműzni hivatott értékmérőt. Amennyire a távoli szigetországból itthon járt barátunk elbeszéléséből sikerült megérteni a zöldpénz titkát, az nagyjából a következő: a zöldpénz mozgalom tagjai minimális tagsági díj ellenében egy sor szolgáltatást vehetnek igénybe, mégpedig ingyen. A zöldpénz mozgalom ugyanis a legkülönbözőbb foglalkozásbeli embereket tömöríti, tagjai egymásnak díjmentesen, azaz zöldpénzért elvégzik a kért munkát, legyen ez gyermekmegőrzés, nyelvtanítás, szobafestés, autó-, tévészerelés, házépítés és minden, amit csak el lehet képzelni. Hisz’ ez a kaláka, — ismerhetünk rá a nálunk is főként a kisebb falvakban, községekben egykor honos közös serénykedésre, amikor is rokonok, barátok, családok fogtak össze házépítéskor, aratáskor, csépléskor, szüretkor. Kölcsönösségi alapon segítenek egymásnak. Mindenki jól jár, mindenki visszaadja a kapott segítséget. Ez lenne hát a zöldpénz mozgalom? Ezek után valószínű, hogy a magyar kaláka és a külföldi zöldpénz mozgalom alapjai nagyon is közeliek. A praktikus szükségletek rugalmas kielégítése, az egymás iránti bizalom szülte az intézményesített mozgalmat, amely több országban nem csupán a szerényebben, vagy szegényebben élő rétegek, hanem az átlagos jövedelmű polgárok számára is vonzónak bizonyult. Rengeteg pénzt megtakarítanak így az emberek, érvelt barátunk, még ha azt is el kellett ismernie, hogy a bolti vásárlásokat, a legalapvetőbb szolgáltatások költségeit — fűtés, világítás, közlekedés, stb. — a zöldpénz önmagában nem tudja Valóságunk közelképben ZÖLDKÁR TYA kiküszöbölni. De olyan belső tartalékokat szabadít fel, amelyek nem kívánnak befektetést, s lényegesen csökkenthetik a családok kiadásait. Ez segítene most Magyarországon — folytatta érvelését barátunk. A külső források — a tőkebefektetések, kölcsönök és egyéb eszközök — esetlegesek, nem hoznak gyors javulást az átlagállampolgár életnívójában, ez a mozgalom, ha csodákra nem is képes, de rövid távon lényeges pénzmegtakarítást ígér. Sokáig hallgattuk barátunk fejtegetését arról, hogyan tartják komputeres adatbankban nyilván a tagok által végzett, vagy megrendelt szolgáltatások értékét, miként egyenlítődnek ki a különböző munkák, mit érnek igazában a kis zöldkártyák, (ez tulajdonképpen a zöldpénz), aminek birtokában bárki igénybe veheti a kívánt szolgáltatást, s hogyan lehetséges, hogy már boltok, áruházak is részt vegyenek a zöldhálózat tevékenységében és állítólag senki nem fizet rá, mindenki jól jár. Bevallom, nehezen értem, hogyan lehet pénz nélkül, vagy részben pénz nélkül egészen jól elboldogulni. Még inkább elgondolkoztatott, vajon van-e igény a mai magyar társadalomban arra, hogy amolyan modern kalákákba — újszerű szövetkezeti közösségben — szerveződjék és fölös szabadidejét, ami tulajdonképpen alig van, szaktudásának egy részét a másik ember számára kamatoztassa, mégpedig kölcsönösségi alapon. Félek a jelenlegi helyzetben a kölcsönös bizalomra építő zöldpénz mozgalom hajtóenergiája nálunk még nagyon akadozna. Mégis úgy gondolom, kár lenne látatlanból lesöpörni az asztalunkról a még távolinak tűnő mozgalmat, s a jól élő, pénzes polgárok kisded játékainak kategóriájába utalni az egészet, mondván, mi is könnyen eljátszadoznánk a zöldpénzzel, ha nem szorítanának bennünket a napi fizetési gondok, a villanyra gáz, a fűtési számla, a gyermek napközi díja és így tovább. Mert ha ezeket is ki lehetne fizetni eszmeileg, azaz zöldpénzzel - egy bármilyen színű — kártya segítségével, az jó lenne. Ugyancsak az utópiák világába tartozik az a kívánságunk is, bárcsak zöldpénzért vásárolhatnánk a benzint, az élelmiszert, a kenyeret, a tejet... Mindezek ellenére, ha csak a szolgáltatások napi gondjain sikerülne e mozgalom révén enyhíteni, a külföldi tapasztalatok alapján tovább szélesíteni, finomítani az ön- és egymást segítő munkát, talán ez is javítana egy keveset bajainkon. A pénztelenségből azonban aligha lehet kilábalni azzal, hogy nem veszünk tudomást kiadásaink ijesztő méretű gyarapodásáról. Bizonyos szakmák művelői még csak-csak találnak egy kis mellékkereseti lehetőséget, de ez is egyre nehezebb. A többségnek nincs esélye a külön jövedelemszerzésre. Ezért az emberek ma már egyre kevésbé kényesek arra, hogy nem a végzettségük szerinti munkát kell végezniük. Ismerősöm a nyár végén paradicsomszedésre keresett alkalmi munkásokat és néhány óra alatt csaknem kétszázan kopogtak az ajtón: diákok, gyesen lévő kismamák, egész családok, nagymamák, hirtelen munkanélkülivé lett szakmunkások. Diplomások is jelentkeztek, s természetesen kétes alakok is, alkoholisták, a munkát inkább temetők. De nem ez volt a jellemző. A megyében nyilvántartott több ezer munkanélküli olykor a másnapi betevő falatért küzd, keresi a munkát. Mert van ugyan egy már-már jelképesnek mondható munkanélküli segély, ami édeskevés a megélhetéshez és nem is mindig érkezik pontosan. Előfordul, hogy kimerül a keret, és akár egy-két hónapot is várni kell a pénzre. De addig mit egyen a család? Az ördögi körből nehéz kijutni az országnak. Minél előbb hozzá kellene látni a sokat emlegetett piacgazdaság megalapozásához, az ipari termékszerkezet átalakításához, hogy a világpiacon eladható árukkal jelentkezzen a magyar gazdaság. Ehhez azonban pénz, sok pénz, befektetés kellene. Köztudott viszont, hogy erre nincs elég hazai és külföldi tőke. De arra sincs, hogy előbb megteremtsék az ugyancsak unalomig emlegetett szociális védőhálót, azaz elegendő pénzalapot képezzenek munkanélküli segélyre. Arra, hogy a munka nélkül maradó és családja ne haljon éhen, fizethesse a közszolgáltatási díjakat, vehessen kenyeret, tejet, s ami még szükséges. Az ördögi kör éppen ott zárul be, hogy ennek anyagi feltételeit a fejlettebb ipari és mezőgazdasági piac- gazdaság teremthetné meg. így nincs meg se az egyik, se a másik. Közismert, hogy a vállalatok jó része el van adósodva az államnak — adók, társadalombiztosítási díjak stb. — és egymásnak is. Ehhez jön még a KGST piac teljes összeomlása. E tényezők megyénk egyes vállalatait, gyárait érzékenyen érintik, s már-már kétségessé teszik azt is, marad-e annyi pénz, hogy a béreket ki lehessen fizetni a semmiről sem tehető, kiszolgáltatott dolgozóknak. Az utóbbi napok drámai, olykor a katasztrófa körvonalait is felvillantó eseményei valahol e kérdések körül sűrűsödtek. Saját tisztánlátásunk érdekében ideje lenne leszámolni mindenféle önáltató illúzióval. Tudomásul kell vennünk, hogy helyettünk senki nem tudja rendbe hozni az ország súlyos dolgait, még ha innen- onnan csurran-cseppen is néhány tíz vagy néhány százmillió dollár. Ez a tátongó rések egy-egy apró pontocskájának betömögetésére sem, vagy esetleg arra elegendő. A lényegen nem változtat. A saját üres pénztárcánkkal kell szembenézni, mégpedig ködösítés, pártszempontok szerinti tálalás nélkül. Igaz beszéddel. Az képtelenség, hogy az egyik nap még azt bizonygatják az állampolgárnak, bízzék önmagában, a kormányban, a parlamentben, az új demokráciában, mert van kiút, van reális gazdasági program, másnap pedig drámai nyilatkozatban azt közük: alig néhány napra elegendő az ország energiakészlete, s nyakunkon a gazdaság teljes összeomlása. Külföldre szakadt barátunk zöldpénzről tartott „előadása” ezeket juttatta eszembe, s még valamit su- gallt. Minden pozitív változást ígérő ötletet érdemes végiggondolni és saját javunkra fordítani. Mert nemcsak a kezünk, az eszünk munkájára is nagyobb szükség lesz ezután. Nem árt mélyebben szántani a gondolatokkal — kormánybelieknek, ellenzéknek, tüntetőknek, ellentüntetőknek, minden állampolgárnak. A gazda józan eszével és felelősségével mert utána törölhetjük a szemünket, téphetjük a ruháinkat: mi nem ezt akartuk, s már rég nem mi irányítjuk az eseményeket, hanem azok irányítanak minket. zöldpénz a kölcsönös A bizalomra épül , ez a fedezete, különben nem tölti be szerepkörét. Egyoldalúságot szül, ha az egyik csak vár a másiktól, az viszont nem akar adni a kapott értékért semmit... Összeomlik az egész. Nem csak a zöldkártyavár, s még gyenge lábakon álló, friss demokrácia is... Páll Géza
