Kelet-Magyarország, 1990. november (50. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-03 / 258. szám
1990. november 3. || Kelet A Magyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE 9 Budaházi István: n Ősszel az árkok megtelnek vízzel Reggel az öregasszony az ágyban maradt. Megpróbálkozott a felkeléssel, de minden tagját mintha ólomnehezék húzta volna vissza. Gáspár, aki már napok óta figyelte felesége küzdelmét, az orvosért indult, pedig a sok patikaszer ott sorakozott az éjjeliszekrényen. Biciklire ült, s a falu felé irányította a kormányt. Orvosért, akiről pedig tudta, hogy új kocsija van, aki féltette azt a hepe-hupás dü- lőutaktól. Az őszi dűlőutak most járhatóak voltak, kevés eső esett. így az orvos egy héten belül már másodszor hajtott ki kocsiján az öregasszonyhoz. Injekciókat szívott fel, s ezek beadása után Rozi mintha erősebb lett volna. Igaz, az orvos is nyugtatgatta bíztató szavakkal. Gáspárt, aki kikísérte, s egy lila hasúval honorálta az orvosi szívességet, az orvos ezzel engedte el: — Ha mégsem lenne jobban Rozi néni, azonnal szóljon, Gáspár bácsi! Gáspár illendően elköszönt az orvostól, aztán kezével nagyot kaszált a levegőbe. Tudta, sok jóban nem reménykedhet. Az öregasszony is tisztában volt a helyzetével. Mikor az ura bement hozzá, Rozi, ha kicsit kábán is, de érthetően azt mondta: — Papot akarok, Gáspár. Gyónni szeretnék. Szeretném a szentségeket felvenni! Gáspár nem ellenkezett, hanem fordította ismét a bicikli kormányát a falu felé. Vitt pénzt is magával, mivel eszébe jutott, hogy évek óta nem fizetett egyházadót. Ő a templomot is kerülte, csak ritka vasárnap tartott az öregasszonnyal. Télen Rozi se ment a falubéli templomba, leginkább Húsvét volt, amikor mindketten ott voltak. Kicsit tartott az új, fiatal paptól, aki nagy hévvel igyekezett újjászervezni a nyáját. A hívekkel rendbe hozatta a templomot, a parókiát, és az adakozásból még egy festett kép is kerekedett az oltár fölé. Megbízásából emberek járták be a falut. Fölszólítottak az egyházadó befizetésére, és adakoztattak is. Új dolog volt ez. Hát még, amikor a pap már mikrofonba beszélt, s úgy rezegtette a hangját, hogy még Gáspár hátán is végigfutott a hideg. Később, templomos napokon, gyerekek gitároztak énekeket, amit a kórus is énekelt. Szép volt, öröm volt a templomba járni. Mária- pócsra is, ahová busszal utaztak, amit szintén a fiatal pap szervezett. Egyszóval jól, szépen mentek a templomban a dolgok. Incidens is csak a télen történt. Karácsonykor. Az éjféli misére egy csapat fiatal érkezett a presszó bezárása után. Kezükben boros- és sörösüvegekkel. Meglepődve álltak meg a templom ajtajában. Szószólójuk meg is kérdezte: — Hát nem diszkó van itt?! Mikor felvilágosították őket, hogy éjféli misét tartanak, csalódottan káromkodtak egy sort, s az üvegeikkel együtt elvonultak. „Nem lehet mondani, hogy szegény az eklézsia, maga harangoz a pap” — gondolta Gáspár. A paptól pedig feleslegesen tartott. Az szépen leültette egy székre, majd kikérdezte, hogy mi járatban van. Később a fiókból elővett egy kimutatást, és pontosan megmondta, hogy mióta nem fizetett és mennyivel tartozik Gáspár gazda, — aki aztán a zsebébe nyúlt, és délután már megérkezett kis Trabantján a pap. Rozi nyugodtan feküdt az ágyban, két kezét összetéve a dunna tetején. — Isten kegyelme legyen a megtisztult lélekkel! — mondta az atya, amikor belépett. Kezébe vette az öregasszony kezét, s ránézett Gáspárra, aki csendesen kioldalgott a konyhába. A tűzhelyhez lépett, hogy moslékot melegítsen, de a fa nem akart meggyulladni. Mintha hiányolta volna az asszonyi kezet. Gáspár kiment az udvarra aprófát vágni, majd a jószágok között szorgoskodott. Észre sem vette, hogy a pap elment. Lelkiismeret- furdalást érzett. Az asszony miatt. Hiszen ő, — igaz csak az első időben — ha nem is sokszor, de megpofozta Rozit. Hol a kenyérért, ha az keletien volt, hol az ételért, ha többet ivott a novából. A jószág körül már nem volt teendője, ezért a házba indult. Benyitott. A pap már nem volt ott, s Rozi mozdulatlanul feküdt az ágyban. Gáspár megszólította halkan, de az öreg- sasszony nem felelt. Közelebb lépett, s látta, hogy a szeme nyitva van. Nagyon is nyitva! S az álla! Kendőt keresett, hogy felkösse azt. Elsőre nem sikerült. A pofonokért csinálod ezt velem, ugye Rozi? — kérdezte Gáspár, amikor sikerült asszonya állát felkötnie, majd a szemét fogta le. Kilépett a néma szobából az udvarra. Látta a tanya körüli fák leveleinek elszíneződését. Az őszre gondolt. A késő őszre, amikor az árkok megtelnek vízzel, s a dűlőutak is csak gumicsizmában járhatók. A biciklijéhez ment, s fordította immár harmadszor annak kormányát a falu felé. Megtenni azt, amit egyszer mindenkinek meg kell majd tennie. A GYEPLŐT Én is ismerem... Meglepődöm, mintha váratlanul megütött volna. — Honnan ismerne? Nem siet a válasszal. Cigarettát kotor elő a zsebéből. — Az iskolából... —Melyikből? Rágyújt, eldobja a gyufát, utánanéz, s megmondja, hová jártunk együtt. — Igazán? — hitetlenkedem, de mindjárt el is szégyellem magam, nem akartam megsérteni. Úgy tesz, mintha észre sem venné meglepetésemet. Kifelé figyel: nem jön-e a busz, s csak úgy mellékesen egészíti a mondatát: — két évvel jártam lejjebb... — Te jó Isten, — nézem meg alaposabban — két évvel lennék öregebb? — És miért nem fejezte be a tanulmányait? Most néz rám először. — Színjelesen végeztem. Közeledik az autóbusz. Iskolatársam komótosan hóna alá csapja kabátját, kezébe veszi öreg nylonszatyrát, melyből agyonhasznált törölköző lóg ki, és velem mit sem törődve indul. Igyekszem a nyomában maradni. — Nem sikerült elhelyezkedned? — ülök mellé. Néz maga elé és hallgat. Két megállón is túlvagyunk már, amikor megszólal. — Az egyetemről vonultam be, még egy évet sem töltöttem le, kiküldtek a frontra, az utolsó napokban fogságba estem, ’47 elején jöttem haza. — És aztán? — Páncélos főhadnagy voltam, nem igazoltak. — Belenyugodtál? Felém fordul. Most látok az arcán először érzelmi reakciót. Úgy néz rám, mint a hülye gyerekre. — Azt a három évet a fronton a hazáért szenvedtem, a hazám rendőri felügyelettel fizetett. — Nézd, Sándor, nem te voltál az egyedüli... — A tanyánkból egy üszkös fal maradt, apámat agyonlőtték, mert nem engedte elvinni az állatokat, az öcsémet elhurcolták... Gyengébb emberek is meg tudtak kapaszkodni. Barátaid... — Barátaim?... Lehet barátja a megbélyegzettnek?... Mint a leprást, úgy kerültek... Nem tudom elfelejteni, nem tudom megemészteni... Hiszen ha ki tudnám hányni... Ülünk egymás mellett, nem tudok mit mondani. Talán, ha egy-egy Nagykönyvbe a felnőttek is beírhatnák, elpanaszolhatnák azt, amivel a hatalmasok megbénítják, halálba zavarják őket. Megérkeztünk. Előremegy és eltűnik a leszállók között. Elhűlve nézek utána. Legalább a kalapját pöccintette volna meg. — Hogy jutott idáig ez az ember? — kérdem a kőmívest. — Annyit tudok róla, mint maga. — Valamiből csak meg kell élnie! — Ha nincs pénze, megvár a lakásom előtt, annyit fizetek neki, mint bármelyik segédmunkásnak. Máskor ismeretlen emberektől vállal munkát a piacon. — Dehát valahol laknia kell. — Senki sem tudja, hol húzza meg magát. Elrúgta magától a világot. — Majd rendezik már az ő sorsát is. — Ezek? — Ezek. Kezét nyújtja. — Majd meglátjuk. ^ igyúlnak az utcai lámpák. A szél esőt hozott. Felhajtom a kabátom gallérját. Megjött az ősz! Kazár Gábor SZOMBATI GALÉRIA Kiss Benedek: Gesztenyehullás Zsebemben az év első gesztenyéje — boldognak lennem ennyi most elég. Vagy majdnem. Szedem, gyűjtöm sok-sok éve a babaarcú kreol gesztenyét. Más kavicsot zörget a zsebében, kulcsokat, pénzt vagy egyéb lomot. Én egy gesztenyével is beérem. Már ettől is — majdnem — boldog vagyok. Emberibb lesz általa a múlás. Még az elmúlás is emberibb. Gesztenyéim, kreol babaarcok: életünk hát így-úgy eltelik. így-úgy telik, nem ahogy gondoltam valamikor, míg virágban állt a gesztenyefa, és a harsány lombban ezer hangszer zsongott, muzsikált. így-úgy telik, s ha megáll az ember a fasorban, csak mint a kutya a törzs mellett: nézi szikkadt szemmel, mint fakul a lombok aranya. Nagyy Sándor nyírtéti fafaragó munkája Régészeti kutatások az autópályán Kora bronzkori korsó Aligha volt az utóbbi időben nagyvonalúbb kultúrális gesztusa a közlekedési tárcának, mint amidőn a minisztérium és vállalatai (a Magyar Aszfalt Kft, az Út-Vasúttervező Vállalat, és az Utiber) az eddig is szép summát kitevő támogatást újabb összeggel toldotta meg, a Budapesti Történeti Múzeum régészeti feltárásait finanszírozandó. Azt a leletmentő feltárást, amelyet az MO-ás autópálya leendő nyomvonalán folytatnak, immár 1987 óta. S amelynek felettébb gazdag anyagából válogatva most november végéig látogatható kiállítást is rendeztek Régészeti kutatások az MO- ás autópályán címmel. A Soroksártól Nagytétényig vezető szakaszon, valamint az új 51-es út nyomvonalán az őskor különböző korszakaiból származó település maradványok és sírok kerültek elő. Feltártak római kori — szarmata — településeket, honfoglalás kori és középkori házakat, templomokat is. Számos ismeretlen, új lelőhelyre bukkantak, s hitelesítettek régi ásatásokat is. Az újkőkortól kezdve folyamatosan lakták elődeink a Csepel-sziget Duna menti területeit, a soroksári Duna-ág partjait. Ez utóbbi helyen az i.e. Ill-ll. évezredből, a kora bronzkorból egy csónak alakú, nagyméretű oszlopvázas ház nyomaira találtak a régészek. Bronzkori települések (és temetkezések) népesítették be a Duna mindkét partját is. A Duna bal partján, a mai Soroksár, Dunaharaszti és Taksony térségében utca rendszerű, földbe mélyített házakból álló, szarmata települések kerültek elő. Különösen jelentős, s a múzeum gyűjteménye számára is fontos a középkori falvak leletanyaga. Ezek a mindennapi életről,táplálkozási szokásokról adnak tájékoztatást. III. Béla király rézpénzei (1172-96), sütő-főző kemencék, két kovácsműhely jelzik, hogy a 14. századi oklevelekben említett Kerekegyháza (a mai Soroksár határában, a Várhegy alatt) ennél az időpontnál sokkal korábbi eredetű település. Most tárták fel a tervezett autópálya nyomvonala alatt. A falu arról is nevezetes, hogy Zsigmond korában királynői birtok volt. Mátyás pedig királyi kincstartójának, Nagylucsei Orbánnak adományozta. E család birtoka maradt egészen a mohácsi csatáig, amikor is csakúgy, mint az alföldi falvak nagy része, elnéptelenedett. Birtalan Ferenc: Halottak napja, élők napja Gyújtanak-e értünk gyertyát az ÖRÖKLÉTÜEK? Van-e ÉLŐK NAPJA? Átutaznak-e a SEMMI VIZÉN letekinteni ránk? Mi elmegyünk. Mi megyünk, míg lábunkból kifogy a lépés, míg van út NINCSEINK felé. Elmegyünk, áldjuk az őszi napfényt, ha eső, ha köd, mert áldhatunk. Fenyőág, krizantém, fagyöngy. És a mécsesek... Reszketnek a léleknyi fények. Reszketünk. Jönnek-e hozzánk így, szeretettel, lesz-e ki jöjjön, lesz-e hová? Hát óvjuk, tesszük szélvédett helyekre, lángjon, segítse haza, segítse az éppen-élőt, mert minden mi van, milliomodszor is újravirágzik innen, hol már nincs joga a szónak, s csillagokra szóródnak a miértek. Ezek a tisztaság percei. Ma, itt, HALOTTAK NAPJA VAN. Látjátok feleim... s voltunk bár Istentől bármi távol, itt reszketünk mind, miként a sok kis mécs világot, ... por és hamu...
