Kelet-Magyarország, 1990. november (50. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-03 / 258. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLETE 1990. november 3. Intermezzo a Tátrában int mindig, ha a hegyekben jáM rok, igyekeztem elkerülni a zajos, csörtető turistacsoportok közelségét. Egyedül, öreg tarisznyám és jó látcsövem társaságában, a környezetnek megfelelő ritmusban haladva közelítettem a napi célomat s a természet életét. Most is így volt. A Bilikova menedékházból indulva Tarpatak mentén, a Nálepkova után már a Stude- ná völgyben haladtam a Téry menedékház felé. Tíz óra lehetett — a Lomnicky gerinc alatt, a Mala kostol-lal szemben (kistemp- lom-csúcs) a patak fölött egy kedves sziklapihenőnél utóiért egy ,,chata mosic”. Ezek a chatanoszicsok (ellátó hordárok) Szlovákia- szerte a járművel nem közelíthető turistaházak ellátására szerveződtek, többnyire százkilós, csupa izom, fiatal hegyi mentő és hegymászó, vagy síelő élsportolókból. Lenyűgöző, ahogy 70-80 kilós terhükkel, egyenletes tempóban haladnak fölfelé az öszvérnek is nehezen járható „magistratén" és a magashegyi sziklaösvényeken. Meg nem állnak, le nem ülnek, köszönésen kívül nem beszélnek! Sportedzést folytatnak! Emberformáló tevékenység az egyetemistáknak a nyári hónapokban. Télen a szükséges ellátást katonai helikopterekkel végzik. Hát ez, ha nem is alpesi ,,infrastruktúra", de a hazánkénál szellemében magasabb színvonalú. Nálunk ilyen félműszakos állásra a sok sportállásos, kalóriapénzes, pré- miumos (és nem is olyan nagyon élsportoló) kerettag fiatal közül, vajon hányán vállalkoznának? Presszóban, diszkóban kellemesebben telik a szünidő!? Na — szóval — köszöntés után jó utat kívánva a noszicsnak leültem, mondván: iszom egy kis teát és elszívok egy pipát. Kérdésére megnyugtattam, hogy nálam minden rendben és a Téry chatában fogok éjszakázni. Szemügyre vette „szerelésemet”, megcsodálta dekorált botomat, figyelmeztetett, hogy ha felérek a Térybe, jelezzem a mentőknél, nehogy keresésemre induljanak! Janek így elment. Bizony én az áfonya csemegézéssel eltöltöttem az időt, s közben moccanás nélkül egy drámát kellett végignéznem: a szemközti sziklataréj mögül egy sötét tömeg ütemesen bukkant fel —- le, fel le — de már akkor éktelen rikoltozást is hallani lehetett. Óvatosan emeltem a távcsövemet, hogy láthassam a két kőszáli sas harcát. Egy szürkésbarna gombolyagot kapkodtak ki egymás karmai közül, s hol felemelkedtek, hol lecsaptak a párkány mögé. Mi lehet ott? Nyúl ilyen magasan már nem jár! Csak mormota lehet a szerencsétlen! Most a világosabb színű ragadozó a karmai között fejjel lefelé lógó mormotával felemelkedett. Nicsak — mintha egy kicsiny Európát cipelne a hátsó felén ragadva. Annak a feje kissé felszegve az Ibériai-félsziget, a két első lába az olasz csizma, a hátulja a Balkán körül egybeoldvad a madár testével, s csak a két hátsó lába lóg Peloponnészosz- ként, reménytelenül. Ekkor a sötétebbik harcos madár (valószínűleg a fiatalabb) utolérte a zsákmányt. Ismét összecsaptak éktelen vijjogással, s a mormota leesett a taréj mögé. Vajon túlélte-e? Hogy elrejtőzött, az biztos, mert a két dühös madár csalódottan körözött még egy ideig, majd eltűntek a gerinc mögött. Elgondolkodva indultam tovább. Lám — itt meghiúsult most egy piac! Vajon ez a két sas ellensége lesz egymásnak? Vagy elfelejtik az egészet? Nem is tudom, miért drukkolok a mormotáért — felépül-e? Eh — az evolúció nem téved! Végül is csupán ennek a törvényei származnak a Mindenség Alkotójától - nem igaz? Még sötétedés előtt elértem a Téryt, ahol a dalolgató hegyi mentők egyike felkurjantott: ,,samotny stari madarsky túl”. Vidáman ültettek asztalukhoz, amikor belépve tercben csatlakoztam a török kori népdalukhoz: „Sobodenka ide, co ze ma je ponej..." (ünnep jön, hiába jön...) Dienes Ö. Barna RÉGI FALUSI SÍRKÖVEK Halottaink sirhalmai között Idegen tájon barangolva szívesen merülünk el a látvány szépségében. Ismeretlen városban, faluban felkeressük a jeles történelmi helyeket, kedvünket leljük a műemlékekben, a népi építészet és iparművészet gyérülő alkotásaiban. Vannak azonban a településeknek olyan, azokhoz szervesen hozzátartozó részei, amelyek kiesnek az országgal ismerkedők érdeklődési köréből, holott bízvást állítjuk, megérdemelnék a figyelmet. Ezek a falvak, városok múltját kiegészítő temetők. Mert, bármilyen szokatlanul hangzik, ezek tárgyi emlékeikkel mégiscsak hozzátartoznak a települések történetéhez. Nem véletlenül igyekeznek az utódállamok a történelmi Magyarország elcsatolt részein tudatosan megsemmisíteni az ősi magyar sírkerteket, átfaragni a sírköveket, mint — hogy csak egyet említsünk — Kolozsvár házsongárdi temetőjében, hiszen emlékek nélkül népeknek híre csak árnyék. A magyarság kezdetben kopjafát állított halottal sírhalma fölé. A XVI-XVII. századi reformációellenreformáció idején a protestánsok megmaradtak az ősi szokásnál, ellenben a katolikusok, megkülönböztetésül fa-, majd kőkeresztet kezdtek sírjelként alkalmazni. A kőből faragott sírkeresztek fennmaradt legrégebbi emlékei a XVIII. századi falusi és mezővárosi temetők nemesi és polgári sírjait jelölik. Ezek példája nyomán terjedt el a paraszti sírkőfaragás. Szegényebb vidéken kezdetben házilag készítették az alig megmunkált, egyszerű kő síremlékeket. Különösen a kőfaragásban paraszti hagyományokkal bíró vidékeken, mint a Balaton-felvidéken, Zemplénben, A nyár a nagy kikapcsolódások szezonja. A szabadság alatt regenerálni kell a kimerült szervezetet, mert aztán a munka tetőfokán mond csődöt. A változatosság gyönyörködtet, — mondta az antik római — és szer az unalom ellen — mondom én. A nyári kikapcsolódások sora, amely a munkától, a családon át a melltartókig is eljuthat. Különösen akkor, ha földrajzi helyzetünket is megváltoztatjuk. A vállalati tanács úgy döntött, hogy lakókocsit vásárol megtakarított pénzén, és azt minden üdülőszezonban letelepíti egy,-egy vízparti cam- pingben. így két hetes turnusokban 6 dolgozó és családja üdültetését lehet megoldani vállalati támogatással. Ahogy az lenni szokott, az első nyáron a középvezetők, a cég tartópillérei kapták meg a lakókocsi kulcsát. Valamennyien kiváló férfiak, köz- tiszteletben álló családapák. Az igazságosztó nagyfőnök — aki külföldre szóló beutalóival a zsebében érdektelenül és kellő objektivitással szemlélte az elosztást — javasolta, hogy a szeptemberi turnus legyen a fiatalságé, és kapjon beutalót egy hölgy is — elvégre egyenjogúság van. így utolsó párként a vállalat tehetséges gyógyszerésznője, és ifjú férje élvezhette a nyárutó bágyadt fényeit a Balaton partján. A bonyodalmak akkor kezdődtek, amikor Ciliké, az ifjú Titánia — a hazautazás előtti utolsó nagytakarításkor a fekhely ágybetétjei közé becsúszva arany fülbevalót talált. — Vajon ki veszíthette el? — kérdezte magában és szomorúan konstatálta, hogy a páratlan ékszer nem az övé. Hazautazva feltette a kérdést a közvetlenül előttük üdülő kollégájának. Kovács kartárs olyan vörös lett Ciliké ártatlan kérdésére, MAGÁNNYOMOZÁS mint egy rák. Zavartan ujjai közé csippentette a fülbevalót — míg végre kinyögte: — Az én nejem nem veszített el semmit. — Hát ha csak nem meri bevallani magának, hogy a 20 éves házassági évfordulóra kapott értékes ékszert elveszítette? — faggatta tovább Ciliké. — Az én nejem sohasem hordott fülbevalót, lyuk sincs a fülén — zárta le a gyanúsít- gatást Kovács úr — miközben átvillant az agyán: azt se tudja, hol lakik az a holland lány, akit egyszer vendégül látott a lakókocsiban, míg neje szörfözni tanult... Kenéz osztályvezető úr, fiatalabb korában elvtárs, aki a gyengébb nem iránt olthatat- lan érdeklődést táplált, — a nyár közepén ugyanebben a lakókocsiban üdült bájos feleségével. Ciliké feltette neki is kíváncsiskodó kérdését, — hogy nem hiányzik-e hitvesének a rubinköves fülbevalója, amelyik a nyaralás előtt még megvolt. Igaz hogy a talált fülbevalóban nem volt semmiféle kő, de a jó detektív nem játsz- sza ki valamennyi kártyáját — csapdát is állíthat. Kenéz úr a biztonság kedvéért megkérdezte otthon hitvesét — de neki valami egészen más hiányzott. A férfi is lepergette emlékezetében nyaralásuk valamennyi epizódját, azt a pornófilmet is, amelyik arról szólt, hogy egy elvált asszonyt néhányszor sikerült becsempésznie a lakókocsiba — amikor a neje elvonult nudizni egy gumicsónakkal a bójákon túli vizekre... De a hölgyvendég fülében nagyméretű karika fülbevaló libegett minden rándulásban — így aztán nyugodt lelkiismerettel kijelenthette Cilikének, hogy páratlan szépségű feleségének minden fülbevalója páros. Csak akkor komorodott el, amikor Ciliké gonoszkodva megjegyezte: pedig azon a héten felejtette ott valaki, amikor Önök üdültek... A nyomozás tovább folyt, de senki sem vállalta a fülbevaló párját. A homokos hírében álló Gereben kartárs aki agglegény lévén kutyájával üdült az ominózus lakókocsiban — kifejezetten megsértődött a „gyanúsítgatás”-tól. A jó eszű gyógyszerésznő a férfiak zavart viselkedéséből ráérzett, hogy kollégáinak nyári kikapcsolódása valóban jól sikerült — és némi vaj mindegyik fején lehet. Ciliké tett egy ellenpróbát is. Az őszi szüreti mulatság főnökük szőlőjében ősidők óta vállalati esemény. Itt szüreteltek a szőlő mellett előléptetéseket egyesek, itt sajtoltak ki béremelést mások a musttal egyidőben. Itt mindent meg lehetett tudni előre és visszamenőleg. Természetesen a szüretre a vállalat színe-java hivatalos volt. Az asszonyok és a segítő családtagok hozzátartoztak a „népünnepélyhez”. Ciliké egyenként végigkérdezte a nyári feleségeket: nem veszítette el valaki a fülbevalóját? Most, az előbb találta ezt itt, a présház padlóján, — de senki sem ismert rá benne a magáéra. Ettől kezdve Ciliké látványos karriert futott be a vállalatnál. Pedig csak egy-egy megjegyzéssel utalt arra, hogy „tud mindent.” — Kovács kartárs, maga még mindig tartja nyári formáját — lassan már engem is levesz a lábamról... — Láttam Kenéz kartásé- kat a szaunában. A kedves neje még most is olyan barna mindenhol mint nyáron, de az osztályvezető úr mintha egész nyáron csak hason feküdt volna... —Gereben kartárs, ma már a férfiak is hordanak fülbevalót. Legalább az egyik fülükben. A cimpalyukasztást fájdalommentesen csinálják. Ha megteszi, magának adom ezt a nyáron találtat... — Géza úr, a feleségével járok aerobikra és sokat beszélünk a nyári szép napokról... A befolyásos férfiak kevés szóból is értenek: Ciliké soron kívüli fizetésemelést kapott, megmagyarázhatatlan prémiumokat. Szakmai konferenciákra küldték el — pedig milyen jó kis kikapcsolódásokra valók az ilyenek a monoton munkában megfáradt törzsgárdisták részére... Ki tudja, talán még főgyógyszerésznek is kinevezték volna Cilikét, ha egy napon nem fejezi be kisded zsarolásait. Ez azután történt, hogy megtalálta a fülbevaló párját. Férje órazsebében egy vasaláskor. Élete párja azonban kivágta magát: — Látod, most szegényebb lettél egy kellemes meglepetéssel. így jár, aki férje zsebében kutakodik. Nemrég lett kész az ékszerész a másolattal. Csak egy alkalomra vártam, hogy átadhassam neked. Hogy végre hordhasd a talált fülbevalódat. Ciliké elfogadta férjétől ezt a változatot, de elment a kedve kollégái magánügyeitől örökre. Köszönte szépen a praktikus ajándékot és megfogadta magában, hogy sohasem fog fülbevalót hordani. Az ember olyan esendő — a fülbevaló meg olyan veszendő, hogy bármikor ottmaradhat idegen ágyakban, fürdőszobákban, nadrágzsebekben, és aztán megvan a baj... Kulcsár Attila A Balatonfüredhez tartozó Balatonarács református temetőjében különböző sírkőtípusok 1859-ből, 1861-ből és 1873-ból. Fiatalon elhunyt balatonfüredi színésznők feküsznek alattuk. Borsodban találhatók leginkább nem sírkőfaragó iparossal készíttetett, egyszerűbb megmun- kálású sírkövek. Ide sorolhatók a leginkább ismert szív alakú sírjelek Balatonudvariból, amelyeknek kereszttel kombinált katolikus változatai is vannak, mint Balfon 1730-ból és Káván 1770- ből. A tehetősebbek, igényesebbek hamarosan hivatásos kőfaragókra bízták a halottaik sírhalma fölé állítandó fejfák készítését, amelyek XIX. századi példányai barokk, rokokó, majd klasszicista díszítményt kaptak, s idővel beleépítették a keresztet obeliszkbe, oszlopba, felül félkörívvel vagy háromszöggel (timpanonnal) lezárt, domborított ornamentikájú téglatestbe. A legöregebb nyilvántartott sírkő a baranyai Nagycsányon áll (vagy állt még az ötvenes években): 1651-ben faragták. A többi jóval később készült, így Nagykőrösön 1753-ban, Ka- rancskeszin 1770-ben, Mezőtúron 1780-ban, Lövőn 1786-ban, s ez egy kirurgusé, Fertőszentmik- lóson 1787-ben, 1790-ben és Felsőbüki Nagy Pálé 1799-ben. 1792-ből Galgahévízen, 1793- ból Perbálon található síremlék. A XIX. századból már jóval több és művészi értékű sírkő maradt ránk, mint például Tállyán Lavot- ta János zeneszerző érdekes sírköve 1831-ből, Dugonics Andrásé 1847-ből Szegeden, Katona Józsefé 1861-ből Kecskeméten és még sorolhatnánk. Mind megannyi históriai és műtörténeti érték, s megérdemelnék a nagyobb figyelmet, gondoskodást, amíg nem késő! Cs. K. KÖZÉDOBTA O utóbusz-megálló a város szélén. A váróhely szánalmas: elöl teljesen nyitott, három meszelt fala piszkos, a tetőről leverték vagy ellopták a hullámpalát, kettő vagy három árválkodik az egyik szögletben. A hosszabb falhoz földbe rögzített pad szorul. Nincs kedvem ráülni. Egyedül vagyok. Unalmamban sétálgatni kezdek, kerülgetve az eldobott almacsutkákat, zsíros papírokat, s olvasgatva a falra mázolt vagy belekarcolt erotikus jelmondatokat, a nemzedékről nemzedékre öröklődő szexuális kamaszbölcsességeket. Régen nem háborítanak fel. A szembeszegülés, az ellenállás primitív szimbólumainak tekintem őket, a felnőtt sorba kapaszkodó kamaszok parittyáinak, velük lövik le a titkot, amivel szüleik traktálják őket, kárörvendő kaccantás ez nevelőknek és korlátokat állító felnőtteknek címezve; öröm, hogy ilyen kajánul és büntetlenül áthághatják a rájuk erőszakolt törvényt, magatartást. És mindez ott marad a falon. Megkönnyebbülhettek tőle. Dehát hogy szabadulhatnak következmények nélkül a zsarnokság szorításából a felnőttek? — tűnődöm rúgdosva az almacsutkákat. Ahogy felpillantok, meglátom azt a két embert, akik tegnap is itt szálltak fel. Elöl a munkaruhás hatvan év körüli férfi, mögötte téli kabátját cipelő bal lábára biccentő koldusforma öreg. — Biztosan együtt dolgoznak valahol — vélem — de miért hordja magával azt a nehéz kabátot az öreg? — Jó napot — köszön a fiatalabbik úgy éppen csak, ahogy belépnek. Mint ismerősöknek köszönök vissza. Ahogy elhelyezkednek a pádon, kifújják magukat egy kicsit, a fiatalabb megszólal: — Én ismerem magát... nem emlékszik rám?... Mentegetőzöm: rossz memóriám miatt sokszor kerülök kellemetlen helyzetbe. — Tataroztunk magánál. Én voltam a brigádvezető. — Á — könnyebbülök meg — az bizony nem ma volt. — Kezet nyújtok mindkettőjüknek. Az öreg szorítását alig érzem, s mikor elengedi a kezem, nem szívesen ugyan, de most már megmondja: — || Kelet a Inagyarország 8
