Kelet-Magyarország, 1990. november (50. évfolyam, 256-281. szám)

1990-11-03 / 258. szám

1990. november 3. II Kelet­H A Magyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE Másképpen lesz végre? A szabadság korlátái E zerkilencszázhetven- négy nyarán három hetet Nyugat-Euró- pában tölthettem. Mielőtt bár­ki irigykedne, hadd tegyem hozzá: összesen harminc dollár költőpénzzel rendel­keztem. Akkor utáltam meg a konzerveket, és határoztam el, hogy mindaddig nem ha­gyom el nyugati irányban az országot, amíg csorba eshet emberi méltóságomon. Mert megvertnek, megalázottnak, koldusnak éreztem magamat Strasbourgban, Párizsban és Velencében is. De az első élményem nem a megalázottság volt. Amint híres Ikarusz autóbuszunk átért a határon, az volt a be­nyomásom, hogy az osztrá­kok ünnepre készülődnek. Színes zászlócskákat lobog­tatott a szél, az út két oldalán frissen festett házak, keríté­sek. Mintha minden most készült volna. Pedig a legkö­zönségesebb hétköznap volt. Ha megálltunk egy parkoló­ban, porral edzett autóbu­szunk kiáltó anakronizmus­nak tűnt a többi között. Azok színesek voltak, tiszták. A kí­vülálló számára is egyértel­mű volt, hogy a tervező min­den gondolata az utasok ké­nyelmét szolgálta. A mi autó­buszunk ablakain tökélete­sen bejött a fény (izzadtunk is valamennyien), leszállás­kor mindenki az ülepét takar­ta, mert a műbőr és a testünk között vékony vízréteg kelet­kezett. Mindez azért jut most az eszembe, mert akkor elintéz­tük a dolgot egy irigykedő kézlegyintéssel: ez más vi­lág. Lám, itt létbizonytalan­ság van, munkanélküliség, roskadnak a boltok, mert nincs fizetőképes kereslet. Most azonban már több min­dent értünk a múltunkból is. Tudjuk, hogy a szabadságunk csak viszonylagos volt, az életszínvonalunk úgyszintén. Mostanában már kezdjük le­galább megérteni (ha elfogad­ni még nem is), hogy az em­ber szabadságának a korláta egyedül a másik ember sza­badsága. Csak azt nem értik sokan, hogy nem akkor sza­badok, ha mindent megtesz­nek, amit akarnak. A munkám a nyíregyházi „sétáló” utcába szólít régóta már. A megyeázékhely Belvá­rosában dolgozom, mondhat­nám büszkén, de nem áll rá a szám. Egyre inkább azon ka­pom magam, hogy a kívülálló szemével nézem. Milyen? Koszos, jellegtelen. A kiraka­tok unalmasak, ötlettelenek, szegényesek. Két oldalon a falak telistele plakátokkal. Vá­lasztás választást követett. Acsarkodó, felhívó, melldön­gető feliratok. Mintha egy MÉH-telep papírgyűjtő halma­zai között sétálnánk. Leszedi ezeket valaki valaha? Talán a tulajdonos. Vagy a vesztes pártok? Kisebb gondjuk is na­gyobb ennél! Meg aztán. A plakátok kívül esnek rajtunk. Aki gondolko­dás nélkül eldobja a papírda­rabot, szétköpi a napraforgó héját, aki bemázolja minden­féle felirattal a falakat, bekeni a szobrokat még nem szabad ember. Csak olyan, aki sze­metel. Aki hozzászokott ah­hoz, hogy se joga, se köteles­sége nincs. Csak él, amíg és ahogy élni engedik. Fogoly a szó legigazibb értelmében. Bizalom, hittel A z elmúlt hetekben riasztó hír jelent meg az országos napilapokban, de a Kelet-Magyarország is közölt a dologról tudósítást. Egyes munkahelyeken elterjedt, hogy a hatalom új birtokosai listát vezetnek, amelyeken a dol­gozók pártkapcsolatai szerepelnek. Természetesen nem a mostaniak, hanem a régiek. Nincs lista, hangzott a cáfolat. Dehát furcsa szerzet az ember! Egy egész élet nem elegendő, hogy önmagát megis­merje. Nem véletlenül olvasható Delphoiban, a híres jóshely bejárata fölött: Ismerd meg önmagad! A régi görögök jól tud­ták, hogy minden dolgok között ez az egyik legnehezebb, s talán a legfontosabb. Mert minden cselekvésünket önmagunk­hoz mérjük: embertársainkkal, a világgal való kapcsolatunk ezen a szűrőn keresztül kapja meg végleges arculatát. Nem mindegy, ismerjük-e, s jól ismerjük-e önmagunkat. Azt hittük, hogy minden álmunk egy olyan országban élni, amelyben egyetlen mérce van: a teljesítmény. Amelyben sza- bad-a pálya az egyéni önmegvalósítás előtt, amelyben a sokfé­leség az egyének igazi sokfélesége. Véget ér a kell, a muszáj, az egy húron pendülés kényszerű gyötrelme. Nincs már ok a félelemre, a bizalmatlanságra. Mindenki őszintén vállalhatja önmagát. Nincs lista, mondják az illetékesek. Az emberek pedig négy évtizedes tapasztalataikra hivatkoznak. Igen, igen, mégis. Ha nem lenne, miért került szóba, hogy van, azaz nincs? És félni kezdenek. Az alkotó kitárulkozás helyett gyorsan befelé fordul­nak, abbahagyják induló mozdulataikat, lehorgasztják feltáma­dó reményeiket. Hogy most másképpen lesz, másképpen lesz végre. Nem leszámolás ez, mondják mások, legfeljebb elszámolás. Kivel, mivel számoljon el a munkaversenyeken részt vevő laka­tos, a tanulói jövőjében bízó pedagógus, a házakat tervező mérnök, a falakat felhúzó kőműves? A hitével? Azzal, hogy nem állt tehetetlen Kőműves Kelemenként a vár tövében, nem várta a lezúduló kövek robaját, hanem azt mondta magában: nem lehet minden küzdelemből tisztán kikerülni. A várat fel kell építeni. S talán arra is gondolt: nem mindig annak van igaza, aki a leghangosabban beszél. Kiabáló bölcsről nem tud a krónika. De félő, hogy a halk szavak belevesznek a hangzavarba. A bizalmát, a hitét vesztett embert nagyon nehéz újra hívővé tenni. Nagy-nagy türelem kell hozzá, a példamutatás meggyő­ző ereje. Hogy elhiggye: beletartozik az emberiség létszámá­ba. Nagy István Attila Egykori képviselő-testületeink MOZAIKOK — ESETLEG TANULSÁGUL IS Régen sokkal kisebb volt a vá­ros, viszont sokkal nagyobb volt a városi tanácsnak, a vezetőtes­tületnek a létszáma. Olykor igen ünnepélyes, dicséretes keretek között tevékenykedtek, máskor viszont a felelőtlenség határán mozgó részvétlenséggel is talál­kozunk. Először, 1838-ban, a város lákossága 12 tagú belső tanácsot és 60 tagú közönsé­get, közösséget (kommunistát) választott. Kikötés volt, hogy nem lehetnek egyszerre tagok azok, akik rokonságban vagy sógorságban állnak egymással. A 12 tanácsos élén a fő- és albí- ró állt, a választott közönség élére a nép szószólója került, „aki ■ polgármesternek is nevez­hető”. Az adózás szerint Megyjegyzendő, hogy ekkori­ban (csak a szabadságharc ide­jéig) még létezett a nemesek ta­nácsa. A kétféle vezetőség meglehetősen sok vita közben nehezen viselte a kényszerű együttélést. Az említett előbbi két tanács többnyire egyszerre, — de külön helyiségben — tartotta tanács­kozásait. A kisebb létszámú bel­ső tanács a leglényegesebb ügyekben felülbírálati joggal rendelkezett a szélesebb körű testület, a hatvanak véleményé­vel szemben. Ma már humoros­nak látszik, hogy a nagyobb tes­tület határozatával a polgármes­ter és két társa átlépdelt a közel­ben ülésező 12 tanácsnok szo­bájába, s onnan esetleg azzal tértek vissza, hogy újra kell tár­gyalniuk az ügyet, mert a tizen- kettek véleménye elutasító. Ez a gyakorlat is csak a szabadság- harcig élt. Ahogy a mostani helyhatósági választáson két „úton” válasz­tottak tanácstagokat, a 870-es évek második felétől is kétféle­képpen állt össze a városi képvi­selő-testület, — az akkori szó- használat szerinti képviseleti közgyűlés. A 200 (nem téve­dés: kétszáz) tag felét listák alapján a választókörzetek küld­ték be a közgyűlésbe. A körzeti listákon póttagok is szerepel­tek: behívásukra a sorrend alap­ján, szükség szerint kerülhetett sor. A másik száz tag az adóhi­vatali kimutatás alapján kerülhe­tett be. Az előző évben fizetett adók szerint sorrendbe állították a polgárokat és az első 100 he­lyen szereplő személyt hívták be képviselőként. Ám a névsor kia­lakításának céljaira kettővel szorozták azok adóösszegét, akiknek egyetemi (akadémiai) Nyíregyháza 1837-ben kapott privilégiuma szabá­lyozta a városi vezetés, az önkormányzat működési feltételeit, az általános császári-királyi előírások sze­rint. Ezeknek elvi és gyakorlati tartalmát, megvalósí­tási eredményeit nemrégiben Hársfalvi Péter és Cservenyák László dolgozta fel cikkekben, kötetek­ben. Néhány sajátosságra azonban — éppen most - talán nem árt külön is fölhívni a figyelmet. diplomájuk volt: így „ugorhat- tak” előbbre az értelmiségiek s kaphattak tanulmányaik alapján szerepet a közügyek intézésé­ben. (Az I. világháború után majd az is „szorzótényező”, ha valaki katonaként, hadicselekmények során különösen kitüntette ma­gát.) Ez az eljárásmód volt az ún. viril izmus, az érintett személye­ket pedig virilistáknak (virilisek- nek) nevezték. A latin szó élet­erős, bátor, tehetős férfit jelent. Egyébként nem egyértelmű a történészi megítélés a virilizmust illetően. Azt azonban nehéz len­ne elvitatni, helyteleníteni, hogy aki több, éppenséggel sok adó fizetésével járul hozzá a közter­hek viseléséhez, annak legyen is szava a közpénzek hovafordítá- sában; azt pedig, hogy kedvez­ményezték az értelmiség szóhoz jutását, annak jogosultságát alig­ha lehet elutasítani. Csak férfiak A testületnek csak férfi tagjai lehettek. Ez, a választás útján bejutók számára „természetes­nek” látszott régebben. De ha a sok adózással járó birtok vagy cég öröklés útján női tulajdonos kezére jutott, akkor őt nem illette meg a tanácskozási jog, hanem „jogi” képviselőről kellett gon­doskodnia, akinek szavazói jogát egyenként fogadta el a megala­kuló testület. Ugyanígy jelölték ki a vállalatok, intézmények képvi­selőinek személyét is. Megjegy­zendő, hogy az I. háború után, amikor a lakosság száma az öt­venezer felé közeledett, a képvi­selők számát a törvény 75+75=150-ben szabta meg. Ez a sok ember azonban leg­feljebb csak az alakuló ülésen vagy a tisztújítások idején mutat­kozott meg a teremben. Amilyen sok energia, erő fogyott a vá­lasztások érdekében, oly kevés maradt magára a képviselői akti­vitásra. Ha egy-egy témához pl. az 51 százalékos jelenlét volt előírva a szavazásra, előfordult, hogy három egymás utáni ülés sem volt határozatképes, s leg­följebb a harmadikon döntöttek már a jelenlevők, tekintet nélkül az előírt arányra. Ez azonban nem vonatkozott pl. a költségve­tés megszavazására: ott nem lehetett az alkalmi kevés jelenle­vőnek döntenie. Nem egyszer a harmadszori összehívás után, a megnyitás előtt még szerteküld- ték a hajdúkat, kocsisokat, al­sóbbrendű alkalmazottakat, hogy „hozzák be” a notórius hiányzókat a szavazás formai előírásai miatt. Bíznunk kell ab­ban, hogy ez csak a régi, letűnt idők jelensége: manapság ilyes­miről már szó sem lehet. Figyelemreméltó, hogy a kép­viselő-testület tagjai nem olvashatták hozzászólásukat, hanem szabadon kellett beszél­niük. Ki-ki a maga véleményét mondja el, adja elő: vitázzon az előtte szólókkal stb; ne kerüljön sor arra, hogy az idegen fogal- mazású szöveget esetleg még értelmesen felolvasni se tudja az illető. Szép lehetett az a régi szo­kás, hogy a városházára kitűz­ték a nemzeti zászlót, a kék-pi­ros városi címert, amikor a város megválasztott .felelős polgárai a közösség ügyeit a nagyteremben tárgyalták és döntöttek a város dolgaiban: hadd lássa, tudja ezt a kint járó-kelő is. A köz javára Végül hadd írjam ide azt is, amit egy régi, nagymultú dalmát városházán meséltek, mutattak nekünk. Ott az egy évre megvá­lasztott polgármesternek — a hivatalnokoskodás idejére — be kellett költöznie a városházára, családja nélkül, hogy kizárólag a közösség ügyeivel foglalkozzék, zavartalanul szolgálhassa váro­sa dolgát, gondját. A híres Ver­ne-regényből, a Sándor Mátyás­ból is közismert Raguzáró\ van szó, mostani nevén Dubrovnik ez a város. Itt a városháza udva­rán ez olvasható: „öblíti priváto­mul, publica curate”, ami úgy fordítható: aki itt dolgozol, szo­rítsd háttérbe, feledd magán­ügyeidet, s csak a köz javát szolgájad, ha már vállaltad a tisztséget. Legyen ez itt jókíván­ság is, várakozó remény is: a nemrég lefolyt helyhatósági vá­lasztások nyomán megalakuló képviselő-testület, a megválasz­tandó, kinevezésre kerülő tiszt­ségviselők iránt... Margócsy József Sásvirág. (Balázs Attila fotográfiája.) Nem elegendő magyarázni Hatalom és döntésképtelenség Örömmel vettem kézbe Tímár János új könyvét, mely az okta­táspolitika és az oktatástervezés négy évtizedét tekinti át: az 1948 és 1988 közötti időszakot. Egy szerző szemüvegén keresztül négy évtizedet. Előnnyel is járhat egy sokszerzős válogatással szemben. Az olvasó nem vész el a különböző vélemények között, hanem egy rendszer alapján for­málhat véleményt. Politikáról és tervezésről, ok­tatáspolitikáról és oktatásterve­zésről szól a könyv. Már a cím is figyelemfelkeltőnek mutatkozik: ,, Hatalom és döntésképtelen­ség”. A képtelenség utólag véko­nyabb betűkkel való szedése előrevetíti a szerző gondolatait. Az oktatáspolitika részpolitikai jellegéből következően szük­ségszerűen alá van rendelve az uralkodó politikai rendszer és ideológia befolyásának. De van autonómiája is: mértékét az adott politikai rendszer demokra­tizmusa, értékrendszere, az ok­tatás szakmai megalapozottsága és érdekérvényesítésének ereje határozza meg. Bemutatja, hogy a korszak első évtizedét hogyan jellemez­ték voluntarista döntések, miként és miért törtek meg a következő évtizedek oktatást korszerűsítő és fejlesztő, jobbító szándékú tö­rekvései. Utazzuk körül — a szerző könyve szerint — a közoktatást! Az oktatásügy évtizedek óta válságban van. A negyvenes években kialakított és azóta szinte változatlanul fennmaradt iskolarendszer nem felel meg a kor követelményeinek. Az ellent­mondásokat növelik a pedagógu­sok helyzetének közismert ano­máliái és — az utóbbi évtized­ben — az oktatás anyagi felté­teleinek jelentős romlása. A mai iskolarendszer 13—14 éves korban a jövendő foglalko­zást is nagymértékben meghatá­rozó iskolaválasztásra kénysze­ríti a gyermeket és szüleit. A kö­zépfokú intézményekben tovább­tanulók nagyobb része olyan túl­specializált szakképzettséget szerez, amit részben nem is hasznosít élete során. így az is­kolarendszer a szükségesnél és a lehetségesnél alacsonyabb műveltséget és az indokolt mér­téket meghaladó, túlspecializált szakképzettséget ad a fiatalok­nak. Ebből más társadalmi, gaz­dasági és foglalkoztatási prob­lémák következnek. A hatvanas évek elején a megújuló hosszú távú munka­erő-szükségleti prognózisok és az oktatáspolitikai elemzések megerősítették az általános alapműveltség jelentőségét. Ez alapot adhatott volna a társadal­mi, gazdasági fejlődés igényei­nek megfelelő, új iskolarendszer struktúrális korszerűsítésére. Azonban téves célok alapján, megfelelő feltételek nélkül, erő­szakoltan hajtottak végre kor­szerűsítést, így az oktatási re­form megbukott, a közoktatás viszszaállt a korábbi rendre. Oktatási rendszerünk konzer­vatív szemlélete, szegényes anyagi ellátottsága és fejleszté­sének elmaradása üres szólam­má degradálta az egyébként igaz megfogalmazást: a magyar gazdaság dinamizálásának leg­főbb forrása népességünk szel­lemi potenciálja. Túlzás lenne azonban az okta­tás struktúrális és egyéb problé­máinak megoldatlanságáért csak a politikára, a társadalmat moz­gósító, a döntéseket ellenőrző és végrehajtásukat elősegítő de­mokratizmus hiányára hárítani a felelősséget. Mint a társadalmi tevékenység egyes területeire vonatkozó részpolitikáknak, így ennek a területnek is megvolt és megvan a maga elkülönülő fele­lőssége. Lenn éppúgy, mint fenn. A szerzővel együtt vallhatjuk: ha a magyar oktatásügy nem rendelkezik autonóm oktatáspoli­tikai stratégiával, akkor továbbra is ki lesz szolgáltatva a külső befolyások és igények spontán hatásainak. Mivel az oktatásügy fejlődése elmaradt a társadalmi és gazda­sági követelményektől, a jelenle­gi körülmények könnyebbé és reálisan végrehajtóvá teszik korszerűsítését és fejlesztését. A viták pedig folytatódnak, de a közoktatást nem elegendő csu­pán magyarázni. Tóth László 7

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents