Kelet-Magyarország, 1990. november (50. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-24 / 276. szám
10 II KeletA magyarország 1990. november24. HÉTVÉGI MELLÉKLETE A FAO-KONZULTANS „Bár mondhatni véletlenül, vagy tán dacból lettem az, ami, a munkámat szeretem, szakmailag kielégít. Mindig megtaláltam benne az érdekességet is. Nem érdekelt soha meddig dolgozom, mert hittem, hogy a kemény munka előbb-utóbb meghozza gyümölcsét.” E szavak is a műszerekkel zsúfolt, enyhén vegyszerszagú helyiségben röppentek fel az estébe nyúló beszélgetés során. Abban a közegben, ahol a legtöbb idejét töltötte, ezért a legotthonosabban érzi magát Lantos János, a növényvédőszer-anali- tikai laboratórium vezetője, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Növényvédelmi és Agrokémiai Állomáson. Beérett a gyümölcse az elmélyült szakmai munkának, melyet a laboratóriumban végeznek majd két évtizede. A laborvezető szakmai felkészülésére külföldön is felfigyeltek. Az ENSZ mezőgazdasági szervezete, a FAO, egy évvel ezelőtt szakértőnek kérte fel Lantos Jánost, és az idén januárban Ghánába irányította. — Megbízatásom úgy szólt, segítsek beindítani az afrikai ország első növényvédőszer- vizsgáló laboratóriumát. A FAO 60 ezer dolláros segélyéből származó eszközöket a helyszínen üzemeljem be, és a személyzetet tanítsam meg a szükséges vizsgálatok elvégzésére. Tulajdonképpen egy működőképes laboratóriumot kellett létrehozni, ami azért nem kis dolog azon a földrészen — emlékszik visz- sza a „nagy kalandra” Lantos János. Ért az átlágűs afrikai viszonyokhoz képest igen jó körülményeket találtam Accrában. Mivel a Ghánái Atomenergia Bizottság zárt területén kellett a labort létrehozni, a munka során élvezhettem a kiemelt státuszú hely kínálta előnyöket. Mindig volt áram, és napi hat órán keresztül rendszeresen volt víz is! A személyzet kiválasztásával is elégedett lehettem. Akartak dolgozni, meg akarták tanulni a későbbi feladataikat. Miután sikerült elérnie, hogy az összes műszer üzemelt, s az emberek a legszükségesebbeket elsajátították, Lantos János februárban hazatért Ghánából. Nemrég újabb értesítés jött: Accrában minden együtt van a sorozatvizsgálatok elkezdéséhez, s a nyíregyházi vegyészt újabb öt hétre várják a Guineai-öböl menti fővárosba. Amint a repülőjegyek megérkeznek, irány a nyugat-afrikai város. — Accrában, ebben a hatalmas, poros, bűzlő, nyitott szennyvízcsatornás városban, ahol egymillió koromfekete, jó kedélyű ghanai él, fantasztikus élményem volt a piaci séta. Az afrikai népi iparművészet ezernyi kincse látható ott, a gyönyörű szőttesektől a fa- és elefántcsont fa- ragványokig. Az eladók barátságosan, de nagyon rámenősen igyekeznek a nézelődőre rátukmálni az árut. Végül egy faragott maszkot sikerült vennem, az induló ár egyharma- dáért — mesél a vegyész. — Elefántcsontot nem szabad az országból kivinni, mint ahogy a parlament közelében sem Gyakran csak egy szó — pontosabban annak is a helye — rossz egy mondatban, és más gond nincs. Viszonylag régen történt az, hogy a kamatadótól rettegtünk, s e lap hasábján az ügy kapcsán a következő cikkcímet olvashattuk: Kamatadó: kútba esett pénz. Nem sokkal ezután kiderült, hogy az Alkotmánybíróság törvénytelennek tartja, hogy az ország ily módon toldozza a pénzügyi egyenlegét, s máris megjelenhetett a nap híreként: Mégse kútba esett. Akkor hová? A kérdés jogos. Természetsen sehová, pontosabban: a zsebünkben marad, vagy ha már befizettük, oda kerül vissza. A félreértés abból adódott, hogy rossz volt a szórend. Helyesen: Mégse esett kútba. Csak egy szó, egy igekötő volt fölösleges a következő mondatban, amely a rádióban hangzott el: „A Lola együttest alapító Bokor fivérek tőlünk nyugatabbra kívántak megboldogulni. Óh, szegények! — sóhajthatnánk fel együttérzően, ha szó szerint vennénk a mondatot —, valami oknál fogva ott kívánták az utolsókat kilehelni. Még mielőtt tragikussá válna a kép, hadd nyugtassak meg mindenkit, egészen másról van szó: boldogulni, jól élni, jó pénzt keresni mentek oda. Csak egy szó, egy igekötő — ezúttal viszont hiányzik. Csaknem minden héten olvasható olyan hirdetés, hogy ez és ez a cég munkatársat keres bonyolító munkakörbe, (me, e válságos időszakban vannak olyan vállalatok, amelyeknek túl jól megy, a flottul megszervezett munkát kell, hogy valaki összekuszálja, bonyolítsa. Nem, nem, természetsen itt sem szabad szó szerint értenünk a kifejezést. Csupán arról van szó, hogy az illető személy az ügyeket intézi, lebonyolítja. így már egészen más. Régóta hiányzik onnan az igekötő. Vajon visszakerülhet még? Minya Károly lehet fényképezni. Én éppen ott fotóztam, amikor két rendőr lépett mellém, és azonnal el akartak vinni, csak a véletlenül felfedezett varázsige segített rajtam. ,,FAO-konzul- táns vagyok” — nyögtem ki, aminek az elhangzása után a legnagyobb meglepetésemre, kölcsönös hajlongások közepette váltunk el egymástól. Csak később világosítottak fel a FAO-s kollégák, hogy a varázsigémtől csak egyvalami nagyobb hatású arrafelé, a baksis. „Fia adtál vona ötszáz cedit (szidit) — ez a pénzük — még a géped elé is álltak volna a rend buzgó őrei” — mondták. Az itthoni munka — melyet a Lantos János irányította laboratórium végez — többirányú. Vizsgálják egyrészt az új növényvédő szereket, hogy belőlük mennyi marad a növényi termékekben. Ellenőrzik termőhelyeken, piacon vett minták alapján, hogy a termelők a szabályokat betartják-e, vagyis a gyümölcs, zöldség növényvédőszer-tartalma a meghatározott szinten belül van-e. Vizsgálják továbbá — megbízás alapján — az exportra szánt termékeket is, hogy azok kiállják-e a vevő országában érvényes követelmények próbáját, mint ahogy mi is vizsgáljuk a külföldről behozott termékeket. Kimutatják, ha kell, a talajba került növényvédőszerek lebomlásának mértékét. Végül: folyamatosan ellenőrzik a forgalomba került növényvédőszerek minőségét, mely a többi vizsgálattal együtt, mindannyiunk közös érdeke is. — Miért van szükség e vizsgálatokra? Minden valamirevaló társadalomnak természetes törekvése — magyarázza lelkesen szakmáját a vegyész —, hogy olyan termék kerüljön forgalomba, aminek növényvédőszer-tartalma ellenőrizhető és nem jelent veszélyt a fogyasztóra. Általános tendencia a világon, hogy a határértéket a technológiailag egyáltalán lehetséges legalacsonyabb szinten szabják meg. A nyugati piacokra való betörésnek a minőség-ellenőrző tevékenységünk csak egyik része. A növényvédelmi munkák pontos, fegyelmezett elvégzése az alapja mindennek: exportnak, egészséges társadalomnak egyaránt. Ez utóbbival kapcsolatban három dologra hadd emlékeztessek: a permetszer egyharmada kerül a fák alá, a talajra és a növényekre! A növényi termékek felületén megtapadt permet- szernek viszont átlag kétharmada vízzel lemosható! Borzasztó, hogy még ma is sokan használják növényvédőszerek tárolására a sörös-, kólásüve- geket. Gyakori, hogy a kórház kérésére vizsgáljuk meg, mit is ivott a páciens tévedésből. Sajnos, nemegyszer fölöslegesen, pedig minden életért kár. Galambos Béla CSIGALAS S U SZÜRKÜLET KEREM, ELLENŐRIZZEK, ha kedvük tartja: a nov. 8— 14-ig tartó mozihét friss bemutatói között szerepelt — legalábbis a teljes moziműsort közlő napilapok felsorolása szerint — a Szürkület című magyar film. Aki valamit szeretne megtudni Fehér György munkájáról, elolvashatja a Filmmagazinban megjelent ismertetőt. Eddig rendben is lenne a dolog, csakhogy itt következik a bukfenc: az elmúlt két hét moziműsorát tanulmányozva azt tapasztalhatjuk, hogy a Szürkületet egyetlen budapesti filmszínház sem tűzte műsorára. Érdemes az esetre felfigyelnünk, mert példa nélkül áll a magyar forgalmazás történetében! A bemutató hetében a debreceniek nézhették meg a filmet, s a kevés információ birtokában nem lehet tudni, azért állt-e elő ez a helyzet, mert egyetlen kópia létezik, vagy van ugyan több is, de nem kérik a mozik. Merthogy ez utóbbin se csodálkoznék. A Szürkület történetéhez tartozik, hogy közönség elé először az idei filmszemlén került. Személyes élményem, hogy a vetítés alatt a nézők jelentős hányada elszivárgott, s a végére jó, ha félháznyian ültünk a Budapest Kongresz- szusi Központ hatalmas vetítőtermében. Mondhatnánk, a fogadtatás nem esztétikai értékmérő, de ne feledjük, a szemlére összegyűltek nem véletlenszerűen verbuválódott, alkalmi nézőcsoportot jelentenek, hanem a szakma képviselői: a forgalmazók, a bel- és külföldi kritikusok, a kultúra egyéb területein dolgozók jelennek itt meg. így a képlet mégiscsak más! NEVES KRITIKUSUNK MARASZTAL el egyik napilapunkban mindenkit, aki számára „a nézőelrettentő ama- tőrködés (dilettancia), hogyha művészeti szándékú, akkor föltétien kalaplevételt érdemel.” Mivel ugyanő igen kedvező véleményt formál a Szürkületrő\, azt kell gondolnunk, hogy szerinte a nézőelrettentő profizmus dicsérete a világ legtermészetesebb dolga. Fehér profizmusához ugyanis kétség nem férhet. Filmjének formavilága tökéletes, de aligha hinném, hogy ez önmagában az érték garanciája lehet. Továbbá: a legtökéletesebb forma is kiválthatja a legtökéletesebb érdektelenséget, ha nem képes közvetíteni a nézőhöz az alkotói szándékot. Márpedig az a szándékolt lassúság, amely Fehér cselekmény- és kameravezetését jellemzi, elviselhetetlen a néző számára és olyan elidegenítő hatásrendszerként működik, amely akkor is útjába áll az alkotói szándék érvényesülésének, ha az filozofikus mélységű. A Szürkület gondolati mélysége felől erős kétségeim vannak, s hogy ezzel nem állok egyedül, arra a szemlén tapasztaltak szolgálnak tanúságul. Létezik persze kedvező vélemény is, például a Filmvilág kritikusáé: „A kinematográfiának van azonban egy piacnál szebb és igazabb múzsája, s annak (meg a filmet szerető nézőnek) akkor is ajándék marad a Szürkület, ha Cannes-ig jut el, vagy ha «csak Celldömölkig».” Ez nyilván úgy értendő, hogy filmet szerető nézőnek csak az vallhatja magát, aki a Szürkületet kedveli.Tartok tőle, hogy a kör elég szűkre van szabva. A történet Dürrenmatt elbeszélése nyomán született. (Ezt illett volna a főcímlistán kiírni. Lehet, hogy a most moziba került, a szemlén bemutatotthoz képest megvágott változat már jelöli a svájci írót, de februárban még nem volt a neve olvasható a vásznon.) A kislány gyilkosa Után kitartóan nyomozó főhős alakja itt megkettőződik, s már nemcsak a gyilkos után nyomoznak, de egymást is figyelik. AHOGY A CSELEKMÉNY csigalassúsággal araszol előre, úgy válik egyre nyomasztóbbá a szürkeség, a köd és az örökösen csepegő, zuhogó, szitáló eső. Az egyetemes kiszolgáltatottság érzését kényszeríti ránk Fehér, amely a bizonyosság megszerezhe- tetlenségének képileg is szug- gerált állapotából fakad. Az egzisztencializmus mozgóképi formája, vélhetnénk, de ez a világszemlélet itt nem egy következetesen végigvezetett cselekményből, hanem többnyire a verbális és képi információk visszafogásából származik. Miért lesz öngyilkos a házaló? Ki az a férfi, akit a befejező jelenetben hosszan kísér a kamera, de végül az arcát takarásban hagyja? Gurbán Miklós, az operatőr a felvételeket a fényérzékenység tűréshatárán készítette el, nyilván rendezői instrukcióra. Kétségtelen, hogy képeinek rendkívül egységes és következetes, bár iszonyúan nyomasztó az atmoszférája. Az az érzésem azonban, hogy a rendező elfelejtette, létezik egy másfajta tűréshatár is. A nézőké! Közönség nélkül viszont értelmetlenné válik minden film. Hamar Péter Pacsirták cérnaszálon. Színes, szinkronizált, csehszlovák film. Rendezte: Jiri Menzel. LETKOLTESZET Úgy hozta a véletlen, hogy a szerzővel hamarabb találkoztam személyesen, mint a kötetével. Magánügy, de jobban szeretem fordítva, mert tudom, hogy a személyes találkozások nem mindig szerencsések, olykor zavarják, máskor egyenesen cáfolják magát a versélményt. Elvégre a költő nem színésznő (vagy horribile dictu: manöken), akit meg kell csodálnunk. (Ez Adynak sikerült utoljára). Nos, Balia D. Károly- ban — egy pohár bor mellett — a felelős értelmiségit ismertem meg, aki vállaira vette kárpátaljai magyarság ügyeit. Balia D. Károly érett, jó költő. Az érettségen azt értem, hogy érdekes, izgalmas személyiség, s hogy kiforrott világképe van, modern és egyedi. A jó jelző se vállveregetés. Birtokolja a nyelvet (noha bizonyos akcentus érződik rajta, de erről majd később), sőt a formát is. Bravúrokra is képes, mint József Attila és Arany János. Hittel hiszem című szonettkoszorújára utalok, amelyben mintegy summázza eddigi életútját, kijelöli helyét a világban, megfogalmazza emberi tartását, ars poeticáját. Ismétlődő, visszatérő verssorai Arany Bor vitéz című balladájára emlékeztetnek, maga a tartalom, a léthelyzet és létértelmezés József Attilára (Hazám). Bravúros, ahogyan a természeti képet — a gyertyaláng körül repkedő-ver- deső, majd lángba hulló pillangó — kibontja, variálja, tágítja. Noha maga az élmény személyes és egyedi a kép, a helyzet mégis az egyetemesség élményét is adja: az értelmiségét, egy megtiport, létében fenyegetett népcsoportét, amely nyelvében él, ez a nyelv adja öntudatát, méltóságát. Balia D. Károlynak elemi élménye ez: a küzdelem az anyanyelvért, a kimondhatóságért. Nem emlékszem, hogy egyszer is leírná a magyar szót, mindvégig érzem a fegyelmezettséget, visszafogottságot, sőt bekódolt- ságot, ám a kötet egésze mégis egyfajta hitvallás, küzdelem a hitért: megmaradni embernek, magyarnak, európainak. Balia D. Károly verseinek csupán egyik kelléke a természeti kép. Takarékosan, racionálisan él vele, mintegy utalásként a népköltészetre. Mint literátor rendkívül tájékozott, jól ismeri a magyar és a világlírát Aranytól Pilinszkyig, Villontól Mandelstamig. Ez a műveltség és mívesség azonban nem hivalkodik: egy töprengő, önmagával és sorsával tusakodó értelmiségi természetes kelléktára. Intellektualizmusa, aforiszti- kus megfogalmazásai, az IDŐ, mint az elmúlás tartamának visz- sza-visszatérő képei alapján létköltészetnek nevezném ezt a lírát. Azt is jelenti ez, hogy a költő, noha foglya is a sorsának, de minthogy markánsan meg tudja fogalmazni, birtokolja is, fölül is tud emelkedni azon. Ennél többet ember, költő nem is tehet. (Balia D. Károly: Sorsomhoz szegezve. Kárpáti Kiadó, Ungvár 1990.) Horpácsi Sándor Egy szó és más semmi...
