Kelet-Magyarország, 1990. november (50. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-24 / 276. szám
1990. november 24. II Kelet A Magyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE 11 "1 őst csend van. M A madarak dalait varjúkáro- gás váltotta fel, __________amint a letarolt kukoricaföldekről húznak az erdő felé Tiszanagyfatu határában. Összehúzott kabátomba befurakodik a szél. Bagi Ferenc barátommal, — remélem nem haragszik a bizalmaskodásért — nagyon hamar megtaláljuk a közös hangot. A horgászás mellett a történelem tisztelete, a szűkebb pátria kutatásában való elmélyedés azonnal összehoz bennünket. — Tudod-e, mi volt az a toki halászat? — szegezte nekem a kérdést. Honnan is tudnám, nem vagyok én vízparti ember. — Már az ősmagyarok is mívelték ezt a mesterséget. A folyóból ástak egy csatornafélét, áradáskor ez telement vízzel, és jöttek a halak is. Amikor visszahúzódott volna az ár, gátat emeltek elé, s így könnyen megfoghatták az ott maradt potykákat és harcsákat. A Tisza szabályozása előtt volt itt kanyar bőven. Lelassult a folyó, szigetek keletkeztek, sok embernek jelentett megélhetést. — Jó a termőföldje, úgynevezett „öntéstalaj”. Igazi vendégmarasztaló, cipőre vagy ruhára könnyen rátapad — s nem állja meg, hogy kedvenc témáját ne folytassa tovább. — Régen lakott hely ez a terület. A Telek-parton, a Dicse nevű település helyén honfoglaláskori tarsolylemezt és levél alakú nyílhegyeket találtak. Az írások szerint a települést 1529-ben felégették a törökök. Az újratelepítés után kapta az Egyházas Nagyfalu nevet. — Tartottak itt megyegyűlést, amikor az urak valamin összekaptak Nagykállóban. 1848 telén, itt, Bónis Lajos majorjában őrizték egy ideig a Szent Koronát. Meglepődtél, hogy nem látsz itt régi házakat? Ennek az 1888-as nagy pusztító árvíz az oka. Elvitte az egész falut, a templom falán tábla jelzi, meddig ért a víz. A XX. század elején kapta a Tisza előnevet, mint sok folyóparti község... A múlt, mint valami film pereg le előttünk; meg-meg- állunk egy-egy mérföldkőnél. Szóbakerülnek az itt élő emberek, a magyar és tót lakosság, akik ma is befogadják az idegeneket. Magukénak érzik István király intelmeit, melyet fiához írt: Engedd be az idegeneket, azzal is gazdagodsz! A szombat este fényei már kigyulladtak. Az úton ekével felszerelt Zetor tart haza. Az autóbuszmegállóban négyen-öten támasztják a falat. Jani bácsi ráér dis- kurálni, amíg megjön a járat. Ismeri ezt a környéket, mint a tenyerét. Nagyon sok tanya vette körül valamikor Nagyfalut: Vaskapu, Picsku- der, Csorna, Bekény-tanya. Eltűntek, elvitte őket az idő. Pedig micsoda emberek laktak ott! — Bekény Péter és fia, Gyula, nagyon rendes gazdák voltak. Ha megszült az egyik cselédasszonyuk, bejöttek, meglátogatták, hoztak neki ebédet. A legtöbb legenda a szerencsétlen sorsú Farkas családról szól. — Farkas Géza Aranykulcsos királyi kamarási tisztséget töltött be, mint huszárezredes — kezd is mindjárt a mesébe. Kegyetlen és goromba ember hírében állott. Míg a szomszéd tanyán 10-15 évig szolgált egy cseléd, nála jó ha kibírta az egy-két évet. Kilencvenkilenc tanyát vásárolt, s azért nem százat, mert akkor egy század katonát kellett volna tartania — mesélték róla az öregek. Két fiáról is hallottam. Az idősebbik a menyasszonyának tört volna be egy lovat, amikor leesett, és többszáz métert húzta maga után az állat. Szörnyethalt a fiú. Katonásan nevelte gyermekeit is. A kisebbik fia iskolába járt, inkább a könyvekhez vonzódott, mint a lovakhoz. Apja haragudott rá, amikor a gyerek félve közeledett az állatokhoz, a lovak közé dobta, s bizony az egyik úgy fejberúgta, hogy az a gyermek is szörnyethalt. — A másik történet, amit hallottam róla, már sokkal vidámabb. Az volt a szokása, hogy kikocsizott a négylovas talyigáján, és hosszú nádostorával az út mentén játszadozó cselédgyerekek nyakába suhintott egyet-kettőt. Egyszer két kanászfiúval is így évődött, akik az árokparton vigyáztak a kondájára. Oda-odacsapott a nyakukra, lábukra. A pelyhesállú legénykék egy idő után összenéztek, s mivel mindegyikőjüknél volt karikás, csihi- puhé visszaadták a verést. Este otthon elmesélték, mi történt. Apjuk nekikeseredett: szedhetik a sátorfájukat. Hívatta is nemsokára az úr a kastélyba. Az öreg nem győzött hajlongani és bocsánatot kérni. Farkas Géza csak mosolygott, s elővett két arany cigarettatárcát. S azt mondta a kanásznak: „Menj haza, mondd meg annak a két betyár fiadnak, ezt tőlem kapják, mert eddig még senki sem mert rám kezet emelni. Biztosan derék emberekké válnak!" Hallgattam volna tovább János bácsi jóízű történeteit, de mennie kellett, s várják — köszönt el. Tisztelem ezeket az egyszerű embereket, mert nagyapámra hasonlítanak. Közéjük tartozik újsütetű ismerősöm, idős B. Feri bácsi is. — Hej, kutyavilág ez, fiam! „Az ígéret földjén a hazugok országában lakunk”. Hetvenhat évesen harmincnégy év és 191 nap munkaviszony után 5600 forint a nyugdíjam... Mondd meg, ki volt ott a háborúban? — Mi! Én is négy évet húztam le, mint utász. Csak a szerencse-csillagzatomnak köszönhetem, hogy nem kerültem fogságba, vagy nem lyukasztották ki a bőrömet. Néha olyan pácban voltam, mondtam magamnak: na Feri, te se igen látod többet falud templomának tornyát! — Szóval, hogy tovább folytassam: Ki építette fel az országot? Azt is mi. Itt Nagyfaluban volt az első földosztás. Én is kaptam nyolc holdat. Vettem Gáván két bocikét,- azzal indultam neki a jövőnek. De jött a tsz- szervezés. A kérdéseket tovább folytathatnám: Ki dolgozott évekig ingyen a közösben?' A válasz nagyon egyszerű, a mi korosztályunk. S ezek után most is a nyugdíjason verik el a port. — Kivehetné a földet — vetem közbe. — Mire, a hetvenhat évemre? Ha most vennék két tehenet, át sem tudnék vele menni az út egyik oldaláról a másikra. Azt is megmondtam már régen, ebben a nagy „szocializmusban” levették a barmok nyakáról az igát, s a fehérnép nyakára rakták rá. Az aszonynép feladata lenne a család gondozása, nem pedig a kenyérkereset. — Harmincnyolcban nősültem, apámékhoz költöztünk. Kezdetben napszámra jártam a zsidó bérlőhöz. Napkeltétől napnyugtáig tartott a munkanap. Nem vették előre meg hátra az órát. Reggel, ha késtem öt-tíz percet, nem dolgozhattam csak früstök után, háromnegyed napos bérért. Szégyelltem hazamenni, így el kellett fogadnom a munkavezető döntését. — Nyugdíjasként most sokat pihenhet, horgászhat! — Nem szeretek én horgászni, inkább rászánom a százast a halra. Tapogatni annál, inkább.,. - s huncut mosolya sokat sejtet. Szégyenszemre úszni sem tanultam meg, tiszai ember létemre. Elfoglaltságom viszont akad bőven. Öt gyerek, tizenhárom unoka, s ez mindent megmagyaráz. Amióta nyugdíjas vagyok, egyszer sem tudtam elmenni a futballmeccsre. — Szokott-e politizálni? — Én egy „demokratikus” ember vagyok; Ha két gatyám van, az egyiket odaadom annak, .aki rászorul. De, hogy mi lesz tovább...? Isten nem vagyok, hogy a 'jövőbe lássak. A negyvenes i évek végén már egyszer. I megégette a számat a kása. I Ma úgy látom, lehet temp- | lomba járni, s nem fenyeget az a veszély, hogy mindenáron Rakamazhoz tartóz- , zunk. Azt még Bagi Feri barátomtól tudom, hogy Tiszanagy- falut is majdnem elérte a „szocialista buldózer”. 1968 és 76 között mindenáron a | szomszédos Rakamazhoz akarták csatolni. A különböző fórumokon döntés szüle- ‘ tett, de az itteni emberek megvétózták azt. Később a tsz-t is össze akarták vonni a rakamazival. Az akkori egyik elvtárs felrótta az iskolaigazgatónak: „Hogy állhat így a dolgokhoz egy értelmiségi!" — mikor az tiltakozott az összevonás ellen. Lám- lám, az élet őt igazolta. 1 tájat szerettem meg, de az itt élő emberek is legalább ilyen _________ kedvesek lettek számomra. A rigófütty, a pacsirtaszó ott lebeg tiszta gondolkodásukban, a szép fűz, a dacos nyár pedig tettükben köszön vissza. Világosban indultam és késő este búcsúztam el. Már hazament az útmenti kukoricásból mezgerélő asszony, már csarnokban a kifejt tej, ] az éjszaka leple eltakarja a ! kint hagyott dohánygórékat. j Az útmenti sás susogva, zizegve pletykálja el nyári ka- landjait, a fák még recsegve nyújtóznak egyet, s várják, hogy megérkezzen a tél. | Dankó Mihály Barangolás r
