Kelet-Magyarország, 1990. november (50. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-17 / 270. szám
1990. november 17. || Kniet n a magyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE 11 ■ A neve dunai-bolgár személynévre vezethető vissza: farkast jelent. De a mai Biri község szelíd bárány alázatával viseli sorsát. A délnyírségi kis falu alig 25 kilométerre fekszik Nyíregyházától. Nagykálló és Balkány szomszédságában szeli át egy széles közút. Egy-egy mozzanatot kiragadva érzékelhetjük az itteniek gondjait, szép álmait. A beszélgetések után rájöttem, hogy kérdések nélkül, akár az irodában is lejegyezhettem volna mindazt, amit általánosságban el lehet mondani megyénk valamennyi kistelepüléséről. De a szürke hétköznapjaikban van valami, ami az itt élőknek jobban fáj, mint bármelyik vidéken. Biri is csak két évvel ezelőtt vált le a nagykállói közös tanácstól. Korábban hol Kállósemjén- hez, hol meg Szakotyhoz csapódott. Ezért ma különösen tudják értékelni önállóságukat. Nagy vehemenciával kezdenének a munkához, de pénz itt sincs. — Az útjaink olyan rosszak, hogy esőzés idején a mentőt ze- torral. kell kihúzatni — panaszolja az újonnan megválasztott polgármester Márton József, aki már a korábbi években is elnyerte a lakosság bizalmát. — A községnek szüksége volna még egy állandó rendőrre is, bár errefelé a bűnözések száma igen alaHamar elkopnak az emberek csony. De jobbnak látják, hogy hasonlóan más településekhez, ők is a közrend védelmére egy polgárőrséget szervezzenek. így nem fog idegen ember felügyelni a rendre, elvégre ők tudják, hogy ki mennyit ér. Az itteni családok iszonyúan sokat dolgoznak. Egész nyáron a földeken szorgoskodnak, szedik a paradicsomot, uborkát, paprikát. A falu apraja-nagyja nyüzsgésben van, s még a környékről is itt vásárolják fel a termést. Robotolnak. Ha nem tennék, nagy szegénység lenne. Az emberek elértek egy bizonyos életszínvonalat, de a megváltozott mai helyzetben, hogy mindezt tartani tudják, napi tizenhat órát is dolgoznak. Talán ez az oka annak, hogy napjainkban a szülők elhanyagolják a gyerekkel való törődést. — Ahogy nőnek, fokozatosan leszűkül a gondoskodás a ru- háztatásra, élelmezésre, kizárólag az anyagiak biztosítására — mondja Ferenczi Tibor, az általános iskola igazgatója. — Most volt egy összevont szülői értekezlet, s a 155 gyerek közül csak a felének jött el az édesanyja. Az iskolások tanulmányi eredménye hasonló az országos átlaghoz, de a felsőben már itt is rontanak. Egyébként a nyolcadikosok közül valamennyi diák tovább tanul. Az igazgató elmondta még, hogy a tizenkét fős tanári kar ízlelgeti a megkapott önállóság adta lehetőségeket. Ami pénzzel nem nagyon jár, de hogy szakmai segítséget kitől fognak kapni, az nagyon is kérdéses. Minden évben óriási gond, hogy más településekről jár jónéhány pedagógus, s előbb-utóbb várható, hogy itthagyják őket. A gyerekek tanulmányi versenyeken általában nem indulnak, az úttörőélet is megszűnt. Most van egy úgynevezett „szabadidő-szervező”, aki próbál különböző programokat összehozni a diákoknak (gyár- és üzemlátogatás, színház). Az általános iskolában minden osztályban tartanak heti egyórás hittanórát, ahol a diákok kilencvennyolc százaléka vesz részt. A római katolikusok most építenek maguknak egy saját templomot. A falura egyébként nem jellemző a mély vallásosság. Vannak, akik jobban kötődnek Istenhez, de valahogy itt az emberek leikéből hiányzik valami. — Nehéz lenne megmondani, hogy miért — töprengett a kérdésen Terdik Mihály görög katolikus pap — tudniillik az ellátásunk megvan. Meg lehet vásárolni bármit, szorgoskodnak, Biri központjának része. nem csalnak-lopnak az itteniek. De valami mégsincs rendjén. S a hiányérzetet — sajnos — sokan kocsmázással pótolják. A falu központjában lévő italboltnak van is forgalma, de főleg reggel, munkába menet, és este, munkából jövet. A település egyetlen ipari létesítményének tartják a Táncsics-telepen lévő szeszfőzdét, ahol naponta 2-300 liter pálinka is kicsorog. Biri lakosságának nyolcvan százaléka ide hordja a cefrét. Van, akinek több száz liter pálinka összejön, s egyes házaknál pedig ismerősöknek elméregetik, és „butikol- nak”, ahogy a szóbeszéd járja. — A parasztember olyan „néger-munkát végez, amihez gyomor kell, s ezt nem lehet féldeci nélkül csinálni — keserűen jegyzi meg egy gazda a cefregőzös levegőben. A magyar lakosságra jellemző általános betegségek itt halmozottan jelentkeznek. De szociális problémákkal is sokan küszködnek. Az elöregedő faluban több idős ember egyedül marad. Neurotikus panaszokkal keresi fel a körzeti orvost jónéhány fiatal. Az ő körükben szintén gyakori a gyomorfekély, magas vérnyomás. Mivel nincs a községben munkahely, ezért kénytelenek naponta ingázni. S az ezzel járó stressz legtöbbjüket megviseli. A táppénz nem „divat” a faluban. Mert manapság a munkakönyvét hamar az ember kezébe nyomják. A leszázalékoltak száma viszont igen magas. — Most van folyamatban 15-20 ember kérelmének vizsgálata — tájékoztatott dr. Vonza Tibor körzeti orvos, a nagykállói rendelőintézet vezetője. A bajok forrását a mértékte- lenségben látja, s ez a mértékte- lenség jelentkezik a munkában és az. atkohoJfogyasztásban egyaránt. Pihenésre szinte nem is szánnak időt. Ha megállnak, akkor is az italpatikában keresik a gyógyírt. — Itt nagyon hamar elkopnak az emberek — állapítja meg az orvos. — Sajnos, az élet kényszeríti erre a nagy hajtásra őket. Orvosi szempontból néha nem is annyira indokolt a leszázalékolás, de szociális szempontból teljesen jogos. Bár elöregedő a község, és többen elhagyták szülőfalujukat, ez a folyamat ma mégis inkább stagnál, sőt, jónéhányan gyönyörű házakat építenek. A fiatalok előtt a város már nem olyan csábító, maradnak a szülőkkel, s gazdálkodnak a ház körül, mert a megélhetésük csak így biztosított. A helyi Táncsics Tsz-ben már két éve leállt a tagfelvétel. A bizonytalanság akadályozza a jövő tervezését, ezért is szeretnék, ha dűlőre jutnának a föld kérdésében. Kemény munkával sikerült a tagságnak az utóbbi években nyereséggel zárni. Az almának még mindig jó piaca van. Nemrég ültettek több hektár meggy- és cseresznyefát. Úgy tartják: a parasztember éljen meg a földből. Ezért sem telepítettek ide semmilyen ipari üzemet a központi gyárakból. — Nekünk nincs szükségünk kócerájokra, elhasználódott gépekre — magyarázta Bánkövi József tsz-el- nök. — A suszter maradjon a kaptafánál, és ne próbálkozzon olyasmivel, amihez nem ért. A tsz elmondhatja magáról, hogy nincs adóssága, de az időközben bevezetett adók, szabályozók őket is sújtják. így gyakorlatilag jó, ha év végén összeér a mérleg két nyelve. Nem nyerészkedési céllal, de bárkinek adnak földet bérleti díj ellenében. Dohányt egyébként hetven hektárnyi háztájiban termelnek. S hogy mi a véleménye az elnöknek a földtörvényről? — Igaz, hogy minket nem kérdeztek még',' de elmondtam volna: legyen itt is úgy, mint az USA-ban, s amit Gorbacsov is akar. A föld legyen nemzeti tulajdon, az önkormányzat annak adja haszonbérbe, aki a legtöbbet fizeti érte. A falu sorsára, jövőjére vonatkozóan nem kaptam választ. Kiért szól a harang? (Harasztosi Pál felvételei) — Hirdetik a tsz-elnöki állást, s ezt pályázattal lehet elnyerni — folytatja az elnök. — Van elképzelésem, de azt nem kívánom nagydobra verni. Nekem a munkaeszközöm az agyam és a szám, és azzal is jól kell gazdálkodni. Egy biztos, hogy kénytelenek vagyunk megélni. Hová menjünk? Pestre csövesnek? (A kis magnómat itt már ki kellett kapcsolnom. A beszélgetés végén nem vehettem fel azt a kimondhatatlan fájdalmat, ami a „birisi” emberek egyhangú életére rátelepszik.) Az országút két partján magukra hagyatottságukban, észre- vétlenségükben lassan már megedződnek. A legnagyobb értékük a „tiszta levegő”, melyet csak néha kavar fel a távolsági- busz zaja. ,;Céinájjük majd magunk, segély nem kell, de szánalmat sem akarunk." így néznek szembe az élet igazságtalan farkastörvényével, melyben emberi tartásuk messze kiemelkedik. Bojté Gizella int öreg nénikék, keM zükben az olvasóval, úgy morzsolga- tom magamban a hazáról, a szülőföldről szóló verssorokat. Hány és hány embert rebbentett szót reszkető csibeként a történelem sasmadara! Mentek az első, a második háború után, menekültek ’56-ban. Kit az éhe vitt, kit a szerencséje, de a legtöbb kény- szérből hagyta el ezt a földet. S ahogy elzúgtak a viharok, nagyon sokan visszavágynak, ki ezért, ki azért akar leborulni szülőháza tornácára. * A hajónagyságú gépcsoda ma már nem újdonság a kis faluban sem. Elmúlt az idő, amikor mindenki róla beszélt. Böske jött haza látogatóba. Lilára festett haja szálkásan kúszott a homlokára. Arcán vastag festékréteg virított! mint paticsfalon a sár. Az embernek az az érzése támadt, ha lekaparnák, kilátszana a csontváza. Mesterkélt, csevegő mosollyal törte a magyar nyelvet. A svédországi tíz év elég volt, hogy feledjen. Férjhez ment, majd elvált, a második „fiú” nagyon „hercig”. Bár ötven éves, kicsit kövér és kopasz. „Van nékije öt nagy ház” — dicsekedett. Meg is jegyezte az egyik szomszéd néni: „No, akkor van mit takarítanod, leikecském”. Böske kuncogott, s a rokonok közt tíz-húsz márkásokat osztott szét, a gyerekeknek megengedte, hogy beüljenek az autóba. Özvegy édesanyja csak pirult, nem szokta ő meg a Valóságunk közelképben EGY MARÉK ANYAFÖLD zajt, a felhajtást. Egy harisnya- nadrágot, — amit most kapott —, szorongatott a kezében. A vővel nem tudott egy szót sem váltani, igaz, miről is beszéltek volna? Sok hivalkodó fénykép láttán szégyellte szegénységét; a tornácoszlopot, az alacsony szemöldökfát, a félrebillent veré- ceajtót. Hiába, ennyi telik csak erejéből. A lány régi barátokról és barátnőkről érdeklődött. Megkapták-e a képeslapot? Sikerült-e beszerezni a kért hímzett térítőkét? Nem maradnak sokáig, mert a férje nem tud csak szállodában aludni — újságolta. De e kis idő alatt is szeretne megnézni mindent: az eperfát, melyre a hinta volt felkötve, a ház előtti kispadot, a fasort, ami olyan sokszor eszébe jutott... S fecsegett, fecsegett, nem számított, már senki sem figyelt rá. „Viszek magammal egy zacskó anyaföldet a kertből, melyben olyan szép pünkösdirózsa termett” — ígérte, és beviharzott a szobába. A déli tyúkhúsleves után a fogadásokról, a vendégekről beszélt. Anyja csendben megjegyezte: „Letört apád síremlékén a kőváza, úgy látszik, lefagyott. Rendbe kellene tenni...” Hallgatás volt a válasz, majd zavartan hozzátette: „Most nem érünk rá, majd jövő nyáron.” A búcsúzást a kapu előtt a hazaballagó tehéncsorda zavarta meg. „Jaj, ronda jószágok, összenyálazzák a kocsit!” S toporzékolva próbálta arrébb hajtani az őt bámuló egyik bocit. Puszi... Pá, a lehúzott ablakon kilógatta á gyűrűkkel teli kezét, integetett. Az édesanyja is emelte volna karjait, de azt mázsás súly húzta vissza. Legfeljebb a köténye sarkáig jutott el, amivel megtörölte könnyes szemét. Sokáig állt a kapufélfának támaszkodva, előtte fecskék repkedtek. Tudta, most látta utoljára gyermekét. Ö újabb tíz évet nem bír ki. * Gyökértelenül, látszatörömökbe kapaszkodva vágtak neki a messze idegennek. Anyát, fiút hátrahagyva, önmaguknak is bizonygatták: helyesen cselekednek. A bécsi lágerekben, mikor lehullt este az álarc, feltört a sóhaj. Itt, ahol aprópénzre lehetett váltani a hazát, sokan meghátráltak. Akik továbbmentek Európa, vagy Amerika országútjain, így vagy úgy, nagyrészt sikerrel vetették meg lábukat. * Vilma néni élete kész regény. Együtt láttunk neki a múlt fellapozásának. Megbékélt, mert itthon van. — Tizenkilenc évesen mentem el a barátnőm csábítására. Sokat hallottam a mondást: „Kanada, Kanada, kinek pénz kell, csak oda!" A hajóút dallal, tánccal telt el, de a montreáli cipőgyárban kegyetlen volt aztán az ébredés. Öt év kellett az angol nyelv elsajátításához. Franciául nem tanultam meg, amit sokszor szememre vetettek a helyi lokálpatrióták. Magyar negyedben éltünk férjemmel, ő a szomszéd faluból került ki. Isten nyugosztalja, nagy kártyás hírében állt. Péntek estétől vasárnap reggelig egyfolytában ütötte a lapokat. Ráment mindenünk. Néha hazajött éjszaka is, ha nem volt otthon pénz, nagy rumlit csinált. Nemhiába volt a kedvenc nótám: „Nagyon megbűnhődtem, hogy a szívem után mentem.” Rengeteget sírtam: haza, haza, hajtogattam! Sajnáltam magára maradt édesanyámat, de a zsebünk mindig üresen tátongott, és csak a férjem halála után jöhettem először Magyarországra. Nekem nem születtek gyermekeim, de sok barátom volt, és egy aranyos kutyám. Jótékony- sági esteket rendeztünk a magyar klubban, csigát csináltunk, hurka-kolbászt töltöttünk. Nagyon szeretek még ma is énekelni. Dalban mindent el lehet mondani. Jó szívvel adtam, amim volt. Már ’88-ban nekiindultam, hogy hazajövök. De most végleg megérkeztem. Ahol születtem, a magyar földben akarok nyugodni. * Kölcsey, Petőfi, Vörösmarty, Ady, Váci megszentelt gondolatait kellene minden eltávozónak a tarisznyájába tenni. Az a „földobott kő” az akácok és jegenyefasorok közé hullik mindig vissza... * A temetőben halottak napja után sokáig érezni a gyertyaillatot, s a tisztára gereblyézett sírokra az őszi köd hullatja köny- nyeit. Az emlékezők nagy rohama után — a szélborzolta krizantémok között — csak magányos anyókák és gereblyére támaszkodó apókák vigyáznak szeretteik álmaira. Itt, ebben a csendben talált végleg haza M. J. is. Még a 40-es évek végén ment ki hivatalos útra. Szülei jómódúak, egyetlen fiukért sóhajtoztak, amikor híre jött: Ausztráliában maradt. Nem értették, mi késztette erre a lépésre. A kalandvágy, az anyagi jólét; a választ soha nem fogják megtudni. Kezdetben minden szép volt: a napfény, a sok zöld, a tenger. De a fiú, ahogy múlt az idő, egyre többször járt álmában otthon a zsombékos réteken, a cserepes ajkú tócsák helyén. Nem merte magának sem bevallani honvágyát. ígérte, üzente, s levelében is leírta: „egyszer hazajövök”. Szülei tervezgették, majd itt lakik velük. Bár a magnókazettán küldött üzenet egy kissé megriasztotta őket, melyben az unokák beszéltek az otthonukról. A fiút pedig csak sodorta az élet. A kör bezárult, nehéz lerombolni a falakat. Odakötötte a család, és a megteremtett egzisztencia. Az ígéret azonban nem apadt el. Igaz, a bizalom pókfonálból font hálója már szakadozott. Mígnem szertefoszlott az utolsó remény is: jön, most már tényleg jön, de csak a hamvai — kapták a lesújtó hírt az idős emberek. Autóbalesetben halt meg, de végakarata szerint itt, magyar földön helyezik örök nyugalomra. Három történet, s ami közös bennük: mindannyian messzire mentek, de egyszer hazajöttek. Nehéz lehet elszakítani azt a láthatatlan béklyót, amellyel ennek a világnak egy pontjához vagyunk láncolva. Létünk pitymal- latán a belénk ivódó száz meg ezer emlékkép kitörölhetetlenül vonz vissza. És az anyaföld befogadja az élet vándorait. Hazajöttek... Dankó Mihály
