Kelet-Magyarország, 1990. november (50. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-17 / 270. szám
8 HÉTVÉGI MELLÉKLETE 1990. november 17. Tarolt a jóindulat? Lámaista szobrászat Még egyszer az ibrányi freskókról Kiállítás a Kelet-Ázsiai Múzeumban Őszinte érdeklődéssel kezdtem olvasni Kulcsár József írását az ibrányi református templom szomorú sorsú freskóiról. (Az ibrányi freskók: Kelet-Ma- gyarország, 1990. szeptember 29.) Érdeklődésem azonban csakhamar bosszúsággá változott, mert a történetben olyan pontatlanságokat fedeztem fel, amelyek jelentősen rontották az egyébként jó stílusú írás értékét. A magát „félig-meddig” ibrányi- nak mondó szerző azt állítja, hogy földijei a XIX. század második felében merő jóindulatból, jószándékból a vakolattal együtt leverték a híres-neves középkori freskókat templomuk faláról. Hírét vették ugyanis annak, hogy jeles emberek — Mikszáth Kálmán, Römer Flóris, Ipolyi Arnold — készülnek megtekinteni az ő szegény kis templomukat. Kitakarítottak, kimeszeltek tehát ahogyan szegénységükből tellett, és persze nem is gondoltak arra, hogy éppen azok a régi má- zolatok érdekelték volna a látogatókat. Társaságba való történet, érdekes adoma, lehet mosolyogni az együgyű ibrányiakon. Sajnálkozhat is az olvasó, hogy legalább a tiszteletes úrnak lehetett volna annyi esze, hogy megőrzi azokat a régi dolgokat, de a cikk szerzője szerint neki sem volt. Sőt, éppen az ő vezetésével történt volna az egész jóindulatú rombolás. Csakhogy ennek az állításnak igen kevés köze van a valósághoz, de talán még piapafüstös adomának sem igazán jó! Szegény-Patkó András tiszteletes úr! Talán már nem is élt akkor, amikor a történet szerint 1883-ban Mikszáth Kálmán, mint a tisza- eszlári per egyik tudósítója kita- lyigázott Ibrányba, hogy megcsodálja a freskókat. Az bizonyos, hogy 1877-től már nem ő, hanem Porkoláb József volt a gyülekezet papja. Ehhez elegendő lett volna, ha a szerző egy pillantást vet az anyakönyvekre. Arról nem is beszélve, hogy ha figyelmesebben elolvasta volna a templom déli kapuja fölötti emléktáblát, megtudhatta volna, hogy az a bizonyos renoválás nem 1883-ban, hanem 1866-ban volt, Patkó András lelkészségének 31. évében. Ha pedig a Jósa András Múzeumban megnézte volna a templom 1983-as régészeti feltárásának anyagát, dr. Németh Péter és dr. Lukács Zsuzsa jelentését, nem követte volna el azt a hibát, hogy földijeit igaztalanul megvádolja a freskók szétrombolásával. Lássuk tehát dióhéjban a templom és a freskók igaz történetét és azt is, hogyan keveredtek abba országos hírű nagyságok, Eötvös Károly, Lónyay Menyhért, Mikszáth Kálmán és a többiek! A templom építéstörténete nagyjából három periódusra osztható. Valamikor a XIII. század végén az Ibrányi család adakozásából torony nélküli, egyenes szentélyzáródású templom épült, melyet négy sarkán tám- pillérek támasztottak. Északi és déli falát fürészfog mintára rakott téglasorok díszítették, a templom belsejét pedig a kor szokásainak megfelelően bibliai témájú falfestményekkel díszítették, ezek azok az ominózus freskók, amelyeknek a későbbi sorsa miatt szégyenkezniük kellene az ibrányiaknak. A templom első jelentősebb átépítésére 1511 táján került sor. Ez azt jelentette, hogy a hajót kelet-nyugati irányban meghosz- szabbították. Elbontották az egyenes záródású szentélyt, helyette félköríves záródásút építettek. A nyugati falon új bejáratot nyitottak, a déli bejáratot megnagyobbították és természetesen új tetőszerkezetet építettek. Ez az átépítés olyan mértékű volt, hogy valószínűleg elpusztította a falfestmények jelentős részét. Nincs arról tudomásunk, hogy ebben az időszakban új falfestmények készültek volna, az azonban bizonyosra vehető, hogy a régi festmények felújítására, kiegészítésére, reközség anyakönyvének „pro memória” feljegyzéseiből értesülünk. Ez az átépítés az épület tömegét, megjelenését teljes mértékben megváltoztatta. Ekkor a magas, gótikus szentély falait visszabontották, lesüllyesztették a szentélyablakokat, visszafaragták a támpilléreket, elbontották a gótikus szentélyboltozatot és diadalívet, új szószéket építettek, megemelték a hajó falait, új tetőszéket készítettek és „kifejérítették” vagyis fehérre meszelték a falakat. Ami egy ilyen átalakítás után még megmaradhatott a freskókból, az ekkor tűnt tehát el, került a mész alá. De nem semmisült meg, hiszen alig 50 év múlva, 1866-ban — és nem 1883-ban! — újra előkerülnek a freskók. 1843—44-ben a templom nyugati falához kőtornyot építettek és három támpillérrel megerősítették az északi falat is. 1858- ban a tető újrazsindelyezésével megkezdődött a templom általános felújítása. Tulajdonképpen ez fejeződik be 1866-ban, erre utal a déli kapu emléktáblája. Ekkor azonban nem történik nagyobb átépítés, csupán a déli kaput nagyobbítják meg. A munkálatok mégis elhúzódnak, mert az anyagiak előteremtéséhez a község földesurának Lónyay Menyhértnek a segítségét kérték és hivatkoztak többek között az előkerült freskók megmentésére is. Lónyay Menyhért kéri fel Römer Florist és Henszlmann Imrét a freskók tanulmányozására. Valószínűleg így szerezhetett tudomást a festményekről Eötvös Károly és Ipolyi Arnold is. Az ibrányiak azonban a birtok- elkülönözések miatt 1861-ben perbe keveredtek Lónyay Menyhérttel. A perből csaknem fegyveres harc lett. A felzendült ibrányi jobbágyok ellen a földesúr az uralkodótól kért segítséget. 1861 márciusában félszázad ulánus katona érkezett a faluba és augusztusig ott is maradt. Ilyen események után az ibrányiak már nem számíthattak a Lónyay által megígért segítségre. A felújítást a „buzgóság filléreiből” maguk végezték el, ami a még megmaradt freskótöredékek lemeszelését is jelentette. A freskóknak azonban híre ment és az anekdotázó Mikszáth — aki talán nem is járt Ibrányban — kanyarított belőle egy érdekes történetet. 1983-ban magam is ott voltam a templom régészeti feltárásánál. A falfelületek piciny töredékét vizsgáltuk csak meg, — hiszen a munkálatok célja nem a freskók felkutatása volt — mégis találtunk festésnyomokat. Nem verték tehát le a vakolattal együtt azt, ami a sorozatos átépítések ellenére, csodával határos módon megmaradt. 1866 óta a falakat csak újrameszelték, alaposan, módszeresen sohasem kutatta meg azokat senki. Talán a töredékek, amelyeket Römer Flóris akart megvizsgálni, még ma is a mész alatt vannak?! Dr. Nagy Ferenc noválására sor került és a templomot csak ezek után szentelték fel újra 1517-ben. 1602-ben a templom a reformátusok tulajdona lett. Újabb jelentős átalakítására csak 1815- ben kerül sor. Erről az egyházAz 1866-os felújítás emléktáblája Gautama Sakjamunl ember-buddha (Tibet; 16. század) Tárgykörében minden eddiginél teljesebb kiállítással várja egy esztendőn keresztül az érdeklődőket a Hopp Ferenc Kelet- Ázsiai Művészeti Múzeum (An- drássy út 103.) Egy ízben, (1984-ben), Körösi Csorna Sándor születésének kétszázadik évfordulóján már volt hasonló témájú tárlat. De a buddhizmus művészetét bemutató, most induló sorozat első része, a Lámaista szobrászat, a múzeum szinte valamennyi lámaista plasztikáját felvonultatja. És ez a gyűjtemény felettébb gazdag. Időben négy évszázadot ölel át (a 16.-tól a 18. századig.) Térben Nepál, Kína, Tibet és Mongólia művészetét prezentálja. A másfél száz műtárgy különböző korok és stílusok jellegzetességeit mutatja be. Buddhák, istenek, démonok — aranyból, bronzból, fából, vörös- és sárgarézből, drágakő díszítéssel. Kevés európai múzeumnak van olyan rangos kelet-ázsiai gyűjteménye képző- és iparművészeti tárgyakból, mint a magyarországinak. Szerencsés adottságok révén — műgyűjtők, adakozó kereskedők, mecénások, lelkes múzeumigazgatók közreműködésével — alakult ki a mi különlegesen gazdag és színvonalas kelet-ázsiai műgyűjte- ményünk. A lámaista kisplasztikái anyagot a század 30-as éveiben kapta meg a múzeum, mégpedig a Delhiben élő kereskedő és műgyűjtő Schwaiger Imre ajándékaként. És alig két évvel ezelőtt is jelentős hagyatékkal gyarapodott a buddhista kisplasztikái gyűjtemény. Ekkor került a múzeumba Csapek Károly- nak, a Herendi Porcelángyár egykori tervezőjének a hagyatéka. Csapek gyűjteményében felbecsülhetetlen értékű 18-19. századi munkák vannak. Jelentős mongol anyagot szerzett a múzeumnak Ferenczy László művészettörténész is. Mindezekkel most ismerkedhet a nagy- közönség. És fontos 19. századi külső-mongóliai lámaista műveket kölcsönzött a kiállításra a Néprajzi Múzeum is, amelyeket Hans Leder gyűjtött a századfordulón. Király Sándor arcképéhez „NYÍRSÉGI ERŐT SUGÁRZÓ „Azok a pesti éjszakák!” A „tanár úr” énekel és táncol Kellemes kikapcsolódásban lehetett része azoknak, akik ellátogattak nemrég az MVMK-ban rendezett Pódium-bérletsorozat újabb műsorára. Kovács Zsuzsa Jászai-díjas és Böröndi Tamás színművész operettesttel szórakoztatta a közönséget. A népszerű művészházaspárral fellépés előtt beszélgettünk... — A művésznő a Fővárosi Operettszínház, a művész úr a Vidám Színpad tagja. Hogyan tudják összeegyeztetni a fellépéseket? — Elég nehezen — mondja Kovács Zsuzsa. Régen, kb. öt éve vannak közös műsoraink, ez a mostani teljesen új, van benne vers, próza, ének, tánc. Most indulunk országos turnéra. — Hét éve vagyunk házasok — kapcsolódik a beszélgetésbe Böröndi Tamás. Én azelőtt Debrecenben játszottam, de amikor hívtak a Vidám Színpadhoz, örömmel jöttem. Nagyon jó a társulat, olyan partnerekkel játszhatok együtt, mint Csákányi László, Csala Zsuzsa, Straub Dezső... Szeretem az olyan darabokat, ahol a tánc és az ének összekapcsolódik. Jelenleg két főszerepet alakítok: a Hölgyeim, elég volt! című bohózatban és az Ón is lehet gyilkos! c. bűnügyi vígjátékban. — Az Operett társulata gyakran turnézik külföldön is. Igen, gyakran fellépünk Münchenben, ahová szinte „hazajárunk”, és mindig nagy sikerünk van — meséli a művésznő. Mindig német nyelven énekelünk és egy kicsit ezen a nyelven is gon- dokodunk. A nyáron például Izraelben léptünk fel, ami hatalmas élményt jelentett...Szívesen vállalkozom prózai szerepekre, de gyakran vendég vagyok a szinkronstúdióban is, az igazi lételemem azonban a mozgás és a tánc. Nagyon örülök viszont annak, hogy Tamás a Szomszédokban egy tanárt alakít... Hajdú Gabriella z idén — egy eszten- dőt késve — vehette át Budapesten a Zene- I Hl művészeti Főiskola aranydiplomáját. Várományosa az Óperaház aranygyűrűjének és hamarosan megkapja „Az Operaház örökös tagja” megtisztelő címet, s az ezzel járó páholyt, ahonnan ezentúl családjával az előadásokat élvezheti. Harminc éven át énekelt az Ybl- palotában, alig van olyan tenorszerep, amely ne tartozott volna repertoárjába. Megyénkből, városunkból indult, hogy a katedra helyett színpadra lépjen, s kántortanítóságot, iskolai dobogót felcserélje a világot jelentő deszkákkal Kotránc(z) - Király Sándor. Édesapjától, az újfehértói ácsmestertől a Kotránc (némely okmányban cz-vel!) nevet kapta örökül, a Királyt maga választotta művésznévnek. Újfehértón töltötte gyermekkorát, ott járta ki az elemi iskola 6 osztályát. Édesapja mellett dolgozott, komoly mesterségbeli tudásra tett szert. De nem csak testi erejét és ügyességét, hanem csodálatos tenorhangját is örökölte az apától a fiú. Id. Király Sándor az újfehértói dalárda szólóénekeseként felhívta magára a szakemberek figyelmét, tehetségének köszönhette, hogy Király Sándor a mantuai herceg szerepében családjával később Nyíregyházára költözhetett, s az Epreskert utcai kis házban talált otthonra a família. De az ifj. Király Sándor tehetségét sem lehetett véka alá rejteni, támadt pártfogója Lukács Béla énektanár és karvezető személyében. Az ő segítségével magánúton vizsgázott a Főgimnáziumban (Kossuth) az első oszt. anyagából. A II. osztályról már bejáró nyilvános tanulóként szerzett bizonyítványt. Neve a segélyezett tanulók névsorában szerepel az évkönyvben. A III. és IV. osztályt is a Főgimnáziumban végzi, ekkor már a városban laknak. Az 1927/28-as és az 1928/29-es tanév már a Kir. Kát. Gimnáziumban találja. A gimnázium elvégzése és sikeres különbözeti vizsga után a Tanítóképző Intézet 3. évfolyamára veszik fel, a tanítói oklevelet az 1931/32-es tanévben szerzi meg, soha hasznát nem veszi. Bevonul katonai szolgálatra. Századparancsnoka — szerencsére — zeneértő ember, Király Sándornak alkalma nyílik az önkéntes'! időszakban is az éneklésre. így például Nyíregyházán az ezrednapon a Hazám, Hazám áriát és Rákóczi kesergőjét énekli hatalmas sikerrel. Mikecz Ödön főispán Budapestre küldi tanulni és felvételizni a tehetséges ifjút. A Zeneművészeti Főiskolán felvételi vizsgája olyan sikeres volt, hogy nem az előkészítő tanfolyamra, hanem azonnal az opera szakra vették fel, teljesen ingyenes helyre. 1934- ben — a Nyírvidék tanúskodik erről — többször is fellép Nyíregyházán Király Sándor. Végre az 1934/35-ös tanév őszén megkezdheti az akadémiai énektanfolyam I. osztályában Molnár Imre tanítványaként tanulmányait. A fiatalember hűségesen visszajár a tanítóképzőbe, fellép rendezvényein. így pl. az Olasz esten Verdi és Leoncavallo áriákat énekel a Rigolettóból és a Bajazzókból. Óriási a siker, a visszhang. (1933/34-es évkönyv). Még akadémiai növendék, de az 1935/36-os színházi évadban Szegeden, a Pillangó- kisasszonyban már énekel. Hallgató 1938-ban is, amikor a Zene- művészeti Főiskola operaestjén nagy sikerrel lép feh Ugyanebben az esztendőben Becsben, a nemzetközi énekversenyen, a magyar indulók között I. helyezést ér el. Az 1938/39-es tanévben szerzi meg az operaénekési oklevelet, majd az 1940-41 -es színházi évadot már a Szegedi Nemzeti Színház operaegyüttesének tagjaként kezdi el. A Pillangókisasszonyban Pinkerton, a Traviátában Germont Alfréd, a Rigolettóöan a mantuai herceg szerepében láthatjuk. Az átütő, kirobbanó sikert a mantuai herceg alakítása hozza meg számára. Olyan pályatársakkal lép fel, akik a magyar zenei élet élvonalába tartoznak: Rigolettót Palló Imre kelti életre Gildát Gyurkovics Mária énekli, Spa- rafucilét nem kisebb énekes, mint Székely Mihály játssza. Közben a Kolozsvári Nemzeti || Kelet a magyarorszag
