Kelet-Magyarország, 1990. november (50. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-17 / 270. szám
Másképpen lesz végre? 1990. november 17. HÉTVÉGI MELLÉKLETE Behangosítják a Nagyerdőt — Illés-oratórium Reformátusok világtalálkozója Ötvenhárom év után immár másodszor is sor kerülhet a világban szerteszét szóródott magyar reformátusok újabb találkozójára, melynek eseményeit Debrecenből koordinálják. Az előkészületekről a napokban tartott szervezői ülésen tájékoztatta a sajtó képviselőit, köztük a Ke- let-Magyarország tudósítóját Bo- ross Géza és Kocsis Attila lelki- pásztor. Az első világtalálkozó színhelye Debrecen volt 1938-ban. Mintegy hétezren vettek részt az egynapos eseményen a világ magyar reformátussága küldötteiként, és a megtartott előadásokon főként a magyarság és a reformátusság útkeresésével foglalkoztak, az akkor adott politikai és történelmi helyzetben. A II. világtalálkozó megrendezésének gondolata már évek óta felvetődött, és számos előkészítő tárgyalást folytattak, majd idén áprilistól elkezdődött az intenzív szervező munka. A Magyar Reformátusok II. Világtalálkozóját 1991. június 2130. között rendezik meg, budapesti megnyitóval, balatonszár- szói záróünnepéllyel és gazdag .debreceni programmal. Több, mint negyven országból mintegy negyvenezer résztvevő jelenlétére számítanak. A legnagyobb várakozás a június 22-i ünnepi istentiszteletet előzi meg, melyet a nagyerdei stadionban tartanak meg, ahol Tőkés László nagyváradi püspök fog prédikálni, és négyszáz lelkész osztja az úrvacsorát. Mivel a becslések szerint nem mindenki fér majd el a stadionban, behangosítják a Nagyerdőt, hogy az ott lévők is a szertartás részesei lehessenek. Az istentiszteletet a televízió az I. csatornán másfél órás egyenes adásban közvetíti. A debreceni események sorában egyebek között kiállítás, tudományos szimpozion és cserkésztalálkozó is szerepel. A tudományos tanácskozáson azt vizsgálják: a magyarság, illetve a református egyház szerepe miként valósul meg a magyarságtudat gondozásában, ápolásában. Szabolcs-Szatmár-Bereg református gyülekezetei is érdekeltek a programban: vendég igehirdetők keresik fel a gyülekezeteket az ország kétszáz településén, így megyénk községeiben, városaiban is. Közel háromezer vállalat anyagi segítségét veszik igénybe a rendezők. A költségek egy részének fedezésére alakult meg a Magyar Református Világ- találkozó Alapítvány, az egyház zsinata és lelkészegyesülete, az Agrobank Rt., valamint a Debreceni Partner Kft. közreműködésével. Sponzor lesz a Sony is, mégpedig úgy, hogy a világcég videóra veszi fel a fontosabb eseményeket és a kazettát a program végén készen adja át a résztvevőknek. Több zenei esemény is kapcsolódik a világtalálkozóhoz, amelyet a nagyközönségnek is a figyelmébe ajánlanak. Ilyen lesz az ifjúsági zenekarok találkozója, amelyet Tatán tartanak meg három napon keresztül. Zenei csemege is várható: Illés Lajos, a legendás Illés együttes névadója írt erre az alkalomra oratóriumot, melyet a Magyar Reformátusok II. Világtalálkozója keretében mutatnak be. KULTUSZ ÉS KULTÚRA Hit, művészet, kreativitás a nevelésben A Jungiánus Életfa Egyesület fenti címmel tartott négynapos konferenciát a Budavári Történeti Múzeumban. A konferenciával egyidőben kiállítás is nyílt ugyanott, mintegy a témát illusztrálandó, művészek és gyermekek alkotásaiból. „A világ fele a belső világ" — ezt az emberben és az emberi közösségekben lakozó ősvilágot fedezte fel a kezdetben Freud- tanítvány Jung, aki később elszakadt mesterétől, és vele ellentétes álláspontra jutott. Freud ugyanis úgy vélte, hogy a tudattalan (ez alatt csak a személyes tudattalant értette) a tudatból kifelé induló elfojtás szemétládája, ahová a kellemetlen emlékeket söpörjük, azok azonban könnyen „tüzet” okozhatnak, lévén köztük a sok eleven parázs. Jung ezzel szemben azt állítja, hogy a tudat a személyes és a kollektív tudatalatti humuszában gyökerezik, onnan szívja éltető (vagy pusztító) nedveit, ezért nem elég e mélyvilág tartalmait felszínre hozni, hanem eleven, gyümölcsöző kapcsolatot kell kialakítani tudat és tudattalan között. Jung nevéhez fűződik az „archetípus” (emberi érzések és magatartások ősképe) fogalmának megalkotása is: vallások, mítoszok, művészi alkotások őrzik az archetípusokat, ezáltal hírt adva a legrégibb, emlékek möBorsos Miklós művészetéről A közelmúltban elhunyt Borsos Miklós nevét és művészetét még azok is ismerik, akik kevésbé érdeklődnek a kortárs magyar művészet iránt. A festőnek indult szobrász jelentős szerepet játszott a magyar művészettörténetben. A mai élet összetett, gyorsan változó világát megérteni, illetve megjeleníteni csak a lényegük megmaradásával lehet. Borsos Miklós a művészetnek ezt a fő igényét a régi és az új különös ötvözésével valósította meg. Sokoldalúságát bizonyítja, hogy kőszobrok mellett fém domborműveket is készített, nem különben a magyar érmészet egyik legjobb mestere is volt. Grafikai munkásságát illusztrációi teszik közismertté. Pályája során az egyes műfajok váltakozva kerültek előtérbe. Művészete egyszerű, minden rafináltságtól mentes. L. Kovásznai Viktória elsőként kísérli meg Borsos művészetének, életpályájának összefoglalását és rendezését. A könyv bevezetőjében a következőket írja: „Ha az életművön végigtekintve azt keressük, hogy az mit fejez ki korunkból, illetve mit szándékszik a jövő nemzedékeinek tanulságként átörökíteni, akkor az életszeretet, az ember- központú, humánus gondolkodás, az örök emberi keresését kell kiemelnünk." A Képzőművészeti Kiadónál megjelent több, mint 300 oldalas kötet 150 fekete-fehér és több, mint 50 színes reprodukciót tartalmaz. götti emlékekről, az „örök emberiről”. A budavári tanácskozás előadásain tehát vezető gondolatként húzódott a vallásos nevelés témája. Többen képviselték, többféle szempontból. A gazdag tematikából nehéz néhány gondolatot — akárcsak ízelítőképpen is — kiragadni. Utalásszerűén mégis megemlítem, hogy az újjászülető egyházi iskolák tanárai a nyitottságot hangsúlyozták, azt az annyiszor áhított toleranciát, amelynek szellemében diákjaikat a más meggyöződésűek tiszteletére nevelik. Minden előadó egyetértett abban, hogy a személyes hit kegyelem, de a felnőttek példaadása és szeretete egyengeti a kegyelem útját, annál is inkább, mert a gyermek ösztönösen vágyódik Isten után, éppúgy — ahogy Jung szerint is — minden nép hitt élete hajnalától fogva amaz „végső ok”-ban, az életet, energiát adó örök erőben. Sokan kifejtették, hogy etika és esztétika összetartozik a nevelésben is, hogy a nevelés — mint Kodály hirdette volt — kilenc hónappal a születés előtt kezdődik, és ennek már a Bibliában is nyoma van (pl. Ézsau és Jákob története, Mária látogatása Erzsébetnél). Meditációra, belső csöndre, figyelmes várakozásra is tanítani kell a növekvő embert. Ma a tesztek korában is az ismeretszerzés és az önkifejezés legfontosabb eszköze a szó, a beszélt nyelv („kezdetben vala az ige”), de sajnos, mint Sütő András írta: „szavaink hét szűk esztendejét éljük”. A mai gyermeknek gyenge a fogalomalkotó és kifejező képessége, illogikus a gondolkodása, de a korán ráerőltetett dialektika sem érintette meg. Marad a fejében a zűrzavar, amellyel szemben egyetlen védekezés a sürgős felejtés. A nevelésnek úgyszólván minden időszerű gondja szóba került, de mindez kultusz és kultúra összefüggéseiben, azzal a határozott és vitathatatlan nevelői céllal, amely a humanitás, az emberi összetartozás vállalására készíti elő a felnövekvő nemzedéket. Ezt az eszmekört nevezhetjük felebaráti szeretetnek vagy akár csak emberségnek, mindenhogyan szebb kort ígér, egészséges testű-lelkű, alkotóerővel megáldott fiatalokat, akik a szokratészi ideálért fáradoznak majd: a szép, a jó és az igaz diadaláért. B. É. KIBÚVÓ P anaszkodunk, siránkozunk. Ha két ember találkozik — fogadást ajánlanék — a téma a megélhetés, mely elviselhetetlenül nehéz (még a tehetősebbek is ezt ecsetelik), aztán: mennyi betegség sújtja az illetőt és családját, s végül hírcsere az ismerősökről, azaz a pletyka. Nem állítom, hogy az effajta kibeszélésnek nincs lélektani hatása. Sok esetben érezzük úgy, ha valamiről beszélünk, nevet adunk a dolgoknak, azok már kevésbé félelmetesek, mint amíg csak belülről emésztettek bennünket. Ez persze a lélekgyógyászok területe, de mindany- nyian tapasztalhatjuk: akkor is siránkozunk, amikor nem azt kellene tennünk. Hozhatnánk a példákat az üzemből, a hivatalból: félremagyarázzuk, ha például a főnök nem mosolygott ránk a reggeli köszönésnél, baljós jelet fedezünk fel abban, ha az ügyintéző további adatokat kér, a legrosszabbra gondolunk, ha az orvos összeráncolja a homlokát a vizsgálat után. Önmarcangoló tulajdonságainkra vetít fényt sok esetben az ilyen magatartás. Noha lelki életünk bajait is számon lehetne kérni gazdaságunk alakulásán, azért érdemes elidőzni egy pillanatra itt. Különösen az utóbbi időben szorgalmazzák kormány- szinten a privatizációt, ám lefordítva a hétköznapok nyelvére, azért számtalan kívánnivalót hagy maga mögött ez az ösztönzés. Egyesek tudnak nagy pénzekről, köny- nyen megszerezhető hitelekről, mig mások a körmüket rágják idegességükben, nekik vajon bejön-e a vállalkozás? S még jó, ha belevág valaki egy új dologba, hisz’ akkor szembenézett a kihívással. De tudni olyanokról is, szép számmal, akik már eleve felmentést adnak önmaguknak a kísérlet alól. Nekem úgyse sikerül az ilyesmi — mondogatják gyakran. Ismét mások eleve a környezetet, a munkahelyet, a családot, a pénztelenséget, a szabályozókat, az adózást, az áremeléseket és a jó ég tudja, mi mindent hoznak fel mentségül, vagy inkább ürügyül arra: miért nem lépnek ők is. Kényelmes álláspont arra hivatkozni: annyi ellenségem van a magas hivatalokban, hogy én úgysem tudok meggazdagodni. Már kész is a kiskapu, amin presztízsveszteség nélkül ki lehet osonni, ha az illetőtől mégis elvárná a környezete, hogy vállalkozzon. Nagy fába vágja a fejszéjét ma, aki ki akar lépni a megszokásból. Meg kell küzdenie a környezet visszahúzó erejével, az újdonságok előtt tornyosuló nehézségekkel. Bár mindannyian tapasztaltuk: az önmagunkon, a természetünkön aratott győzelem a legnehezebb, de a legértékesebb. VEGLETEK N em engedhetjük meg magunknak, hogy hibázzunk, hiszen „csak” a másodikok vagyunk a világon — hirdeti mostanában a televízióban az egyik japán elektronikai óriáscég. Szuperkülönleges, osztályon felüli minőségű termékeik mellett még aggályosán ügyelnek arra is, hogy a tévedést, a hibázást kizárják. Ha belegondolunk, mi magyarok, bizonyára féltéglával döngetnénk a mellünket, hogy lám csak, világ, figyelj ránk, hiszen mi valamiben a másodikok vagyunk! Hozzunk erre példát a sportból! Amikor az ötvenes években a legendás aranycsapat sikert sikerré halmozott, mi még évekkel, évtizedekkel utána is nosztalgiáztunk. Grosics és társai világraszóló teljesítményén. Képtelenek voltunk felfogni, hogy a világ nem állt le bennünket bálványozni az idők végezetéig, mert a pöttyös hol az egyiknek, hol a másiknak kedvez. Fájdalmasan kellett ocsúdnunk: nemcsak a világ, de Európa is leírt bennünket és az élvonalból előbb a másod-, majd a harmadosztályba csúsztunk. Messzire vezet, ha végiggondoljuk: végletesek vagyunk majdnem mindenben. Az egykori lovasnemzet kései utódai rendre átesnek a ló másik oldalára és vagy eufórikusán vagy koromfeketén látjuk a dolgokat. Bizonyára sok egyéb ok mellett ezzel is magyarázható, hogy kétes dicsőségű, kifejezetten szomorú statisztikákat vezetünk világszerte: mi vetünk véget önkezünkkel leghamarabb az életünknek, mi nyúlunk leggyakrabban a pohár után, a füstölnivalóból is szépen fogy még a csecsemőre és az aggastyánra számítva is, arról nem beszélve, hogy füstölgünk eleget és mérgezzük önmagunkat és környezetünket dühünkkel, agresszivitásunkkal, lobbanékonyságunkkal. A végletességet persze csak a szenvedélyek terén tanúsítjuk. Amikor mércét kell állítanunk önmagunk elé, hogy ország- nak-világnak megmutassuk, mire vagyunk képesek, már korántsem mutatunk ilyen elszánt képet. Ráérünk — mondogattuk úton-útfélen, mígnem keservesen ráébresztett bennünket a világ: dehogy érünk rá, jobban lemaradtunk, mint azt elképzelni képesek volnánk. Ha a jóléti államok életszínvonalának emelkedését és magunkat nézzük: soha jobban nem nyílt az a bizonyos olló. Fényévnyi távolságra érezhetjük magunkat. De a fényév is behozható, vagy inkább a csigatempójú felzárkózás is elviselhető lenne, ha érzékelnénk a törekvést, hogy a legmagasabb mércét állítjuk önmagunk elé. „A mindenséggel mérd magad” — írta József Attila, de sokszorosan igaznak vallhatjuk e sorokat. A középszernek hadat kell üzennünk, mert kitörni nem két lépés előre, egy lépés hátra módszerrel lehet, hanem gyökeresen új módot kell keresnünk. S ha a világ második legnagyobb elektronikai cége megkövetelheti magától a szigort, mi egészen egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak az alibiteljesítményt. Ábrándkergetés és légvárépítés helyett átugorható, de ne könnyedén átugorható mércét állítsunk magunknak. Tóth Kornélia II Kelet A Magyarország 7 nyírbátori tűzzománc stúdió munkáiból.)
