Kelet-Magyarország, 1990. október (50. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-06 / 235. szám
10________________________________________________ y Kelet A Magyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE 1990. október 6. A KM vendége Turista Új-Zélandról Film Miért szeretjük Louis de Funést? Nem éppen mindennapos vendégek a távoli Uj-Zéland polgárai hazánkban. Nemrég a véletlen mégis összehozott egy új-zélandi, nyug- j díjas középiskolai ta- 1 narral, aki ugyan több 1 mint harminc éve a 1 szigetország állam- •£ polgára, de ha a ! nevét is megismeri | az olvasó, máris vi- ■ " lágossá válik nem más ő, mint egy távolra szakadt hazánkfia. A szomszédos Bodrogközből indult a történelem által diktált útvona- Ion — nemkevésbé jgflHHS saját elhatározásától ||«8E|| is vezérelve — a nagyvilágnak. Nemrég egy fővá- rosból érkezett kirándulócsoporttal járt a megyénkben, Kisvárda nevezetességeivel ismerkedett. De a véletlen nem itt, hanem egy balaton- parti üdülőben hozott össze bennünket, ahol ő is néhány napot töltött és asztaltársak voltunk. A neve: Farkash Ivor. Szokatlan a Farkas, — h betűvel, és az Ivor sem éppen túl gyakori keresztnév. — A h-betűt a nevemhez kényszerűségből ragasztottam, hogy könnyebben ejtsék ki angolul. A keresztnevem, az Ivor pedig keleti eredetű név — magyarázza a jókedélyű, me- sélókedvű, kalandos utat megjárt, 69 éves nyugdíjas középiskolai tanár, aki a megyénkkel szomszédos Bodrogközben töltötte gyermek-és ifjúkorát, ahol szülei százholdas földjén gazdálkodtak. — Nagyon megszerettem én is, akárcsak a szüleim, a földet, a mezőgazdságot. Ezt választottam élethivatásul. Elvégeztem az agráregyetemet. Ma is legközvetlenebb kapcsolatban vagyok a természettel, a mezőgazdasággal, s ilyen szempontból Magyarország és Új- zéland között sok hasonlóságot is felfedezek. De akkor, a negyvenes évek közepetáján másként alakult az életem. Származásom miatt munkaszolgálatos katonának hívtak be, s a háború vége egy német- országi táborban ért, Schles- wig-Holsteinben. Két hónapig kísérleteztünk, hogy az amerikaiak végre ejtsenek már fogságba bennünket. Már vége volt a második világháborúnak és mi még nem voltunk foglyok... Komikus jelenetben idézi, hogyan elégelte meg a parancsnokuk a sehováse-tartozást, a bizonytalanságot és miként vonultatta a magyar csapatokat kürtszóval, zászlóval az amerikai laktanya elé, ahol az amerikaiak egyszerűen nem tudták, kik ezek a feszes tartá- sú, díszelgő katonák, ők is megfúvatták a kürtöt, felsorakoztak. Farkas Ivor volt az angol tolmács, aki már a diákkorában elég jól .megtanulta az angol nyelvet. Ő próbálta megértetni az angol tiszttel, hogy ők magyarok, szeretnének fogságba esni. Amikor az amerikai parancsnok megértette miről van szó, egyszerűen elzavarta őket, menjenek ahová akarnak, ők nem ejtik fogságba őket. Ez egy hónappal a háború után volt. Végül a háború vége két hónappal sikerült valahogy fogságba esniük és Farkas Ivor említ egy szabolcsi tanítót, Szatmári Józsefet, akivel együtt vészelték át a hol humoros, hol kritikus napokat. Hazajöttek... Bármilyen színes, érdekes epizódokat is idéz a negyvenötven évvel ezelőtti életéről, amiről nyugodtan mondhatja az ember, elhallgatná estétől reggelig, reggeltől estig, mégis „ugranunk" kell, hogy közeledjünk a mához. Csupán még annyit, a munkaszolgálat, a fura fogság után itthon továbbra is első számú kedvence a mező- gazdaság marad, de elvégzi a tanárképző főiskolát is, biológia szakon. Mindez még nem elégíti ki, az orvosi egyetemre is pályázik. — Ekkor történt, hogy egy rendszerellenes viccemért kizártak az.ország összes egyeteméről. így aztán örülhettem, hogy szögtelenítő segédmunkás lehettem az alagútépítő vállalatnál, ahol az ácsolatnak használt deszkából ütögettem ki a rozsdás szögeket. Később nagy szerencse ért, biztosítási ügynöknek alkalmaztak. Jött 56, s én minél messzebbre akartam menni, így kötöttem ki Uj- Zélandon. Innen már ,,a témánál” voltunk, s azt bogoztam volna a beszélgetésen, milyen érzés, állapot magyarnak lenni Új- Zélandon, hány magyar él a távoli országban, milyen anyagi, erkölcsi kondícióban élnek, órzik-e magyarságukat, kapcsolatukat az óhazával, s mit tud az átlag új-zélandi a magyarországi helyzetről, az ottani tőke az itteni beruházási lehetőségekről. Töményen a mával, a tegnappal folytattuk a beszélgetést, amibe persze csak beszü- remlett itt-ott, a közeli múlt is. Farkash tanár úr az egyik wel- lingtoni középiskolában a biológiát tanította, sok-sok évig, innen ment nyugdíjba. Legalább kétszer annyi óraszámban tanított, mint itthon egy tanár, igaz a fizetése is jóval magasabb, többszöröse volt a magyarországinak. Valószínű egy kicsit viccesen mondja, hogy ő a legszegényebb új-zélandi magyar, ugyanis csak egy háza van, míg a legtöbb magyarnak kettő-három is. Egyébként,úgy öt-hatezerre tehető az Új-Zélandon élő magyarok száma, akik különböző „rétegeket” alkotnak, aszerint, mikor és milyen indíttatással jöttek ide. Az első hullám az első és a második világháború idején, vagy után érkezett. Később jöttek az 56-osok, de furcsamód, elsőként nem a valódi szabadságharcosok, hanem szerinte a rendszer hívei, a kommunisták. így ők aratták le a forradalmároknak szánt babérokat. Mire az igazi 56- osok megérkeztek, kevés babér jutott nekik. Aztán vannak az azóta érkezett idetelepülök... — így valamilyen egységes, vagy összetartó közösségről, sajnos nemigen beszélhetünk — mondja. — Nem is sikerült létrehozni, életben tartani egész Új-Zélandon egy magyar klubot, ahová összejárnának az ott élő magyarok. Jellemző még, hogy a már ott született generáció szégyellj a szülőket, akik sohasem sajátították el jól az angol nyelvet, s intelligenciában is jócskán elmaradtak a gyerekeiktől. Azért vannak családok, amelyek igyekeznek átörökíteni a magyar nyelvet az utódoknak. Új-Zélandon nem jelenik meg magyar újság, folyóirat, az érdeklődők az Ausztráliában szerkesztett lapokat járatják, de úgy kéthetes késéssel kaphatók a budapesti lapok is. A wellingtoni rádió háromhetenként egy fél órás magyar nyelvű adast is sugároz. Farkash Ivor tanár úr szavaiból kiderül, hogy magyarnak lenni Új-Zé- landon nem rossz. Az emberek jól élnek, az ország gazdag. Még akkor is, ha — egy angol nyelvű újság tudósítását mutatja — a gazdag országnak 49 milliárd adóssága van. Hatalmas adósság ez. A tanár úr olyan szempontból is otthon érzi magát Magyarországon, hogy Új-Zélandon is állandó téma a E rivatizáció. Mit, mennyit, mi- or adjanak magánkézbe... Szerinte jó üzletpolitikával meg lehet ezzel birkózni, az adósság ledolgozható. Bár a távolság óriási, úgy érzékeli, kezd érdeklődni az új-zélandi tőke Magyarország iránt. Ehhez szerény mértékben talán ő is hozzájárult—ezt nem ő mondta így — ugyanis magyarul tanított egy új-zélandi angolt, aki Budapesten puhatolózik üzletkötési ügyben... — Végül egy apróság, a nevemmel, amivel kezdtük. Öt évig nem ejtették ki tisztességesen, pontosan a nevem. Nagyon bosszantott. Voltam én Farkusz, Farikas, minden. Egyszer megelégeltem és én is mindenkinek, a tanár kollégáknak, a diákoknak szándékosan elkezdtem rosszul ejteni a nevét. Ez hatott. Azóta ki tudják mondani a nevem. És ez jó érzés... Páll Géza Talán úgy vélekedtünk egykor, ha megjelenik néhány korrajz, regény, novellás- vagy verseskötet, színpadi, vagy filmdráma közelmúlt történelmünk legnagyobb sorsfordulójáról, 1956-ról, máris elrendeződnek bennünk a dolgok. Sokáig lefojtott, tiltott igazságok, érzések, indulatok kaptak szabad utat, s a hazai és a nyugati emigráns magyar irodalom legjobb művelőinek jóvoltából mindjobban kirajzolódni látszik a forradalom valós arculata, markáns vonásai mégis úgy tűnik, 1956 kifogyhatatlan forrása az emlékező, elmélkedő, tollat fogó embernek. S jóllehet '56 a nép kollektiven megélt élménye volt, hisz ki-ki egyénileg élte meg, a saját maga számára is megrajzolta ötvenhat portréját. Ezt teszi „Rozsda ősz” című könyvében Simonffy András is, aki korábbi nagy sikerű művében, a Kompország katonáiban apái „szégyenbélyegeit” igyekezett „törülgetni arcunkról”. Új művében a mai tizenévesekhez szól saját nemzedékéről, azokról az egykori fiatalokról, akik 1956 forradalmárai, hősei voltak. Nevezhetnénk lelkes-keserű-tragikus élmény- beszámolónak is, de sokkal több annál. Tanulság és figyelmeztetés a mának, a jövőnek. így vall erről a könyv borítóján: „Ha talán adni tudtam valamit — talán tagadásaim voltak azok. Akár önmagam tagadása is. Meneküljetekafénybe...” Készséggel megadom magam, önként sarokba állok, kívánságra hamut szórok a fejemre, bár komolyabb büntetés ellen berzenkednék. Tudom, hogy a címben feltett kérdés nem éppen bölcs, valójában meg sem válaszolható, s ezért büntetést érdemiek, holott némi honorárium reményében formál- gatom a választ. Ragaszkodom hozzá mégis, bár tudom, lesznek néhányan, akik kikérik maguknak a többes számot, mondván, ők aztán még véletlenül sem szeretik ezt a kis, kopaszodó mitugrászt, s ha én szeretem, az a magánügyem, miért untatom vele a tisztelt olvasót. Legnagyobb példányszámú irodalmi hetilapunk (nem nehéz kitalálni, melyikről van szó, hiszen mindössze kettő akad a kínálatban) kritikusa kivezényelte a nehéztüzérséget Louis de Funés ellen, pontosabban a Heves jeges ellen amely nem éppen mai film, hiszen a pácban lévő horgász vagy a Saint Tropez-be való csendőr meg- formálója évek óta halott már. Gondolatmenetének végső érve:,,...miért kellett ezt a filmet bemutatni?” Ha nem utálnám a nyílt levél műfaját, akkor most valami mérsékelten udvarias megszólítás után azzal kezdtem volna, hogy bizony azért kellett ezt a filmet bemutatni, mert a közönség akár mozijáróként, akár a rászakadt többpárti demokrácia súlya alatt görnyedő állampolgárként ki van éhezve egy jó kis röhögésre, önfeledt derűre. Az a helyzet ugyanis, ha valaki a kirakatok árcéduláit nézi, ritkán támad kedve nevetni, ám Funés, a csetlő-botló emberke A szerző saját visszaemlékezéseibe, egykori levelei, családtagjainak levélváltásaiba ágyazva jeleníti meg az '56 előtti, alatti és utáni évek sorsdöntő mozzanatait, nem mellőzve az életben is jelenlévő humort, iróniát. Egykori emlékeit és a történelmi napok megélt — és mások által is megélt — eseményeit idézve, természetes nyugalommal lépi át az időhatárokat, s miközben a Rozsda ősz, '56 tragikus és felemelő epizódjait ábrázolja egy serdülő emberre jellemző őszinteséggel, hitelességgel, a tegnap és a ma, sőt a holnap kérdéseit is megosztja az olvasóval. Már könyve elején tudtára adja az olvasónak, hogy nem csupán emlékezni akar, hanem gondolkodtatni is. Mégpedig nemcsak a tegnapról, a jelenről, a holnapról is. így beszél erről: tabuk pattannak szét, hazugság, frázis szertefoszlik, érkezik egy új nemzedék, tiszta lapot akar, az ősök praktikáiból elege van. Fényesen lát és bírál, mert (még) nem részes, csak kezdeményező. Ilyenek voltunk mi is abban az évben — 1956-ban — amiről itt végül is szó lesz, az a 15—25 éves nemzedék, amely, ha azokat a pillanatokat megérte és megértette, nem feledheti... S innen indul, Simonffy András családtörténete, kálváriája, életbentartó belső „karrierje”, a megaláztatások, a kiszolgáltatottság ellenére is másfél órára el tudja felejtetni velünk azt is, hogy az infláció nevű gonosz varázslat áldozatai vagyunk. Ostobácska történet Edouard Molinaro filmjének cselekménye? Az! Egy pillanatig sem vitatható, hogy a jégbe fagyva megőrződött nagypapa története akár a természettudomány, akár a magas esztétika kritériumaival szemben sem állja meg a sarat, de hát istenem, olyan nagy baj ez egy bohózat esetében? (Mellesleg egy dolgban igaza van az említett kritikusnak: a magyar cím a félrevezetés és a félrefordítás klasszikus példája. Ezt már én teszem hozzá: az eredeti cím, a Hibernatus, nyilván az internals nyomán alkotott szójáték, s nem nélkülözi a szellemességet.) „...miért kellett ezt a filmet bemutatni?” — motoszkált bennem a kérdés a zsúfolásig megtelt moziban. Aztán újra felidéződött ez, amikor a nevetők kórusát hallottam. Természetesen tudom, a telt ház nem értékmérő, különösen nem mostanában, amikor ízlészavarok közepette élünk. De a Heves jeges-nek nincs egyetlen lélekromboló jelenete sem, szemben azzal a sok-sok filmmel, amelyek manapság a megtelt széksorok előtt peregnek. A bohózatnak nem az intellektuális humor a mozgató ereje, hanem többnyire a harsányan elrajzolt cselekmény, a jól adagolt, bumfordi helyzetkomikum, vagy az, ami Molinaro filmjét élteti: a sajátosan egyedi megjelenésű, utánozhatatlan színész. Kabos Gyula nem játszott egyetlen (talán a Hyppo- lit, a lakáj -t leszámítva) valóértékőrző és tárgyilagos családregénye. Szól a fiatal Simonffy gyermekkori magányáról, amelynek külső, társadalmi okai is voltak, ugyanis a kitelepítés elől menekülve apja hihetetlen gyorsasággal számolta fel a megszokott családi fészket. Az új helyen, sehol, soha, senkinek nem volt szabad ezekről az eseményekről beszélnie. Hogy pontosan miről is nem, azt nem mindig tudta, különösen az első időkben. Nem barátkozhatott vadidegenekkel, osztálytársai nem jöhettek fel hozzá, így aztán őt sem hívták. „Ahogy most visszanézek — mondja a könyvében a szerző — így lehettem végül is magányos, befelé forduló gyerek. Emberek közt bátortalan és suta...” S talán ez a néhány mondat is érzékelteti, hogy Simonffy András műve nem csupán és elsősorban korrajz, bár az is a maga nemében, de akár a föld mélyében zajló folyamatokat jelző szeizmográf, az emberi személyiségben okozott károk mérhetetlen és jóvátehetetlen rombolásáról is élethű képet ad. Erkölcsi, lelki kártételről is szól a könyv, amely később is szorongatta a fiatalembert, az alattvaló tudat, az őszintétlen kapcsolatok kényszere, a belső némaság, mind a kor lelket mérgező és máig ható „időzített bombáinak” is felfoghatók. A szerző kemény életet járt be, amíg saját maga és család« ban értékes filmben sem, alakja, szerepformálása, sztereotip gesztusai - még a kiragadott részletekből összemontírozva is, ahogy Bán Róbert megidézte a tévésorozatban - élvezetesek, nevettetőek a ma nézője számára is. Ahogy Chaplinhez hozzátartozott a keménykalap, a Icis bajusz, a csámpás cipő és a sétapálca, meg a kacsázó léptek, de ezekből önmagukban nem fejthető meg a művészi hatás titka, valami hasonlóról elmélkedhetünk Funésszel kapcsolatban is (bár nyilvánvaló, Chaplin nemcsak más, több is, fontosabb is az egyetemes filmtörténetben). Jellegzetes, ahogy Funés szúrós tekintettel, csücsörítő ajakkal mered a patnerére; jellegzetes, ahogy beszédét széles kéz- és karmozdulatokkal kíséri; jellegzetes, ahogy futás közben a természetes mozgástól eltérően a felsőteste szinte merev és a karok majdnem mozdulatlanok, de ezek csak a külsőségek. Ezeket könnyű megragadni, leírni, hiszen annyiszor láthattuk az elmúlt évtizedekben. De amiért szeretjük, az biztosan jóval több ennél. A kópé alakja hat ránk, nemcsak feltűnően felhúzott jobb szemöldökével, nemcsak csípőből hátradöntött felsőtestével. A titok a személyiség egészében rejlik! Abban, ami belülről jön, s amiből ezek a gesztusok elárulnak, s amiből ezek a gesztusok elárulnak valameny- nyit. De az már nem leírható, nem megfejthető. Azt meg kell nézni a moziban! Még akkor is, ha egyik-másik kritikus le akar beszélni róla. Hamar Péter ja megélhetéséért küzdve, szószerint a mindennapi kenyérért küzdve írói tehetségének próbáját is megélhette. Az egyetemről többször és különböző indokokkal elutasították, de néhány novellája eljutott Darvas Józsefhez, aki már úgy javasolta az egyetemre: „Ez a magát munkássorsból felverekedett kitűnő tehetség tovább szeretne tanulni, ezt minden erőnkkel támogatni kell... így küzdhettem le —- és nem végleg — az 1957-ben nagyanyám és a forradalom halála miatt együtt viselt gyászkarszalagot... S végül még egyszer a könyvborítóról egy rövid idézet: „Csak ez a magyar betegség ne jöjjön ránk, ez a négy-öt magyar összehajol, és elfelejt a térképre nézni... S még valami: a pártoknak nem érzelmi kisülésekből szabad születniük, hanem józan és valós érdekképviseletek alapján. A fogalom (a pars) ezt takarja, az ideig- óráig használható ideológiák csak a valós érdekek leplezésére szolgálnak. Lakni kell, tevékeny életet elképzelni és megvalósítani, ehhez (akár) aktuális ideológiákat gyártani, de miért testvérharcban, miért az én szüleim, miért a Te szüleid árán...” A könyv az MTA Soros-alapítvány támogatásával a Magvető Könyvkiadó gondozásában jelent meg. P. G. Könyvespolcunk Rozsda ősz
