Kelet-Magyarország, 1990. október (50. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-06 / 235. szám
1990. október 6. II Kelet A Magyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE 11 ■ Ismét egy hátrányos helyzetű település elé próbálunk meg tükröt tartani. Dombrád, bár jelentős múltja van megyénk történelmében, mostohagyereknek számít az útikönyvekben. A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei, és a Magyarország című útikönyvben sem szerepel. Az érdeklődők a megye műemlékeit bemutató kiadványban találkozhatnak a település nevével, ismerkedhetnek meg történelmével. Azért is furcsa ez a feledékeny- ség, mert Dombrádról már 1067- ben megemlékeznek, mint lakott helyről, így vélhetően megyénk legrégibb települései közé tartozik. Gondolom, ezért is fájó emlék a község múltjának egyik alapos ismerője, Márton József nyugdíjas pedagógus-könyvtáros számára, hogy a jubileumi, 900 éves ünnepség — bár szervezték — elmaradt. Pedig arra is jó alkalom lett volna, hogy Dombrád ismét egy kicsit reflektorfénybe kerüljön. Jóska bácsi vidám, kedélyes ember, szívesen beszélt a múltról, amikor szülőfaluja virágzó hely volt, a környék központja. — Ebben a térségben ez volt a legnagyobb határú község — mesélte — a század harmincas éveiben a nyolc, száz holdon felüli birtokos közül a legtehetősebb háromezer holdon gazdálkodott. Az itt élők szorgalma, munkakedve és -szeretete meghozta gyümölcsét, jómódú emberek laktak a környéken. A falu gazdagságát az is mutatta, hogy a három szárazmalmot gőzmalmok váltották fel, ahová a Rétköz és a Bodrogköz lakói is elhozták gabonájukat őröltetni. A húszas években készült — az országban az elsők között — saját villanytelepe, ez látta el árammal a környező településeket is. 1945-ben sajnos leszerelték. miként a malmokat, ezek már a pusztulás jelei voltak. A szivattyútelep már akkor is nagy szerepet játszott a vízszabályozásban. A faluban szép számmal ta„Ez az én falum..." Kováts Dénes lálhattunk cséplőgépeket, melyek bérmunkára távolabbi vidékekre is eljártak. A gazdák nemcsak a kisvárdai, de az újhelyi (Sátoraljaújhely) vásáron is megfordultak, vaslő- csös szekereikről messziről meg lehetett ismerni a dombrádiakat. Híresek voltak a lótartásról, országos első díjakat nyertek. A határban messze földön híres hagymát termesztettek, érdekessége, hogy magról ültették, így egyéves hagymának nevezték. Ha nem volt jó az év, tavasszal messziről bűz- lött a határ. Nemcsak Jóska bácsi, de felesége is szívesen emlékezett a múltra. Gyakran egymás szavába vágva mondták filmként visszapergő élményeiket, a köznapi életről, szokásokról, hagyományokról: a történelemről. Büszkén emlegették azt is, hogy szinte minden háznál volt szövőszék, a lányok, asszonyok ellátták az egész családot vászonruhával. A dombrádi és a cigándi lányok azon versenyeztek, kinek lesz szebb stafírungja. Okos, értelmes, szorgalmas emberek éltek a vidéken. Udvarolni a legények gyakran a „dörzsölőbe” jártak, a kenderfeldolgozás ugyanis egybegyűjtötte a lányokat. Olyankor a legények sem maradhattak el, lehetett beszélgetni, tréfálkozni, s munka után hazakísémi a kedvest. Persze vannak szomorú emlékeik is. Józsi bácsi 1940-ben, húszévesen vonult be katonának, s csak 7 év után tért haza — a Kaukázusból. Dombrádnak is tragédiája a háború, hiszen sok tehetős lakóját likvidálták, s utána is folytatódott a község hanyatlása. Hiányzott és hiányzik például a nagyvonat. Valamikor szóba került, hogy erre fog vezetni a pálya, nem lett belőle semmi. Még mindig nem épült meg a Bodrogköz felé a Tisza-híd, pedig jelentős összekötő kapocs lehetne a komolyabb közlekedésre alkalmatlan pontonhíd helyett. Ugyancsak a negatívumok közé sorolták a téeszesítés időszakát, mert azt tapasztalták, a gazdák jó szemléletét, munkaszeretetét ölték ki vele. Elkeseredésükben nagyon sokan törték össze a szívükhöz közel álló eszközöket, szórták szét darabjaikat. A háború és az azt követő évek szomorú következményeit azóta sem sikerült kihevernie Dombrádnak, a ve- télytárs Kisvárda erősödött meg. Órákig tudtak volna érdekességeket sorolni a múltról; a jelenről már kevésbé szívesen mondtak véleményt. — Egészen más szemléletmód jellemzi a mai életet — jegyezték meg. — Az elégedetlenség, a panaszkodás, a pazarlás az, amit tapasztalnak. Másak az emberek. Sajnálják, hogy szülőhelyük jelentősége, a környezetre gyakorolt hatása nagyon lecsökkent. Bár az alapellátás biztosított, — mondták, — új munkahelyek kellenéPersze, mint mondták, nem si kerülhetett minden úgy, hogy mindenkinek jó legyen. Van még mi tenni azért, hogy a dombrádial elégedetten éljenek. Az egyik sarkalatos pont a közbiztonság remélhetőleg a már említett rend őrőrs előrébb visz az ügyben, hóg> nyugodtabban éljenek az emberek. Vannak még javítani és építeni való utak, járdák. De összessé gében úgy érzik, a tervezett fel adatokat sikerült végrehajtani, nen kell szégyenkezniük, nem marad utánuk teljesíthetetlen tartozás. Dombrád. Egy elfelejtettnek tűni község Magyarország térképén Bízzunk benne, hogy az ott élői megtalálják a boldogulás útját, hog\ ismét a fellendülés időszaka következik majd. nek; középiskola (!), erősíteni a falusi turizmus vonzerejét. * Egy másik beszélgetőpartnerem, Berencsi Pál éppen boroshordótisztítással volt elfoglalva az udvarán, amikor feltartottam kis időre. Szerinte gyermekkorához képest fejlődött a falu, elég csak az utak rendbetételére, az ellátás (bolt, egészségügy) bővülésére gondolni. A földkérdésről—úgy is, mint volt gazdálkodó — az a véleménye, hiába adnák vissza a földet, ha nincs ki megművelje. Gyermekei már nem a földművelésből élnek, a kisegítő gazdaság már csak pótlás a kereset mellé. A lányom óvónő —jegyezte meg — nem lehet tőle elvárni, hogy a gyermeknevelés helyett kapáljon. Ráadásul gondok is vannak, hiszen hiába terem szépen az almafa, ha nehéz értékesíteni a terMég üzemel a pontonhíd mést. Sajnálja azokat, akik városban emeletes házban laknak, s nincs kertjük, mert mindent meg kell vásárolniuk. S az áremelkedéseket szinte lehetetlen követni. Döbbenten említette meg azt, hogy egy kiló hús leendő árának már 4- 500 forintot mondanak. Úgy gondolja, ilyet a kormánynak nem lenne szabad megengednie! A gazdálkodókat nem segítik, általában nagy a ráfordítás, de alacsony árat kínálnak a terményekért, a jószágért. Mé gis bízik abban, hogy lesz még jobb, mert é ahogy a mondás ' szól: a remény hal meg utoljára... — Mi szeretnénk egy olyan köz séget, mely az itt élőknek a szí igazi értelmében lakóhelye, tehá igyekeznünk kell biztosítani a mun kahelyet, az ellátást, a közrendet azaz a nyugodt, biztonságos éle tét, hogy büszkén mondhassák: „ez az én falum”. Azt vallják, a falu csak akkor maradhat fenn, ha munkalehető séget tud biztosítani. Nem véletlen, hogy csökkent a lélek- szám, nagy volt az elvándorlás. Eredményként könyvel hetik el, hogy létrehozták a 240 dőlrri •• 1 • • Tűkor Dombrád utolsó tanácselnöke Solymosi László, vb-titkára Harcsa Bertalan. Utóbbi irodájában beszélgettünk néhány nappal az önkormányzati választások előtt arról, mit hagynak hátra, milyen az általuk vezetett település. A kérdést úgy is feltehettem: mit hagy az elnök utódjára, esetleg saját magára, lévén ő is polgármesteijelölt. gozót foglalkozta tó Habselyem-Kö töttáru gyárat, s a tsz-varrodát. A pozitívumok közé sorolható az iskola és óvodaépítés, és -fej lesztés, az ivóvízhálózat kiteljesítése, az utak, járdák belvízelvezető csatornák megépítése, a szolgálati lakások és a rend őrőrs kialakítása, a Tisza-part fejlesztése. Itt telkeket parcelláztak s lehetőség van a pihenésre, üdü lésre is. Örvendetes az egészségügyi ellátás terén, hogy a felnőtt körzet mellett működhet a gyermekkörzet, s hogy fogorvos van i községben. Impozáns jele a fejlődésnek a szépen megtervezett éf kivitelezett új házasságkötő terem is. Valóságunk közelképben Megélni a senki földjén yíregyházát Tiszadobbal öszN szekötő országút úgy szalad át Tiszalök-Újtelepen, mintha sosem akarna megállni. Szó ami szó, nincs is sok néznivaló e jó félezer lelket számláló településen, mely olyan se falu — se tanya. Az úton poroszkáló idegennek mindössze egy félig már szétvert vaskos épület tűnik fel, homlokzatán a felirattal: ez volt az újtelepesiek boltja, de már a kutya sem törődik vele. Akár a település jelképe is lehetne: itt-ott még magán viseli az otthonosság jegyeit, de már csak a szél jár falai között, meg esténként néhány vásott siheder. Sokak állítják, s minden bizonnyal igazuk is van, hogy Tiszalök talán a megye legszebb nagyközsége. Gondozott porták, sima aszfaltutak, járdák, szépen nyírt fák, füvek, bokrok. Annál nagyobb a kontraszt, ha Újtelepre megyünk. Pedig ez is Tiszalök része. A valamikor virágzó tanyaközpontban bármerre néz az ember alig-alig lát mást, mint hámló vakolatú házakat, gazzal felvert udvarokat, töredezett járdákat, s gödrös, pocsolyás utakat. Mi történhetett hát itt, az elmúlt tizenöt-húsz esztendőben? Semmi egyéb, mint a többi, Újtelephez hasonló sok-sok más településen. A szerepkör nélkülivé süllyesztett tanyákról, kisfalvakból elmenekült a fiatalság, az egykori közösség tagjai pedig kiöregedtek, mind többen hulltak ki a sorból. S maradt a sok-sok vén ház, üresen. Ám Tiszalök-Újtelepen szó sincs a népesség látványos csökkenéséről. Sőt! Az itt élők úgy tudják, tán még többen is vannak, mint egykor. Érthetetlen ellentmondásnak tűnik, de igaz: innen szinte mindenki elvágyik, mégis egyre nő a lakosság létszáma. Bárhol jártunk, bárkit kérdeztünk, mindenre egy volt a válasz: mivelünk nem törődik senki, minket már teljesen elleptek a cigányok. Takaros fiatalasszony az első ember, • akivel találkozunk, a kisfiát sétáltatja, s azt találja mondani: — Addig volt jó, míg nagyapám volt a cigányok bírója! Őrá hallgatott mindenki. — Ki volt a nagyapja? — Kiss Ferenc. — Deháí ez „magyar” név. — Magyar vagy nem magyar, cigány volt ő, akárcsak én. Agócs Ferencné. Ha az ember cigányokról ír, jó ha résen van. Jó, ha óvatosan bár, de még az elején tisztázza, partnere vállalja-e a cigányságát. Mert nincs annál nagyobb sértés, ha e tisztázó beszélgetés nélkül közli, hogy ez és ez cigány. Agócs Ferencné szemernyit sem szégyenli, hogy talán épp ezért is fogalmaz igen keményen. — Nem volt itt eddig túlságosan nagy baj, míg az idegen cigányok meg nem jelentek Újtelepen. Mi jól megvoltunk a magyarokkal. Ha nálam elfogyott a só, csak átszaladtam a szomszédba. Ha pedig neki nem volt paprikája, hát ő jött hozzám. Pontosan egy „magyar” porta előtt beszélgetünk, özvegy Bársony Józsefné biztatóan bólogat a szomszéd fiatalasszony szavaira. — Minden szava igaz. Én ismertem a nagyapját, az apját, az apósát, egy szalmaszálat se tettek az én utamba. De mióta ezek az ismeretlen cigányok megszálltak bennünket! Csak nézzenek szét a tanyán... a háború után is különbül nézett ki. — Kik ezek az idegen cigányok? — Hát ki ismeri azokat lelkem...? Csak éjszakánként járnak. Átmásznak a kerítésen, még a zöldséget is kihúzgálják a földből. S ki merne nekik szólni...!? Mi, szegény öregasszonyok...?! Tiszalöktől Újtelepet szűk másfél kilométer választja el, ám az itteniek emlékezete szerint a két településnek egészen a legutóbbi időkig alig-alig volt köze egymáshoz. Lökön zömmel módos középparasztok éltek, itt viszont szinte kizárólag cselédek, napszámosok, s a Dessewffy uradalom más alkalmazottai. Aztán jött a háború vége, jött a földosztás, megpróbált mindenki a sajátján gazdálkodni. Öt-tíz holdas parasztbirtokok jöttek létre, a paraszti önkormányzatok meglehetősen demokratikus irányítása mellett. Aztán jött negyvenkilenc, az egykori cselédek az egyéni gazdálkodás tapasztalatainak, s a megfelelő eszközök hiányában megalakítottak egy „téeszcse”-t, s újabb földmérés következett. Özvegy Bársony Józsefné így emlékezik: — Kaptunk hét holdat, meg ezemegy- ven ölet. Előbb egy tagban mérték ki. Mikor szervezték a téeszcsét, elmentem Miskolcra dolgozni. Egy évet voltam ott, s hallottuk, visszaadják a földet. Vissza is adták, de már csak három tagban. Borzasztó perjés föld volt, négykézláb kellett abban dolgozni. Mondom is a maiaknak: tegyék össze a két kezüket, hogy így felvitte Isten a dolgukat. Bizony, ha akkor nem kezdik el bolygatni a sorsunkat, tán még ma is nyugodtan élnénk. Jó lenne persze tudni, hogy mi lett volna ha... ám ez a mai helyzeten még akkor sem változtatna. Azon, hogy az egykori „színmagyar” település lakóinak jó kétharmada ma már cigány, s a képe is úgy néz ki, mint ahogy manapság a közvélemény az ilyen településeket elképzeli. Jobb körökben így jellemeznék: elhanyagolt. Ám furcsa mód, ez csak a házakra, a portákra igaz, az emberekre nem. Ahogy a krónikás elnézi őket, mintha éppen útra készülnének. Az asszony kivasalta az inget, a nadrágot, kipucolta a cipőt, az ember pedig tesz még egy kört az utcákon. Meg-megáll egy-egy termetes vadrózsabokor előtt, felvesz a földről egy szem gesztenyét... de a fejében már az új otthon jár. Mint ahogy Kiss Istvánnak is, vagy ahogy Újtelepszerte becézik, Antukának. Találkozásunkat messze megelőzte híre. Bárkinél jártunk, bármit kérdeztünk, legyen az cigány, vagy magyar, mindig az volt a válasz, majd megmondja Antuka... Bankus Miklóssal beszélgettünk éppen, akinek az apja a már említett gróf szolgálatában állott, mikor a nagy tócsákat kerülgetve egy barna Zsiguli állt meg mellettünk. S kiszállt belőle Kiss István, azaz Antuka. Akiben ma az újtelepiek legjobban bíznak. A magyarok is, a cigányok is. Ő történetesen cigány... és egy percig sem titkolja. Még az sem árnyékolja be ezt a bizodalmát, hogy Nyíregyházán építkezik, s ha az Isten is úgy akarja, még az idén beköltözik. — Mi lesz az itteni lakással? — Megtartom. Ha bolond lennék elkótyavetyélni. Kapnék érte tizenöt—húszezer forintot...? Meg különben is... én innen akarom eltartani továbbra is a családom. Gazdánk talán a környék legnagyobb állattartója. Megveszi a néhány napos malacokat, borjakat, felhizlalja őket, s mikor úgy látja, hogy most érdemes piacra vinni őket, nyomban beindítja a teherautóját. Mire e sorok megjelennek, már eldől, ki lesz a tiszalöki képviselőtestületben Újtelep szószólója, most mindenesetre ő a legesélyesebb. Hálátlan szerep vár, vagy várna rá. — El nem lehet mondani, mi minden kéne itt megcsinálni. Csak egyetlen doloj vigasztal. Hogy nem mi voltunk egyedü halálra ítélve ebben az országban. Százá val akarták megszüntetni a kistelepülése két, mondván, hogy ide kár pénzt pazarol ni. De néhány helyen mégis megmutatták... Tiszalök-Újtelepről már szinte minden tudunk, hihetnénk azt is, hogy tudjuk miét vált mind elhanyagoltabbá, de nem lenni teljesebb a kép, ha nem hallgatnánk me; Antuka nagybátyját, Kiss Károlyt. — Volt bent Tiszalökön egy telep, Kakaskának hívták. Tizenöt éve úgy döntőt tek, hogy felszámolják. Nem sokan lak tunk ott, de nem volt apelláta. Hiába tilta koztam én is, megfenyegettek: ha nerr hurcolkodom, éjszaka jönnek ránk, dömperrel. Akkor már Újtelepen sok ház áll üresen, ide parancsoltak -bennünket. Ka kaskán nekem saját házam volt, mégis e kellett fogadnom itt a tanyán egy paraszt házat, s ne higgyék, hogy ingyen...! S ni higgyék, hogy én nem szeretnék aszfalto zott úton járni. S hogy én nem akarom . vízvezetéket... Kérem, mi kifizetnénk t ránk eső forintokat. Csak lenne, aki megszervezné mindezt...! No, de majd Antuka! okán a kakaskai cigányokr? S fogják Újtelepnek a pusztulá sát. Tagadhatatlan, hogy : cigányság tömeges megjelenő sével egyidőben kezdett e pusztulni ez a közösség. Az eredeti kakas kai cigányok lányaihoz, fiaihoz olyai. emberek csapódtak, akik azt hitték, idegen helyen minden szabad. Őszintén megvallva még én is látok itt olyan arco kát gyakran, melyeket sosem láttam. Ördögi kör ez. A tősgyökeres magyarok megrémülnek az idegen cigányok láttán menekülnek hát. A község pedig azt látja hogy itt valami új bűnszövetkezetek fész kelik be magukat, bűn lenne hát a tanyán egy fillért is fordítani. A tehetősebb cigányfamíliák is a menekülést választjál tehát. így aztán Újtelep lakossága lassan tel jesen kicserélődik, s félő, előbb-utóbb » rossz kerekedik felül. Mert mindegyik innen elköltöző elvisz magával a korább jóból egy darabkát... Balogh Géze Dombrádi