Kelet-Magyarország, 1990. október (50. évfolyam, 230-255. szám)

1990-10-06 / 235. szám

1990. október 6. II Kelet A Magyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE 11 ■ Ismét egy hátrá­nyos helyzetű tele­pülés elé próbálunk meg tükröt tartani. Dombrád, bár jelen­tős múltja van me­gyénk történelmé­ben, mostohagye­reknek számít az útikönyvekben. A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei, és a Magyarország című úti­könyvben sem szerepel. Az érde­klődők a megye műemlékeit be­mutató kiadványban találkozhat­nak a település nevével, ismer­kedhetnek meg történelmével. Azért is furcsa ez a feledékeny- ség, mert Dombrádról már 1067- ben megemlékeznek, mint lakott helyről, így vélhetően megyénk legrégibb települései közé tarto­zik. Gondolom, ezért is fájó em­lék a község múltjának egyik ala­pos ismerője, Márton József nyugdíjas pedagógus-könyvtáros számára, hogy a jubileumi, 900 éves ünnepség — bár szervezték — elmaradt. Pedig arra is jó alka­lom lett volna, hogy Dombrád ismét egy kicsit reflektorfénybe kerül­jön. Jóska bácsi vidám, kedélyes ember, szívesen beszélt a múltról, amikor szülőfaluja virágzó hely volt, a környék központja. — Ebben a térségben ez volt a legnagyobb határú község — me­sélte — a század harmincas évei­ben a nyolc, száz holdon felüli birtokos közül a legtehetősebb háromezer holdon gazdálkodott. Az itt élők szorgalma, munkaked­ve és -szeretete meghozta gyü­mölcsét, jómódú emberek laktak a környéken. A falu gazdagságát az is mutatta, hogy a három szá­razmalmot gőzmalmok váltották fel, ahová a Rétköz és a Bodrog­köz lakói is elhozták gabonájukat őröltetni. A húszas években ké­szült — az országban az elsők között — saját villanytelepe, ez látta el árammal a környező tele­püléseket is. 1945-ben sajnos les­zerelték. miként a malmokat, ezek már a pusztulás jelei voltak. A szi­vattyútelep már akkor is nagy sze­repet játszott a vízszabályozás­ban. A faluban szép számmal ta­„Ez az én falum..." Kováts Dénes lálhattunk cséplőgépeket, melyek bérmunkára távolabbi vidékekre is eljártak. A gazdák nemcsak a kisvárdai, de az újhelyi (Sátoraljaújhely) vásáron is megfordultak, vaslő- csös szekereikről messziről meg lehetett ismerni a dombrádiakat. Híresek voltak a lótartásról, or­szágos első díjakat nyertek. A ha­tárban messze földön híres hagy­mát termesztettek, érdekessége, hogy magról ültették, így egyéves hagymának nevezték. Ha nem volt jó az év, tavasszal messziről bűz- lött a határ. Nemcsak Jóska bácsi, de fele­sége is szívesen emlékezett a múltra. Gyakran egymás szavába vágva mondták filmként visszapergő él­ményeiket, a köznapi életről, szo­kásokról, hagyományokról: a tör­ténelemről. Büszkén emlegették azt is, hogy szinte minden háznál volt szövőszék, a lányok, asszo­nyok ellátták az egész családot vászonruhával. A dombrádi és a cigándi lányok azon versenyez­tek, kinek lesz szebb stafírungja. Okos, értelmes, szorgalmas em­berek éltek a vidéken. Udvarolni a legények gyakran a „dörzsölőbe” jártak, a kenderfeldolgozás ugyan­is egybegyűjtötte a lányokat. Olyan­kor a legények sem maradhattak el, lehetett beszélgetni, tréfálkoz­ni, s munka után hazakísémi a kedvest. ­Persze vannak szomorú emlé­keik is. Józsi bácsi 1940-ben, húszévesen vonult be katonának, s csak 7 év után tért haza — a Kaukázusból. Dombrádnak is tra­gédiája a háború, hiszen sok tehe­tős lakóját likvidálták, s utána is folytatódott a község hanyatlása. Hiányzott és hiányzik például a nagyvonat. Valamikor szóba ke­rült, hogy erre fog vezetni a pálya, nem lett belőle semmi. Még min­dig nem épült meg a Bodrogköz felé a Tisza-híd, pedig jelentős összekötő kapocs lehetne a komo­lyabb közlekedésre alkalmatlan pontonhíd helyett. Ugyancsak a negatívumok közé sorolták a téeszesítés időszakát, mert azt tapasztalták, a gazdák jó szemléletét, munkaszeretetét öl­ték ki vele. Elkeseredésükben nagyon sokan törték össze a szí­vükhöz közel álló eszközöket, szórták szét darabjaikat. A háború és az azt követő évek szomorú kö­vetkezményeit azóta sem sikerült kihevernie Dombrádnak, a ve- télytárs Kisvárda erősödött meg. Órákig tudtak volna érdekessé­geket sorolni a múltról; a jelenről már kevésbé szívesen mondtak vé­leményt. — Egészen más szemléletmód jellemzi a mai életet — jegyezték meg. — Az elégedetlenség, a pa­naszkodás, a pazarlás az, amit ta­pasztalnak. Másak az emberek. Sajnálják, hogy szülőhelyük je­lentősége, a környezetre gyako­rolt hatása nagyon lecsökkent. Bár az alapellátás biztosított, — mond­ták, — új munkahelyek kellené­Persze, mint mondták, nem si kerülhetett minden úgy, hogy min­denkinek jó legyen. Van még mi tenni azért, hogy a dombrádial elégedetten éljenek. Az egyik sarkalatos pont a közbiztonság remélhetőleg a már említett rend őrőrs előrébb visz az ügyben, hóg> nyugodtabban éljenek az embe­rek. Vannak még javítani és építe­ni való utak, járdák. De összessé gében úgy érzik, a tervezett fel adatokat sikerült végrehajtani, nen kell szégyenkezniük, nem marad utánuk teljesíthetetlen tartozás. Dombrád. Egy elfelejtettnek tűni község Magyarország térképén Bízzunk benne, hogy az ott élői megtalálják a boldogulás útját, hog\ ismét a fellendülés idősza­ka következik majd. nek; középiskola (!), erősíteni a falusi turizmus vonzerejét. * Egy másik beszélgetőpartnerem, Berencsi Pál éppen boroshordó­tisztítással volt elfoglalva az ud­varán, amikor feltartottam kis időre. Szerinte gyermekkorához képest fejlődött a falu, elég csak az utak rendbetételére, az ellátás (bolt, egészségügy) bővülésére gondol­ni. A földkérdésről—úgy is, mint volt gazdálkodó — az a vélemé­nye, hiába adnák vissza a földet, ha nincs ki megművelje. Gyerme­kei már nem a földművelésből élnek, a kisegítő gazdaság már csak pótlás a kereset mellé. A lányom óvónő —jegyezte meg — nem lehet tőle elvárni, hogy a gyermeknevelés helyett kapáljon. Ráadásul gondok is vannak, hi­szen hiába terem szépen az alma­fa, ha nehéz értékesíteni a ter­Még üzemel a pontonhíd mést. Sajnálja azokat, akik város­ban emeletes házban laknak, s nincs kertjük, mert mindent meg kell vásárolniuk. S az áremelkedése­ket szinte lehetetlen követni. Döbbenten említette meg azt, hogy egy kiló hús leendő árának már 4- 500 forintot mondanak. Úgy gon­dolja, ilyet a kormánynak nem lenne szabad megengednie! A gaz­dálkodókat nem segítik, általában nagy a ráfordítás, de alacsony árat kínálnak a terménye­kért, a jószágért. Mé gis bízik abban, hogy lesz még jobb, mert é ahogy a mondás ' szól: a remény hal meg utoljára... — Mi szeretnénk egy olyan köz séget, mely az itt élőknek a szí igazi értelmében lakóhelye, tehá igyekeznünk kell biztosítani a mun kahelyet, az ellátást, a közrendet azaz a nyugodt, biztonságos éle tét, hogy büszkén mondhassák: „ez az én falum”. Azt vallják, a falu csak akkor maradhat fenn, ha munkalehető séget tud biztosítani. Nem vélet­len, hogy csökkent a lélek- szám, nagy volt az elvándorlás. Ered­ményként könyvel hetik el, hogy lét­rehozták a 240 dől­rri •• 1 • • Tűkor Dombrád utolsó tanácselnöke Solymosi László, vb-titkára Harcsa Ber­talan. Utóbbi irodájában beszél­gettünk néhány nappal az önkor­mányzati választások előtt arról, mit hagynak hátra, milyen az álta­luk vezetett település. A kérdést úgy is feltehettem: mit hagy az el­nök utódjára, esetleg saját magá­ra, lévén ő is polgármesteijelölt. gozót foglalkozta tó Habselyem-Kö töttáru gyárat, s a tsz-varrodát. A po­zitívumok közé so­rolható az iskola és óvodaépítés, és -fej lesztés, az ivóvízhálózat kiteljesítése, az utak, járdák belvízelvezető csatornák megépí­tése, a szolgálati lakások és a rend őrőrs kialakítása, a Tisza-part fej­lesztése. Itt telkeket parcelláztak s lehetőség van a pihenésre, üdü lésre is. Örvendetes az egészségü­gyi ellátás terén, hogy a felnőtt körzet mellett működhet a gyer­mekkörzet, s hogy fogorvos van i községben. Impozáns jele a fejlő­désnek a szépen megtervezett éf kivitelezett új házasságkötő terem is. Valóságunk közelképben Megélni a senki földjén yíregyházát Tiszadobbal ösz­N szekötő országút úgy szalad át Tiszalök-Újtelepen, min­tha sosem akarna megállni. Szó ami szó, nincs is sok néz­nivaló e jó félezer lelket számláló telepü­lésen, mely olyan se falu — se tanya. Az úton poroszkáló idegennek mind­össze egy félig már szétvert vaskos épü­let tűnik fel, homlokzatán a felirattal: ez volt az újtelepesiek boltja, de már a kutya sem törődik vele. Akár a település jelké­pe is lehetne: itt-ott még magán viseli az otthonosság jegyeit, de már csak a szél jár falai között, meg esténként néhány vásott siheder. Sokak állítják, s minden bizonnyal iga­zuk is van, hogy Tiszalök talán a megye legszebb nagyközsége. Gondozott por­ták, sima aszfaltutak, járdák, szépen nyírt fák, füvek, bokrok. Annál nagyobb a kontraszt, ha Újtelepre megyünk. Pedig ez is Tiszalök része. A valamikor virágzó tanyaközpontban bármerre néz az ember alig-alig lát mást, mint hámló vakolatú házakat, gazzal felvert udvarokat, töre­dezett járdákat, s gödrös, pocsolyás uta­kat. Mi történhetett hát itt, az elmúlt ti­zenöt-húsz esztendőben? Semmi egyéb, mint a többi, Újtelephez hasonló sok-sok más településen. A sze­repkör nélkülivé süllyesztett tanyákról, kisfalvakból elmenekült a fiatalság, az egykori közösség tagjai pedig kiöreged­tek, mind többen hulltak ki a sorból. S maradt a sok-sok vén ház, üresen. Ám Tiszalök-Újtelepen szó sincs a né­pesség látványos csökkenéséről. Sőt! Az itt élők úgy tudják, tán még többen is vannak, mint egykor. Érthetetlen ellent­mondásnak tűnik, de igaz: innen szinte mindenki elvágyik, mégis egyre nő a lakosság létszáma. Bárhol jártunk, bárkit kérdeztünk, min­denre egy volt a válasz: mivelünk nem törődik senki, minket már teljesen ellep­tek a cigányok. Takaros fiatalasszony az első ember, • akivel találkozunk, a kisfiát sétáltatja, s azt találja mondani: — Addig volt jó, míg nagyapám volt a cigányok bírója! Őrá hallgatott minden­ki. — Ki volt a nagyapja? — Kiss Ferenc. — Deháí ez „magyar” név. — Magyar vagy nem magyar, cigány volt ő, akárcsak én. Agócs Ferencné. Ha az ember cigányokról ír, jó ha résen van. Jó, ha óvatosan bár, de még az elején tisztázza, partnere vállalja-e a cigánysá­gát. Mert nincs annál nagyobb sértés, ha e tisztázó beszélgetés nélkül közli, hogy ez és ez cigány. Agócs Ferencné szemer­nyit sem szégyenli, hogy talán épp ezért is fogalmaz igen keményen. — Nem volt itt eddig túlságosan nagy baj, míg az idegen cigányok meg nem je­lentek Újtelepen. Mi jól megvoltunk a magyarokkal. Ha nálam elfogyott a só, csak átszaladtam a szomszédba. Ha pe­dig neki nem volt paprikája, hát ő jött hozzám. Pontosan egy „magyar” porta előtt be­szélgetünk, özvegy Bársony Józsefné biz­tatóan bólogat a szomszéd fiatalasszony szavaira. — Minden szava igaz. Én ismertem a nagyapját, az apját, az apósát, egy szal­maszálat se tettek az én utamba. De mióta ezek az ismeretlen cigányok megszálltak bennünket! Csak nézzenek szét a tanyán... a háború után is különbül nézett ki. — Kik ezek az idegen cigányok? — Hát ki ismeri azokat lelkem...? Csak éjszakánként járnak. Átmásznak a kerí­tésen, még a zöldséget is kihúzgálják a földből. S ki merne nekik szólni...!? Mi, szegény öregasszonyok...?! Tiszalöktől Újtelepet szűk másfél ki­lométer választja el, ám az itteniek emlé­kezete szerint a két településnek egészen a legutóbbi időkig alig-alig volt köze egymáshoz. Lökön zömmel módos kö­zépparasztok éltek, itt viszont szinte kizárólag cselédek, napszámosok, s a Dessewffy uradalom más alkalmazottai. Aztán jött a háború vége, jött a földosz­tás, megpróbált mindenki a sajátján gaz­dálkodni. Öt-tíz holdas parasztbirtokok jöttek létre, a paraszti önkormányzatok megle­hetősen demokratikus irányítása mellett. Aztán jött negyvenkilenc, az egykori cselédek az egyéni gazdálkodás tapasz­talatainak, s a megfelelő eszközök hiá­nyában megalakítottak egy „téeszcse”-t, s újabb földmérés következett. Özvegy Bársony Józsefné így emléke­zik: — Kaptunk hét holdat, meg ezemegy- ven ölet. Előbb egy tagban mérték ki. Mikor szervezték a téeszcsét, elmentem Miskolcra dolgozni. Egy évet voltam ott, s hallottuk, visszaadják a földet. Vissza is adták, de már csak három tagban. Borzasztó perjés föld volt, négykézláb kellett abban dolgozni. Mondom is a maiaknak: tegyék össze a két kezüket, hogy így felvitte Isten a dolgukat. Bi­zony, ha akkor nem kezdik el bolygatni a sorsunkat, tán még ma is nyugodtan él­nénk. Jó lenne persze tudni, hogy mi lett volna ha... ám ez a mai helyzeten még akkor sem változtatna. Azon, hogy az egykori „színmagyar” település lakói­nak jó kétharmada ma már cigány, s a képe is úgy néz ki, mint ahogy manapság a közvélemény az ilyen településeket elképzeli. Jobb körökben így jellemeznék: elha­nyagolt. Ám furcsa mód, ez csak a házakra, a portákra igaz, az emberekre nem. Ahogy a krónikás elnézi őket, mintha éppen útra készülnének. Az asszony kivasalta az inget, a nadrá­got, kipucolta a cipőt, az ember pedig tesz még egy kört az utcákon. Meg-megáll egy-egy termetes vadrózsabokor előtt, felvesz a földről egy szem gesztenyét... de a fejében már az új otthon jár. Mint ahogy Kiss Istvánnak is, vagy ahogy Újtelepszerte becézik, Antukának. Találkozásunkat messze megelőzte híre. Bárkinél jártunk, bármit kérdeztünk, le­gyen az cigány, vagy magyar, mindig az volt a válasz, majd megmondja Antuka... Bankus Miklóssal beszélgettünk éppen, akinek az apja a már említett gróf szolgá­latában állott, mikor a nagy tócsákat ke­rülgetve egy barna Zsiguli állt meg mel­lettünk. S kiszállt belőle Kiss István, azaz Antuka. Akiben ma az újtelepiek legjobban bíz­nak. A magyarok is, a cigányok is. Ő történetesen cigány... és egy percig sem titkolja. Még az sem árnyékolja be ezt a bizodalmát, hogy Nyíregyházán építkezik, s ha az Isten is úgy akarja, még az idén beköltözik. — Mi lesz az itteni lakással? — Megtartom. Ha bolond lennék elkó­tyavetyélni. Kapnék érte tizenöt—húsze­zer forintot...? Meg különben is... én in­nen akarom eltartani továbbra is a csalá­dom. Gazdánk talán a környék legnagyobb állattartója. Megveszi a néhány napos ma­lacokat, borjakat, felhizlalja őket, s mikor úgy látja, hogy most érdemes piacra vinni őket, nyomban beindítja a teherautóját. Mire e sorok megjelennek, már eldől, ki lesz a tiszalöki képviselőtestületben Újtelep szószólója, most mindenesetre ő a legesélyesebb. Hálátlan szerep vár, vagy várna rá. — El nem lehet mondani, mi minden kéne itt megcsinálni. Csak egyetlen doloj vigasztal. Hogy nem mi voltunk egyedü halálra ítélve ebben az országban. Százá val akarták megszüntetni a kistelepülése két, mondván, hogy ide kár pénzt pazarol ni. De néhány helyen mégis megmutat­ták... Tiszalök-Újtelepről már szinte minden tudunk, hihetnénk azt is, hogy tudjuk miét vált mind elhanyagoltabbá, de nem lenni teljesebb a kép, ha nem hallgatnánk me; Antuka nagybátyját, Kiss Károlyt. — Volt bent Tiszalökön egy telep, Ka­kaskának hívták. Tizenöt éve úgy döntőt tek, hogy felszámolják. Nem sokan lak tunk ott, de nem volt apelláta. Hiába tilta koztam én is, megfenyegettek: ha nerr hurcolkodom, éjszaka jönnek ránk, döm­perrel. Akkor már Újtelepen sok ház áll üresen, ide parancsoltak -bennünket. Ka kaskán nekem saját házam volt, mégis e kellett fogadnom itt a tanyán egy paraszt házat, s ne higgyék, hogy ingyen...! S ni higgyék, hogy én nem szeretnék aszfalto zott úton járni. S hogy én nem akarom . vízvezetéket... Kérem, mi kifizetnénk t ránk eső forintokat. Csak lenne, aki meg­szervezné mindezt...! No, de majd Antuka! okán a kakaskai cigányokr? S fogják Újtelepnek a pusztulá sát. Tagadhatatlan, hogy : cigányság tömeges megjelenő sével egyidőben kezdett e pusztulni ez a közösség. Az eredeti kakas kai cigányok lányaihoz, fiaihoz olyai. emberek csapódtak, akik azt hitték, ide­gen helyen minden szabad. Őszintén megvallva még én is látok itt olyan arco kát gyakran, melyeket sosem láttam. Ördögi kör ez. A tősgyökeres magyarok megrémülnek az idegen cigányok láttán menekülnek hát. A község pedig azt látja hogy itt valami új bűnszövetkezetek fész kelik be magukat, bűn lenne hát a tanyán egy fillért is fordítani. A tehetősebb ci­gányfamíliák is a menekülést választjál tehát. így aztán Újtelep lakossága lassan tel jesen kicserélődik, s félő, előbb-utóbb » rossz kerekedik felül. Mert mindegyik innen elköltöző elvisz magával a korább jóból egy darabkát... Balogh Géze Dombrádi

Next

/
Thumbnails
Contents