Kelet-Magyarország, 1990. október (50. évfolyam, 230-255. szám)

1990-10-06 / 235. szám

1990. október 6.

HÉTVÉGI MELLÉKLETE

9

„Isten

tenyerében élek”

Szeptember 15-én egy-egy új műalkotással gazdagodott Tiszalök és Tiszadob. A második világháborúban elesettek és eltűntek emlékére állított szobrok mindegyikét a Hódmezővásárhelyen született és élő Till Arán készítette, aki személyesen is részt vett az eseményen.

— Művésznő — kezdeném a beszélgetést, de máris félbeszakít.

— Nem vagyok művész, nekem nincs diplomám, én csak szobrot készítek. 1926-ban a polgári iskola elvégzése után lettem fényképészinas apámnál, de már 1933-ban családfenntartóvá kellett előlépnem. 1940-ben mintáztam az első szobromat hóból. Erről csak egy kép maradt fent, mert elolvadt az én Hónénim. Utána tizenöt évig nem gyúrtam szobrot, két okból sem: először, mert rengeteget kellett dolgoznom a műteremben, másodszor, mert fogalmam sem volt róla, hogy hogyan kell egy szobrot áttenni agyagból gipszbe. A módszert csak 1955-ben, a művelődési ház rajz- és szobrász szakkörén sajátítottam el. Ennek vezetője tanított meg az öntés fortélyaira is.

— Hogyan és mikor került kapcsolatba megyénkkel?

— Tavaly tavaszon megkeresett Tiszadadáról a Pucsok házaspár. Elmondták, hogy egy már meglévő, első világháborús talapzatra szeretnének szobrot állíttatni a második világháborúban elesetteknek. Kiválasztottak egy szobrot, és én elmentem a helyszínt megnézni, amit minden esetben megteszek. Majdnem hanyatt estem a meglepetéstől, annyira összecsengett a meglévő dombormű mondanivalója az én szobroméval. Ősszel márfel is avattuk az emlékművet. Ezt követően kerestek meg a tiszalökiek és a ti- szadobiak, s én mindkét esetben igent mondtam.

— Önre egyáltalán nem jellemző az anyagiasság, hiszen minden szobrát ingyen készítette el, csupán az anyag és az öntés költségeire tartott igényt. Miből fakad ez a nagylelkűség?

K

iégett minden a nyáron. Ezért aztán most, amikor ideje lenne, nem „legelészik” a Bír- hó avarján a sűrű, rózsaszín húsú, foltos fejű őzlábcsiperkék népes csapata. Az országút mentén, ahol néhány éve, az azóta kivégzett nagy nyárfák árnyékában, a cserjék tövén öklömnyi, fehérturbános erdőszéli csiperkék rejtőzködtek, most elszáradt spórafonalaik siratják könnytelenül már soha meg nem születő gömbölyű, hófehér álmaikat. Csak a zörgő avar kesereg a Túr-parton, a fűszeres ízű keserűgombák hajdani lelőhelyén, s a birkalegelő szélén, a kiszáradt csalánerdő rengeteg nagy birodalmában hírmondója sincs a fehéren pöffeszkedő pöffeteg- gombák többkilós gomolyainak. Nem állnak a nyája nélküli pásztor, a szikár magányos őrszem, agörbén búsuló akácfa mellett a tarka esernyőjű, kecses bokájú kíváncsiskodó őzlábgomba-kisasszonyok sem.

A legelőn a földre dobott, elszáradt virágcsokorként szo- morkodó szegfűgombák belezörögnek a szélben síró sza- márkórók bánatos énekébe. Illatuk most nem tölti be a levegőt. De a természet mindig képes megajándékozni egy-egy csodával azt, aki szeretettel közeledik hozzá. Mint a csikorgó tél végén virágba borult mandulafa, valóságos csiperkeparadicsom pompázik egy tehénlepények táplálta legelődarabon. Az utóbbi napok kisebb esőiben vagy inkább csak a

• •

Orökülhagyott hazaszeretetük

A hit szobrásza

— Nézze, engem a pénz nem érdekel. Rehabilitációként vállalom a munkát azokért, akikről több mint negyven éven át nem lehetett beszélnünk, akikért csak befelé sírtunk és imádkoztunk. Nekem is maradtak oda családtagjaim a vérzivatarban, így minden szobrom egy kicsit értük is szól.

— Ön hamarabb állított ki Rómában — már 1960-ban —, mint itthon. Nem volt ebben szerepe a letűnt rendszer vallásellenességének?

—Jaj, dehogyisnem! Ha megnézi a szobraimat, láthatja, hogy azok

99,9 százaléka imádkozik. Valamennyi fájdalmat, megaláztatást fejez ki. Egyetlen kivétel talán a Pannonhalmi madonna, aki mosolyog. Én úgy érzem, hogy Isten tenyerében élek, s számomra ez a legfontosabb. Ha a szobraim csupán egyetlen embert tanítanak meg imádkozni, már nem éltem hiába.

— Önt a pápa 1980-ban auden- cián fogadta, ahol átnyújtotta neki Fuldokló című bronzszobrát, amin lengyelül ez áll: „Szeretettel hoztam Neked, szoborba mintázva, az emberiség egyetlen gyógyszerét.”

— Ez volt az életem legnagyobb élménye. Igaz, hogy kishíján baleset történt, ugyanis a Szentatya titkára, aki a szobrot átvette, nem sejtette, hogy az 23 kilót nyom, így majdnem ráesett Őszentsége lábára. Szerencsére a testőrség a segítségére sietett, így nem történt semmi baj.

— Úgy tudom, hogy rövidesen ismét találkozhatunk Önnel megyénkben. Mi lesz ez az alkalom?

— Amikor Tiszadadán jártam, elhatároztam, hogy a teljes életművemet, mintegy 210 kisplasztikát a községnek ajándékozom. Az ottani plébános, Horváth János segítségével találtunk a központban egy régi gazdasági épületet, ami valamikor uradalmi istálló volt, és október 21 -én nyitjuk meg a kiállítást.

Doszlop Miklós

Nehéz csönd marasztalja a tollat. Pedig szólni kellene, most is, száznegyvenegy évvel a szörnyű, félelmet és rettenetét, gyászt és kétség- beesést, méltóságot és hitet nyújtó aradi tragédia után. Bár talán a költészet látomásos indulata képes csupán a földre hullott testeket fölemelni, mert szavakkal is, azok nélkül is elmondhatót közvetít.

Sorolom a neveket. Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézich Károly, Lah- ner György, Lázár Vilmos, Leinin- gen-Vesterburg Károly, Nagysándor József, Pöltenberg Ernő, Schweidel József, Törők Ignác, Vécsey Károly. Aradon ők vártak a kivégzésre, Pesten Batthyány Lajos volt miniszterelnök szíve szűnt meg dobogni. S akik őket követték? A nevét sem tudjuk mindegyiküknek, mert a harcban névtelenek voltak, és a halálukban is azok maradtak.

De tudjuk-e a leghíresebb tizenháromnak? Néhányuknak a neve sem volt magyar, a nyelvet sem bírták, nem beszélt magyarul Aulich,

Leiningen, Pöltenberg, még a dúsgazdag magyar főnemes Vécsey Károly is küszködve beszélt. Mégis. Egyikük sem élt a kínálkozó szökési lehetőséggel, mert tudták: hazafihoz méltó tett a halál.

Hozzájuk lenne hűséges a mai utód, ha megtanulná a nevüket. ,,Mindez áldozat kicsiny azokhoz képest, miket a hazának kívánni joga van" — írta jó tíz évvel korábban Kölcsey Ferenc. Az aradi vértanúk vérükkel hitelesítették a költő szavait, megmutatták, hogy a hazaszeretet, az áldozatvállalás nem romantikus attitűd, hanem az emberi lényeg egyik megjelenési formája.

Nehéz csönd marasztalja a tollat. Lehet-e most úgy vallani a hazáról, hogy a sandaság ne szimatoljon benne politikai szándékokat? Évtizedeken át a szellemi hadiösvényen közlekedés bátorsága kellett ahhoz, hogy ha valaki a magyarság múltjáról vagy jövőjéről akart a hivatalostól eltérő gondolatokat megfogalmazni. Az internacionalizmus kilúgozta a felnövő nemzedékek nagy részének a leikéből a csodálat és ámulat, a büszkeség és lelkesedés, a „magyar vagyok” szívdobbanásait.

Mostanában pedig jónéhány vásári komédiás tucatermékké, bóvlivá silányítja a legünnepélyesebb nemzeti érzületet is. Mások az Európába vezető ösvényre akarnak terelni bennünket, de úgy, hogy sajátos arculatunkat, múltunkat elfelejtésre ítélik. „Nem kellesz Európának, ha nem leszel kozmoplita” — hangzik a figyelmeztetés. Pedig Európa századokon át a saját arcú népek közössége volt. S úgy gondolom, hogy az is marad.

Nehéz csönd marasztalja a tollat. Látom magam előtt, hogy Aulich Lajos a kivégzése előtti éjszakán

Horatius veseit olvassa, a klasszikus költőből meríti a lélek nyugalmát. Kazinczy Lajos (a tizennegyedik aradi vértanú, akit három héttel később végeznek ki Aradon) sorra járja a cellákat, elbúcsúzik a társaitól. „Érzem, hogy engem is éppen így fognak kivégezni, mint a többit. Azt tudom, hogy úgy fogok meghalni, mint egy igazi katonához illik, mert én, aki huszonkét csatában vettem részt, sohasem tudtam, mi a félelem"— jegyzi fel.

1849. október hatodikán a tizenkét tábornok és egy ezredes úgy vállalta a halált, hogy nem tudta mi a félelem.

Nagy István Attila

Lázár Vilmos — feleségének

Mindenem e főidőn, kedves szeretett Máriám!

Ä Lelki atya, akinefkezébe Letettem vcdlomásaimat, és akinefkitártam tiszta öntudattal bíró keblemet, átfogja adni neked kisgyűrűmet, szivartárcámat és evőeszközömet, amit itt fogságom alatt Használtam. “Károlynál fogsz találni egy levelet, kedves arcképeddel, és azonkívül töÉb holmit. “Én keresztül vívtam az élet-halál tusáját — meg fogok.halni, mint férfiúhoz illik. Szívem, a szegény, mely éretted fog dobogni utolsó dobbanásáig, és tiszta szerelmemKaladmaradnak, “En nem akarom átkozni a végzetet, nemsenkit —a boldogító szerelmedben eltöltött öt év szolgál vigaszomul, midőn már el kell hagyni e földi pályát.

Adj gyermekeink, mindenikének, ha kilép a világba, egy emléket tőlem, jeléül annak, hogy az, aki becsületesen, tisztán élte át életét, nyugodtan hal meg, ha ártatlan is, mint én.Te pedig, éltem védangyala, kinekkezeiben létem tisztább és jobb lett, “Te neked, kedves Máriám mégegyszer egy utolsó isten- hozzáidot mondok, és szolgáljon e vallomásom vigaszodul, hogy an nafoka, hogy nyugodtan halhatokmeg, “Te vagy. ‘felteszem'Rffíad, Te mindenem, hogy bár méltó fájdalmadat nem (ehet csillapítani—mert magamról tudom, hogy nem lehet —■, de kprlátoznifogod és azzal bebizonyítod, hogy mily kedves az én emlékemle neked. Kpszöntsd, csókold nevemben Ármint, Lórit, Mermint, Minát, Steinert és Mednyánszkyt, minden jó ösmerőst, barátot és rokont. Csókold meg kedvesgyermekeinket és öleldforrónszerető szívedre nevemben, miként én Téged, kedves Marim, képzeletemben ölellek, és utolsó percig érted dobogó szerelmes szívemre szorítlak.

Isten veled! Tied örökké, még a síron túl is hűséges

“Vilmosod

Arad, 1849. október 5-én éjjel.

Az utolsó pillanatok

Gombaszedő királyok

hajnali harmatban fogant szűzfehér, még tokos bunkócskák kínálják magukat az alkalmi gombaszedőnek. Ernyőjüket nem húzzák fel, mert félnek, hogy minden nedvességet kiszippant belőlük a bágyadt őszi nap, s elszárítja őket is, mint szegfű-, vagy ahogy ezen a vidéken nevezik, „picsirtigom- ba”-rokokaikat a jó ideje már a tarló lyukából fujdogáló szeptemberi szél.

Elmerülök a gombaszedés ősi élvezetében. A természetimá- dásnak valami különösen zsongó, vallási áhítata fog el. A lel-’ kém mélyén pogány boldogságot érzek. A füvek, a fák, a sárga legelő, a szélkiáltó madár, a szellő csendes neszezé- se, minden bennem ömlik, árad szét. Észre sem veszem, hogy közben körülvesz a csorda zsömleszínű, pirostarka, eleven áradata. Nagy, jóságos, nedves szemek néznek rám párásán, gyermeki tisztasággal és ártatlansággal. A duzzadó hasak és tőgyek jóllakottságról, elégedettségről tanúskodnak. Ezek a tehenek nem álmodják visz- sza őseik buja, svájci hegyi rétjeit. A szatmári legelő soványan megterített asztalának is örülnek.

A pásztor barátságosan felém nyújtja lófékező, pányva- vető, bárdolatlan, csorba körmű őseitől örökölt nagy, kérges kezét. Aztán lehajol, segít a gombaszedésben. Közben

beszélgetünk. A Kárpátok alatt, amelynek a nyájából elkóboroll kisded báránykáknak, a beregszászi és a szőlősi hegynek ide látszik a gyapja, igencsak divat lett manapság a sírás. De az én pásztorom Ttem panaszkodik. Elégedett a havi majd tízezer forint juttatással, az egy hold háztáji kukoricával. „Van akinek nyolc tehene jár ki ide a legelőre. Traktora, teherautója, személykocsija van, még- sincs kibékülve a világgal.” — mondja. Neki itt senki sem parancsol. A maga gazdája. Meg a csordáé és a kutyáé. 10 ezer forint! Ha negyven évig ülsz itt Szatmárban, egy szűk irodában, görnyedsz a papírok felett, koptatod a könyöködet, vaklálsz a magnéziumfehér neonfényben, ennek hetvennyolcvan százalékát megkeresheted, ha pedig ezt a négy évtizedet a katedrán töltőd, túlórákkal, délutáni foglalkozásokkal, szakkörökkel, egyebekkel, utolérheted, sőt akár le is körözheted a pásztort. De ne kal- kulálgassunk! Az anyatermészet nem fogadja magához, nem ülteti az ölébe mérlegelő, szá- mítgató mostohagyermekeit. Inkább gyönyörködjünk a közben ideérkező újabb csordában, s a fenséges képben, ahogy egymásba folyik a két tehénáradat. A másik pásztor, aki már régen láthatta, hogy ott bóklás- zok, mire hozzám ér, teleszed egy nejlon tasakot gombával,

csak hogy örömet szerezzen nekem, a ritkán erre tévedő idegennek. Lassan alig fér már a szatyromba. Ha tudtam volna, hogy lesz gomba, kosarat hoztam volna. A csordásokkal beszélgettünk időjárásról, horgászásról, mindenről, ami éppen eszkünkbe jut. Egy hullámhosszon vagyunk, mintha évtizedek óta ismernénk egymást. Élvezettel hallgatom csiperke- és picsirtigombáról csicsergő, a mesék álombögyű madarának hangját idéző tiszta beszédüket, amelybe még véletlenül sem keveredik egy trágár szó sem. Igaza van Móricz -nak, aki azt írja Ökörító című írásában, hogy „sehol sem szebb a magyar paraszt faja, s különösen sehol se gazdagabb, romlatlanabb, értékesebb a nyelve, a szelleme, a humora, mint éppen errefelé, a Tiszaháton."

A

z ember élete olyan erős, olyan dús, ahány más emberélet van beleszőve. „Minden ember király”—mondja Kosztolányi. Itt, az elszállt pitypangpi- hék, a'z elszáradt kakukkfüvek, a tovatűnt kicsiny smaragdtestű szöcskék birodalmában most mi vagyunk a három királyok. Felettünk a magasságos nagy ég, alattunk a méltóságos puszta.

Szilvási Csaba

Október 6-án szürkületkor elővezették Kiss Ernőt, Schweidel Józsefet, Dessewffy Arisztideszt és Lázár Vilmost. Kisst és Schweidelt azért nem akasztófával büntették, mert ők nem voltak harcoló csapatok parancsnokai, Dessewffynek és Lázárnak pedig „jutalma” volt ez, amiért császári és nem cári tábornok előtt tették le a fegyvert.

Felsorakozott a tizenhat kivégző katona. Kiss Ernő honvéd altábornagy ekkor így kiáltott fel: „Szegény hazám! Isten büntesse meg hóhérainkat!"

Ebben a percben eldördült s sortűz. Három tábornok holtan hanyatlott le, Kiss Ernőt azonban nem érte halálos golyó. Ekkor saját maga vezényelt újra tüzet a tanácstalan kivégzőosztagnak; egy tiszt odalépett hozzá, és közvetlen közelről fejbe lőtte.

Ezután vezették az akasztófákhoz a többi tábornokokat. Leiningen honvéd tábornoki egyenruhában volt — megvesztegette őrét, hogy ne vegye el tőle —, a többiek feketében és fehér ingben. Az akasztófákat egy épülő aradi ház gerendái közül rekvirálták el, e gerendákat ásták sebtében a földbe. A hóhér elégedetlen volt a gerendákkal: veszélyeztették a szakszerű kivégzést.

Elsőnek Pöltenbergi Pölt Ernőt akasztották fel. Az akasztófa alá menet Pöltenbert valamennyi társával kezet szorított, és megcsókolta őket. Másodiknak Török Ignác következett. Ő is elbúcsúzott társaitól. Aztán Lahner, Knézich, Nagy-Sán- dor József; Nagy-Sándor ezt kiáltotta, abban a pillanatban, amikor a kötelet nyakára tették: „Éljen a haza!"

Hatodiknak Leiningent akasztották. Ő rövid beszédben tiltakozott egyes német nyelvű lapok ellene felhozott vádjaival szemben, majd az akasztófa alá lépve így szólt:

„ Isten veletek bajtársak! Nemsokára más, igazabb bíró előtt fogunk állani!"

Aulich Lajos, majd Damjanich János következett. Miközben törött lábával az akasztófa felé sántikált, odaszólt Tichy őrnagynak, a kivégzést ellenőrző osztag parancsnokának:

„Jellemző, hogy önök ilyen látványban gyönyörködnek.”

Utoljára — büntetésül kellett végignézi a társai kivégzését — Vécsey Károly került sorra. Az a Vécsey, akit családja se siratott; akinek apja azt üzente: örvend, hogy fiát kivégzik, megérdemli, miért merészelt a császár ellen lázadni; az a Vécsey, aki 1849 januárjában indulatosan összeszólalkozott Damja- nich-csal, és emiatt hónapokig nem is köszöntek egymásnak.

Gróf Vécsey Károly cs. kir. kamarás, dúsgazdag magyar főnemes, most odalépett hajdani katonabaj- társa és haragosa: Damjanich János szerb születésű, bárdolatlan modorú, szegény és republikánus volt cs. kir. százados holttestéhez, letérdelt és kezet csókolt a halottnak.

Vécsey gróf ott térdel egy szerb katona holtteste előtt, és a kezét csókolja.

Az annyi hősi gesztusban gazdag szabadságharc tragikusságában is magasztos pillanat ez. Vécsey jelképnek szánta kézcsókját, és az is maradt egy magyar főnemes szövetkezett a halálban egy félparaszt szerb katonával.

A holttesteket a mindenfajta emberi indulat iránt tökéletesen érzéketlen Ernst törzshadbíró elrettentésül az akasztófákon hagyatta, és közszemlére tétette.

E rosszindulatú intézkedésének elhibázott volta már délre kiderült: az aradi nép és a környező falvak lakossága zarándokmenetben vonult el a holttestek előtt, ezrek és ezrek hangosan imádkoztak; Arad valamennyi templomában megkondul- tak a harangok, a kétségbeett Howi- ger várparancsnok járőrei idegesen és eredménytelenül szaladgáltak egyik utcasaroktól a másikig, egyik templomtól a másikig, hasztalan próbálva hazaterelni az akasztot- takhoz zarándokló tömeget. Az még sötétedés után is a kivégzés helyén szorongott.

(Részlet Nemeskürty István: „Kik érted haltak, szent Világszabadság" című könyvéből)

Emlékezés a vértanúkra

|| KeletA Inagyarország

Ferenczy Noémi: Szent István fogadja a jövevényeket