Kelet-Magyarország, 1990. október (50. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-21 / 248. szám
10 1990. október 21. HÉTVÉGI MELLÉKLETE ,t KM vendége A híres szűrszabó fia Rettentő kuko- ricatenger közepében áll a magányos tanya, aminek a gazdáját úgy hívják, hogy Olasz. Olasz Ferencnek persze az égvilágon semmi köze Itáliához, magyar ember ő, méghozzá nem is akármilyen magyar. Az apja hírneves szűrszabó volt Büdszentmi- hályon, a felmenői között pedig még bihari főispánt is találunk. Meg negyven- nyolcas honvéd- tábornokot. Elhihetik, a dédunoka sem kisgazdának készült. — Kisgazdának...? Mondja csak nyugodtan, parasztnak... — nevet a kis, fürge öreg. Hóna alatt vesszőktjsár, megrakva dióval. A kertben bóklászott éppen, hogy jöttem, a lehullott diót szedegette össze. Az éjjel erős szél támadt, kié híján földig döntötte a fákat. Felébredt Olasz Ferenc is a nagy suhogásra. Kinézett, s látta, csapkodnak az ágak. Na, hál’lstennek, legalább leveri a diót, fordult elégedetten a másik oldalára, s aludt egészen reggelig. Már persze az ő fogalmai szerint reggelig. Mert nekünk, városiaknak pont öt órakor jönnek a legszebb álmaink, de ő már akkor az inget gombolja magán. Sötét van még ekkor, de neki már a lámpát sem kell meggyújtania. Mert aki hetven éve minden áldott nap hajnali ötkor ébred...! — Ferenc bátyám, hány éves is maga? — En , fiam, maholnap nyolcvankettő. — Mióta lakik ebben a tanyában? — Negyvenkét esztendeje. 1948 május elsején kezdtem az építéséhez, s még abban az évben be is költöztem. Házigazdámmal egy szűk hónapja hozott össze a jó sorsom. Valami politikai vitán találkoztunk, okos, szenvedélyes érvelésére mások is felfigyeltek akkor. Sokakkal együtt neki is lett volna kit szidnia, oka panaszkodni, ám ő, ahelyett, hogy jó szokás szerint a múltat hánytorgatta volna, előre nézett. Talán éppen e józanságának köszönhette egykor, hogy a semmiről indulva is vitte valamire. Hogy összekuporgatott annyi pénzt, hogy a negyvenes években meg tudott venni egyszerre tíz katasztrális holdat. Pedig — mint már mondtuk — nem akart ő gazdálkodni. Építésznek készült. Elvégezte a négy polgárit, s el a hároméves iparosképzőt is. Végig kitűnően tanult. Ma is jól emlékszik rá, a vizsgán egy rendkívül bonyolult hattyúnyakos ívelést kellett megszerkesztenie. Meg is csinálta, ahogy az a nagykönyvben elő van írva, mégsem kapott diplomát. — Nem hát. Összerúgtam a port az igazgatómmal. Mehettem a vasúthoz krampácsolni... utána meg a vásártéri gőzmalomba. De ott jó volt, szerettem ott lenni. Megfizették az embert. Egy havi fizetésem harminc pengő volt, s- mellé még kaptunk két liter olajat, két mázsa tűzifát, meg egy mázsa terményt, megőrölve. Gondolhatja, milyen lisztet őröl-' tünk mi saját magunknak... Jól- mondják azt, hogy nyomtató lónak nem lehet befogni a száját. De szükség is volt nagyon arra a keresetre. Mert közben meghalt az öreg Olasz, s egykettőre tönkrement a híres szűrszabó műhely. Ráadásul Olasz Ferenc meg is nősült. Nem is lett volna még baj, ha olyan asz- szonyt választ, aki a családnak is tetszik. De nem tetszett. így aztán a semmire nősült. — No, de nem lett baj, mert átköltöztem Tiszadadára, hangyász lettem. — Mivé tetszett válni...? — Mondom, hangyásszá... A Hangya Szövetkezet boltosa, korcsmárosa lettem. Kérem, az egy boldog élet volt. Én nem ismertem lehetetlent. Ha a dadai gazdának vetőgépre volt szüksége, én megrendeltem, egy hét múlva már vígan befoghatták elé a lovakat. Akkor voltak igazi kereskedők. Nem úgy, mint most. Hogy az ember bemegy a boltba, s egy óráig rá se vakkan- tanak. Már onnan, Tiszadadáról ve- szegette össze azt a tíz holdat, itt Nagycserkesz és Tiszavasvári között, s miután megjárta a Don- kanyart, azt hitte, eljött a Kánaán. De alighogy megmelegedett a saját földjén, nyomban lecsukták. Másfél évet kapott, mert nem lépett be a téesz-be. Valamikor, még a múlt század hetvenes éveiben osztották ki a Szentmihályi út két oldalán a környékbeli parasztoknak e parcellákat, egyikőjüktől vette meg aztán Olasz Ferenc is e szóban forgó tíz holdat. De úgy okoskodott, a föld nem elég, kell oda jószág is. így aztán, mihelyst a buksza engedte, nyomban maga köré gyűjtött négy lovat, négy tehenet, s négy anyakocát. Ez volt a tőke, ezt tartogatta a rosz- szabb napokra. Mindezt már az istálló küszöbén állva mondja, bent három gyönyörű ló viháncol most is, a hangunkat hallva. — A földet persze elvették, de a lovakat nem adtam. Akkor is volt négy belőlük, s azt mondtam nekik: a fődet vihetitek, de a lovakat nem adom. Inkább agyon- üttetem magam. No de a föld nélkül mihez kezdhet az ember? Ám ahol legnagyobb a szükség, ott közel a segítség. Élt itt a szomszédban, Tamás-bokorban egy igen derék tirpák bíró, Tomasovszky András volt a neve. Az ballagott át hozzá egy este. Ferenc! Van itt a bokorban egy tíz holdas tábla, kis- haszonbérbe ki lehetne venni...! Csak egy évig volt ráutalva a segítségre. Mert aztán visszakapta földjét. Nem is volt gond egészen hatvanig. De akkor megint a téesz-be kellett volna lépni. Ám ő megint csak nemet mondott. — A fiam akkor már elvégezte az egyetemet, bent Nyíregyházán, a megyei tanácson dolgozott. így aztán nem bántottak, de kicserélték a földet. Egy rongy területen, messze, a polgári határ mentén adtak helyette másikat. Jó húsz kilométerre innen...! Gondolhatja, mennyit aludtam én dologidőben! De nem is talált maga abban egyetlen szál gazt se. Csakhát, sajnos, kilenc éve meghalt az én drága feleségem... azóta felesben művelik. — S mi lesz, ha visszaadják a földet itt, a tanya körül? — Akkor...? Akkor kérem én megint nekilátok a munkának. — Nyolcvankét esztendősen...? — Amíg az ember bírja, dolgoznia kell. Látja itt ezeket a diófákat? Amék egészséges, mind termést hozott. De látja ott azt a négyet? Azok már majdnem kiszáradtak, mégis van rajtuk néhány szem dió. Ha csak néhány szem is, de van. Amíg él, hasznot akar hajtani. így van evvel az ember is. Én legalábbis így vagyok... Balogh Géza Könyvespolcunk Film A macska és a nyavalyatörés A szellemi táplálék lelki kondíciókat teremtő hatásáról most sokkal több okunk van elgondolkodni, mint korábban, mivel az élet ismét felmutatott egy olyan példát, amely hátborzongatóan iszonyatos. A kishúgát feldaraboló fiúra gondolok, s arra, amit minden újság hírül adott: a tettes könyvespolcán megtalálható volt a jelenkori szennyirodalom minden említésre érdemes darabja. Újabb figyelmeztetés ez, korábban a videózó öngyilkos fiúk históriája mutatta, hogy bizonyos látvány- vagy olvasmányélmények direktbe kapcsoló impulzusokat adnak. Sokkal kevesebbet tudunk azonban a lelket lassacskán, de annál biztosabban fertőző élmények sorozatáról, amely később és nem közvetlenül termeli meg az agresszivitást. A mozgóképek erejét lebecsülni sohasem szabad. Egy igazán ártatlan példával igazolhatjuk ezt az intelmet. Egy konferencia lehet 20 mp-es közvetítési lehetőség a tévéhíradó számára. Hogyan oszlik meg a szöveg mögötti képanyag ilyen esetben? Kapunk egy totálképet a teremről, egy félközelit az előadóról, s 2-3 premier plánt a hallgatóságról. Ha az egyik arc érdeklődő, a másik unatkozó, a harmadik bóbiskoló, s ebben a sorrendben látom őket, a világ legérdekesebb konferenciájáról is az a benyomásom támad, hogy unalmas, felesleges összejövetel. De fordítva is igaz a dolog: ha egy jegyzetelő, egy figyelő és egy arcjátékkal is reagáló embert látok a hallgatóság soraiban, az előadás értékétől függetlenül pozitív benyomásom támad. Ilyen egyszerűen lehet manipulálni a nézőt. Ha ugyanis egy parlamenti hozzászólással játsz- sza el ugyanezt a rendező, akkor abban akár a saját véleményét közvetítheti, amely a valóságos viszonylatokkal ellentétes is lehet. Emlékeznek még az Isaura- sorozatra? S arra, hogy akadtak Magyarországon — a 80-as években — emberek, akik pénzt akartak küldeni a rabszolgalány kiváltására? A mozgókép valóságossá tevő ereje az egyik oldalon, a műveletlenség a másik oldalon, s ha ez összegződik, félelmetes helyzetek adódhatnak. Már-már mániákusan mondom a magamét erről a kérdésről, s jó okom van rá, mert egyre inkább azok a filmek uralják nálunk a mozivásznat, amelyek a tudatot, különösen a stabil ismeretekkel, határozott erkölcsi normákkal nem rendelkező tudatot úgy alakítják, hogy végül az olyan személyiséggé formálódik, amely már valamilyen módon veszélyes a társadalomra. A legveszedelmesebb filmek egyikének vélem a Stephen King regénye nyomán készült Kedvencek temetőjét, Mary Lambert alkotását, mivel a történet előadásmódja olyannyira szuggesz- tív és hatásos, a horror eszközeivel úgy bánik, ami már bravúros, ugyanakkor egy filmpszichológiai vizsgálat számára tökéletes terep lehetne, mert ennél jobb alkalom aligha kínálkozik azoknak a lelki deformációknak a mérésére, amelyeket egy alkotás kiválthat. Ennek a filmnek nem azoktól a mozzanataitól óvnám a nézőt, amikor a sötétből teljesen váratlanul a macska a főhős vállára ugrik, vagy amikor a beteg és eszelős lány felemelkedik ágyából s megindul apró húga felé, mert az egyik valódi élethelyzet, a másik csak ocsmány, hanem sokkal inkább azoktól a ravaszul kitalált jelenetektől, amelyek az általános nyugtalanságot oltják belénk a világ dolgaival kapcsolatosan. Érdemes felidéznünk a bevezető jelenetet. Olyan bensőséges idill kellős közepébe poty- tyant minket az alkotó, amilyet csak a hollywoodi boszorkánykonyha tud főzni. S akkor ott az út, a titokzatos temetőbe vezető út, amelynek látványa azért nyugtalanító, mert a hintázó kislány szubjektív szemszögéből látjuk. A kontraszthatás üli meg a lelket, és ezt haza is vihetjük. A nyavalyatörés folytonossága — írta egy cikke fölé B. Nagy László, s nem véletlenül jut eszembe évtizedek távlatából ez a cím, mert erre a filmre is érvényes. A legveszedelmesebb mozzanata e műnek a transzcendens világ jelenségeinek virtuális jelenvalósága. A halott visszatérő szelleme, amely a főhős számára materializálódott, hiszen a látványban (micsoda förtelmesen hatásos látványban!) megjelenik; az újra életre kelő holtak (az anyját halálra vagdaló kisgyerek például) pedig a maguk állati kegyetlenségével kiválóan alkalmasak annak elhi- tetésére, hogy olyan szellemi, túlvilági erők játékának vagyunk' kitéve, amelyek miatt feleslegesnek érezhetjük evilági erőfeszítéseinket. Aki e film után kamiont lát, szükségképp a halál jut eszébe, s aki legközeléebb egy macskát simogatna meg, megborzong a lehetséges sátáni erőkre gondolva. Nem eíég nekünk a 30%-os infláció? Hamar Péter Jelenet a Titkok háza című, színes, szinkronizált amerikai filmből. Forró ősz Budapesten Ö narckép, kordokumen- I tűm, szubjektív vallomás? Az olvasó eldönti, milyennek találja a Forró ősz Budapesten című könyvet, amely Fazekas Györgynek, a magyar újságírás közismert és jelentős személyiségének életéről szól. Életinterjú a kötet egy sokat szenvedett emberről, aki 45 előtti életét, emlékezéseit két kötetben a Tények és tanúk sorozatban már megírta, míg az azt követő időszakban megélt élményeket a Forró ősz Budapesten című kötet tartalmazza, melynek anyagát barátja, bajtársa Hegedűs B. András jegyezte le, vette magnószalagra. Talán egy kicsit sietősen, mert az életéről beszélő Fazekas György a betegágyából már csak a bekapcsolt magnetofon kedvéért kelt fel. Az életinterjút Hegedűs B. András az MTA Soros Alapítvány támogatásával, a Művelődéskutató Intézet keretében működő Oral History Archívum megbízásából készítette 1983ban. Fazekas György egy évvel később hunyt el, a könyv a Magyar Hírlap gondozásában jelent meg. Egykori szerkesztőjének emléke előtt is tiszteleg az újság az életinterjú közreadásával. Fazekas György, akinek az újságírás és szerkesztés nemcsak kenyere, hanem életeleme is volt, 1961 -ben történt szabadulása után néhány évvel a Magyar Hírlap olvasószerkesztőjeként dolgozott nyugdíjazásáig. De ki ez a Fazekas György? Erre csak a könyv elolvasása után válaszolhat az ember. S meglehet, az olvasókban kialakuló portré a könyv szereplőjéről — bár sok hasonlóságot is tartalmazhat — más-más lesz, aszerint kit milyen megnyilatkozása, életének melyik „szelete” ragad meg jobban és késztet véleményalkotásra. Az életút ugyanis meglehetősen ellentmondásos. A szovjet hadsereg tisztjeként harcolt a második világháborúban, még a hadifogságban lett kommunista, az 1953 utáni válság éveiben a Nagy Imre köré csoportosuló reformkommunista pártellenzékhez csatlakozott, majd ezért sok társával együtt súlyos börtön- büntetést kapott. Ha nem lennének kellően elkoptatva a kifejezések — azt mondhatnánk, az emberi és eszmei tisztaság, az úgynevezett „jó szocializmusba” vetett hit és meggyőződés, olykor naivitás tükröződik életútjában. De nem csak ezek. A hihetetlenül erős igény is az önálló véleményalkotásra, a másság jogának elismerésére, amely a megpróbáltatások legnehezebb pillanataiban sem veszített erejéből. Jellemző epizód az a kihallgatás, amikor azt kérdezik tőle, mit akart volna tenni, ha Nagy Imre hatalmon marad, ha győz az „ellenforradalom". így felelt: „Ha győz az ellenforradalom, akkor nyilván ugyanitt állnék most. Ha Nagy Imre hatalmon marad, akkor lehet, hogy most éppen egy ellenzéki újságnak a szerkesztője lennék...” Bátran gyaníthatjuk, nem feltétlenül az örök rebellisség motiválja az ilyen küldetéstípusú emberek életútját, hanem az örökös jobbítás, az örökös kételkedés, a valóságot az elmondott szavakkal, programbeszédekkel szünet nélkül szembesítő magatartás. A hétköznapi léptékű ember egyedül hitelesnek mondható ítéletalkotása. Külön értéke a kötetnek az a levél összeállítás, amelyet Fazekas György a romániai internálás lélekölő hónapjaiban írt családjának. Azok közé tartozott, akik csak magas hőfokon tudtak szeretni: családot, barátot, hivatást, holnapot. Önarckép, korrajz, személyes vallomás? Talán mindegyik és egyik sem. A könyvből kiderül, egy percig sem tetszelgett soha önmaga szobraként. Nem kívánt a legautentikusabb kortanú sem lenni, bár sok mindent egészen közelről és a nagyok mellett is megélt. S még valami: személyes vallomását politikáról, pártról, eszméről, valóságról, soha nem a megfellebbezhetetlen és egyetlen igazság, a bölcsek köve birtokában alkotta meg. Hegedűs B. Andrásnak van igaza, aki azt mondja a kötet előszavában: visszaemlékezéseinek közlésével autentikus személyiség szólal meg, belülről látja és láttatja az ötvenes évek sajtópolitikai viszonyait, emberközeli képet rajzol barátairól és Nagy Imréről, a résztvevő ellentmondásos élményeit tárja fel,,1956 forró őszéről” a budapesti rendőr-főkapitányságról és a parlamentről. Hitelesen számol be a jugoszláv követségen töltött hetekről és a romániai internálásról, majd a Nagy Imre-per mellékperéről és a börtönévekről. E gy bizonyosnak látszik: — ha élne — a küzdők oldalán állna tollal a kezében, mert való igaz, Fazekas Györgynek az újságírás, szerkesztés nemcsak kenyere, hanem életeleme is volt. Páll Géza y Kelet a Magyarország Olasz Ferenc a kedvenc lovával
