Kelet-Magyarország, 1990. október (50. évfolyam, 230-255. szám)

1990-10-21 / 248. szám

1990. október 21. HÉTVÉGI MELLÉKLETE 11 Három folyó ölelésében látták maguk alatt, tengelyig ért a víz. A templomtoronyból kitekintve mintha tenger vette volna őket körül, ameddig a szem ellátott, mindenütt víz és víz. S még sze­rencsésnek mondhatták magu­kat, mert házuknak, jószágaik­nak nem esett baja, ellentétben a falu szélén lakókkal, akiké kár­tyavárként omlott össze, va­gyonkájuk egy része is oda ve­szett. Nagyon sokan dolgoztak az építkezéseken, hogy a bajba jutottaknak legyen rendes fedél a feje felett. Milyen a falu ma? — kérdez­tek vissza. A régihez képest virágzó, ,so kát fejlődött. Ak­kor viszont job ban együtt éltek az emberek, ma zárkózot- tabbak. Szeretik Pe- nyigét, Zsiga bácsi semmi pénzért el nem hagyná szülőfaluját. De a fiatalok egy része is így érez, sokan helyben, vagy Gyarmaton vállalnak mun­kát, s itt telepszenek le, itt épít­keznek. Penyigei Tűkor ^gu^iSgi tétre, az egyéb kérdésekben no­vember 30-ig kell állást foglal­niuk, akkor határoznak a jövőről. Egy azonban bizonyosnak tűnik; az oktatást és az egészségügyi ellátást csak összefogva lehet megtelő körülmények között biz­tosítani. Kértem, mondja el, hogyan tekint vissza az elmúlt 10 évre, összegezze az eredményeket, a kudarcokat. Jelentős lépésnek tartja, hogy sikerült megoldani a társközsé­gek vezetékes ivóvízellátását. s mindkét településen pormentes utakat építeni. Büszke a korsze­rű penyigei általános iskolára. Külön kiemelte a helyi termelőszövetkezet hozzájárulását, s a lakosság társadal­mi munkáját, mel­lyel elősegítették az iskola elké­szülését, erre ugyanis nem kap­tak központi támo­gatást. Az idén kezdték el, ősszel várhatóan be is fejezik mindhárom faluban a rava­talozók építését, költségeit saját pénzeszközökből fedezték. Úgy érzi, nem gazdálkodtak felelőtle­nül. Hosszú az út Penyigéig, kü­lönösen köd­ben, nagy for­galomban. Bi­zony, egy és egy fertályóra I is beletelt, míg odaértem. Volt idő gondolkod­ni — s emlékezni. Viszszapör- getni azt a jónéhány esztendőt, amikor bejártam e szép szatmári tájat. Fehérgyarmat és környéke azért is kedves szívemnek, mert barátok, ismerősök, sőt távoli ro­konok élnek e vidéken. Ha jól emlékszem, a főiskolán penyigei évfolyamtársam is volt, neve azonban az idő homályába me­rült. A község története a régmúlt­ba nyúlik vissza, az 1180-as évek elejére teszik „feltalálá­sát” — mesélte egyik kalauzom, a helytörténet kiváló ismerője, hagyományainak lelkes ápolója, Kormány Margit tanárnő. III. Béla király rendelte el a települé­sek összeírását, s valószínűleg a cégényi monostor szerzetesei járták be az erdős, mocsaras vi­déket, felfedezve Kömörőt, Mán- dot és Penyigét. Még a száza­dunk közepén is nehéz lehetett közlekedni a három folyó ölelé­sében, hiszen volt olyan helybeli, aki Kisarra járt udvarolni, s néhol lova hasig süppedt a sárban. Margit'néni szólt arról is, hogy a kutatni vágyók fő útikalauza a múltba az egyházi gyűjtemények anyaga, melyből sok mindent megtudhat az érdeklődő. Többek között azt, hogy Penyige már a XVI. században jelentős telepü­lés lehetett, mert a református pap akkoriban 40 dénár pápai ti­zedet fizetett, ami számottevő összegnek számított... Az emberek számára a létala­pot az erdő adta, a halászat, va­lamint a föld. Birtokosok sora kö­vette egymást, többek között a Domahidiak, a Csákyak, a Leő- veyek és a Patayak. Az 1848- as forradalom és szabadság- harcban a falu egy bandériumot állított ki. Leővey Klára neve bi­zonyára sokak előtt ismert, éde­sapja itt volt jószágigazgató. Klá­ra, szüleinek síremléket állíttatott a íemplomkertben; emlékéről nem'feledkeztek meg a ma élő helybeliek sem. Színmagyar, s elsősorban re­formátus vallású volt a lakosság. Sokat jelentett a település életé­ben, hogy az Alföldet és a Kár­pátokat összekötő kereskedelmi útvonal érintette, ez adta nyi­tottságát. A zömében szegény­sorú, béresként vagy cselédként dolgozó emberek nem ismertek lehetetlent, iparkodók, szorgosak voltak, keményen dolgoztak. A jeles napok szokásait leszá­mítva a hagyományok kissé hát­térbe szorultak. Már csak emlék a tönkős kapu, melynek fő dar­abja a gyökérzettel rendelkező tölgyfa törzse volt — vízszinte­sen — erre erősítették rá a töb­bi részét. Mivel a kapu befelé nyílt, a tönkős (tőkés, gyökeres) része a járdára lógott, s bizony az alkonyaikor arra járó figyel­metlenek gyakran nekimentek. Érdekes volt a régiek temetke­zési szokása is. A bárkás teme­tés azt jelentette, hogy a kopor­sót egy attól nagyobb ládába tet­ték, úgy engedték le a sírba. A padmalyos temetéskor a kopor­sót letették a sírba, fölé két rudat tettek, arra rá deszkákat, s csak ezután hántolták el. Mindkét esetben a halott iránti tiszteletet, s talán a túlvilági életbe vetett hitet fejezték ki, hogy a koporsót ne nyomja össze a körülötte lévő, vagy rázúduló föld. Érdekes módon — bár talán nem véletlen... — a jelenről Margit néni nem szívesen be­szélt. Bár bízik abban, hogy a közelmúlt viharainak hullámai lassan elcsendesednek, szomo­rúsággal tölti el a tapasztalható lelki-szellemi-ne veltetési hanyat­lás. Bizonytalan érzésekkel vár­ja, vajon mire vezet a napjaink­ban érezhető kapkodás. Kétsé­gei vannak, kedvező döntés születik-e a helytörténeti gyűjte­mény sorsáról, a kultúrház pi- őiny szobájából méltó helyre köl­tözik-e. Régi vágya teljesülne, ha megkapnák e célra a régi is­kola két termét! * * * Mindig szívesen hallgatom az idős emberek élményeit, tapasz­talatait. így voltam ezzel akkor is, amikor Szilágyi Zsigmonddal és feleségével beszélgettünk. Zsiga bácsi napszámos volt, ku- bikolni járt, „részibe” aratott, a cséplőgép mellett dolgozott. Úgy emlékeznek, nem voltak akkori­ban rosszkedvű emberek a falu­beliek, vidámabb, barátságosabb volt az élet, összetartottak. Nem úgy, mint ma — jegyezték meg — amikor egy kanál vízben megfojtanák egymást egyesek. Bár, másokhoz hasonlóan, ők sem szívesen léptek be a téesz- be, ma úgy látják, a kezdeti ne­hézségek után jó lett a szövetke­zet, s az most is. Aki dolgozott, megtalálta számítását. A nagy árvizet ma sem felejtik. Pünkösd szombatja volt, már hajnali négykor hozzákezdtek az ünnepi készülődéshez. A meg­áradt folyókat a környékbeliek, s katonák vigyázták. A fiuk haza­ment szólni, hogy már a temp­lomkertben áll a víz, menjenek biztosabb helyre. Az apa nem ment, nem hagyta el portáját. Lánya, s felesége viszont épp­hogy elérte az utolsó kocsit, mely Tiszakóródra menekítette őket. Négy nap múlva tértek haza, de az utat még akkor sem * * * Körösi Miklósné, a polgármes­ter asszony tíz éven át volt ta­nácselnök, a helybeliek túlnyomó többsége ismét bizalmat szava­zott neki. — Egy ember életében talán hosszú idő egy évtized, a közsé­gében kevésbé, különösen, ha arra gondolok, mi mindent sze­rettünk volna elérni. Örülök, hogy bíznak bennem az embe­rek, de megválasztásomkor egyik szemem nevetett, a másik sírt. Szomorúsággal töltött el, hogy sokszor olyan dolgokat kér­tek tőlem számon, amelyekről nem tehetek. S nem mindig kön­nyű megmagyarázni, megértetni, mit miért teszünk, s mi az, ami nem rajtunk múlik, — mondta. Szólt arról is, hogy a társköz­ségek — Penyige, Kömörő és Mánd — a tervek szerint közös közjegyzőséget hoznak A jövőre vonatkozó elképzelé­sek megvalósítása, sikere nagy­részt a rendelkezésre álló pénz mennyiségétől függ. Ezen múlik, sikerül-e Penyige útjait, járdáit rendbe tenni. Meg kell oldani az idősek ebédellátását is, valamint biztosítani az intézmények meg­felelő szintű, sőt javuló működé­sét. ígérni jelenleg azt tudja, hogy tisztességgel, becsülettel fogja szolgálni a település ügyét. Nem tehet felelőtlen kijelentése­ket azért sem, mert még az Or­szággyűlés nem alkotta meg a jövőt alapvetően meghatározó és befolyásoló törvényeket. Abban bízik, teljesül az önkor­mányzati testületet köszöntő kis­diákok óhaja, akik strófába szed­ve mondták el' reményeiket, kí­vánságaikat: fe azt szeretnék, hogy ....boldogan és békében éljenek.” Kováts Dénes H ajlott hátú öreg néne bon­togatja zsebkendője bugyrába rejtett filléreit. Vajon elég lesz-e a fél li­ter tejre, három kiflire? Nem kell-e megszégye- nülten elkullogni a bámészkodók sorfala előtt, míg a helyére teszi a megfizethe­tetlent? Ugye, voltunk már kéretlen ta­núi valamennyien hasonló jelenetnek? Rossz érzés kerít hatalmába, hisz nem a kétdecis konyakra kuporgatta a forin­tokat az öregasszony. Vajon beszerez­te-e már a téli tüzelőt? Megmagyarázhatatlan bizonytalan­ság kúszik fel a mélyből. Olyasmi, amire csak a szépirodalomban találtunk eddig példát. Végiggürcöltek egy életet, útnak indítottak egy fészekalja gyereket, nyu­godtan nézhettek a tükörbe, s most, amikor élvezniük kellene munkájuk gyü­mölcsét, összeszoruló szívvel lesik a díjbeszedőt, napjában tízszer is kinéz­nek a kapuba, hátha jön a pénzes pos­tás. Elfogyott a szűkösebb napokra gon­dosan félretett tartalék, már csak annyi jut, amit hónapról hónapra küld a nyug­díjintézet. De az árak üstökössebesség­gel száguldanak. Egy ideig még bízik a takarékosságban, később beismeri, képtelen őrizni a látszatot. Előbb a napi kávéadagot felezi meg, vaj helyett mar­garint ken a kenyérre, lesi a kedvezmé­nyes vásárokat, akciókat, áruház he­lyett inkább a piacon szerzi be a holmit — ott még lehet alkudni. Két, két és félmillió honfitársunk sor­sa ez? Minden negyedik vagy minden ötödik hazánkfiáé? Sajnos, mire e sorok megjelennek, újabb családok, csoportok csúsznak ebbe a keserves kategóriába. S úgy van ez, mint aki a gödörbe esett, önnön erejéből aligha kapaszkodik ki belőle. S neki magyaráznak a politikusok a képernyőn, a rádióban? Ót, a tömeg tagját akarják maguk mellé állítani. Mi végre? Hisz a legtöbb ugyanazzal jön elő. Szociális biztonságot, munkát, tisz­tességes megélhetést, demokratikus közéletet, szabadságot kínálnak. Szép ez mind, csak azt látjuk, egyre keve­sebb valósul meg belőlük. Valóságunk közelképben Az egyén rendszerváltása Tételezzünk fel egy paradicsomi álla­potot, amelyben minden kívánság meg- hallgattatik és teljesítetik. Ha a mosta­nában vázolt pártprogramok mindegyike életre kelne, ismét csak egy homogén társadalom polgárainak érezhetnénk magunkat. Aki figyelmesen nézte az in- formációözönből kihallható megnyilat­kozásokat, rájön; számtalan hasonló­ságból gyúrták saját képükre mondan­dójukat a politika színpadára lépett közszereplők. Ha nem nézem, melyik párt emblémáját viseli a frissiben ké­szült dokumentum, nagyon valószínű, hogy elhibáznám, kinek tulajdonítsam. Felerősödtek a szónoklatok. Sajnos, önálló gondolat helyett még gyakorta hallani a másik fél minősítését. Tény, sokkal könnyebb azt mondani, miért rossz a partner elgondolása, mint azt, hogy mit kellene tenni szerintem ehe­lyett. Kinek higgyek? Eltöprengünk ezen nap mint nap. Hiszen észre, logikára, jó érzésre hivatkoznak a szónoklatok mesterei, s kétségtelen, valamennyi megnyilatkozásban felfedezhetjük az okfejtés helyességét. Viszont öszszes- ségében, ha minden program ennyire egyértelmű, nyílt és világos, akkor az összképben mégis hiba lesz. Vagy kár osztódással szaporodni a pártoknak, pártocskáknak, irányzatoknak, vagy pedig mégis sántít valahol a logika. Etetnek ismét — fogalmazza meg magának sok ember a végkövetkezte­tést. S ha cslódik, és nem látja a szép szavak után az eredményt hozó tette­ket, megkeseredik. S a nihil, a semmit nem akarás, a változástól való rettegés még rosszabb tanácsadó. Súg például olyat a polgárnak, hogy úgyse változik körülötted semmi, nem függ az akara­todtól semmi, hiába iparkodsz. Ebből levonta a konklúziót a polgár és távollé­tével tüntetett a választáson. Mondhat­ták neki, hogy másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre, csak ő járuljon az urnákhoz... A mindennapi betevő falatért inasza- kadtáig gürcöl, spórolni, ha tudna, sem merne, mert az infláció megenné a szá­jától elvont étel árát. S von párhuzamot az embertelenül dráguló megélhetés és a politika között. Azt nem látja, hisz fehéren-feketón nem bizonyítják be neki: az állami költségvetés hiánya ki­sebb, mint volt. Csak azt hallja a hír­közlő szervek műsoraiból: évekkel ez­előtt is hamis adatokat vitt a pénzügyi tárca a képviselők elé, s már a rend­szerváltás javában zajlott, amikor senki nem mondta meg kerek-perec a nyilvá­nosságnak, hogy áll az ország szénája. Azt viszont látja, hogy az új hatalom prominens képviselői körberöpködik a földet, s akitől lehet, újabb kölcsönöket kéregéinek. Közben a bankszakma je­les képviselőivel — akik az Első Ma­gyar Alap nevében egyenesen Ameriká­ból jöttek hozzánk — a Magyar Nem­zeti Bank vezetői az agyonülésezett idő miatt képtelenek fél órát szakítani a tár­gyalásra. Nem véletlen, hogy a magyar származású Andrew Sarlós — aki va­laha Sarlós Andrást írt alá — nem minden él nélkül megjegyezte: a nem­zetközi pénzvilágnak nem okoz gondot, hogy Magyarország csak késve lépdel, hisz „a Magyar Nemzeti Bank ideális partner, fizeti az adósságot, újabb hitelt vesz fel és még többet fizet." Vajon hol lesznek a most hitelt kérő és kapó veze­tők, amikor nekünk, mindannyiunknak nyögni keil a kamatok kamatait is? Most is jön a pénz az országba, mint koráb­ban, legfeljebb a nyilvánosság is tudo­mást szerez a hitelfelvételekről. De hová költik ezeket a nekünk számítva nagy pénzeket? Mikor jut arra, hogy a kisembernek könnyebb legyen? Hogy ne haljon meg tíz évvel korábban, mint a szomszédos Ausztriában élő társai? Mikor jutunk el odáig, hogy ne kelljen a hónap végén rettegéssel gondolni egy nem várt kiadásra? Akarva-akaratlanul az új hatalom számlájára írja az ember a mind torok­szorítóbb élményeket. Már nem bán­juk a nemzetközi segélyt, elfogadjuk a gyógyszert, az egészségügyi berende­zést, virágzanak a bálabutikok, lassan nem süti le szemérmesen a tekintetét a segélyre szoruló. A fővárosban még ódzkodnak a hivatalok az ingyenkonyha ellen, de bizonyára hosszú sor kígyóz­na előtte nálunk is. Itt, ahol nyolc órai munkával felét keresheti a munkás, mint Pesten a munkanélküli segélyezett, kü­lönösen érzékenyen reagálunk a társa­dalmi és egyéni segítség módozataira. Feje tetejére állított világ az, ha az életerős, egészséges ember alig várja a nyugdíjazását. Pár éve esze ágába se jutott, hogy számolja, hányat kell még aludnia a rettegett napig, most meg azt lesi, már nem kell szembenéznie egy idegtépő választással, amelyből való­színűleg vesztesként hagyná el a tere­pet. Rendszerváltás. Kihalljuk a szóból, hogy recseg-ropog egy évtizedeken át építgetett hatalmi struktúra, nem kell, ami volt, jöjjön helyette valami más. Hogy milyen? Ezt a legtöbben legfeljebb könyvekből vagy a politikai szólamokból sejtjük, mivel a derékhad a „szocializ­mus” emlőin nevelkedett. Vizsgát tet­tünk a tudományosnak kikiáltott változa­tából, elhittük; ez a létező világok leg­jobbika. Nyugaton mást láttunk? Jobban élnek, gazdagabbak, könnyebbek a mindennapjaik? Nem idegeskednek? Ugyan, meggyőztük magunkat: ideoló­giánk utcahosszal lekörözi a kapitaliz­must igazgató eszméket. Behozzuk, le­hagyjuk — ugye, emlékszünk még a pattogó jelszavakra? S most fájdalma­san ébredünk, hogy talán soha nem hozzuk be a különbséget, olyan roham­léptekben távolodunk egymástól, véli a túrista. A politikus hirdeti, a közgazdász szá­molja: megindult a közeledés. Amit az átlagember lát: látványosan hátat fordí­tunk egykor testvérnek titulált államok­nak, jó, ha nem haragítjuk magunkra őket valami sértéssel. Törleszkedünk a nyugathoz, s gondolom, ott úgy néznek ránk, mint a szegény rokonra a fényes bálon. Jut nekik morzsa, ha nem kapnak hajba az asztalról lesöpört ételmaradé­kon. Bosszút lihegünk itthon és ahol a hangunkra még figyelnek. Kell a felelő­söket keresni, ezt a közvélemény nyo­mása indokolja a leginkább. De ki hinné: úgy kell kutatni a „bűnösök” után, hogy mindegy, mit és hogy csinált az elmúlt rendszerben, biztosan vétkezett. Ak­kor kínpadra vonhatjuk a gyárigazgatót, mert rosszul eladható terméket gyártott, a tanárt, mert hamisat tanított, a köz­gazdászt, mert nem jól számította ki a jövőt, a hivatalnokot, mert lélektelenül intézte az ügyeket? Meddig menjünk vissza? Kire terjesszük ki a bűnöskere­sést? A nyugodt erő nyugtalan­kodhat: hisz a mindená­ron való vezetőcserére sok közösség nemet mondott. Annak rendje- módja szerint demokra­tikusan szavazott bizalmat — a régi embernek. Vajon miért? Kényelemsze­retetből? Vagy mert az illetőt — erény­eivel és hibáival együtt — ismerte? Vagy mert nem hiszi el, hogy egysége­sen minden vezetőt hibáztatni lehet je­lenlegi helyzetünkért? Az egyén rendszerváltása akkor lesz teljes, ha a kirakójáték kockái a helyük­re kerülnek, s nem kell attól tartani: egy kiugró elem miatt kártyavárként omlik össze a jó szándékból, tudásból, szol­gálatból gyúrt társadalmi-hatalmi formá­ció. Tóth Kornélia II Kelet­, , Magyarország

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents