Kelet-Magyarország, 1990. október (50. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-21 / 248. szám
1990. október 21. || Kelet a maprorszag HÉTVÉGI MELLÉKLETE _________________________________________________9 mm Veres Péter beszél a Petőfi szobornál mmm^mmKmm^mmmmmmsmmmmmmmmmmmm fekete tulipán — Második osztályos általános iskolás lehettem, mikor elolvastuk a Fekete tulipánt... Tudja, az egyik szereplőt a könyvben is kivégzik. így akasztották az Erzsiké apját is, mondta az egyik társam, s otthon megkérdeztem: valóban így történt? — (gy történt — bólint Szilágyi Lászlóné. A mai napig sem tudom, hogy miért, de mindig húz- tam-halasztottam azt a napot, amikor elmondom nekik az apjuk történetét. Az anyai ösztönöm azt súgta: nem szabad megbolygatni az ő gyermeki világukat. Éljék minél tovább a gondtalan életüket, megerősödvén hátha kisebb lesz a sokk, mely elkerülhetetlenül, érni fogja őket. — Miből éltek? — A kivégzés után öt évig nem kaptam sehol munkát. A háziipari szövetkezet bedolgozója voltam, két- háromszáz forintot tudtam havonta összekaparni. A szüleim segítettek. Apámat ku- láknak minősítették, elüldözték a falujából, beköltöztek Nyíregyházára. Hatvan éves volt már szegény, mikor munkába állt a városban. Éjjeliőr lett. így éltünk együtt. Aztán én nagy nehezen elhelyezkedtem a gumigyárban, s akkortól fokozatosan javult az életünk. Kint kotyog a kávéfőző, pár pillanatra egyedül maradok. A képeket nézem a falakon. Békés faluvég... delelő csorda... valami megfoghatatlan nyugalom árad mindegyik vászonról. Vajon mi járhatott a fejében annak, aki a falra akasztotta őket...? Milyen furcsa az élet, tűnődöm. Szilágyi László kisebbik lánya történelem szakot végzett a nyíregyházi főiskolán, és történelmet tanít már másfél évtizede. Vajon hogyan vélekedik ő 1956-ról... s édesapjáról? — Tudom, ez az a válasz, amit sokan nehezen értenek majd meg. Nézze, mi a nővéremmel együtt, mint szinte bármelyik kortársam, lelkes úttörők, kiszesek voltunk, s döbbenetes is, de igaz, én például sokáig elhittem az apánk bűnösségét. Azt hittük: a könyvek nem hazudnak... S azokban mit lehetett olvasni ötvenhatról...? Ismertük persze a családi változatot is, dehát tudja, milyen a fiatal... Amit az idegenek, meg a könyvek mondanak, abban jobban hisz... Az igazságot megismerve természetesen bennünk is fellobbant a düh, de felnővén meggyőződtünk anyánk döntésének a helyességéről: Elég volt egy családban egy áldozat. Pontosabban kettő, mert apánk halálával az ő élete is tönkrement. De a lányainak élni kell. S a majdani unokáinak. zilágyi Lászlóné most a kisebbik S lányával, s annak a családjával él egy fedél alatt. Halottak napján, mint az elmúlt negyedszázadban SKBBXflH mindig, megint kimennek a temetőbe, s körbeállják Szilágyi László sírját. De most gyertyát is gyújtanak. A család csak a kivégzés után hat évvel tudta meg, hová is hántolták el a kivégzetteket. Egy temetői szolga súgta meg nekik. A sírt még később sem merték gyomlálni, hisz azzal elárulták volna azt a temetőőrt, aki nem szolgált rá erre. Ha eljött a halottak napja, csak titokban mertek egy-egy szál virággot tenni a hozzátartozójuk sírjára. De akkor is a szomszédban álltak, s gyertyát nem gyújtottak. Nehogy szemet szúrjon valakinek.... Most gyertyát gyújtanak. Nem kell félniük .... Balogh Géza A Magyar Rádió megrongálódott épülete a forradalom első napjaiban A ledöntött Sztálin szobor a körút és a Rákóczi út kereszteződésében Szokolay történelmi imádsága Október 23-án a televízió és a rádió nyilvánossága előtt hangzik fel a Magyar Állami Operaházban egy orátórium: Szokolay Sándor Magyar Zsoltára. Nem véletlen a dátum, nem szándék nélküli a cím, s nem előzmény nélküli a mű Szokolay életművében. ,,1956. október 23-át, mint történelmünk egyik legnagyobb összegyülemlő fájdalmának kifa- kadását életem alapélményeként őrzöm” — írja a zeneszerző. Ettől az élménytől ihletetten született annak idején, 1957-58- ban a Tűz Márciusa című opu- sza Ady Endre versére. Az „áthallást” észrevették, s akkoriban próbálták is Szokolayra rábizonyítani, csak Ady klasszi- kussága mentette meg őt és a művet is. Szokolay nem volt aktív harcosa a forradalomnak, „nyugtalan diákként érdeklődtem az események iránt” — mondja magáról. Elkötelezettségéről, az életét alapvetően befolyásoló, meghatározó tényről így vall egy interjúban: „1956 történelmi pillanatai alapélményeimmé váltak és enélkül soha nem lettem volna operaszerző. A nagy drámai nyugtalanság, az emberek jobbítási szándéka, a közérdekűség annyira átjárt, hogy a kantáták, az oratóriumok, majd az operák felé indított el... Úgy éreztem, hogy egyszer eljön az ideje egy olyan történelmi kifakadás zenei megfogalmazásának, mint amilyen 1956 volt.” És amikor eljött az idő, Szokolay nem késlekedett. Ám mégsem saját élményeiről vagy a konkrét történelemről írt zenét. Nem 1956. október 23-át fogalmazta hangokká. Azt tartja, ehhez még túl közeli az idő, kell egy kis távolodás, történelmi tér, hogy egyetemesen lehessen szólni róla. És akkor Domokos Péter Pálnak, szívbéli jó barátjának késztetésére kezébe vette Dsida Jenőnek a húszas években írt Psalmus Hungaricus című versciklusát. A költemény hazaszeretetei sugalló szelleme, nemzeti, költői leikiismeretfurdalást közvetítő hangja pontosan rímelt Szokolay érzéseivel. Évekig foglalkozott a monumentális verssel, amelynek minden sora „újraélhető aktualitássál bír”, míg 1990 nyarán elkészült a zenemű. Zenei megfogalmazásban a négytételes kantátasjzerű formát választotta a szerző, visszatérő verszsoltár refrénnel; — .„Népem te szent, te kárhozott, te drága!” — azzal a céllal, hogy a négy tétel ellenére egy közös, nagy forma rajzolódjék ki. A részleteket így magyarázza Szokolay: „A darab szólistái közül a tenorszóló magát a Költőt személyesíti meg. Az altszóló az ifjúságot féltő Anyát. A bariton-basszus duett pedig a harcos hősöket. A darab első tétele „A lelkiismeret hangján”, a költőben felébredő bűntudatot énekli meg a megfeledkezett hazaszeretetről. A második tétel „Történelmünk régmúlt harigján” ezeréves szenvedéseinkről énekel. A harmadik tétel „A közelmúlt hangján” elmúlt évtizedeinket idézi fel, mulasztásainkat, romlásainkat. A befejező tétel „A jövő hangján” a mű teljes apparátusát vonultatja fel, szólókvintettet, . nagyvárosoknak A nincs középpontjuk. J \ Főképp azoknak / \nincs, melyek több "településből forrtak össze. Talán mindegyik őriz valamit a régi hangulatából. Jó ha őriz, mert olykor éppen az egyéniségéről mondott le a sok egykori település, mely nagyvárossá forrt össze. Buda valaha csak a Várhegyet, és annak tövében, a Duna- parton elterülő települést jelentette. Budafok, Szentlőrinc (a pálosok kolostorával), Budakeszi, Hidegkút, Remete, Háros, Kovácsi, Sasad kívül estek, részben ma is kívül esnek a városon. A mai szemmel nézve igencsak apró települést fal kerítette be, melynek nyomai a Széna téren ma is láthatók. A tér tehát az egykori város határán feküdt. Neve pedig arra utal, hogy itt piac, szénapiac működött. Szerencse, hogy a szép név megmaradt, mert ebben a városban az utcák és terek igen gyakran váltottak nevet, a történelem szeszélye szerint. A tér mára elvesztette határ jellegét. Belül került a nagyvároson. A fal maradványai — rajtuk az emléktábla — csak emlékeztetni tudnak egykori határhelyzetére. Hogy nyugatról, a környező apró települések felől, ide futottak be a kereskedelmi utak, s aztán itt, a város peremén zajlott az áruk csereberéje. A tér nyírott füvén ma szerény emlékkő áll. Körülötte hét kopjafa. A kövön felirat: 1956. És körben friss és fonnyadó virágcsokrok. Elhamvadt és hunyorgó mécsesek. Gyertyák. Négy évtizedre visszanyúló emlékeim vannak a környékről. Főképp a Mártírok útjáról (egykor: Margit körút), mely innen kanyarog a Margit-hídig. A Rózsadomb oldalában, az Eszter (ma Sólyom László) utcában laktunk. Innen jártam iskolába, meg Szepesi Attila: a Mártírok útjai ferences templomba. Egyszer, ha jól emlékszem, 1950 szigorú telén hazafelé tartottunk szüleimmel Pestről Budára. Esteledett. A hídon megpillantottunk egy férfit, aki a korlátba kívülről kapaszkodott, és nézett le a zajló jégtáblákra. Apám odaugrott, megragadta a középkorú ismeretlent, és leszedte a karfáról. Feltűnt a férfi rongyos öltözete, soványsága. Nem ellenkezett. Apám erősen fogta. Láttam, ahogy a sovány ember vacog, és szeméből könnyek csorognak. Apám úgy vezette maga előtt, mint egy engedelmes, akarata-vesztett gyereket. Halványan emlékszem még a hírhedt Balogh páterre is, aki itt lakott valahol a környéken. Gyakran feltűnt jól ápolt, pöfeteg alakja. Ő az a pap, akire az egyház csak pironkodva, szemlesütve emlékezhet vissza, mert jelképe volt a Rákosinak behódoló, szervilis egyháziaknak. A Mártírok útja oldalában, a Széna tér sarkán állt még a hírhedt Margit körúti fegyház. Nagybátyám is megfordult itt, Rákosiék, az ÁVÓ vendégszeretetét élvezve. Szabadulása után sokat mesélt a bent töltött esztendőkről: hogyan vallatták kurtavasra függesztve, hideg vízzel locsolva, éji álmából rendszeresen felriasztva. Hogyan építették be közéjük a besúgókat, s milyen — az utolsó cigarettacsikket is elosztó — szolidaritás élt a sokfelől verbuválódott, sokféle arcú fegyenc között. Sosem lepett meg, hogy épp itt, a Széna téren verbuválódott 1956 októberében a szabadság- harcosok egyik legjelentősebb egysége. A tér — rejtetten tovább élő határhelyzeténél fogva —, meg az itt komorodó börtönépület nyomasztó hangulata miatt is, valósággal felkínálhatta magát a harcolók csapatának. Ide futnak össze a környék útjai. gyerekkart, vegyes kart. A jövő egyetlen megoldása az egymás felé fordulás1 lehet.” Talán legjobban a vers e sorai summázzák ezt a gondolatot: Székelyek, ott a bércek sziklamellén, /üljetek mellém!/ Magyarok, ott ja Tisza partján, / magyarok, ott a Duna partján/, magyarok, ott a tót hegyek közt / s a bácskai: szőlőhegyek közt/, üljetek mellém. /Magyarok Afrikában, Ázsiában/, Párizsban vagy Amerikában, /üljetek mellém!/ Ti ezután születők, s ti porlócsontú ősök, /ti réghalott regősök, ti vértanuk, hősök/, üljetek mellém!- Azt hiszem, fájdalmas múltunk, nehéz jelenünk után az egymásra találás e reményével szabad csak a jövő felé néznünk. — suijnmázza a szerző. ' *■ Szokolay i új művét Géczy Olgának ajánlotta, aki az ősbemutatón vezényli a Magyar Zsoltárt. Érdemes idéznünk a mű lényegéről szdlva Géczy Olgának, a Svájcban élő karmesternek a szavait: „Az egész magyar lét benne él ebben a műben, a hallatlan, mérhetetlen szenvedés, amit megélt egyén és az egész nemzet évszázadok során. A négy tételben az érzelmi kibontakozás egyre nő. Ahogyan egész halkan elkezdődik az oratórium, szinte a semmiből, aztán folytatódik a tenorszólóval. Az első tétel zenei anyagából bontakozik ki az egész mű. Különleges a darab lezárásai, ahogyan a legkülönfélébb zenei szférákat ötvözi. A befejezésijén, a Jeruzsálem szót az Ámennel kapcsolja ösz-- sze, bensőséges hangulatú imavégként. Átlényegült, elmélyült, ihletett mű a Magyar Zsoltár.” (k. m.) Pest, a Várhegy, meg a külső település felől. Láttam egy filmet, már jóval később, a Széna téri felkelőkről. Pontosabban szólva: néhány töredék filmkockát. Ami az akkori kusza napokból s a kezdetleges filmfelvevők jóvoltából fenn tudott maradni. A felkelők parancsnokát, a legendás hírű Szabó bácsit mutatja, ahogy beszél — a szavait nem érteni —, ahogy a fegyverét megcsókolja, és társaira néz. Szakadt, sovány emberek veszik körül a parancsnokot, akit a bukás után hamarosan kivégeztek. Ha ezt a kifejezést: „népi hős”, gyerekkoromban az iskolában kimondták, mindig valami borongós köd ereszkedett ránk. Távoli, értelmetlen. Neveket mondtak: Bugyonnij, Csapajev, Oleg Kosevoj. Hallgattuk, és ha kellett, kimondtuk őket, de nem volt közük a valósághoz. A valóság egyszerű. Néhány rongyos férfi emléke. Néhány virágcsokor a fűben. Néhány lobogó gyertya, és hét kopjafa. És akkor is így van, ha nekem, a katolikusnak, a kopjafa kezdetben idegen [jelkép volt. Szinte érthetetlen. (Meg kellett tanulnom, mi az. Ahogy a megtartó zsoltárokat is(. A nagyvárosoknak nincs középpontjuk. Öe kell néhány hely, ahová az ember szívesen visz- szajár. Néhány hely, ami nem attól' lesz foijitos, hogy valamilyen közlekedési vagy egyéb csomópontra esik. Az ember elindul sétálni, nincs különösebb célja, és egyszerre észreveszi, hogy ott áll a Széna téri kopjafák előtt. Egy pillanatra megáll, elnézi a hunyorgó gyertyákat, és visszaemlékezik a hídon vacogó öngyilkosjelöljtre, és visszaemlékezik Szabó bácsira, akinek elszánt arca olyannyira különbözik a másik férfiétől, mégis összemosódik veleí p / i_^*l • p ✓ -j
