Kelet-Magyarország, 1990. október (50. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-21 / 248. szám
8 ^bhbbhhhhhhhhhh^ l| KeletA Wagyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE 1990. október 21. r me ha'.* hivatalos állami ■ jiorir.Tep október 23. V; Övezze tisztelet ezen | a napon 1956 veteránjait, akik szónoklataikban, beszédeikben egy ideje igen akkurátusán végigmondják a mondatokat kissé elnehezítő, hosszú formulát, „az 1956-os forradalom és szabadságharc”. Ezt igyekeznek elfogadatatni és belesulykolni a közvéleménybe, ami nemcsak azért szükséges, mert évtizedekéig az „ellenforradalom” megnevezést tömködték a fejekbe, s az idegekbe, hanem azért is, mert 1956 régen volt, azóta nemzedékek nőttek fel, akiknek el kell mondani, mi történt akkor, hiszen nem lehettek sem részesek, sem tanúk. 1956 egykori cselekvő résztvevői viszont immár — ne féljünk kimondani — veterán korúak, s olykor bizony az ifjak szemében veteránként is visekednek. Az emberek többségének viszont elege van a veteránokból. A mai negyven és ötven év közöttiek (akik már igazán nem mondhatók fiataloknak) nincsenek saját, felnőtt emlékei a forradalomról, de vannak április 4. s november 7. megünnepléséről, s ezért meglehetősen visszatetsző számukra a némelyek részéről manapság erőltetett 56-os forradalmi romantika, s kiváltképp a hőscsinálás, amely liturgiáját tekintve alig különbözik az általános iskolákba, gimnáziumokba meghívott kommunista veteránok erőltetett és hamis romantikájától, hős- és mártírkultuszától. Jó lenne elkerülni, hogy a tiszteletreméltó 56-osok magukat ünnepelhessék, könnyen kiürülő hőskultuszba merevítsék az új nemzeti ünnepet; ezzel legyenek tele az újságok. A magyar történelem, a magyar nemzet ünnepe október 23. a nemzet „szent akaratáé”,kevésbé az egyeseké, akik azt — noha hősiesen, bátran, a mártírhalált is vállalva — képviselték. Célszerű lenne figyelni arra, hogy a veteránok, akik közül ma sokan vezetői az országnak, a pártoknak, hesse- gessék el maguktól annak még a gondolatát is, hogy az utánuk következő nemzedékek csupáncsak a „hétköznapok forradalmáraiként”, vagyis a munkahelyeken végzett jó munkájukkal járuljanak hozzá Magyarország jelenlegi újjáépítéséhez ( amiként ezt az MSZMP ideológiai hivatalnokai kidolgozták a 70-es években). Szívet melengető, hogy október 23. idén először végre hivatalos ünnep, de baj lenne, ha a melengető érzés csak a veteránok keblét hevítené újabb tettekre, s a fiatalabbak, főleg a valóban fiatalok, pusztán megértő közönséggé degradálódnának. Ök saját jövőjük forradalmi tempójú átalakításának lehetőségét kellene hogy lássák, érezzék október 23. ünnepében. Valamelyest látják, láthatják is, hiszen egyelőre kevéssé elemzett, de óriási jelentőségű tény, hogy jelenleg-talán az egész világon egyedülállóan — Magyarországon szerveződött parlamenti pártba — mégpedig növekvő erejű pártba — az ifjúság. Az az ifjúság, amely tiszteli 56-ot és az 56-osokat, de tiszteli 1989-90-et is. Sajnos, akadnak jelek arra, hogy az 56 tűzkeresztségén átesettek mintha leintenék a fiatalabbakat: „Csiba tel”, hiszen oly sokáig vártak a megérdemelt tisztességre, miért, hogy máris mások, tejfölösszájúak tolakodnak eléjük? És igencsak gyanakvóan, értetlenül hallgatják, ha a tűzkeresztségük élményével, hitelével, romantikájával, igazával a fiatalok a tudásuk, fiatalságuk, jövőjük élményét, hitelét, romantikáját, igazát állítják szembe: a világlátottságot, a nyelvtudást, a komputerek játszi könnyedségű kezelését, az európai országutak stopposainak „forradalmi” tapasztalatait, a könnyű és őszinte barátkozásra való képességet, no meg azt a pőre tényt, hogy ők laknak tovább ebben az októberi hazában. Október veteránjai! Tegyétek október 23. ünnepét a fiatalokévá, és akkor nem csak most lesz — amikor először jelzi a naptár ban piros betű — október 23. méltó napja a nemzetnek, hanem — titeket is túlélve — mindörökké. Gulay István Böröndi Lajos: Tél van Sárándi József: A hóhérok segédeinek lelőtt madár zuhanása arcot torzító éles sikoly tél van kívül belül és nincs megváltás vergődünk tovább szív-jégtorlaszokon Ami az életben fontos, nem jár győzelemmel. Milyen „szerencse" hogy nemcsak a dac éltet (mártírok erénye) A Bizonyosság az írástudók bosszúálló csalfa angyala azt sugallja: holtunkkal éljük túl kegyes pribékjeinket (Leányvár, 1983.) Pákolitz István: Deák Mór: Visszatérés A haláltól féltem, hát megkövettem, fölajánlottam neki magamat, csuklómmal istenemmé avattam, áldozópap és emberáldozat, szűkölve egymást űzte bennem, távolabb, egyre távolabb, szememet szúrta, föláztatta lehúnyt szemhéjam alatt, távolabb, egyre távolabb, amíg már semmi sem marad, s forogva sincsen visszatérés, nincsen, hiába, hogy vagyok, nő a szakállam, de halott szakálla nő, és tükörkép és árnyék nélküli nappalok morzsolnak éber éjszakákat, ha fekszem, ülnek, ha ülök, állnak, távolabb, egyre távolabb, köröm nő, tépi arcomat, szeretném végre kibeszélni, jaj, nem szabadna, nem szabad, keresem hozzá a derűt, hogy én is megpróbáltam élni, és énnekem se sikerült. Egérszürke Tekintetében búvá félelem, mintha elnézést kérne, félszegen szorong, hogy élni mer —föl-fölriad kisgyerekként, ki újólag kikap, holott nincs semmi csíny a lajstromán- s akármit mondhat Biblia, Korán, zsebünkben ki-s kinyílik a bicsak: nem lázad egérszürke, monoton sorsa ellen, és mindent úgy fogad, ahogy van; nem él a fogért fogatszokással ;el-elköny vei pár pofont előlegként — nyugtathatná a hit, de pirosbetüs ünnepnapjai jöttén is hétköznapjain borong. (1985) Pesti utcakép új címeres harckocsival fi;. Az 1956-os mosonmagyaróvári véres tragédiáról, az október 26-i sortüz előtti és utáni időkről kilenc fénykép került elő Szombathelyen. A képek készítője nem fedte fel a személyazonosságát. Ez a mosonmagyaróvári kép a sortüz előtti felvonuláson készült. ^mtm s Árulkodott a mm zon a harminckét évvel ezelőtti A ) májusi hajnalon feszült csend pite | meg a nyíregyházi börtönt. Éjfél • előtt néhány perccel egy rabszállí- 1 tó kocsi érkezett, a foglyok már tudták: „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés” két nyíregyházi vádlottját, a debreceni katonai bíróság által halálraítélt Szilágyi Lászlót és Tomasovszky Andrást hozták meg a fővárosból, hogy az ítéletet itt, a vársoban hajtsák végre. S azon a májusi hajnalon bevégeztetett.... Most itt ülök az Arany János út egyik harmadik emeleti lakásában. Velem szemben Szilágyi László legközelebbi hozzátartozói: felesége és a két lánya. Zavart csönd. Egyikőnk sem tudja, miképpen is kezdjük ezt a beszélgetést. A krónikás még sohasem találkozott egy megkínzott, halálraítélt, kivégzett férfi szeretteivel, s nem tudhatja, mi lesz az a szó, amelyikkel akaratlanul bár, de megsértheti őket. A feleség,Szilágyi Lászlóné próbálja oldani a helyzetet.- Csak kérdezzen nyugodtan. Nekünk már nincs titkolnivalónk...- Mi volt a legnehezebb? Hosszú töprengés után hangzik a válasz:- Megvédeni a két lányunkat...Felnevelni úgy őket, hogy elhiggyék, az édesapjuk nem volt gazember... Felnevelni úgy őket, hogy ennek az ismeretnek a birtokában ne öntse el őket a vak düh, a bosszúállás vágya. Mert különben a saját jövőjüket, s a majdani családjuk életét teszik tönkre. Hát ez volt a legnehezebb. Elhitetni velük az igazságot, s ép lélekben felnevelni őket. Itt ül a kanapén a két lány, Nóra és Erzsébet is. A gyógyszertári asszisztens, s a történelemének szakos tanár. Mindketten férjes asszonyok már, s eddig jobbára hallgattak. Arra kérnek most is, ha Istent ismerek, nehogy nemzeti hősökké igyekezzem emelni őket. Ugyanolyan normális, hétköznapi életet élők, mint bárki más, akivel az utcán találkozunk. — Tudjuk mi persze, hogy az embereknek, a különféle politikai kurzusoknak hősökre szükségük van, de ne bennünk keressék azokat. Ha már becsülni való magatartást tanúsító embert szeretnének látni, akkor édesanyánké az érdem. Aki úgy nevelt fel bennünket, hogy szinte semmiben sem szenvedtünk hiányt. Ne az a- nyagiakra gondoljon, hanem az érzelmi adományokra. Ha valaki megérdemli a tiszteletet, hát ő megérdemli... Gondoljon bele: két gyermekkel huszonhat évesen özvegyén maradni... ráadásul egy kivégzett férfi özvegyeként! Nem tudjuk, hogy mi kibírnánk-e... Hogy mennyien vészelték volna át ép lélekkel e három évtizedet. — Apjukról őriznek valamilyen emléket? A kisebbik lány akkor kétéves volt, így aztán legfeljebb egy-egy tudat alatt megmaradt arcképfoszlány emlékezteti csupán az apjára. Nóra viszont már négyéves volt, s emlékezik egy szörnyű éjszakára. — Valami vendégségben voltunk, hazajöttünk, lefeküdtünk, s iszonyatos dörömbölésre ébredtünk. Idegenek rontottak a házba, ordibáltak... mi a húgommal ültünk az ágyban, reszkettünk a félelemtől. Később mondták meg, akkor tartóztatták le az apámat. Ötvenhét februárjában. — Mikor tudták meg, hogy az apjukat kivégezték? íf ^któber veteránjai
