Kelet-Magyarország, 1990. október (50. évfolyam, 230-255. szám)

1990-10-21 / 248. szám

1990. október 21.

Másképpen lesz végre?

„Holdudvarban”

N

apjainkban — s talán még hosszabb időn át — gyakorta lesz téma szőkébb és tágabb körben, hogy ki, miként gazdagodott meg; egyik, vagy másik ember hogyan tudta a maga javára fordítani a pártállam nyújtotta előnyöket. Leggyakrabban persze az hangzik el, hogy aki közel állt a tűzhöz, az melegedett, s most tessék kiteríteni az asztalra mindazt , amit jogtalanul szerzett; ami a jó összeköttetések, a helyezkedés nyomán gyűlt a kis családi kasszába, s változott át kacsalábon forgó otthonná, ékszerekké, gondtalan éveket garantáló takarékbetétté. A társadalom igazságérzetével találkozik, hogy a jogtalanul — nem ritkán erkölcstelen módon — megszerzett javak eredetére valóban fény derüljön.

Elgondokodtató viszont az a közbevetés, amelyet mind gyakrabban hallani: s mi lesz azokkal, akik „holdudvarbeliek” voltak? A könnyebb megértés érdekében: mi lesz azokkal, akik nem viseltek ugyan állami vagy pártfunkciót, tehát de facto nem voltak a tűz közelében, de ott voltak mindig a „holdudvarban”, a háttérből igyekeztek messzemenően kedvébe járni egyik vagy másik befolyásos embernek, hogy aztán — szintén a háttérben — feltűnés nélkül bekaszírozzák szolgálataik ellenértékét. Hiszen, akik előszeretettel invitáltak könnyen csábíthatókat vadászatokra, hétvégi eszem-iszomokra, netán — hozzájárultak egy-kél elejtett vaddal, vagy eperfahordóban érlelt pálinkával, avagy búcsúzáskor a csomagtartóba csempésztek egy kis „útravalót”, azok sorra-rendre kopogtattak később egy soronkívüliségért, méltányos elbírálásért, aminek következtében anyagi helyzetük folyton-folyvást szilárdult. Az ilyen háttérben mozgó „holdbéliek” mára aztán minden lelkiismeretfurdalás nélkül legalizálták vagyonukat; őket nem illik elszámoltatni, ők nyugodtan élhetik napjaikat, befektethetnek, vállalkozhatnak, valutáz- hatnak, nyugati kocsikon szaladgálhatnak, náluk minden tiszta és erkölcsös.

Amikor az anyagiak eredetét jogosan firtatják különböző helyeken, jó volna, ha végre egységes lenne a megítélés. Hiszen nem is olyan lehetetlen új „holdudvarok” keletkezése, ahol nagy lesz a tolongás...

Dr. a falon?

A „középszer” taszította a szakadék szélére ezt az országot, elég volt belőle! — mondta szinte harsogva a társaság egyik tagja, aki képzettségét „rendes” egyetemen, nappali tagozaton szerezte. „Az elmúlt 30 évben itt is összemosódtak a dolgok, nem méltányolták a diploma értékét” — kesergett tovább, s — megtoldva az előbbi következtetést — éppen ideje, hogy ne dühöngjön tovább a dilettantizmus, hanem az „igazi” szakemberek vegyék kezükbe az irányítást.

Egy pillanatra sem lehet kételkedni benne, hogy a fenti szavak igazságtartalmat hordoznak. Hiszen a dolgok rendje szerint az egyetemen hasznosan eltöltött esztendők felvértezik a diplomást a társadalmi átlagtól lényegesen nagyobb teljesítmények elérésére, aminek az elismerésben is meg kell mutatkoznia. Ez az alapképlet, ami átlagban be is következik. (Más kérdés, hogy a példabeli háborgónak abban tökéletesen igaza van: az elmúlt évtizedekben a valóban tehetséges diplomások — értelmiségiek — messziről sem kapták meg azt az elismerést, amely megillette volna őket, munkájuk társadalmi hasznosságáért. Tökéletesen sikerült a „munkáspolitika” égisze alatt háttérbe taszítani, olykor megalázóan kevés juttatással honorálni azokat, akik pedig motorjai, élenjárói lehettek volna az anyagi javak bőségesebb megtermelésének, a termelés korszerűsítésének.) Mégis: nagy hibába esnénk akkor is, ha a teljesítmény nélkül csupán a diplomát honorálnánk. Hiszen —

nem csak az elmúlt évtizedekben, hanem azt megelőzően is — köztudottan akadtak olyanok, akik protekcióval (hogy azt ne mondjuk: pénzzel) jutottak a díszes oklevélhez. Tapasztalatainkból pedig jócskán hozhatnánk fel példákat, hogy a „csak üzemmérnökin” végzett szakember a gyakorlatban mennyivel al- kalmazkodóbb, talpraeset- tebb és hasznosabb munkát tud végezni egy vállalatnál, mint aki „rendes” tagozaton nyerte el a diplomát.

Miközben e sorokat írom, eszembe jut Amerikából gyakran hazatérő ismerősöm, aki szerszámkészítő az egyik autógyárban, amolyan művezetőféle. Munkaköréhez tartozik többek között: megvizsgálni a náluk munkára jelentkezőt, valóban ért-e a szakmához. Ő szokta mondani, neki nincs szüksége semmilyen papírra, ha kiad egy műveletet, öt perc múlva már látja is, hogy mit tud az illető... Persze ez meg a másik véglet, s van benne egy jó adag túlzás is.

M

ostanság és a jövőben főleg, amikor már egyáltalán nem ingyenes az oktatás, remélhetőleg felértékelődik a magas színvonalú ismeret, s nem az lesz a mérvadó, a minősitő bárkire, hogy „summa cum laude” avagy csak „rite” abszolválta-e a vizsgákat, hanem az: mit tesz az asztalra, s hogy ismereteit a kor követelményeihez tudja-e igazítani. Nem falra akasztott diplomákkal lehet ugyanis talpra állítani leromlott gazdaságunkat, hanem a tudás szüntelen kamatoztatásával.

Angyal Sándor

II KeletA Magyarország

HÉTVÉGI MELLÉKLETE

7

A művészet dolga,, hogy megőrizze az embert

BESZÉLGETÉS KOSA FERENC FILMRENDEZŐVEL,

AKI SZERETNE MINÉL ELŐBB VISSZATÉRNI AZ ALKOTÓ MUNKÁHOZ

A

kik a filmművészetet autonóm művészeti ágnak tekintik, bizonyára egyetértenek azzal, hogy a magyar film történetének megkerülhetetlenül jelentős alkotója Kosa Ferenc. Talán nem is volt olyan alkotása, amelyik körül ne csaptak volna magasra az elfogadás és elutasítás indulatai. A Tízezer naptól a mai témájú riportfilmekig. Kosa Ferenc filmográfiáját mindig csak utólag lehetett kiegészíteni, hiszen filmjeinek többsége hosszú éveket várt a bemutatásra.

— Rendezői erénye a szenvedélyes igazságkeresés, a magyar sors faggatása. A hatvanas évek közepétől a hetvenes évek végéig küldetésnek számított, hogy a művészet felvállaljon bizonyos politikai szándékokat is. Napjainkban, amikor sokféle politikai érdek megjelenhet, a művészet megörizhet-e még valamit a politikából?

— Szeretném előre bocsátani, hogy a politika szó hallatán nekem nem a köznapi politika jut az eszembe, hanem Arisztotelész — mondja Kosa Ferenc. — Nála a politika fogalmához sok minden egyéb is hozzátartozik. A politikumot, az esztétikumot és az etikumot egymástól elválaszt- hatatlanoknak tartja. Ha az emberiség történelmét vizsgálom, akkor azt látom, hogy a háromnak mindig is köze volt egymáshoz. Gondoljunk Szophoklészra, Shakespeare-re Zrínyi Miklósra, Petőfire, vagy József Attilára. Ha így nézzük, akkor talán pontatlanság, ha a hatvanas vagy a hetvenes évekről beszélünk. A művészet két alapvető csoportra bontható. Az egyikben mélyen, alapvetően érzékelhető a politikai töltés, a másiktól távol áll a politika.

Az én filmjeim alapvetően politikai töltésűek. Úgy gondolom, a művészetnek az a dolga, hogy az embert megőrizze, segítse szabaddá változtatni. Egyáltalán, hogy segítse az embert rádöbbenni ember mivoltára. Olyan időket élünk még, amikor a hatalom megosztja az embereket. Mindegyik — kivétel nélkül — hajlamos volt arra, hogy önkénnyé, önkényeskedéssé torzuljon;

hogy a hatalmi érdek az emberi érdek fölébe kerekedjen. Az uralomvágy létrehozza az alattvalói társadalmat. A művészet dolga, hogy védje az alávetettek társadalmát a mindenkori hatalommal szemben. Ma is ez a dolga. Holnap is ez lesz.

Messze vagyunk még attól, amikor a művészetnek nem kell majd ezekkel a kérdésekkel foglalkoznia.

Ha most a kérdésre válaszolok: a hatvanas évek köz- gondolkodásában szigorú cen- zúrális megkötések voltak. A művészetekre éppen ezért különös feladat hárult. Abban a konfliktusban, ami a hatalom és a társadalom között jött létre, a lehető legerőteljesebben a társadalom mellé kellett állnia.

— Változott-e valami napjainkban? Balczó Andrásról készített filmem került szóba egy társaságban a minap. A film néhány hetes forgalmazás után lekerült a műsorról. Betiltották. Tizenhárom évig volt fogságban. Nemrég vetítette a televízió. Nagyon örültem, mert a film ma is aktuális, hiszen akkor a teljesítmények igazságos megítéléséről szólt. Ebben az értelemben még nem történt rendszerváltás. Balczó lehetne a példa: miként akkor el sem búcsúztatták, nem kérdezték meg, hogy miből fog élni, az új hatalom sem tette meg. Pedig ma már kilenc gyermekről kell gondoskodnia. Senkit sem érdekel, hogy mit tett le a nemzet asztalára?!

A kimondhatóság határai feloldódtak, de nem biztos, hogy igazságosabb társadalom jön létre. Sőt. Előfordulhat, hogy újratermelődik egy kontraszelekció: a hangoskodóknak, a demagógoknak áll majd a világ. Ameddig ilyen a helyzet, a művészet nem mondhat le politikai küldetéséről.

— A hatalom szorításában élő művészek a hatvanas években nagy művészi teljesítmények sorát hozták létre. Napjainkban, amikor kimondhatóvá váltak a dolgok, ezek elmaradtak. Mintha átvette volna a piac a vezető szerepet. Melyek a művészet esélyei ma?

— A sokat emlegetett hatvanas évek valóban különleges helyet foglalnak majd el a korszak történetében. Elég csak Illyés Gyula, Nagy László, Sütő András, Fejes Endre teljesítményeire gondolni. A magyar film ekkor vált nagykorúvá. A zenében is nagyszerű alkotások születtek. Ugyanakkor diktatúra volt. Ezzel szembeszállni a művészek erkölcsi kötelessége volt. Ehhez volt felhajtó erő nemcsak Magyarországon, hanem Prágában, Párizsban is.

— A hetvenes években, amikor a reformhullám tragikus véget ért, állóvízbe került a művészet. Mélyen el kellene gondolkodni azon, hogy mi öleszti jobban a művészetet: a diktatúra vagy pedig a szabad piac, a légüres tér?

— Úgy gondolom, hogy mindkettő életveszélyes. Amikor nincs minek nekifeszülni, amikor egy kimondott igazságnak vagy egy megalkotott műnek nincs társadalmi jelentősége, nem válik gyakorlattá. Ekkor a művésznek a hiábavalósággal kell szembenéznie.

Nagy tragédia lenne, ha a politikai diktatúra helyébe a szabadság és a demokrácia ürügyén nyers piaci fennhatóság kerülne. Ebben a széteső erkölcsű országban. Mert akkor hiába szabad a művész politikai értelemben, nem szabad egzisztenciálisan. Az igazi művészi értékeket a piac rövid távon nem tudja visszaigazolni. Erre számos példa van.

Tény, hogy Bartók egyik szonátáját, amit még a Rózsavölgyi adott ki a tízes években, nem olyan régen megtalálták a Rózsavölgyi raktárában. A pár száz példányból még mindig maradt vagy hatvan.

— A rendszerváltás során sok olyan művész került sajátos helyzetbe, akik az előző korszakban szembenálltak a hatalommal. Most mégis úgy minősülnek, mint akik az előző struktúrához tartoztak.

Az elmúlt öt esztendőben a magyar irodalom kiemelkedő személyiségei kezdtek el aktívan politizálni. Nem azért, mintha

karrierről álmodtak volna, hanem azért, mert segíteni akartak a békés rendszerváltásban.

— Magam is szorgalmazója voltam a többpártrendszer bevezetésének. De erős bennem az aggodalom, hogy az egyes pártok részérdekei fölébe nőnek a nemzeti érdekeknek. Mindez a demokrácia látszatában történik majd, de valójában a nemzet érdekeivel szemben.

Csoóri Sándorral több könyvet írtunk együtt. A világnézetünk közel áll egymáshoz. Ha Dózsáról írtunk, nem jutott eszünkbe, hogy Werbőczinek adjunk igazat. Amikor a Tízezer napot írtuk, a parasztság mellé álltunk, és nem a korabeli hatalmasságok mellé. Ez természetes volt, hiszen mindketten lentről jöttünk. A magyar művészet — fő vonalában legalábbis — mindig baloldali ihletettségű volt, politikai értelemben.

— Mikor tér vissza a filmezéshez?

— Megpróbálok segítséget nyújtani a parlament kultúrális bizottságában azoknak az alaptörvényeknek a létrehozásában, amelyek a nemzeti kultúra értékeinek a védelmét szolgálják. Szükség van sajtótörvényre, filmtörvényre, rendezni kell a közgyűjtemények helyzetét. De ezeken kívül is sok feladat van még. Bármilyen ütemben alakulnak is át a gazdasági viszonyok Magyarországon, a nemzeti kultúra védelmét biztosítani kell. így teszik ezt Nyugaton is.

Ha ezek az alaptörvények meglesznek, akkor szeretnék a politikától távolabb kerülni, nem nekem való. Más a dolgom és a hivatásom. Én arra szántam az életemet, hogy megpróbálom keresgélni az igazságot, és amellett kiállni. Azt hiszem, hogy továbbra is ez marad a hivatásom.

— Ha jól interpretálom eddigi filmjeit, akkor úgy gondolom, Önt — sok egyéb mellett — az érdekli a legjobban, hogy kik vagyunk mi magyarok valójában, mivégre rendeltettünk, és melyek azok az emberi, történelmi problémák, amelyekkel szembe keli néznünk?

— Én erősen magyar érzelmű vagyok. A sorskérdések mindig is foglalkoztattak, hiszen a barátaimmal — Nagy László, Csoóri Sándor, Ratkó József — sokat beszélgettünk ezekről a kérdésekről. Vállaltuk az ütközéseket is.

Most úgy látom, hogy az érdemi gondolkodás fölébe került a melldöngetés, a demagógia. Sokan hangoskodnak, de én nem tudok visszaemlékezni rájuk, hogy ott lettek volna azokon a frontokon, ahol az elmúlt évtizedekben a nagy összeütközések zajlottak.

Másfelől vannak olyan politikai erők, amelyek a magyarság kérdéseit lenézik. Két irányból is eltorzult az identitás: az egyik oldalon az öntömjénezés, a másikon a nemzet kérdéseivel nem törődő cinizmus.

T

avaly 110 óra dokumentumfilmet forgattam az erdélyi menekültekről. Ott voltam, ahol lőttek, ott, ahol ugattak a vérebek. Ezt az anyagot kell feldolgoznom. A képviselőség olyan elfoglaltságot jelent, hogy amellett ez nem megy. Ezért addig leszek képviselő, amíg az említett törvények meg nem születnek, illetve amíg a hivatásomat össze tudom egyeztetni a parlamenti munkámmal.

Nagy István Attila

Sípos Nóra rajza: Nehéz ébredés