Kelet-Magyarország, 1990. október (50. évfolyam, 230-255. szám)

1990-10-13 / 241. szám

II Kelet

Magyarország

HÉTVÉGI MELLÉKLETE

1990. október 13.

(Emlékező szavak Váci Mihályról)

„Csend jön utánam, bekerít”

Négy tiszta, a megszemélyesítésben megkesernyésedő szó. Húsz év távlatában: prófétainak tűnő szó. A húsz éve halott Váci Mihály szavai.

Jóllehet „Galilea méz mezői”- nek dalosa volt; senki többet és szebben nem énekelt szerényen piruló nevelőnkről, a Nyírségről, aminek homokos hajlataiba, szelídségből és alázatból éldegélő népébe, bánattól kedvig elcsüg- gedőibe a Boldogasszony is beleszeretett. (Másként nem lehetett: szolgáló életű volt; magyar földön, keleti szögletében: köny- nyező, mint e termékenyítő segítségre sóvárgó vidék.)

Senki többet és szebben nem énekelt... kezdetben Jeszenyin és Juhász Gyula szelíd szomorúságának igézetében: az „égbolt kékje álmodozni kezd’’, „dűlőút megyen ballagva”, „sompolyog csalán és a bodza”, „hulló csillag reszket meg levelén” — többnyire azonban sajátjává érlelt meg- hatódottságában, mert a mi Ke- let-Magyarországunk „engesztelő táj”. Hazaszeretetre tanító táj, ahol „... Minden határ fölött a régi kék (az ég)”. Ez a táj megbocsát a tékozló fiúnak is, ha magába szállva végül haza akar jutni. Pergő homokszemeiben, az erdőháti malom zúgásában inkább megterem a megkötés, mint az eloldás.

Váci szülőföldszeretete, sok, gazdag lelki tartalommal telített szóképe — hajszálgyökereiben — a Názáreti galileai kötődésére, „szerelmes gond”-jára emlékeztet.

Az ő szerelme „jég-aratta rozstábla”, melyen mégiscsak rálel a „gerle-szemű” Kedvesre: a „jegenyék zarándok énekekkel” üzennek; választott madara a fészke fölött énekre és égre kelő pacsirta, (mint az Assisibelinek).

Az olvasó parasztciterát hall, homokba kapaszkodó akácok hozzák a hangját — a Szegények hatalmá-ért (hiába?!) esdekelőnek, (hiába?!) perelőnek.

Poétánk ,,... mint a szél” énekelt, hányszor fának feszülő hangon! szülötte-földjéről... alombok- ba fészkelt jajokról, a hatszáz forintból... bibliai szegénységbe hüllőkről, az útfélen darvadozók- ról, bár soha nem mondta ki,

— de érezte, éreztette — a Nagy Lászl&l ítéletet: korunk „jegenyék és mének vágóhídja". Kormos István metaforájában: „vasmozsárkor”. Ezt itt — „alacsony egek” alatt a siratóember, a befelé síró fajtából való Ratkó József sűrítette zsoltáros sorba: „elvérzik ez a nép.”

Bizony elvérzik, ha hite után kiszikkad az emlékezete is, és csenddel keríti be az otthon és „A jövő irgalmáért” sűrűn hazajáró költőt.

Hazajáró költő, — mondom — a szókapcsolat kettős értelmében. Él-e még bennünk? Tudunk-e emlékezni még?

Temetőjáró ember lévén, egy felső-szabolcsi falucskában az egyik sírkövön négy Váci-sorra bukkantam: „Olyan csend van így nélküled, /hogy szinte hallani,/ amit még utoljára/akartál mondani.” (Édesanya kérte kölcsön a nyíregyházi írástudónak a hallgató(zó)

Foglalkozása:

MESEMONDÓ

A II a színpadon a népviseletbe öltözött, hímzett főkötős asszony, és mesél. Mesék a huszadik században? Kit érdekelnek még? Kell ez egyáltalán? De mennyire! Szükség van rá. Érdemes végignézni a nézőtéren, hogy elcsendesül. Milyen odaadással hallgatják a történeteket. Nem akármilyen mesék ezek: életből ellesett, pikáns fűszerezésű huncutságok, gyöngéd szerelmi üzenetek, vagy szívfájdító tragédiák, balladákká nemesülve. Eredeti székely népmesék.

Valós történetekből születtek. Az előadó tehetsége csak fokozza szépségüket: a jóízű szavakat mély átéléssel, zengő hangsúllyal osztja meg hallgatóságával.

Kóka Rozália bukovinai származású. A háború előtt még Bácskában élt. Családja 1944-ben menekülni kényszerült, s rövidesen elvesztette édesapját is. Úgy érzi, ekkor ért véget a gyermekkora. „Mi nem tudtuk még, mennyit érünk, kik vagyunk valójában” — idézi a múltat. Emlékszik, amikor egyszer a népdalkörük az Erkel Színházban szerepelt, s utána színes népviseletbe kitódultak az utcára. A közönség azt hitte, orosz énekeseket lát. „Ez nagyon bosszantott! Úgy éreztem, tenni kell valamit a székely viselet megismertetéséért, egyáltalán a népi kultúra elfogadásáért.” Változtatni! A kívánság már élt benne, de egyelőre tanított Diósdon, egy általános iskolában. A gyerekei, ha jól végezték a feladatukat, az óra végén meghallgathatták a tanító néni mesemondását, így kezdődött valahogy.

Felsőnána. Itt ismert meg hajdanán egy valódi mesemondót. Ült a többi gyerekkel együtt a körtefa alatt, és szívrepesve hallgatott.

Tizenkilenc éves volt, amikor egy országos pályázaton sikert aratott mesegyűjteményével. Emlékei nem mindig időrendi sorrendben bukkannak elő. Mindenképpen fontosnak tartja Andrásfalvy Bertalant. „Ő indított el az életben.”

Mit tett érte?

— Elmagyarázta, milyen értékesek is a bukovinai táncok, a népdalok. Szinte felemeltem a fejem, mikor biztatott. Tartást adott, büszkeséget.

Tanított Kaposváron, s egy ideig Érden is. Közben megkezdte a moldvai történetek gyűjtését, s újságot is írt: gyermekoldalt szerkesztett a Kisdobosban. Most is van egy gyerekeknek szóló oldala a Heti Hírhozóban. Összegyűjtött meséi a közelmúltban könyv alakban is megjelentek, a címük: Egy asszony két vétkecskéje.

A tanítók emlékét őrzi ma is. Aranyosi Árpád mesemondóra emlékezik, s mind atöbbiekre is. Szóljatok, játszók, regölők címmel korábban már összegyűjtötte munkáit, s egy drámapályázaton is helyezést ért el. Csíki Verő élete című gyűjtése alapján film készül. Á megzenésített dalok, versek világában otthon érzi magát Kóka Rozália.

Megtalálta a helyét a világban; nemcsak őrzi a mesék szép szövegét, maga is tovább gazdagítja azt.

Moldován Ibolya

csendet is szólásra bíró mondatait.)

Húsz esztendeje ment el, és csöndeskén utánament szellemi valójának egyik fele is. Egyik fele, több mint a fele? A hatvanas-hetvenes években még országosan ismert, nevétől hangosak a pódiumtermek, a diák-ajkak. Mindenütt otthon van, vallja legjobb kötetének címében is. „Mindenre felragyogtam...”— sokan keresték tehát „pásztázva fókuszait." (Nem csak a szép verseket szeretők, sajnos.) Hogyne keresték volna? „Ereszaljá”-ról jött, a tarka határt takarosán megvarró szövetkezetről, a „mindig Kelet felől! — jött szabadságiról pátoszi nyelven szólt.

Ezek a bárd-keresők a szocializmus vaskorszakában (’56 után! amikor „Az ablakokat befalazza / a széntömb hallgatás,”), politikai szándékosságból faragtattak fegyvert, „pártos” fegyvert a politikai költészetből a szó művészetében tehetséges íróemberekkel -,,tűz- tánc” árán is. Ezt Váci Mihály — a szívét adva—teljesítette. De nem teljesen és nem mindvégig.

A hatvanas évek derekától (Szegények hatalma, 1964) — látva a messianisztikus hittel várt és sürgetett „Krisztus-arcú forradalom” elmaradását, ellehetetlenülését és vörös grófságokra váltását —fájdalmasan vagy szatirikusán ad hangot kétségeinek, keserűségének, felháborodásainak: „Valami nincs sehol”. Ez a felelet az örökre érvényes (?) József Attila- i ráeszmélésre: „A törvény szövedéke/ mindig fölfeslik valahol.”

Végül ő is rádöbben, aki magát mindig kitakarja, az nevezze is néven magát: „Te bolond”.

Erre a „közéleti” Váci Mihályra hintette a félig feledés fövenyét

jajszó sokszor még a W k V dupla ajtón át is kihallik, W ® ■ a nyögés kikúszik a nyitott ablakon a járdá- ra. A kintiek ösztönösen lépnek hátrébb, arcukra sápadtság költözik — illetlenség a más fájdalmába belehallgatni. A csapóajtó egy nap százszor is felsír — nyikorog a zsanér. Ott bent már zajos a sürgés-forgás. A szülőszobában ritka vendég a csend.

Undok zöld a csempe. Az agyonkeményített lepedő dörzsöli a bőröm. Itt vagyok hát... Egyelőre fázom. Talán az izgalom, a várakozás hüti jólesően a testem. A vastag falakon túl forró párát lehel az aszfalt, az ablak alatti fa levelén vastagon ül az augusztusi por; meg se lebben. Valahonnan a távolból a déli krónika szignálja szól. Mi történt a nagyvilágban? Ma nem ez érdekel. Ami velem ma itt történik, kívülről aligha látható, jele nincs, híre nem száll az éteren át.

Kilenc hónapon át őrizgettem őt — gyöngyöt a kagylóban. Őrjítőek az utolsó napok; restellem, de teher lett, amitől végre meg kell valahogy szabadulni. Mégis, amikor itt az idő, szeretném visszacsinálni. Már mocorgok is, nyitnám a szám: "doktor úr, ez valami tévedés, összetéveszt valakivel”, mint a fogorvosi rendelő előtt: “majd később visszajövök”, mint a hivatalban: “nekem most nem alkalmas az időpont, majd küldök magam helyett mást”.

Feszítő érzés, loccsanás, megre- pesztette a burkot. Mégis maradok, nem lehet másként. Megadom magam. Néhány órán át nagyon egyedül leszek. Egy szülő nőnél nincs magányosabb, bár sokan vannak körülötte. Társtalan, mert magába fordul, befelé figyel, saját teste jelzéseit lesi — hajléktalan hold. Borzongva emlékszem a Lomnici csúcson átélt egyedül-él- ményemre. A kapaszkodás és a tengerszint feletti magasság okozta szapora pulzusra, a dübörgésre a fülemben, amit csak tetézett az orkánszerű szél, mely tépte-cibálta a ruhámat. Messze, áködön át sejlettek fel a többiek. Emberi hang oda

Nagy István Attila Már nem elég címen a Kelet-Magyarországban megjelent írásában. Komoly pö- rölnivalóm nincs vele. Csak figyelemfelhívó szeretnék lenni: ami — hitem szerint —Váciban a jobbik rész, ami benne lélek, az megérdemli az emlékezést, nem csupán az emlékezést: nem is Váci, hanem önmagunk ébresztését, önmagunk megbecsülését — szűkebb pátriánk javára is.

Hogyan is jellemezte ezt a „homloknyi ország’’-ot 1957 márciusában? „Az emberek csak élnek itt is, /mint máshol mindenütt,/ és nem törődnek semmivel, csak azzal/ hogy ne törődjenek velük." Ma is fájdalmasan égetnek ezek a sorok. Ezért is legyen valameny- nyiünknek, legalább kisebb hazánk el- és kivándorlásra képtelen lakóinak „szerelmes gond”-ja századunk legkiemelkedőbb szabolcsi költőjének utóélete. Az a föld, amely eltakarta Bessenyeit és Kölcseyt, az a föld nem tudta megoltalmazni Váci Mihály szülőházát, mi több, szellemi örökségének jobbik részét is „felejteni láttatik.” Pedig „Rokoni táj ez, gyöngéd, ringató,” — fakad versre a költőbarát, Garai. Szelídségből és alázatból élő lakói, bánattól kedvig egyre hosszabb napokat számlálói — 20 év után — már nem tudják, (vagy még nem merik?) hazavárni a költőt, aki „bibliai legendaként” őrizte imádó lelkében sarkcsillagát, szülőföldjét.

Váci Mihály! Tudunk-e arccal veled szemközt állani? — tűnődöm „a meghasadt múlt” után a meghasadt jelenben. Tűnődöm — tanulva a csendet, a fákat, és becsülve a mécsnyi reményt.

Bakajsza András gimn. tanár, Fényeslitke

A csodálatos természet

Evek óta beszélik, elköltözik Nemzeti Múzeum-beli „albérletéből” a Természettudományi Múzeum. Csak azt nem tudni, mikor, és hova. Most mindenesetre még a Nemzeti Múzeum épületében rendezték meg azt az időszaki kiállítást, amelynek A csodálatos természet—a természet csodái címet adták, s amelyet a múzeum költözéséig, de az év végéig mindenképpen nyitva tartanak.

A tárlat rendezői a címhez illően a természet sokoldalúságát, szépségeit, csodáit tárják a látogatók elé. A múzeum valamennyi tára — az embertani tár kivételével, amelynek anyagát nem célszerű hosszú időre kiállítani — képviselve van a tárlaton, ritkaságokkal, unikális tárgyakkal, amelyeket még egyáltalán nem, vagy csak nagyon rövid ideig mutattak be korábban. Itt vannak az új szerzemények, a közelmúltban vásárlással, adományozással köz- gyűjteménybe került tárgyak.

Négy termet töltenek meg a Kárpát-medencéből származó változatos szépségű növények és állatok, ásványok és kőzetek. Két világhírű természetábráftiló művész — CsaA tenger állatvilágából

pody Vera grafikus, botanikus-nö- vényfestő és Szilágyi Margit szobrászművész — alkotásai nyitják meg a kiállítást. Majd a tudomány- történeti rész következik, felsorakoztatva a Természettudományi Múzeum történetét, dokumentumait. Hét vitrinben a múzeum ritka, régi könyvei, kézzel írott, rajzolt kötetek, természettudományos dokumentumok, Herman Ottó, Eötvös Loránd kéziratai.

Rovarok, lepkék, kagylók, kisem- lősök képviselik az állatvilágot. S az ásványtárból származó kiállítási anyag egész termet tölt meg. Kőzetek, kristályok, amelyek kivétel nélkül először szerepelnek nyilvános bemutatón.

A csillogó kristályok, mélytüzű ásványok, finom rajzolatú lepkeszárnyak, fantasztikusan mintázott kagylók láttán nehéz eldönteni, melyik a szebb, csodálatosabb. Mert ezek a természeti tárgyak nem csak természettudományos dokumentumok, de változatosságukkal, szépségükkel, ismert vagy szokatlan formájukkal igazi esztétikai élményt is nyújtanak a látogatóknak.

HAJLÉKTALAN HOLD

fel, se onnan le nem hallatszhatott, se diadalüvöltés, sem segélykiáltás. Pánikba estem az elemi erőtől, melyet puszta kézzel és egyedül képtelen az ember legyőzni. Menekültem a saját individuumomtól. A szél itt nem ordít, de zakatol. A magzati szívhangot felerősítő készülék. Kibírhatatlan de ennél borzasztóbb csak az lenne, ha ellhallgatna.

Milyen messze van a plafon! A poros gömblámpáról — most veszem csak észre — egy buta póknak épp most jutott eszébe lejjebb ereszkedni. A fejem fölött akadt tennivalója. Hozz szerencsét, pókocs- ka, ha már összetalálkoztunk! A gyógyszeres szekrény ajtaja ideidevágja ágyamra a napfényt. Valakit kitolnak — de jó már neki — nyikorog a zsanér. Balra egy vajúdó orvosért kiált, egy hang a férjét szidja, (már késő, asszonyom), a túloldalon fájdalomcsillapítóért könyörög valaki, adnak neki — C vitamin injekciót.

Megnyugszik.

Mellettem a lepedő-függöny egyre gyakrabban rebben. A szomszédom hangtalanul dobálja magát. Az elmozduló lepel mögött csak az ujjait látom — el-elfehéredik a markolástól. Aztán egyszercsak nem bírja tovább, eddig görcsösen összeszorított száját elhagyja az első jajkiáltás, egyre szaporábban követi a többi is, már eléri a mennyezetet (a pók mintha hallaná, visszahőköl), betölti a termet, utat keres az ablak résein. A nővér helyet csinál, kötényt köt, az orvos kesztyűt húz, szájuk elé kanyarítják a kendőt, csengő üzen a csecsemőosztályra. Mintha egymást akarnák túllicitálni, felváltva biztatják őt.

Csak a lábukat látom. Fehér zokni a vékony bokán, gyógypapucs kissé terpeszben. Egy farmernadrágszár, alatta lyukacsos nyári cipő, a párja valahol fentebb támaszkodik. Hatalmas hangos harapás a levegőbe, az orvos szól: kész.

Megkönnyebbült nyöszörgés.

Halkan felzümmög a gép, majd egy éles síró hang túlharsogja. Az életet jelentő, a csecsemőé. Az anya néhány aggódó kérdést tesz fel, reszket a hangja. Én is mindjárt bőgni kezdek. Ki tudja, miért. Talán mert mások boldogságának is lehet örülni, talán mert magamat sajnálom vagy mert megható—szinte látom a baba kerekded testét, rúgkapáló lábait. Mintha fájna ez a váratlanul felcsattanó lárma, ez az édes csilingelő hang.

Ugye, letörli valaki az édesanya homlokát?

Talán a következő én leszek. Igen, ez lesz az, ez az első baljós rezdülés. Évezredek óta ugyanígy kezdődik. A nők, amikor anyává lesznek, milliószor újraélik, újrapróbálják. Valami, ami állandó: a születés. Ezt nem lehet számítógéppel elvégeztetni, lényegét nem képes érinteni sem a tudomány, sem a technika. Az egyetlen, amihez a nő nélkülözhetetlen. Jó lenne innen, a várható szenvedés, a kín magánzárkájából mielőbb szabadulni.

Azt mondják, kinn iszonyú a hőség. Szívesen ennék egy citrom fagyit, azzal is eltelne néhány perc ebből a tétova várakozásból. Nem úgy nyalnám, ahogy szoktam, hanem komótosan, megfontoltan, ahogy fontos dolgot csinál az ember.

Halkan konzultálnak mellettem. Rekedt hangon válaszolok—(kicsit jeges volt az a fagyi). Izgulok, minta színész a fellépés előtt, bár végtére ez is egy produkció, méghozzá világraszóló: “hölgyeim és uraim, la- dys and gentlemens, íme az ember, ecce homo, aki még, hogy úgy mondjam, kezdő, fogadják hát ennek megfelelő megértéssel!”. Döntenek végre, a nővér a vénámba böki a tűt, beállítja az infúziót. Igaza van, ne vacakoljunk, ezt a palackot azért gyártották szorgos gépsorok.

Még csak egy-két csepp csörgött végig az átlátszó gumicsövön, máris jobbnak látom oldalamra fordulni.

Mert elkezdődött. Próbálok fity- tyet hányni a görcsökre. Egyelőre sikerül. A tv-ben bemutatott dokumentumfilmben a pápua asszony, mikor elérkezett a szülés ideje — engedelmeskedve ösztöneinek és a hagyományozott tapasztalatoknak —elvonult egy bokros, füves helyre, leguggolt és némi nyögés közepette világra pottyantotta gyermekét. Legfeljebb egy sokat látott öreg asz - szony enyhítette fájdalmait hátsimo- gatással. (Se közel, se távol ilyen segítő kéz. Csupa fiatal szülésznő, akik könyvből tanulták a szakmát. Röpdolgozatot írtak a szülés különböző szakaszairól. Aki mellettem tesz-vesz, vajon milyen tanuló volt?) Becsomagolják az újszülöttet egy nagyobb fa levelébe és mennek a dolgukra. Injekció, vitaminok? Ugyan már.

Vajon meddig kellene magyarázni annak a pápua nőnek a pszicho- profilaktikus előkészítés elméleti alapjait? Ki legyintene hamarabb? Talán könnyebb lenne minden civilizáció nélkül. Ki merte először mondani a természeti népekre: primitívek? Ezt a szülőágyat (mely maga- sabbrendű abban az értelemben, hogy szülés előtt is megpróbáltatás leszállni róla) például biztos, hogy európai férfi tervezte. Nyilván ki is tüntették érte.

Szabad kezemmel óvatosan a derekamhoz nyúlok. Meg mertem volna esküdni, hogy már darabokban van. Ideje bedobni a légzőgyakorlatot, egy-kettő, ki-be, hasi légzés, teljes légzés. Összezavarom a számokat.

Itt most már nincs mellébeszélés, ez nem békekonferencia. Hátrálni még lehet, kitérni már nem. “Gyé- vocska, gyévoesku, gyévocski...” élvezem a fájdalomszüneteket, tűzszüneteket. “A derékszögű háromszögre rajzolt négyzetek terüle8