Kelet-Magyarország, 1990. október (50. évfolyam, 230-255. szám)

1990-10-13 / 241. szám

1990. október 13. HÉTVÉGI MELLÉKLETE BUDAPESTI MŰVÉSZETI HETEK s' Az egész országnak Mintha a rendszerváltás­sal együtt járna — bár így lenne! — valamiféle megú­julás, újrakezdés a művé­szeti életben is — olyan za­varba ejtő bőséggel sora­koznak egymás után az események a Budapesti Művészeti Hetek program­jában. Naponta 3-5 rendez­vény majd másfél hónapon keresztül. Annak persze csak örülhetünk, ha a jó zene netán váratlanul gazdag mecénásokra talált, s ezért máról holnapra elmúltak a Nemzeti Fil­harmónia sokat emlegetett pénz­ügyi gondjai. Ám aligha erről van szó. Mint ahogyan — ismerve a lakosság életszínvonalának foko­zódó romlását — az is túlzott optimizmusnak tűnik, hogy a jó szándékú művészeti kampányban estéről estére megtelnek majd fizetőképes közönséggel a hang­versenytermek széksorai. Marad tehát a közel negyed- százados nemes hagyomány őr­zése, ami természetesen szüksé­ges és önmagában is tiszteletet érdemel. Miközben szeretnék hinni, hogy a művészeti hetek három, kétség­telenül legkiemelkedőbb esemény­nek tekinthető bemutatóját a rá­dió és a tv jóvoltából szélesebb közönség is meghallgathatja. Ilyen alkotás Szokolay Sándor Magyar Zsoltára, melyet a zeneszerző DsidaJenő Psalmus Hungaricus című versére komponált, s amely tének összege egyenlő az átfogóra rajzolt négyzet területével, ez már kimondottan fájt, bálit, auweh, la­bour. Próbálok lazítani. Ez a szusz- szanásnyi csend pusztán azért van, hogy még rosszabbra, új facsarásra gyűjtsem az erőt... ante, apud/papá- nak fogja nevezni/, add/add, hogy egészséges legyen!/, adversus, cir- cum... Az oldaltfekvés egyedül már csak arra jó, hogy így a könnyem könnyebben össze tud folyni a ve­rejtékkel, majd együttesen csípik- marják a tarkóm. Ez az átkozott fej­támasz meg persze hogy műbőrből van... Hol késik az a citromfagylalt? A fakókék kincstári hálóingen egyet­len gomb sincs. Hozni kellett volna tűt és cérnát (hogy hogy jutott épp most ilyen hülye ötlet az eszembe?) Rövid a kegyelem pillanata, kezdi újra, lassan, hogy aztán rákapcsol­jon, kegyetlen, durva közönnyel. Ez a megmagyarázhatatlan valami ku­tyába se veszi a tűrőképességemet. Csak nyögni, kiabálni nem szabad, mert megfosztanám Őt is attól a kis oxigéntől. Neki még rosszabb lehet, mert nem tud semmit, nem játszhat a gondolataival (bár ennek ellenére igen elfoglalt lehet, hisz most van születőfélben). Ami azt illeti, nekem is elmúlt a pajkos jókedvem. Csak most kapok észbe: meg sem kér­deztük, akar-e egyáltalán megszü­letni. Mi lesz, ha egyszer a szemem­re veti, amiért a világra varázsol­tam? Szerencse, hogy nem emlék­szünk magzati létünkre, mert akkor mindig visszavágynánk abba a puha, oltalmazó, meleg, lágy ho­mályba, mely ölelő karként szorí­tott... Valami után kapni kell, beleka­paszkodni valami fixbe, valamit szorítani, átadni ezt az erősödő szörnyűséget. Megmarkolom a vas­ágy kopott rácsát, érzem, felme­legszik. Mennyi lehet az acél olva­dáspontja? Aranyos lesz, kedves, szép és okos, érdemes érte ezt az egészet átélni, hisz millióan kibírják, és még kevesen haltak bele. Tény­leg, mi lenne ha...? Valószínűleg nélkülem is kerek marad a világ. El is hessegetem a gondolatot, ez az izé az állványon azért van itt, hogy az 1956-os forradalom évforduló­ján, október 23-án ’szólal meg az Operaházban. Ekkor mutatják be Ránki György új oratóriumát, a Káin és Ábelt is, melyet a szerző hat évtizedes életműve summá- zatának tart. És ugyancsak ezidő alatt szólal meg a Bécsben élő szlovák pap és zeneszerző, Au­gust Ipavo különleges Ferences­oratóriuma, Fonté d’ amore, ma­gyarul A szeretet forrása címmel. A mű magasztos éneke a hitnek, Isten és ember szeretetének, ahogy azt Assisi Szent Ferenc a közép­korban a nagy gyűlölködés és kegyetlen harcok alatt átélte. A magyar, osztrák, szlovén és szlo­vák előadókkal megszólaltatott oratóriumot három egymást köve­tő napon adják elő a budapesti Szent István Bazilikában, a bécsi Szent István Dómban és a prágai Szent Vitus Székesegyházban, a szerző vezényletével. Tizenhatodik alkalommal ren­dezik meg a Korunk Zenéje soro­zatot, amely a szűkös anyagi for­rások miatt ugyancsak évről évre veszélyben van. A zenei produk­ciók tekintélyes részét, így Szo­kolay Sándor „történelmi imád­ságnak’’ nevezett kantátáját is élő előadásban közvetíti a rádió és a televízió, s ezért hallhatja az egész ország. Mindemellett reméljük, hogy a Budapesti Művészeti He­tek eseménysorozata az idén sem csak az őszre koncentrált, és nem is csak a fővárosiaknak kínált reprezentatív redezvény marad. \ Szomory György segítsen. Mellém lép egy fehér kö­peny, babrál valamit. Nem merem kinyitni a számat, mert nem fogom tudni visszazárni — összeszorított fogú hallgatás. Minden igyekeze­temmel azon vagyok, hogy eltorzult vonásaiamt összerendezzem — van nekem méltóságom! — nem bánnám, ha elmenne már innen, félek nem tart soká az önfegyel­mem. “Majd szólok, doktor úr, ha szükségem lesz Önre, beszélges­sen nyugodtan a fociról, a nyaralás­ról, vagy menjen ebédelni, hisz ma még nemigen evett egy falatot sem. Ez most itt az én,, magánügyem”. Úgy látszikolvas atestemböl, diszk­réten magamra hagy. Tisztán ér­zem, hogy a koponya benn forog a szülőcsatornában, utánaszólok: meggondoltam magam, mégse menjen el! (de hiszen ez nem is az én hangom!) Higgadt, nyugodt uta­sítások, pergő, de csendes rutin­mozdulatok, műszerek hideg csör- renése, némi taktitaki megbeszélés velem, összepillantások, bátorító szavak. Minden félelmem elszállt, egy vágy tartja bennem az erőt: túl lenni már rajta, minél gyorsabban. Csak rajtam múlik, hiszen kívülem senki más nem tudja megszülni. Össze­mosódnék a kontúrok, minden és mindenki elmozdul a helyéről, kibil­len az idő, a lomnici szél megsüketít, rámcsapódik a plafon, jaj, csak a pók el ne menjen, agyam behunyt szemem vetítőernyőjére vágtató képeket rajzol, hasamban nyomás, apró gyermekem a darálóban, vala­mi az egész belsőmet kifordítja, hosszába-keresztbe-haránt megre­ped, habzik, lüktet, tajtékzik néhány másodperc, háborgó vízben kapá­lózom... Aztán hirtelen süvöltve szakad ki torkomból a bepréselt levegő, a hullámok összecsapnak a fejem felett, valami hideg loccsan az arcomba... snitt.... szinte hasít a csend. Újra hallom a külvilágot, lá­tom a közeit s távolt. Megtörtént. Idegeim és izmaim óriási erőfe­szítéssel sűrű, nehéz vérzések kö­zepette világra rántottak egy testet. Közérzetjelentés egy-két percben Horváth Mária, a Pannónia Film Vállalat kecskeméti mű­termének munkatársa elsősor­ban a Jankovics Marcellal indított, a népi hagyomány- rendszerből merítő Magyar népmesék rendezőjeként ismert a tévénézők körében. A szakma viszont legalább eny- nyire számon tartja Ajtó című, a nyolcvanas évek elején szü­letett sorozatának filozofikus kis remekeit is. Az elévülhetetlenül időszerű köz­lendőt: az emberi szabadságvá­gyat középpontjukba állító kis opuszok, egy-két perces közér­zetjelentések számos nemzetkö­zi elismerést szereztek: 1985-ben Annecyben, Krakkóban és Várná­ban, a következő években Chica­góban, Mexikóban, Tokióban és Hirosimában. Az ajtó, mint a klausztrofóbiát, a rossz közérzetet jelképező csi- ki-csuki manapság akár a szakma baljós szimbóluma is lehetne. Horváth Mária Balázs Béla-díjas rendezővel ezekről a gondokról, aggodalmakról beszélgettünk — Mostanában furcsa helyzet­ben van az animáció: nem tudom, haldoklik vagy újjászületés előtt áll éppen. Bár munka van, a jövő tökéletesen bizonytalan. Ami mégsem számít igazán rendkívü­linek, mert a filmszakma is csak azokat a tüneteket mutatja, amit minden más terület: végül is min­denki tudja, hogy valami újnak kellene kezdődnie, csak azt nem tudja senki, hogy ezt az újat ho­gyan tegye. A továbblépéshez nélkülözhetetlen lenne a szemlé­leti változás, és ráadásként még sosem volt ilyen éles gond, hon­nan szerezzünk pénzt az egyedi munkákra. Én például nagyon szívesen csinálok gyerekfilmet, erre lehetőséget is adott az elmúlt ti- zenvalahány évben megrendelő­ként a Magyar Televízió. Most azonban, úgy tűnik, erre sem számíthatunk. Nehéz olyan meg­rendelőt találni, akit igazán érde­kel ez a műfaj. Az életben mara­Csak befelé nyöszörgők. Behunyt szemmel lebegek valami könnyű felszabadultságban (ha ez az anya­ság, az nagyon jó), míg fel nem élén­kít egy hangocska, mely előb gurgu- lázva, majd egyre tisztábban har­sán. Produkálja annak rendje s módja szerint az egyetemes, kizáró­lagos emberi reakciót. Lármázik, hiszen sötéthez szokott szemébe elementáris fényzuhatag csapott, tüdeje megtelt valami ismeretlennel, a száraz hideg új világot kényszerít rá. Sír. Trombitaszó a tábor éjszakai csöndjébe. Hadd hallja meg az egész világ: ember született, szorít­satok hát helyet neki! Áldott legyen az út, melyen most elindul... Fáj, hogy máris elvitték. Nem táncolnak többé hasam dudorodó halmai, nem rugdal már bennem, nem zavar fel éjszakai álmomból. A hiány maradt, mely létét igazolja. Ő eleven valóság, én tettem azzá. Az ölelő érpályák szétszakadtak, cso­dálatos és elrettentő dolgoknak ad­ják át helyüket. Minden kavarog, a megnyugvás puha párnái között, megkönnyebbülés és aggódás, kí­váncsiság és fátyolos szomorúság szövik át egymást. Miért beszélünk olyan keveset a jövőről?... Születés. Mikor a test, a korpusz, a kéz és az arc megadatik. Testben léte­zünk, mint kölcsönvett holmiban (inasnak a livré). Az ember születik — férfinak vagy nőnek. A születés és a halál között van az élet, minden emberi lét terjengős vagy novellisz- tikus története. Sokan kihullanak belőle, de teremnek új remények, új fontos dolgok, új kemény diók. Itt van például ez a szuszogó, rugdaló, tejszagú, pihegő, puha pici jószág. Mivégre is mentem el érte a halál küszöbéig? Miért hoztam őt erre a véres-veszett világra? A test belső parancsának engedelmes- kedve, önzőségből, a magam örö­mére, kényszerből, jövőhitből, sze­relemből? Hogy gyönyörködhes­sek, amikor az édes anyatej utolsó VILÁGRA NYÍLÓ AJTÓK Az Ajtó 8 című animációs filmből dást úgyszólván csak a külföldi bérmunkáktól várhatjuk. Vannak olyan terveink is, hogy hazai ötle­tekhez, forgatókönyvekhez kere­sünk külföldi megrendelőket. Mert az ember teljesen más lélekkel csinál egy olyan munkát, amely­hez van valami köze. • A közismert, pályádat meg­határozó Ajtó-sorozat utolsó darabjai rendhagyó körülmé­nyek között, külföldi stúdiók munkatársainak a közreműkö­désével készültek. —Lehetségesnek tartom, hogy a jövőben ehhez hasonló megol­dások is legyenek, ezeket a dara­bokat ugyanis a régi “testvérkap­csolatunk” alapján a krakkói ani­mációs stúdió tagjai készítették. • Hogyan, milyen előzmé­nyek után jött létre ez a kopro­dukció? — Találkozásaink alkalmával bemutattunk néhányat a már el­készült forgatókönyveinkből, s az irodalmi ötletekkel megismerked­ve a lengyel alkotók kijelentették: kortya legördül a szája szegletén? Hogy legyen valaki, aki kutatja a tekintetemet? Pedig lemondással jár, fakulással, színvesztéssel, mi­közben ők egyre fényesednek. Egyébként is cafat idegeinket to­vább roncsolják... és mégis, ha egy láthatatlan mérleg serpenyőjére pil­lantok... Gyereket szülünk, azt az anya­got, amik vagyunk, továbbadjuk, miként ránkbízott titkot, oltalmaz­zuk. Hogy ne múljunk el nyom nél­kül, ránk találhassanak, ha keresné­nek ( a vonuló vadak is csapást hagynak maguk után). A gyermek ajándék és ünnep. Úgy kell visel­kednünk, hogy kedve legyen köz­tünk maradni. szívesen bekapcsolódnának a munkába. Azért is nagy segítség ez, mert itthon nem számít elad- hatónak a néhány darabból álló egy-két perces sorozat, még összevontan is túl rövid a tévés műsorkeret számára. Egy kétper­ces film nem cikk, viszont két­száz percre már könnyebben szer­ár a természet nehéz játszmára szemelte ki, idegen társaságba ke­veredett (talán nem ________ rosszba) és mind­ehhez még mosolyog is (ez korai bölcsességre vall). Még csak né­hány nap a múltja e kicsiny csodá­nak, de máris keresi az átjárót a semmi és a minden között. A világot mohón faggatni kezdi, mihamarább piszkálná ki, keresi a tátongó üre­get, melyikből is csinálhatna abla­kot. Majd állni is megtanul, állva veszi szemügyre a világot — az nem baj, ha meggörnyed, csak állva is maradjon. Míg megtudja, mi ellen él, el kell gyalogolnia hosszú, nehéz utakra. Félteni tudom, óvni már nem. Vagy hazudjak neki inkább? Végtére is én vagyok az anyja. Ta­lán nemcsak számokkal fogják je­lezni, tesztekkel vizsgálni, monito­ron tapogatni, hanem nevén is szó­lítják. Most csupa kicsinyesség veszi körül, agyonelemzett világ — bár őrizné meg benne szelídségét! Ez itt gyilkos akadályverseny, tülekedés­sel, sivár és bárgyú elvontságokkal — Gondviselés, ne kösd gúzsba minden moccanását, adj neki szár­nyat, hogy találjon új meg új eget, ahol istenként lehet élni az istenek között, de ha mégis kell, hát szaba­dítsd Őt meg Te a gonosztól I Ámen. Szőke Judit ződik akárki, ha lát fantáziát az ötletekben. Az animációs filmké­szítők manapság a nagyiparoso­dás korátélik, s míg egymást érik a vége-hossza nincs sorozatok, szinte végképp eltűnnek a kis művészi animációs mozik. Kollé­gáim közül kevesen mondhatják el, hogy olyan szívükhöz közel álló sorozatokban dolgozhatnak, amilyen az “én” Ajtóm. • A kecskeméti stúdióban jelenleg a Magyar Népmesék negyedik sorozata készül, il­letve vár befejezésre. Előre lát­hatóan mikor adják át az utol­sót? — Terveink szerint szeptem­berben. Tulajdonképpen ez a sorozat is folytatható lenne, hisz a népmesekincs kútja is kimeríthe­tetlen. Már gondolkoztunk — paj­zán történetek feldolgozásával — a folytatáson, amely lehetne kife­jezetten felnőtteknek szóló is. Úgy gondolom, erre könnyebben talál­hatnánk külföldi megbízót. Ma­napság az ember szem előtt tart­ja, mi az, amit szívesen csinál, de arra is kell figyelnie, hogy az elad­ható legyen. Károlyi Júlia Nagy István Attila Möbius beszélgetése Salamonnal ■ Az én ágyasházamban éjjeleken keresem azt, akit szeret az én lelkem, keresem ót, és meg nem találtam Immár felkelek és eljárom a várost, a tereket és az utcákat, keresem azt, akit szeret az én lelkem: keresém ót, és nem találám. Engedj utamra, Salamon! Magamba kövülten állok előtted. Te ismered a szót és a csöndet is, a várakozás gyászát és örömét, csodáltál kettős kupolákat, letérdepeltél a források előtt. Engedd el a végső pillanatot I Értem már a természet titkait, minden dolgok összefüggéseit, de megbotlottam önmagámban, leolvadt elmebeteg arcom, görcsbe futnak bennem a mozdulatok. Engedj utamra, Salamon! Nem akarom megölni a lányt: hajában fészkel minden bánat, hitetlenség, félve mozduló öröm. Mégis csak ő lát engem, rácsok mögött elhaló lépteimet, kifosztott homlokomat. Halántékomat ujjaival elsimítja, megcsókol a délutáni csendben. Nem akarom megölni őt, Salamon. . Ember szeretnék lenni, nem Möbius. Kótis Ferenc: Stációk (tusrajz) || Kelet A Magyarország 9

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents