Kelet-Magyarország, 1990. szeptember (50. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-08 / 211. szám

Mint önmagába zá­ródó végtelenséget a karikagyűrű, úgy | jelképezi Balkányt az a huszonhat ta­nya, amely körülöle­li a települést. Ha egy csomóban élne annyi ember, mond­juk egy behemót lakótelepen, biztos kapott volna jusst a közelmúltban. Viszont ezek a tenyérnyi bokrok úgy húzódnak Balkányhoz, hogy kérnek is a javakból, de féltik függetlensé­güket. A megye egyik legnagyobb tanyás felépülése többször szem­benézett a rossz emlékezetű telepü­léshálózat-fejlesztési koncepció rigorózus őreivel. Némelyiktanyájá- ra azt mondják az okosok a pesti Íróasztalokra görnyedve: ide biztos nem települ a lakosság; meg kell szüntetni. Ám hiába kongatták egyesek a vészharangot, ha a tanya élni akar, semmi nem törölhette el azt a pár házat a térképről. A tanyán élők esküsznek a sza­badságra, nincs az a hatalom, amely a faluba, városba kényszerí­tené be a tág levegőhöz szokott pa­rasztembert. Legfeljebb a kényszer, meg a józan megfontolás, hogy a szakképzett fiatal nem kap megfele­lő munkát, a háziasszony széles választékot, a gyermek szakirányú iskolát tanyán. Ezért hát sokan bú­csút intettek a kedves tanyai otthon­nak és nyakukba vették a nagyvilá­got. De nehéz is összeszámolni, hogy az elmúlt időkben kik, hányán és miért próbáltak szerencsét a nagyvilágban a simogató otthoni táj helyett? Tanyai tanács ez - egyesek sér­tésnek szánták a helyi közigazgatás vezetőire, de azok meg, ahelyett, hogy kellőképpen fölhúzták volna az orrukat, még büszkélkedtek is erre. Joggal tehették, mivel mutassanak a megyében egyetlen tanyát, amely vízvezetékkel büszkélkedhetne! Hét tanya lakásaiba köthették be az egészséges ivóvizet Béketelepen, Czibakpusztán, Petritanyán, Tor­máspusztán, Désitanyán, Nádas­pusztán és Baloghtanyán a közel­múltban. Nyolcvan kilométernyi víz­vezetéket építettek ki, kereken 80 millió forintért. Ha pár éve valaki azt mondja a balkányiaknak, hogy városi szintű szolgáltatásokra számíthatnak, a legkevesebb, hogy megmosolyog­ják a naív idegent. S most, az önkor­mányzati választások küszöbére TISZTA LAPPAL érve a tanyás falu gazdája, Dankó József - keserű szájízzel de elé­gedetten készít statisztikát. — Nincs olyan elgondolás, amit a feltehetően utolsó, a VII. ötéves tervben meg ne oldottunk volna. — Higgye el, nem sikerpropagan­da az, ha most számba vesszük, mi mindent szorítottunk ki az egyre szűkülő lehetőségek ellenére. Min­denképpen kellett építenünk egy hat- tantermes iskolát, ezt időköz­ben 4 további tanteremmel bővítet­tük. A szomszédos Hajdú Megyei Állami Építőipari Vállalat mestersé­ge címeréül, mintegy referenciaház­ként készítette el nekünk az iskolát, potom 12 millió forintért. Az egészségügyi központ terve sokszor még a legmerészebbek ál­mában is rózsaszín ábrándnak tűnt.Pedig már mutatkoztak a rendszerváltást előkészítő, gyakor­ta ellentmondásos tendenciák, a helyi vezetők a fejükbe vették, hogy itt az egészségügyi ellátás ugrás­szerűen javulhat az új központ áta­dásával és kormányok jöhettek-me- hettek, a pénzt és a támogató szán­dékot élvezhették a beruházásban érdekeltek. Jó értelemben vett szol­gálatra szegődtek azok, akiknek egy fikarcnyi hatalmuk volt az ese­mények jó irányú befolyásolására. Balkányt hosszú időn keresztül elkerülték politikai, közéleti csatáro­zás viharai. Még most is sokan em­lékeznek azokra a jóízű beszélgeté­sekre, amelyeket a tanácselnök szobájában folytattak az éppen csak csírázó pártok képviselői. Már akkor meghívta őket a balkányi közigazgatás irányítója, amikor ezt kalap alatt tehette, de úgy hitte, új idők új szelét jelezhetik az itt elhang­zott javaslatok. Később sokat fordult a kocka. Disszonáns hangok torzították a harmóniát. A köz képviseletében maguknak jogot vindikálok gyakorta saját szerepüket hangsúlyozták. Egyesek akkor is szót kértek, ha pusztán ellentmondhattak az előttük felszólalóknak. Már régóta nem azt nézték , ki mit tett, hanem milyen funkciót töltött be az előző rendszer­ben. Sértő jelző lett a bolsevista, sok tisztességes embernek kellett res­tellkednie, mert az egyetlen párt soraiba lépett. Nem egyéni karrier­vágy miatt, hanem a közügyek szol­gálatát tartotta szem előtt. Halottunk olyan furcsa akcióról, amikor az egyik volt párttitkárt késő este kurtán- furcsán berendelték az új hatalom nevében, hogy a saját ér­dekében igyekezzen tisztázni ma­gát. A sztálinista időket átélt egykori pártmunkás állítja, még a legvadabb bolsi terroron is túltett volna a mos­tani. Az újdonsült párt-és önjelöltek pápábbnak mutatkoztak a pápánál és igyekeztek minél nagyobbat, hangosabbat mondani. Balkány, ez a korábban olyannyi­ra csendes falu mára pártcsatározá­sok színrtere lett. Nem azt fájlalják az egykor volt vezetők, hogy most mások is labdába rúgnak, hanem hogy g yakorta övön aluli ütéseket is kap boldog- boldogtalan. — Nincs pedig értelme ennek a haddelhaddnak magyarázza há­ziasszony -szemlélettel Pócsik Já- nosné, a három éve nyílt magán Mokka presszó alkalmazottja. — Balkányiaknak születtünk a férjem­mel, így aztán komolyan fel sem merült bennünk, hogy másutt is le­hetne élni. A szüleimtől kaptunk egy telket, ezért sokkal olcsóbban felé­pítettük a háromszobás laká- sunkat.No persze úgy, hogy a fér­jem hétvégén maszekolt látástól vakulásig. Víz-gázszerelő a helyi Fémmunkásban, de mondanom sem kell, nem hoz annyit haza, amennyi a megélhetéshez kellene. —Azt hiszed, az én uram fizeté­séből megélnénk? - toldja kartárs­nője szavait Balogh Sándorné, akit szintén alkalmazottként foglalkoztat a szomszédos Biriben élő tulaj. — A három gyerek mellett már azt szá­molgatom, megkapnánk-e a szo­ciálpolitikai kedvezményt, ugyanis még sohasem vettük igénybe. De filléreket kapnánk — jó esetben — a háromszobás családi házért, holott városon jóval a millió fölött érne. Tegnap bementem a tanszereket megvenni a gyerekekkel, a 4700 fo­rintból mindössze két táskára, egy cipőre és az iskolai felszerelések egynegyedére futotta. Hát mibe ke­rül az ingyenes oktatás?! Sokszor annyira elkeseredek, hogy azt mon­dom: ha most lennék ifiasszony, a világ minden kincséért sem szülnék gyereket ilyen viszonyok mellett. Dehát a nő mindig is anyának szüle­tett és a szeretetet nem patikamér­legen mérni. Ha egyszer a turisták megrohan­nák a balkányi tájat és valóban kí­váncsian közelednének a látniva­lókhoz, az idegenvezető bizonyára elkalauzolná őket a szép tanyai Balkányi portákra. S valószinűleg eljutnának Abapusztára Nagy Jánosné csöpp­nyi otthonához, amelynek piros tűz­fala már a kanyar után az idegen szemébe tűnik. A nyolc gyereket fel­nevelt idős parasztnéne ma is a munkára esküszik. —Ha nem teszek-veszek a ház körül, minden bajom van. Megszoktam, hogy nem a tükör előtt üldögé­lek nap­hosszat. A hajnal ma is talpon talál, j Mire féljön I a me­leg, ki­főzöm az ebé­det, meg etetem a ba romfit, rendbe teszem a kertet és várom a gyerme­keimet, az unokáimat. Mert szinte nap nem múlik el, hogy ne je­lentkezne valamelyik. Messzire ke­rültek, nem lehet olyan szerencséje mindnek, mint ah áz hátuljánál épít­kező fiamnak. Gépkocsivezető és egyszer a testvére egy hirdetést lá­tott meg az újságban: olyan sofőrt kerestek, aki Abapusztán lakik, mert esténként a ház előtt kellene parkol­ni az autóbuszt. Nosza, összepakolt Pesten és az első vonattal hazajött. De a legtöbben elvándorolnak, mert Kútágas mögött tetőtér nem tudják helyben megkeresni a betevő falatot a családjuknak. Nagy nénit nem olyan fából farag­ták, hogy valakire is rászoruljon. Köztiszteletben álló emberek voltak a férjével és amikor az urát temette, a helyi vezetők megnyugtatták: ha szükséget tetszene szenvedni, tes­sék a tanácshoz fordulni. Egyszer tényleg úgy hozta a sors, hogy nagyon kellett volna pár forint valamire. Be­ment a falu­ba, eljutott valamelyik [hivatali előszobá­ba és a szőnyeg szélén ácsorgó, kendőjét/ g y ű r ö g e t ő öregasszony- ak azt találta mondani az előadó: van nyolc gyereke, fordul­jon a családjához, ha pénz kellene...Nagy néninek sem kellett több, megfogadta: mégegyszer be nem teszi a lábát abba a fényes- séges irodába! Csak azt fáj­lalja, egyesek akkor is kapnak se­gélyt, ha inkább a torkukon engedik le. Ki hitte volna pár éve, hogy kéz­zel fogható közelségbe kerül a gáz­hálózat vagy a távhívó telefon. Már nem sokat kell aludni addig, amíg Balkányt is bekötik az országos crossbarhívó-rendszerbe. Egyes- egyedül a tanuszoda maradt hiú ábránd. Az is csak azért, mert a település-fejlesztési hozzájárulást az elsők közt törölte el a balkányi tanács. Jól tudják:errefelé nagyon kevés pénzből élnek az emberek, lelketlenség erőn felül kérni a lakos­ságtól. így sok mindenért zseb­be kell nyúlniuk az itt élőknek, ami például a Rózsadombon természe­tes. Aminek örül a balkányi vezetés: az eltervezetteket valóra váltották, a beruházásokat kifizették, mindösz- sze 3 millió forint hitel törlesztése maradt az egészségügyi központ­ból. A jövő esztendőben erre meg­van a fedezet. Bár ilyen tiszta lappal indulhatna mindenki .... Tóth Kornélia ilyen találékony az emberi elme. A rosszul hangzó kocsma helyett, ma már bisztróba, eszpresszóba, büfébe, falatozóba, sőt italpatikába járnak a ha­landók, hogy a napi fejadagot elfogyasszák. Áremelés ide, vagy oda, gombamód szapo­rodnak az italboltok, ami azt igazolja nő az italfogyasztók száma. * Este kilenc óra. Az „éjszaka bogarai” már útra keltek, hogy a világítótesteken megperzselődve végzetes táncukat eljárják, a kisvendéglő ajtaja nyitva. A bejáratnál széttaposott pillangók. A fénynyalábokban jól látszik a kiszűrődő cigarettafüst. A kint­ről halk zsongásnak tűnő zaj bent hangok­ká, beszéddé, pohárcsörömpöléssé válik. A régmúlt olajos padlóját modem linóleum váltotta fel, rajta a mintát betaposott csik­kek nyomai jelentik, amit itt- ott a csoszogó lábak már fakóvá koptattak. Az asztalokon szurkosvászon takarja az unatkozó vendég keze nyomát. A székek műbőr borítása sza­kadt, oldalt szivacsok kandikálnak ki. A pult bádoglemezén kifolyt sör csillan. A polcokon poros borosüvegek, vízzel meg teával töltve. A cigarettásdobozok között csoki és desszert. Arra várnak, hogy a későn hazabotorkáló vendég vigyen valamit a családjának. Ettől talán kiengesztelődnek. De csak az tudja, milyen íze van ezeknek , aki már belejük harapott.. Borostyánképű férfi, kezében görbebot. Nem látszik ugyan járásán, hogy szüksége lenne erre a segédeszközre. A sarokban ül és figyel. Ráncokkal teli, kortalan arcán végigfut a mennyei öröm, amikor az egyik távozó vendég félig kiivott korsójára le­csap. Győzelem az a pillanat számára. A környezet mintha észre sem vette volna, csak egy későn is „fentlévő légy” zümmög­ve jelzi, mennyirte fel van háborodva, hogy megzavarták élvezetében. A férfi most már nem ül vissza a régi helyére. Társaságot keres, beszélgetni akar. Erre feljogosítja a kezében tartott sör. —Nem értem, egyesek, hogy tudják ezt a mérget meginni — mutat a Coca-Colám­Hit, remény, szeretet ra.—Ritkán jár ide, ugye? Magát nem is­merem. — Hangján érződik a múlt minden szomorúsága. Látszik, az a fajta, aki a kér­déseket is önmagának teszi fel, s elég egy biccentés, máris folyik a szóáradat. — Uram, gondolná, hogy ez egy maszek kricsmi? A tulaj az nincs itt...vállalkozó volt ő már akkor is , amikor magát az anyukája a piskótaevésre akarta rábírni. Itt a Csapos az úr. Bár csak a kerek számokat ismerik, de nem panaszkodom. Látom kocsival van. Nekem is volt jogsim valamikor, de ma már a biciklire sem ülök fel.---Katonatiszt voltam, tudja, hogy van ez. Valahogy el kellett viselni a „ helyze­tet”. Az én mundéromon is esett néhány pötty... A szesz nálunk védőitalnak számí­tott. Nem voltak gyermekeim, az asszony is a másvilágon engedelmeskedik már a parancsnoknak.Ráment a pénzem a sírkőre...mert nekem ne mondja senki , mi a tisztesség... Koccan a foga a korsó szélén.Oszes haját kisimítja szeméből, a mondatok vé­gén rövid szüneteket tart. A távolba me­red. Néha összecsapja gumicsizmás boká­ját, valami régi megszokás ez nála. Repe- dezettt ujjai szorosan tapadnak az edény fülére. Mikor egy italra invitálom, először büszkén elutasítja, majd a pulthoz megy, és mégis az én kontómra hoz egy „ rugós” sört. — Itt töltöm minden estém. Korábban „muzsika” is volt, ma pedig csak ez a szó­rakozás — mutat a kopott rexasztalra, amely körül három munkásruhás férfi vitatkozik. — Nem tudom, a kocsma zül- lesztette le az embereket, vagy az emberek a kocsmát? — teszi fel a költői kérdést, csak úgy magának. Kevés öltönyös ember fordul meg itt. Igaz, azok közül a legtöbb zugivó... —Nevetnem kellett, mikor Gorbacsov meghirdetne a Szovjetunióban a szesztilal­mat. Nem tanult az amerikaiaktól, ők már próbálkoztak egyszer ilyennel, s nekik sem sikerült. Vagy a magyarok kilencórás ren­deleté, ugyan kit fékezett meg? Nálunk is úgy kellene, mint a skandináv országok­ban, iszonyatosan megadóztatni az alko- holárusítást. Nem magam miatt beszélek így, mert nekem már mindegy. De nézze azt a fiút — s egy alig tizennyolc éves legény­kére mutat, aki barátai hangos röhögése kö­zepette, egyszuszra, az ádámcsutkájának mozdítása nélkül akar lenyelni fogadásból egy pohár habzó nedűt. -Higgye el, csak a szüleit sajnálom. Elsősorban az anyját, mert a fiú nem esett messze a „fájától”, az apját nemrég vitték haza, itt négykézláb az úton. * A rövid szünetet kihasználva az órámra nézek. Alig telt el egy fél óra, mégis mintha évek óta ismerném ezt a görbebotos embert. Mi minden történt vele, hogy idáig jutott. Mennyi csalódás, mennyi reményvesztett- ség, valószínű ő a hibás, hogy idáig jutott...S gondolataimból egy harsány kiál­tás ébreszt föl. — Józsi, gyere csak ide! A szerkesztő úr szeretne veled beszélni — szól oda az ajtó­ban megjelenő jó hatvanas férfi felé. Én csak hápogok, bár kezdem sejteni, szolida­ritásból szólt a barátnak. Már áll is fel, s neki is hoz egy pohár italt, természetesen az én számlámra. Köröülöttünk felerősödnek a zajok, valaki énekelni kezd. De azonnal leordítják, ezt itt bent nem szeretik. — Hol voltál? — szóh'tja meg az érkezőt. Azt hittem, dolgozol valahol. A „Józsi” ke­zében megremeg a pohár, kissé vizenyős szemével felnéz, majd szája szögletéről csak úgy kézfejjel letörli a sörhabot, arcán vala­miféle mosoly jelenik meg. Éreztem a cin­kosságot kettejük tekintetében. De hagy­tam, gondolják, palimadárra akadtak. — Én, dolgozni? — válaszol mellőzve minden formaságot, bemutatkozást. Csak nem hülyültem meg! Most, mikor „felszaba­dultunk?” Azt mondták, a munka nemesít, én pedig már dolgoztam annyit, hogy báró, vagy herceg is lehetnék. Különben is, most már illik utána néznem a származásomnak, mert a pletykák szerint gróf volt az apám. Habár gyermekkoromban csak azt hallot­tam, hogy fattyú ez a kölyök. Hangos csattanás, kint egy üveg repül a kőhöz. Mintha mi sem történt volna, senki sem reagál. Kinek mi köze hozzá, az már nem tartozik a kocsmához. Az előbbi daloló édesdeden alszik az asztalra borulva, hiába szólongatja a csapos, hogy menjen már a „francba”. Alkalmi ismerőseim erőt gyűjte­nek, most a Józsi kezd a történetbe, hogy megszolgálja a potyaitalt. — Anyámmal élünk , ő idős tsz-járadé- kos. A háború után kezdtük összeszedni ma­gunkat, még a tszcs-ben ment is valahogy. De jött a hármas típus és minden elúszott. Emlékszem , a mama hónapokig hordta ti­tokban a zabot, a kukoricát az elvett két lovunknak. Eleinte én voltam a kocsisuk, majd mikor elmentek szalámiba, gyalog­munkás lettem.. Láttam, mennyit kell gür­cölnie, mint a sajátomban, s kiszúrták a szemem egy munkaegységgel, ami nem ért egy pipa bagót sem. Úgy döntöttem, nem kínozom tovább magam. Megélek én a saját lábamon is. Alkalmi munkásként voltam állatgondozó, rakodómunkás, dinnye­csősz és még ki tudja mi minden...közel a hatvanhoz itt töltöm az időmet, nyáron hűvös, télen meleg van. Barátokra találok mindig akad, aki meghív, ha nem, meg­iszom a maradékot. Igaz, mióta megszalad­tak az árak, még a poharat is kinyalják az emberek... —Politizálunk-e? Eljárunk minden ren­dezvényre a községben, és néha hozzáju­tunk egy kis kortespálinkához is. Még anyám is belekóstol a közéletbe, mert a pap a szószékről az imádkozás mellett közér­dekű kérdésekről prédikál. Én már nehezen kulcsolom össze a kezem. Látom sok a gond: az áremelések, munkanélküliség, nem csoda, hogy „ kábítóznak” az embe­rek. * Magyarázkodom, érveim leperegnek róluk.Ok tudják, félszavakból is megértik egymást. Idejárnak, mert itt meleg van, beszélgetni lehet,...itt van az élet! Mindig történik valami. Csak azt nem szeretik, hogy olyan sokszor feltörik az épületet. Olyankor két-három napot is bezárnak a leltár miatt. hogy alkoholisták lenné­nek? Nem ismerik el. In­kább igaz magyarnak tart­ják magukat, amit mindig bizonygatnak is. A ciga­retta csonkig ég a kezük­ben, a hamutartó már régen megtelt. Lassan szedelőzködni kezdek. Búcsúzáskor már kezet ráznak. Ók még maradnak, záráskor segítenek elpakolni. * Kint a hold sarlójába kapaszkodik a szemem. A csillagok közt meg van írva a jövő. Lábam alatt a sokat taposott szabolcsi homok megzabolázottan. A Pepsi-Colás reklám egyre halványabban világít, az au­tóm fénycsóvái maguk előtt tolják a söté­tet.... DankóMihály B9IK3IIÍJ 1990. szeptember 8. IlHfliWiMlPO yfrfi H — A »^^1111 HÉTVÉGI MELLÉKLETE

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents