Kelet-Magyarország, 1990. szeptember (50. évfolyam, 205-229. szám)
1990-09-08 / 211. szám
Az irodalom öltözéke Az idei könyvhét egyik sztárja kétségkívül Hrabal volt. Címadója főszereplője az egyik legnépszerűbb kortárs hazai szerző:Esterházy Péter legújabb regényének, s természetesen jelen volt saját „színeiben”: Harlekin milliói című — a népszerű Sörgyári capriccióval és a Díszgyásszal trilógiát alkotó — az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent regényével is. A megsárgult, megbámult, régi fényképek hangulatát idéző borító és a különlegesen szép illusztrációk Molnár Péter munkái. A grafikus művészi világához is közel álló lapok sokat segítelek abban, hogy a Hrabal-kötet „dolgait, hangjait, eseményeit” pontosabban halljuk, lássuk. Az idő megállításának hrabáli mágiáját sajátos konkrétsággal segítenek érzékelhetőbbé tenni a kont- rasztos, fdozofikus tartalmú formák, az elmúlás kifakult színei. A rajzok és gondolatok líraisága, sejtelmessége, befelé fordulása rendhagyó módon rímeli egymásra. Ezek az élmények ismerősek lehetnek azok számára is, akik az alkotó festményeivel, grafikáival kiállításain már találkoztak. Molnár Péter pályáján a Hrabal-kötet korántsem csak egy alkalmi kirándulás. Mint elmondta, rendszeresen készít borítékokat, illusztrációkat az Európa, a Magvető, a Móra és a Szépirodalmi Könyvkiadó megbízásából. — Nem tudom, érdemes-e egyáltalán manapság beszélni az irodalom vizuális megjelenéséről, amikor a könyvek tartalma iránt is egyre csekélyebb az érdeklődés. Amikor szinte teljesen eltűnt vagy jelentéktelenre zsugorodott a napi-, hetilapokban és folyóiratok hasábjain a képzőművészeti kritika, kérdezhetnénk, kit érdekel egy könyvborító? — Például az olvasót. Hisz ez az első, amit megpillant a kötetből. — A terjesztők is megerősítik ezt, akik a hatás A Hrabal-kötet címlapja érdekében mostanában még fokozottabb jelentőséget tulajdonítanak a külsőségeknek. Újabban erőteljesen beleszólhatnak a kiadók működésébe is. Meghirdetik például, hogy a borító átvételét megvétózzák azzal, hogy nem elég színes, feltűnő, ami miatt nem látják biztosítottnak a könyv üzleti sikerét. ' Előfordult már saját gyakorlatában is ilyen eset? — Borítótervre egy-két alkalommal — máig sem tisztázott okból — már kaptam visszautasítást, illusztrációkra viszont még sohasem. Ez a szabadság az egyik legvonzóbb számomra ebben a munkában. — Nem nehéz észrevenni, mostanában nagyot változott a borítódivat is. — A terjesztők egyre gyakrabban hivatkoznak a Nyugat kommersz mintáira, szívesen látják az ezeknél szokásos nagyon erőteljes színeket, a tárgy natural isztikus megfogalmazását. Ami azonban bátran alkalmazható egy kriminél, egyáltalán nem biztos, hogy helyén való egy klasszikus dráma vagy egy lírai kötet esetében. Megbízásaim között előfordult már krimi is. A rendkívüli találkozás kellemes volt, mert jó, illetve letehetetlen volt a könyv. Az ilyen munka kitűnő stílusgyakorlatnak is felfogható. — Hogyan került kapcsolatba a Hrahal-kö- tettel? — A legtöbbet az Európa Könyvkiadó megbízásából illusztráltam, így nem volt semmi rendkívüli abban, hogy rám gondoltak. Nagyon könnyű volt megszeretni a könyvet, ámbár annak idején — még olvasatlanul — egy kicsit meghőköltem a megbízástól. Elsősorban azért, mert amit Hrabálból a közismert erényeket, különleges értékeket hordozó korábbi munkái alapján ismertem, az más világot sejtetett. Olyat, amelyhez — akkor úgy éreztem — nincs elegendő közöm. A szerkesztő azonban megnyugtatott, hogy ez a regény más, sokkal nosztalgikusabb, elvágyódóbb, átszellemültebb. S valóban, már az első oldalak után tudtam, nem lesz eredménytelen a kísérlet. Aztán megpróbáltam olyan századfordulós dokomentumokat, tárgyakat, segédanyagokat (például Menzel: Sörgyári capric- ciójának filmfotóit) felkutatni, amelyek segítségemre lehettek ebben a különlegesen izgalmas és szép rekonstrukciós játékban. (károlyi) Centenáriumra Egy igaz festő Frank Frigyes élete nem gazdag külső eseményekben, csupa belső történés jellemezte. Budapesten született 1890-ben. A Képzőművészeti Főiskolán alapos képzésben részesült Balló Ede és Zemplényi Tivadar tanítványaként. Az akadémikus rajztudás felvértezte arra, hogy minden sejtelmes festői álmát megbízható értékrenddel véglegesítse művekké. Állandóan képezte magát , először Münchenben, utána a huszas években francia és itáliai nagy múzeumok számtalan remekművein nevelkedett. 1913-ban rendezte meg első önálló kiállítását Budapesten, a Nemzeti Szalonban, melyet több pesti tárlat, székesfehérvári, hódmezővásárhelyi, nagykanizsai bemutatkozása követett. 1926-ban Párizsba is megérkeztek képei, Munkácsy-díjas, kiváló művész lett, s a brüsszeli világkiállítás bronzérmese. Zalaegerszegen nyílt meg emlékmúzeuma. Amikor festői erényének nevezzük indulatos ecsetkezelését, képzeltének vad lobogását, azonnal hozzátesszük; kolorizmusa telítve van érzékeny finomsággal, korszerű európai ízléssel, magyar lendülettel. Az olykor embertelenné váló históriában is csak a lényegre, a festészet lelket boldogító távlataira figyelt, így őrizte önnön emberségét, humánumát. Ez is oka annak, tehetségén és hallatlan szorgalmán kívül, hogy művészete állandó értékké vált. , yt Képünkön: Mimi fekete-fehérben Folyóirat-tallózó V,Múltunk mind össze van torlódva / s mint szorongó kivándorlókra, / ránk is úgy vár az új világ." — írta József Attila a Hazám egyik feledhetetlen szonettjében, s bár sokáig legtöbben egy befejezett múlt me- mentójának tekintettük e sorokat is, ma már ugyanannyira időszerűnek tudjuk, magunkra vonatkoztatjuk, mint tehette ezt a szerző. Múltunk megint rettenetesen össze van torlódva, negyvenegynéhány év többletével is megterhelve József Attila korához képest, s ismét szorongó kivándorlóknak érezhetjük magunkat mind a tízmilliónyian. Csak most nem a Ferenc József-i békeidőkből, nem a Horthy-korból, hanem a bol- sevizmus korából vándorlunk ki. Eközben folyamatosan törekszik arra a szellemi élet, hogy ezt az összetorlódott múltat megpróbálja rendbe rakni: minden dolgot megismerni és a maga helyére tenni. Kell ehhez minden dokumentum, minden emlék, minden irodalmi megfor- málású mű is. A 20Ö0július—augusztusi összevont számában Arthur Koestler 1949-ben írott önéletrajzi esszéje olvasható: A bukott Isten. Ebben a kommunista párttal való többéves kapcsolatát, egy „szerelem" és egy , .kijózanodás” történetét tárja elénk, megszenvedett hitelességgel, de kevés irodalmi erővel. Közismert regényéhez képest (Sötétség délben) inkább csak adataival ad újat ez a maga korában nyilván sokkal hatásosabb esszé. Az É/eíönkjúliusi száma Simonffy András készülő tényregényéből . v. llh közöl hosszabb részletet. A Beszélgetések Almásy Pállal mostazÁVH fogságában töltött bő hát eszténdő eseményeit idézik fel beszélgetés, napolófeljegyzés és hivatalos doko- mentumok segítségével. Az ÁVH a magyar történelem egyik legsötétebb fejezetét írta, annál döbbenetesebb az a tárgyilagos hang, ami általában jellemző a poklukat megjárt és életben maradt személyek emlékezéseire, köztük Almásy Páléra is. Almásy 1947-ben egyszer már le volt tartóztatva, majd kényszernyugdíjazták. Ellenállási, majd 1945 utáni demokratikus újjászervezési érdemei sem voltak elégségesek, hogy szürke kis állásában békén hagyják, s talán csak a vakszerencsének köszönhette, hogy életben maradt: nem illett bele igazán egyik perbe sem. 1955-ben a huszadik évében járó Bertók Lászlónak már sokkal enyhébb volt a sorsa, igaz, ő csupán néhány elégedetlenkedő, s két barátjának megküldött verséért kapott nyolc hónapot, amiből „mindössze" kettőt kellett ténylegesen leülnie. Igaz, az egyetemi tanulmányoknak az elvégzése is ábránddá vált jó időre. A Jelenkor ugyancsak összevont július—augusztusi számában található a költő Priusz c. visszaemlékezése dokumentumok és versek segítségével. Különösen fontosnak tartom ezt az írást azért is, mert az ilyen kis ügyek addig alig kaptak nyilvánosságot, pedig ezekből volt a legtöbb, ezek érintettek sok száz ezer embert, ezek tettek tönkre vagy deformáltak életpályákat Szentmihályi Szabó Péter: Ember a járdán M ég június közepén történt, azóta fontolgatom, megírjam-e, kiírjam-e magamból ezt az élményt, s most, úgy látszik, eljött az ideje. Iskolai évzáróról vártam a fiamat, megálltam a kocsival egy árnyas fa alatt, bekapcsoltam a rádiót, rágyújtottam. Ilyenkor különösen nagy a forgalom az iskola környékén, jönnek-mennek szülők és gyerekek. Nem nagy, össznépi évzáró volt, hála Istennek, a gyerekeken nincs piros nyakkendő, és elmaradnak a mikro- fonpöcögtetések, a rémes versezetek és énekkari produkciók, közhelyes évbúcsúztatók is. A gyerekek megkapják a bizonyítványt , és kész. Részben örülök, részben sajnálkozom, mert négy évtized mesterkélt társadalmi szokásait még nem sikerült új rítusokkal felváltani. Márpedig szükségünk van közösségi élményekre, ünnepekre, szívből jövő szavakra — kérdés, mikorra tanuljuk meg őket újra. Most veszem észre az embert, aki a vaskerítés talapzatán ül, imbolyog. Részeg. Meghatározhatatlan korú. Törpe növésű felnőtt, trikóban, rövid nadrágban. Arca torz, szeme kifejezéstelen. Ki tudja, mit keres itt? Talán ezen a helyen érte utol az elfogyasztott szesz zsibbasztó hatása. Ül, imbolyog, aztán leesik a járdára. Elnyújtózik, s bár megüthette magát — arca véres —, már alszik is. A fal mellett, a járdán. Figyelem az embert a járdán, nézem a mellette elhaladó felnőttek és gyerekek arcát, figyelem önmagamat. Aki messziről észreveszi, nagyot kerül. Aki majdnem rálép, meglepődik, de nem túlságosan. A gyerekek visszafordulnak. A kicsik ijedtebben, a nagyobbak vigyorognak. Ők már láttak ilyesmit. A felnőttek arca rezzenéstelen, mint az enyém. Ülök a kocsiban, tépelődöm. Egy ember fekszik a járdán. Vérzik a homloka. Én tudom, hogy csak horzsolás. Én tudom, hogy részeg. Akik nem tudják mindezt, azok jönnek-mennek, átlépik, kikerülik. Akárcsak az aluljáróban, a belvárosban. Akár a piacon a kóbor kutyákat. Mentőt kellene hívni? Rendőrt? Nem tudom. Hirtelen ismét ráébredek arra, milyen nyomorúságos világban élek. Semmi sem világos. Sem polgári jogaim, sem kötelességeim, de még erkölcsi alapállásom sem. Megfélemlített, közönyös, gyáva, sunyi állampolgár vagyok, akinek fogalma sincs, van-e joga intézkedni egy ilyen határesetben. Hiszen csak egy részeg ember fekszik a járdán. Voltaképpen egy nem közülünk való. Egy garázda, egy közbotrányokozó. Lehet, hogy egy fél óra múlva feláll, leporolja magát, hazaindul, ha van számára „haza". Csak neki okoznék bajt, ha megpróbálnám értesíteni az amúgyis túlterhelt hatóságokat, akiknek illetékessége ilyen esetekben enyhén szólva is homályos. Valaki szólhatott a dologról odabent az iskolában, kijön két elnyűtt proletárasszony, talán takarítónők. Szánakozva nézik a gnómot, váltanak egymás közt néhány szót, visszaindulnak. Az ember fekszik a járdán. Nem normális állapot. Lehet, hogy nem is volt részeg. Ki tudja, milyen betegségben szenved? Imbo- lyogni sok mindentől lehet. Gyógyszertől is. És ha részeg, akkor teljesen rátartozik? Csak az ő problémája? Az ő emberi joga, hogy ott feküdjön le, ahol éppen óhajt? Mert így is fel lehet fogni. Ebben a nyomorúságos magyar jogállamiságban mindenki szabadon berúghat, és lefekhet akár a parlament előtt is, nem igaz? Ez az ember valójában egy provokátor. Valamelyik párt aktivistája. Vagy rejtett kamerával figyelnek, és mindjárt idelép Vágó István a tévéből, és lesz nagy móka, kacagás. Lassan megtanulunk átlépni egymáson. És lélekben felkészülhetünk arra, hogy rajtunk is átlépnek majd. Amerikában mindenki tudja, hogy nem tanácsos utcai balesetnél megállni, kocsiból kiszállni—sok bűnöző kihasználta már a jóindulatú segítségnyújtók védtelenségét. Nálunk is feltehetően egyre több esetre kell számítanunk: Amerika már itt van, Magyarországon, de persze csak a legrosszabb arcát mutatja. S zerencsére megérkezik fiam, ő is riadtan kikerüli a földön heverő, torz és szánalmas figurát, mutatja a bizonyítványt, gyorsan indítok, és távozom a helyszínről, cserbenhagytam ismét valakit, sokszázadmagammal. Biztosan bennem van a hiba: nem tudom könnyen megszokni a szabadságot. Pedig hát nagy kanyarral ugyan, de visszatértünk a polgári szabadságeszme lényegéhez, melyet Anatole France fogalmazott meg annak idején gunyorosan: a demokrácia lényege, hogy a milliomosnak éppúgy joga van a híd alatt aludni, mint a szegénynek. A híd alatt, vagy a járdán. hosszú évekre, nemegyszer halálig. Ahhoz például még börtönbe se kellett kerülni sem 1956 előtt, sem utána jó ideig, hogy valaki politikai okokból alkalmatlanná váljon a felsőfokú tanulmányokra. Szinte mindenkinek az emlékeit, az életpályáját fel kellene mérni ahhoz, hogy igazán hiteles képet alkothassunk ezeknek az évtizedeknek a mindennapjairól, a nagy perek és kivégzések terrorjával kordában tartott népről. Érdekes közlést indít a Kortárs augusztusi száma: Ami a Vidravasból kimaradt. Galgóczi Erzsébet regénye a nyolcvanas évek egyik legnagyobb regénysikere volt, politikailag is bátor lépés, hiszen a Rajk- ügyet megelőző perekig nyúlt visz- sza. Ami a regényből kimaradt, az az 1956 őszi eseményekkel foglalkozik, a mosonagyaróvári vérengzéssel és következményeivel. Művészi érvek miatt maradt ki ez a hosszabb részlet, de okai nyilván politikaiak is voltak. Új mű viszont Balázs József elbeszélése a Tiszatáj júliusi számá ban. E nagyszerű mű az Isten kül döttei címet kapta, s késleltető sze: kezetével, fokozódó feszültségév előbb azt tudjuk meg, hogy e „ki döttek” egy hóhérbrigád tagjai, mr azt is, hogy a főnök visszavon átadja helyét a helyettesének, rm azt is, hogy ennek oka: a minisztt elnököt és társait kell kivégezni! végül azt is, hogy ezek az ember tettük elkövetése után csenc bolondokká váltak. Tisztán ér nyesül a történet példázatos jell> A szerző egyik legszebb műv Isten küldöttei. C Pontosabban lássuk, halljuk ____________________' __________________ . __________________i_______________________________-______ || Kaiét1990. szeptember 8. lmniHpnpc7^t , ' —^i a nMBianrszaq hétvégi melléklete í
