Kelet-Magyarország, 1990. szeptember (50. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-08 / 211. szám

A szellem szolgálata Egy elfelejtett életmű Irodalom és olvasók 175 éve született Mosonyi Mihály Érdekharcok vagy értékek? í. Megfizethetetlenül drágák lettek a könyvek. Nem tudják megfizetni őket a nyugdíjasok, dehát ez még ért­hető: minek már a nyugdíjasnak a könyv? Járjon köz­könyvtárba. Csakhogy nem tudják megfizetni a könyv­tárak sem, hiszen a beszerzési keret évek óta képtelen követni a könyvek árának változásait. így aztán egyre több könyv válik kölesönözhetetlen könyvtári kinccsé, éppen a legdrágábbak közül, hiszen azok is legfeljebb egy-egy példányban kerülnek be ezekbe az intézmé­nyekbe. És nem tudják megfizetni a könyvet a diákok, a fiatalok, a pályakezdő értelmiség, ez pedig tovább növeli az Európától való szellemi lemaradás lehetősé­gét. Közben dúl a vita az írószövetség szerepe, az új, magát függetlennek nevező írószövetség léte, a kiadók szellemi felügyelete és önállósága, a könyvterjesztés katasztrofális helyezete körül. A hatalom dönt: a könyvkereskedelem elveszíti adókedvezményeit. A kereskedők bosszankodnak, az írók kevésbé, mert lát­ják: a kereskedelem hiénái az utóbbi években éppen a könyvterjesztést igyekeztek kisajátítani a könnyű meg­gazdagodás reményében. A független írószövetség memorandumot készít, a régi megállapodást köt a kul­turális kormányzattal és előterjeszti koncepciós tervét. És az író? Többszörösen kiszolgáltatott. Először is azért, mert lassan nem talál könyvkiadót, amely szóba állana vele. Különösen nem találnak a költők és háromszor is különösen nem a vidéken élő költők, akik távol vannak a pislákoló mécsesektől is, nem még a nagy tüzektől. Ha a könyv nem ígér legalább 30-40 ezer példányt, nincs kiadó. Nagy, államilag is támogatott kiadóink sorra adják vissza — s fizetik ki! — az elfogadott, kiadásra ajánlott könyveket. Nincs kiút, nincs menekvés. József Attila Szárszóig vezető dilémmája sokszorosan ismétlődik korunkban. Kiszolgáltatott másodszor azért, mert a hazánkban érvényes honoráriumrendeletek jószerint éhbémek minősülnek. A UNESCO adatait átnézve szembetűnő, hogy amíg egy-egy fejlettebb nyugati államban egy- egy könyv tiszleletdíjából egy író akár három eszten­deig is normális életszínvonalon élhet, addig hazánk­ban egy kb. 1500 soros verseskönyv honoráriuma fél­esztendőre is csak a létminimum körüli életnívót bizto­sítja. A soronként kb. 40 forintos (magas!) honorárium ugyanis a kiadóknál nem tekinthető ritkának. így van ez a nem lírai, de irodalmon belüli más műfajoknál is. Kiszolgáltatott harmadrészt az író azért is, mert nincs kialakított rendje még annak sem, hogy siker­könyvek esetén hogyan részesedik a könyv jövedelmé­ből. Igaz, kisebb kiadók már próbálkoztak ezzel és ezen az „aluljárós” piacon, a gyors, aktuális, nem irodalmi igényű munkák kiadásánál horribilis "összegű honoráriumokról beszél a fáma. Dehát ezek a kiadók nemigen adnak ki verseskötetet, még esszét és regényt se nagyon. Nekik az aktuális szenzáció kell, három hét alatt eladható könyv formájában. Ez a piac törvénye. Egy ismerősöm afféle sikerkönyvet csinált. Kiadta egy állami kiadó 40 000 példányban. Darabját árusítot­ta 70 forintért. (Nem ma történt, de nem is tegnapelőtt.) Könnyű kiszámítani, hogy a kiadó bruttó bevétele a könyvön kb. 2 millió 800 ezer forint. A könyv nyomda- és papírköltsége hozzávetőleg (majdnem pontosan) 550 ezer forint. A terjesztők, akik eladták a könyvt, megkapták a példányonkénti teljes ár 30-35 százalékát. A szerző, aki kitalálta, megcsinálta a könyvet, akinek szellemi alkotása a mű, kapott adólevonás nélkül 104 ezer forintot. Ha ebből leszámítjuk a gépelés-gépelte- tés, a papír stb. költségeit és az adót, nem marad annyi, amennyiből fél éven át megélhet. Pedig egy 14 íves könyvről van szó! az alkotók kiszolgáltatottsága csak még erősebb volt, hiszen többségük még gondolkodni is szeretett s nem mindig a hivatalos szolgálati szabályzat szerint. Kivételt képeztek természetesen a kor valódi szellemi nagyjai közül sokan és a konjunktúra lovagjai. (Személyes pél­da: az újságírói bérek emelését éveken át azzal utasította el az illetékes főhatóság, hogy néhány budapesti nagy­menő keresetére hivatkozott, akik évekkel ezelőtt is többezer forintos tiszteletdíjakért tartottak napi három külpolitikai tájékozatót. Miközben például a vidéki új­ságírók szinte éhbérért dolgoztak sokszor annyit.) Az értékhierarchia, billenésében először a kiadók ke­rültek az élre. Szerkesztőségi létszámuk rendkívüli mér­tékben megnőtt, az állami támogatás elfedte a valóságos feszültségeket, és el is kényelmesítette őket. Egy-egy író minden évben jöhetett két-három új könyvvel is, ha nem volt új, válogattak a régiből. Protokolláris és kegyeleti szempontok ették a milliókat, s az élők féltek és sírtak. Mert a támogatás akkor sem igen nekik jutott. A kiadók monopolhelyzetét a piaci törvények hamar szétrobbantották, bizonyos ideig nem is rossz irányban. Azonban az elviselhetetlen mértékben megszaporodott magánkiadási szféra kizárólag piaci termékként kezelte a könyvet és ezáltal a kiadók helyett a terjesztők váltak a magyar szellemi élet legfontosabb területének — a könyvnek — legfelsőbb értékévé. Van olyan kiadó s ter­jesztő cég, amely a könyv árának 50 százalékáért vállal csupán kereskedői tevékenységet! Amíg az író a bruttó bevétel 4-5 százalékáért robotol... Mostanra kialakult egy teljesen torz értékstruktúra, amelyben a legmagasabb piedesztálra a terjesztés került (noha legtöbbet ők panaszkodnak), majd a nyomda kö­vetkezik, amelynek mind a kiadók, a terjesztők teljes­séggel kiszolgáltatottak. A szerződési fegyelem ismeret- len, néhány hatalmas mamutüzem monopolhelyzetéből eredően saját kedvére dönt a kiadványok megjelenési rendjéről. Itt is a piac uralkodik, s nem az érték: amelyik magánvállalkozó többet fizet, annak a kiadványa készül el előbb... Harmadik helyen áll már csak a valamikor totális előnyben lévő kiadó. Meg kell mondanunk: nemcsak a nagy állami kiadók (bár elsősorban ők, hiszen a kötöttsé­gek, üzemelési, adózási, stb. szabályok őket terhelik leg­inkább). Még azok a szervezetek járnak viszonylag jól, ahol az írói gárda, a kiadói tevékenység és a terjesztési munka együtt jelentkezik, például a Végh Antal által kigondolt és megcsinált Új Idő hálózat. És a sor legvégén kullog az alkotó, az író. Példázván mintegy, meddig süllyedt a szellem közéleti megbecsü­lése 1990-re Magyarországon. 4. Lehetséges, hogy némi féltékeny­ség is szerepet játszott Erkel Ferenc magatartásában, amikor szembe­szegült kortársa, legjelentősebb ze­nei ellenfele, Mosonyi Mihály állás- foglalásával a Wagner-művek ma­gyarországi bemutatása körül kiala­kult vitában. Mosonyi ugyanis a nemzeti zene ápolásával igen jói összeegyeztethetőnek tartotta Wag­ner zenedrámáinak hazai bemutatá­sát. Pedig a 19. században a nemzeti zene ügyének Liszt és Erkel mellett a legnagyobb szolgálatot éppen a nem ts magyar származású muzsi­kus Mosonyi, családi nevén Brand Mihály tette. A 175 évvel ezelőtt, 1815. szep­tember 2-án, Boldogasszonyfalván született zeneszerző és zeneiró korai alkotásaiban még a német romanti­ka híve, Liszt és Wagner egyik leg­lelkesebb propagálója.akit Liszt Fe­renchez őszinte barátság fűzött. Verbunkosra támaszkodó magyar műzenét alkotott, különösen az 1850-es évek végétől, amikor eszté­tikai és kritikai írásaiban is a nemze­ti műzene megteremtésén és felvirá­goztatásán fáradozott. Mosonyi eredetileg tanítói pályá­ra készült. Tanulmányai betéjazésé- re Pozsonyba ment . ahol barátságot kötött Surányi Jánossal, a későbbi a cheni zeneigazgatóval, aki zenei fejlődésére nagy hatással volt. Mo­sonyi zenei stúdiumait autodidakta módon végezte. Zeneszerzői műkö­dését a klasszikus mestereket tanul­mányozva kezdte, s amikor 1842- ben Pestre költözött, már jól képzett muzsikus volt. Nemsokára nagy si­kerrel mutatta be első szimfóniáját, és három nagymiséjével, valamint számos más zeneművel magára vonta a figyelmet. A Bánk bán évében, 1861 decem­berében mutatták be a Nemzeti Színházban Mosonyi Szép Bonka című operáját, amelynek szövegét Fekete Mihály írta Vörösmarty köl­teménye alapján. A népdalokra és népies műdalokra épülő muzsika — főként a zeneszerző baráti köre előtt — azzal vált “világbecsűvé”, hogy bebizonyította “a különböző speciá­lis nemzeti irányok megalapításá­nak lehetőségét”. Ám a Szép Ilonka, amely a “minden alkotóelemében magyar” nemzeti dalmű példája kívánt lenni, kilenc előadás után eltűnt a műsorról. Talán a libretto nehézkessége, talán Erkel és hívei­nek a neheztelése sodorta félre ezt a kedves meseoperát, amely azóta is ismeretlen maradt a magyar közön­ség előtt. Következő színpadi műve, az Álmos című nagyszabású kórus- dráma a szerző életében nem is ke­rült előadásra. Keletkezése után hetvenkét évvel, 1934- ben mutatták be az Operaházban, de a Szigligeti Ede szövegkönyvére készült mű fölött ekkor már alaposan eljárt az idő. Az Álmos zenéje sok tekintetben Wagner hatásáról tanúskodik (Mo­sonyi személyesen is megismerke­dett a német zeneköltővel 1863- as pesti vendégszerepelésén), csak­úgy, mint Ünnepi zenéje, melyet a Nemzeti Zenede 25 éves fennállásá­nak jubileumi ünnepségsorozatán adtak elő. A karmester Liszt Ferenc volt. Mosonyi számos zenekari művet, kantátát, misét, kórusművet komponált, de fontos szerepe van életművében a kamarazenei alkotá­soknak is: hét vonósnégyesének, zongoradarabjainak, dalainak, s a zongoratanulmányainak. A méltat­lanul elfelejtett szerző és életműve fontos építőköve volt az elmúlt év­század zenei fejlődésének Magyar- országon. Tanúsítja ezt céltudatos koncepcióval, határozott művészi elvek szolgálatában alkotott, gaz­dag invenciójú muzsikája. Ennek legfőbb jellegzetessége pedig egy mélységesen komolyan vett szép­ségideái áhítatos tisztelete volt. Mosonyi Mihály 1870. október 31-én bekövetkezett halálára Liszt Ferenc írt gyászzenét, s a muzsikus­barát tiszteletére a Szép Ilonka ope­ra egyes témáira zongoraparafrázist komponált. Sajnos, Mosonyira ma már szinte kizárólag ez a Liszt­kompozíció emlékeztet. Szomory György 3. A példák egyediek, de nem esetlegesek. A lényeg a következő: eltorzultak a szellemi alkotó- "ütnka értékviszonyai. Amíg normális gazdasági-tár- 'ucíalmi-szellemi körülmények között a könyv és olva- i kapcsolatának meghatározója az író. az alkotó, aki megteremti a művet, addig a mi viszonyaink között ő a !s .utolsó a sorban. Hozzáteszem: ez a helyzet nem ta. 'i alakult ki, hanem a „létező szocializmusnak” <«* ■' -zeit korszakban, amikor munkának csak a fizikai “cl ’.nységet ismerték el, s a szellem szférája a fel­e-íny zavaros kategóriájába kényszerült. Az értel- ■ általános kiszolgáltatottságának folyamatában Kiút? Olvasóm a Végh Antal-féla független írószövetség memorandumát. Drámai, hatásos. Dehát nekem ne mondja senki, hogy a szervezet attól jobban fog működ­ni, ha az írók veszik kezükbe a könyvkiadókat és a terjesztést. Tudomásom szerint sem Singer úr, sem Wolfner József nem volt író s teremtettek egy igen hatásos folyóirat-hetilapot (Új Idők), egy remekül mű­ködő könyvkiadót és egy pompás terjesztő hálózatot. És ki tudták adni a beststellerek mellett Bródy Sándort, Ambrus Zoltánt, sőt még Lyka Károly művészettörténeti munkáit is. Hogy más, hasznos kiadványaikról most ne is szóljunk. A Magyar írók Szövetségének Elnöksége is készített egy javaslattervezetet a könyvkiadásról és a könyvke­reskedelem helyzetéről. Sajnos, inkább a kiadók irányí­tásának részproblémáival foglalkoznak, nem azzal, hogy az író, az alkotó kerüljön az értékhierarchia legma­gasabb pontjára. Pedig ez lehet az egyetlen megoldási alternatíva. És ehhez nem elég átszervezni a kiadókat, alapótványokat és kuratóriumokat létrehozni. Ehhez a társadalmi köz­szellem tudatos, állam által akár kényszerrel is befolyá­solt átalakítására van szükség. Arra, hogy megváltozzon valóságban is, nemcsak szavakban a szellemi alkotás megbecsülése. Ne legyen az író és művész afféle megtűrt bohóc, mondjuk a vidéki társadalmi struktúrában. És ne legyen az a létrehozott műve sem. Ez pedig már nem csupán irodalmi belügy. Azt gondo­lom hát, hogy a belvillongások helyett is valami mást kellene felröppenteni. Hiszen a magyar irodalom a fenti — s itt nem érintett — anomáliák ellenére is él, értékeket alkot. A fájdalom nélküli szülést pedig még a nőgyógyászat sem tudta megoldani, nemhogy a szellemi élet. Bényei József Apostol tt, ahol most a HBH f ^ bajor serfőzde és sörö- m m ző két lófejes cégére hí- vogatja a vendégeket egy korsó hideg, ha­bosfriss folyékony kenyérre,—a hatvanas években á Halászcsárda működött. Esténként a megboldo­gult, Nyíregyházán, de az egész országban is híres és kedvelt Tokaji Horváth Náci és cigányzenekara hívogatta-csalogatta tiszta hege­dűszóval a magyar nóta kedvelőit. Aligha volt Tokaji Horváth Ná­cinál pedánsabb cigányprímás eb­ben az országban Minden este keményített, frissen vasalt fehér ingben, magakötötte csokornyak­kendőben, fényes elejií szmoking­ban, szivarzsebében az elmarad­hatatlan kendővel és holló fényű cipőben állt zenekara élére, hogy megkezdje program szerint tábla- muzsikáját. Palotással vagy verbunkossal kezdett, majd áttért a nótacsokor­ra. Ebben aztán volt olyan méla- bus hallgató, amelyet szebb vonó­vezetéssel aligha játszott más prí­más. Aztán következett a pattogós csárdás és csokorzáróként az im­provizációs frisscsárdás. A bejárattól a konyha lengőaj­tajáig terített vörös szőnyeges Ha­lászcsárdában akkoriban sok törzs­vendég járt. Egy, a híres Hlavaty- néni. később meg a szép Magdi által alkotott-ízesített halászléért és a zsírtól csillogó-fénylő, rengő, kézzel szaggatott házitésztájú tej- fölös-túrós-tepertős csuszáért. Ezt aztán ki-ki kedve és ízlése szerint nyíri vinkóval vagy sörrel úsztat­ta. Közben hallgathatta Náci bácsi diszkrét szép muzsikajátékát. Kedvelt szórakozó helye volt még a hatvanas években is a Halász- csárda kereskedőknek, kisiparo­soknak, megfordultak itt kistiszt­viselők, újságcsinálók, orvosok, jogászok is. Később aztán mint sok mindent, ezt is megtépázta kikezdte, az idő. Eltűnt a vörös­szőnyeg is, a halk szavú pedáns prímást pedig kikisértük a nyír­egyházi Morgóba. Kihunyt a Ha­lász... A történet, amiről szólok, még abból a világból való, amikor Náci bácsi bizseregtető muzsikája csa­logatta be a vendégeket a Ha­lászcsárdába. Egyedül soha, de olykor .Apostollal", a köztiszte­letnek örvendő, szinte apai barát­tal, Hook Kálmán rádióműszerész kisiparossal szívesen kerestük fel a csárdát este, műhelyzárás és egy-két pohár rókahegyi rizling elfogyasztása után. Hook mester közismerten végtelen tisztelettudó ember hírében állt Nyíregyházán. S talán éppen ezért is volt aller­giás mindenfajta úrhatnámságra is, no meg bugrisságra és nevelet­lenségre is. Nem hagyta szó nél­kül, ha a fiatalabb mester vagy segéd, nem is szólva az inasról!!), elfelejtett köszönni az idősebbek­nek vagy a kuncsaftnak. Különö­sen nem szívlelte, ha ezt egyenru­hás mulasztotta el. Mindegy volt neki honvédtiszt, tűzoltó, rendőr, csípős megjegyzését, humoros pen­gevágását aligha kerülte el. Egyik nyár végi ßlledt este tör­tént. Nyitva volt a Halászcsárda ajtaja. Náci bácsi muzsikált. Apostollal kettesben ültünk a be­járat mellett jobbra, a ruhatár előtt egyik asztalnál. Kóstolgattuk a nyíri vinkót. Hamarosan megpillantot­tunk az ajtóban két rendőrt, akik lassan, komótosan, kimérten, fe­jüket jobbra-balra vetve fulladtak a vörös szőnyegen. Nem biccen­tettek senkinek. Szemük nem reb­bent, szájuk nem nyílt köszönésre. II Kelet­8 MauiiwinnKfiwtB 19^0. szeptember 8. A ^flPrf?fSZ8| HÉTVÉGI MELLÉKLETE Mosonyi Mihály portréja.

Next

/
Thumbnails
Contents