Kelet-Magyarország, 1990. szeptember (50. évfolyam, 205-229. szám)
1990-09-29 / 229. szám
onkád határában a Túron átívelő hídon wj megállunk egy gon- dolatra: merre tovább? Tiszabecs felé jobb az út, de hosszabb, Botpalád felé rövi- debb, de rosszabb. Aztán mégis Tiszabecs felé megyünk tovább, mert úgy döntünk: körbejárjuk ezt a zsebkendőnyi területet, Magosligeten megállunk egy kis ismerkedésre, beszélgetésre. Barangolunk. Még nem jártunk itt, mondják szatmári ismerőseim, nézegetünk hát erre-arra. Perzsel a nyárutói kánikula, nem mozdul a levegő, pedig jólesne egy kis fuvallat. Tíz óra is elmúlt, szinte néptelen a környék. A tiszabe- csi határátkelő felé is alig halad ágy-két autó. Letérünk Uszka irányába, s hamarosan a faluba érünk. A faluszéli házak csaknem mindegyikének az udvarán nagy a nyüzsgés: sötétbőrű lurkók szaladgálnak. Uszka és Magosliget csaknem egybeérnek. Az autó néhány pillanat alatt végigfut a Fő utcán, megfordulunk a gát tövében, s megállunk a templom közelében. Kísérőimet elküldöm sétálni, megkérem őket, hogy nézzék meg a Batár nevű patakocskát, ami ott folyik a kertek alatt a töltés mögött. A meder túlsó fele már a Szovjetunióhoz tartozik. Néhány ház előtt a lócán üldögélnek, az úton feltűnik egy fiatalember motoron (brigádvezető a tsz-ben, tudom meg róla később), s itt nem a motoron, nem a brigádvezetőn van a hangsúly, hanem azon, hogy fiatalember. Ahogy múlnak az órák, egyre többen mondják, panaszolják, hogy nagyon öregszik a falu. Alig van már itt harmincöt éven aluli. Mindenki elmegy. Egy dolgot biztosan tudok: nem a „boldog ember” emlékeit kutatom Magosligeten, nem arra ÜGETI VESZEDELEM vagyok kíváncsi, hogy emlékez- nek-e itt Móriczra, s regényhősére, Papp Mihályra. Joó György (Papp Mihály) minden gond és nélkülözés ellenére boldog volt, nem hiányzott a derű és a harmónia az életéből. Elfogadta a sorsát, s igyekezett megtalálni benne azt, ami átsugár- zik a nehéz és küzdelmes hétköznapokon. Arra voltam kíváncsi, hogyan élnek ma itt az emberek, ahol a nincs a legjellemzőbb szó. A fiatal azt mondja: nincs mozi, klub, nincsenek fiatalok, a felnőtt: nincs kereseti lehetőség, a háziasszony: nincs vezetékes víz, posta, tanács, az idős ember: nincs jövője Magosligetnek. Nem is nagyon látni új házakat. — Miből építenének, uram? — Szegezi a mellemnek a kérdést a vegyesboltban egy pergő nyelvű asszony. — Olyan alacsonyak itt a keresetek, hogy el se lehet mondani. Aztán meg hol van a legközelebbi Tüzép? Mibe kerülne a szállítás? Új házak nincsenek, de a porták szinte mindenütt rendezettek: elválasztva a felső udvar az alsótól. Ahogyan Magosliget is a külvilágtól! Magosliget. Milyen ízesen hangzik ez a név! Mintha egy sötét erdőből kikerülne az ember a fényre. Az összetétel első hangjának mély magánhangzói kicsit elszomorítanák, sötét felhők ereszkednek a nap elé. De a liget tele van játékkal, elevenséggel. A gyerekkori csínyek hangja hallatszik belőle. A népi magyarázat szerint gazdag erdő zúgott valamikor errefelé, nagyon sok volt benne a tölgy. Annak a termése a makk. Eszerint „makkos liget”, majd „magos liget” lett a település neve. De van, aki azt mondja, hogy ez a terQlet mindig jó magvakat termett, s innen a név. Valószínűbbnek látszik — ezt erősíti a névkutatás is —, hogy a temetőnél lévő domb, az a viszonylag kiemelkedő terület, rajta az erdővel volt a falu névadója. Megtört bácsinak látszik, de amikor megszólítom érces hangon felel Adorján Albert. — Hatvannyolc éves vagyok, itt születtem. Szorgalmas emberek laktak a faluban mindig, földműveléssel, állattartással foglalkoztak. Sajnos évről évre fogy a jószágállomány. Nekem három tehenem van, 35-40 liter tejet hordok naponta leadni, júliusról tízezer forintot kaptam. Ehhez jön a nyugdíjam. A háztáji mellett még két hektárt bérelek a tsz-től, mert az állatoknak szükségük van a takarmányra. Egyedül élek, mert két éve meghalt a feleségem. A fiam Csengerben építkezett, de a lányom itthon dolgozik, a tsz- ben pénztáros. Albert bácsi szomszédjában áll a református templom, amelynek nyolcvanhat óta ő a gondnoka. Beszél a múltról, szóba kerül a politika is. — Minden rendszer jó — mondja—csak ki kell tudni használni. A törvényeket be kell tartani, mert széllel szemben ugye nem lehet—néz rám finom mosollyal a szemében. Mielőtt elköszönnék, megkérdezem, hogy kik ülnek a szemközti pádon. Megmondja, de hozzáteszi, hogy az volt Papp Mihály háza. Úgy látszik, mégsem tudom kikerülni a boldog embert. A szemüveges férfi csak annyit árul el, hogy Józsefnek hívják. — Kérdezze a papot meg az orvost! Ők mindent tudnak — mondja. — Ez a ház — mutatja a vállával — olyan, mint a többi. Nem kellett senkinek, hetvennégyben vettem meg. Rokkant- nyugdíjas vagyok, azelőtt traktoros voltam. Dühöng itt mindenki — bukik ki belőle. — Nem szállítják el az állatokat már hónapok óta. Volt itt egy kereskedő, aztán semmi. Nekünk meg etetni kell. A túlsó járdán fiatal lány hordja az újságot. Tizenhét éves fehérgyarmati gimnazista Adorján Ildikó. — Unalmas itt az élet, nincs semmi. Egy tizenkilenc éves fiú vap a faluban, de ő is az unokabátyám. A fiatalok elmennek innen, általában ott maradnak, ahol tanulnak. Szeretek itt élni, itt születtem, itt telt a gyerekkorom. Érettségi után elmegyek dolgozni valahová, de ide mindig visszajövök. A vegyesboltba állandóan betér valaki. Lassan kis csoport alakul ki körülöttem. — Rokkantnyugdíjas vagyok — mondja egy férfi — amíg bírom, uborkázom. Jó, hogy csak ide kell elhozni, innen elszállítják. Sajnos a szárazság nagyon sújtott bennünket, öntözni viszont nem tudunk, csak Uszkán és Magosligeten nincs még vezetékes ivóvíz. „Uszka, Bökény, Magosliget / Istentől is elbillegett” — idézi nevetve. Megtudom a nevét — Adorján Béla —. S kerekre nyílik a szemem : ebben a faluban mindenki Adorján? Nem, három egymástól különálló Adorján család van, a legtöbb a Kissekből van — magyarázza. — A falu Tisza- becshez tartozik—kapcsolódik a beszélgetésbe Illyés Margit —. Ha dolgom van a tanácson, be kell utazni, ez huszonkét forint. Úgy lenne igazságos, ha ezt visszatérítenék. A tiszabecsi- eknek könnyű, egy fél óra alatt mindent elintéznek, nekünk rámegy az egész nap. Valamikor olyan aranyos település volt Magosliget. Mára: teljesen lepusztult. A nagykőrösi konzervgyárban dolgoztam, de hazajöttem beteg édesanyámhoz. Most munkanélküli vagyok. Nincs munka. — Igen, szeretnénk egy kis önállóságot — mondja Adorján Béla —, a nagyközségnek megvannak a maga problémái, nem törődik velünk. Ha megszűnne a tsz, katasztrofális lenne a helyzet, mert a magosligetieknek nincsen pénzük vállalkozásra. Meg hát az öregek? Lenne kétszázötven nagyon szegény ember, mert ennyien laknakafaluban. Él itt vagy száz cigány, őket a földművelésre is meg kellene tanítani. Kelemen Bálint bácsi a hetvenhez közeledik. Sokáig kopogtatok, hergelem a harapós kutyát, hátha az ugatásra kijön. Végül nyitom a kertajtót, a „harapós” az árnyékból zsörtölődik. Megtört arcú férfi áll a küszöbön. A hűvös szobában foglalunk helyet. — Éppen a Kelet-Ma- gyarországot olvastam — mondja, láthatóan nehezére esik a beszéd. A közelmúltban vesztette el a feleségét, nem lehet megszokni az egyedüllétet. — Valamikor (a hetvenes években) majdnem négyszázan laktak itt. Azelőtt két csordája volt a falunak háromszáz tehénnel, most jó ha nyolcvan legel. Lassan nem érdemes állattartással foglalkozni. Marad a háztáji. Hogy acigá- nyok miből élnek? Nem tudom. Hetvenben drága házakat kaptak, mára már a gerendákat is kiszedték, ülnek az árokparton. Korábban rend volt. Mostanra elharapódzott a garázdaság. Van itt egy körzeti megbízott, de én egyenruhában még nem láttam. Hetvenhétben vb-titkárként mentem nyugdíjba, most a falu elöljárója vagyok. Az egyesítés előtt (1977-ben csatolták Magosligetet Tiszabecshez) jól megvoltunk. Először nálunk gyulladt ki a villany, fejlődött a település. Most meg? Vezetékes vizünk sincs, pedig mióta ígérik. A tehóból semmi sem jött vissza. Odamaradt Tiszabecsen. Egy közkút van, de hónapok óta zárva. Ki törődik vele? Visszafelé folyik az élet Magosligeten. A téesz rossz adottságú, most az állami támogatást is megszüntették. A tagok a saját (egykori) földjüket bérlik a téesztől, hogy megéljenek. Olyan lakásokat adnak el itt (ha el tudják) hatvan-, nyolcvanezezért, amiért Gyarmaton megadnának egymilliót! M indezt már a kiskapuban mondja, miközben körülhordozza tekintetét az udvaron. A fia Milotán, a lánya Fehérgyarmaton lakik. A tükörből még látom, hogy utánunkvet egy pillantást, aztán megy vissza az újsághoz. Magosligetet már a tizenharmadik században említi egy oklevél. Mostani lakói nem tervezik ilyen hosszúra a jövőjét. Nagy István Attila Csend és mozdulatlanság 199^ szeptember 29. mmnPtrcT^r. - - ______________________________________________11 —A nwBjanjrSZaS HÉTVÉGI MELLÉKLETE —— II Kelet- ,
