Kelet-Magyarország, 1990. szeptember (50. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-29 / 229. szám

onkád határában a Túron átívelő hídon wj megállunk egy gon- dolatra: merre to­vább? Tiszabecs felé jobb az út, de hosszabb, Botpalád felé rövi- debb, de rosszabb. Aztán mégis Tiszabecs felé megyünk tovább, mert úgy döntünk: körbejárjuk ezt a zsebkendőnyi területet, Ma­gosligeten megállunk egy kis is­merkedésre, beszélgetésre. Ba­rangolunk. Még nem jártunk itt, mondják szatmári ismerőseim, nézege­tünk hát erre-arra. Perzsel a nyárutói kánikula, nem mozdul a levegő, pedig jólesne egy kis fuvallat. Tíz óra is elmúlt, szinte néptelen a környék. A tiszabe- csi határátkelő felé is alig halad ágy-két autó. Letérünk Uszka irányába, s hamarosan a faluba érünk. A faluszéli házak csak­nem mindegyikének az udvarán nagy a nyüzsgés: sötétbőrű lur­kók szaladgálnak. Uszka és Magosliget csak­nem egybeérnek. Az autó né­hány pillanat alatt végigfut a Fő utcán, megfordulunk a gát tövé­ben, s megállunk a templom közelében. Kísérőimet elküldöm sétálni, megkérem őket, hogy nézzék meg a Batár nevű pata­kocskát, ami ott folyik a kertek alatt a töltés mögött. A meder túlsó fele már a Szovjetunióhoz tartozik. Néhány ház előtt a lócán ül­dögélnek, az úton feltűnik egy fiatalember motoron (brigádve­zető a tsz-ben, tudom meg róla később), s itt nem a motoron, nem a brigádvezetőn van a hangsúly, hanem azon, hogy fia­talember. Ahogy múlnak az órák, egyre többen mondják, panaszolják, hogy nagyon öreg­szik a falu. Alig van már itt har­mincöt éven aluli. Mindenki elmegy. Egy dolgot biztosan tudok: nem a „boldog ember” emlékeit ku­tatom Magosligeten, nem arra ÜGETI VESZEDELEM vagyok kíváncsi, hogy emlékez- nek-e itt Móriczra, s regényhő­sére, Papp Mihályra. Joó György (Papp Mihály) minden gond és nélkülözés ellenére boldog volt, nem hiányzott a derű és a harmónia az életéből. Elfo­gadta a sorsát, s igyekezett meg­találni benne azt, ami átsugár- zik a nehéz és küzdelmes hét­köznapokon. Arra voltam kíváncsi, hogyan élnek ma itt az emberek, ahol a nincs a legjellemzőbb szó. A fiatal azt mondja: nincs mozi, klub, nincsenek fiatalok, a fel­nőtt: nincs kereseti lehetőség, a háziasszony: nincs vezetékes víz, posta, tanács, az idős ember: nincs jövője Magosligetnek. Nem is nagyon látni új háza­kat. — Miből építenének, uram? — Szegezi a mellemnek a kér­dést a vegyesboltban egy pergő nyelvű asszony. — Olyan ala­csonyak itt a keresetek, hogy el se lehet mondani. Aztán meg hol van a legközelebbi Tüzép? Mibe kerülne a szállítás? Új házak nincsenek, de a porták szinte mindenütt rende­zettek: elválasztva a felső udvar az alsótól. Ahogyan Magosliget is a külvilágtól! Magosliget. Mi­lyen ízesen hangzik ez a név! Mintha egy sötét erdőből kike­rülne az ember a fényre. Az összetétel első hangjának mély magánhangzói kicsit elszomo­rítanák, sötét felhők ereszked­nek a nap elé. De a liget tele van játékkal, elevenséggel. A gye­rekkori csínyek hangja hallat­szik belőle. A népi magyarázat szerint gazdag erdő zúgott valamikor errefelé, nagyon sok volt benne a tölgy. Annak a termése a makk. Eszerint „makkos liget”, majd „magos liget” lett a település neve. De van, aki azt mondja, hogy ez a terQlet mindig jó magvakat termett, s innen a név. Valószínűbbnek látszik — ezt erősíti a névkutatás is —, hogy a temetőnél lévő domb, az a viszonylag kiemelkedő terület, rajta az erdővel volt a falu név­adója. Megtört bácsinak látszik, de amikor megszólítom érces han­gon felel Adorján Albert. — Hatvannyolc éves vagyok, itt születtem. Szorgalmas em­berek laktak a faluban mindig, földműveléssel, állattartással foglalkoztak. Sajnos évről évre fogy a jószágállomány. Nekem három tehenem van, 35-40 liter tejet hordok naponta leadni, jú­liusról tízezer forintot kaptam. Ehhez jön a nyugdíjam. A háztá­ji mellett még két hektárt bére­lek a tsz-től, mert az állatoknak szükségük van a takarmányra. Egyedül élek, mert két éve meghalt a feleségem. A fiam Csengerben építkezett, de a lányom itthon dolgozik, a tsz- ben pénztáros. Albert bácsi szomszédjában áll a református templom, amely­nek nyolcvanhat óta ő a gond­noka. Beszél a múltról, szóba kerül a politika is. — Minden rendszer jó — mondja—csak ki kell tudni használni. A törvénye­ket be kell tartani, mert széllel szemben ugye nem lehet—néz rám finom mosollyal a szemé­ben. Mielőtt elköszönnék, megkér­dezem, hogy kik ülnek a szem­közti pádon. Megmondja, de hozzáteszi, hogy az volt Papp Mihály háza. Úgy látszik, még­sem tudom kikerülni a boldog embert. A szemüveges férfi csak annyit árul el, hogy Józsefnek hívják. — Kérdezze a papot meg az orvost! Ők mindent tudnak — mondja. — Ez a ház — mutatja a vállával — olyan, mint a többi. Nem kellett senkinek, hetven­négyben vettem meg. Rokkant- nyugdíjas vagyok, azelőtt trak­toros voltam. Dühöng itt min­denki — bukik ki belőle. — Nem szállítják el az állatokat már hónapok óta. Volt itt egy keres­kedő, aztán semmi. Nekünk meg etetni kell. A túlsó járdán fiatal lány hord­ja az újságot. Tizenhét éves fehérgyarmati gimnazista Ador­ján Ildikó. — Unalmas itt az élet, nincs semmi. Egy tizenkilenc éves fiú vap a faluban, de ő is az unokabátyám. A fiatalok elmen­nek innen, általában ott marad­nak, ahol tanulnak. Szeretek itt élni, itt születtem, itt telt a gye­rekkorom. Érettségi után elme­gyek dolgozni valahová, de ide mindig visszajövök. A vegyesboltba állandóan betér valaki. Lassan kis csoport alakul ki körülöttem. — Rokkantnyugdíjas vagyok — mondja egy férfi — amíg bí­rom, uborkázom. Jó, hogy csak ide kell elhozni, innen elszállít­ják. Sajnos a szárazság nagyon sújtott bennünket, öntözni viszont nem tudunk, csak Uszkán és Magosligeten nincs még veze­tékes ivóvíz. „Uszka, Bökény, Magosliget / Istentől is elbille­gett” — idézi nevetve. Megtu­dom a nevét — Adorján Bé­la —. S kerekre nyílik a sze­mem : ebben a faluban mindenki Adorján? Nem, három egymástól különálló Adorján család van, a legtöbb a Kissekből van — magyarázza. — A falu Tisza- becshez tartozik—kapcsolódik a beszélgetésbe Illyés Margit —. Ha dolgom van a tanácson, be kell utazni, ez huszonkét forint. Úgy lenne igazságos, ha ezt visszatérítenék. A tiszabecsi- eknek könnyű, egy fél óra alatt mindent elintéznek, nekünk rámegy az egész nap. Valami­kor olyan aranyos település volt Magosliget. Mára: teljesen le­pusztult. A nagykőrösi konzerv­gyárban dolgoztam, de hazajöt­tem beteg édesanyámhoz. Most munkanélküli vagyok. Nincs munka. — Igen, szeretnénk egy kis önállóságot — mondja Adorján Béla —, a nagyközségnek megvannak a maga problémái, nem törődik velünk. Ha meg­szűnne a tsz, katasztrofális len­ne a helyzet, mert a magoslige­tieknek nincsen pénzük vállal­kozásra. Meg hát az öregek? Lenne kétszázötven nagyon szegény ember, mert ennyien laknakafaluban. Él itt vagy száz cigány, őket a földművelésre is meg kellene tanítani. Kelemen Bálint bácsi a het­venhez közeledik. Sokáig ko­pogtatok, hergelem a harapós kutyát, hátha az ugatásra kijön. Végül nyitom a kertajtót, a „harapós” az árnyékból zsörtö­lődik. Megtört arcú férfi áll a küszöbön. A hűvös szobában foglalunk helyet. — Éppen a Kelet-Ma- gyarországot olvastam — mond­ja, láthatóan nehezére esik a beszéd. A közelmúltban vesz­tette el a feleségét, nem lehet megszokni az egyedüllétet. — Valamikor (a hetvenes években) majdnem négyszázan laktak itt. Azelőtt két csordája volt a falu­nak háromszáz tehénnel, most jó ha nyolcvan legel. Lassan nem érdemes állattartással foglalkoz­ni. Marad a háztáji. Hogy acigá- nyok miből élnek? Nem tudom. Hetvenben drága házakat kap­tak, mára már a gerendákat is kiszedték, ülnek az árokparton. Korábban rend volt. Mostan­ra elharapódzott a garázdaság. Van itt egy körzeti megbízott, de én egyenruhában még nem lát­tam. Hetvenhétben vb-titkárként mentem nyugdíjba, most a falu elöljárója vagyok. Az egyesítés előtt (1977-ben csatolták Ma­gosligetet Tiszabecshez) jól megvoltunk. Először nálunk gyulladt ki a villany, fejlődött a település. Most meg? Vezeté­kes vizünk sincs, pedig mióta ígérik. A tehóból semmi sem jött vissza. Odamaradt Tiszabecsen. Egy közkút van, de hónapok óta zárva. Ki törődik vele? Visszafelé folyik az élet Ma­gosligeten. A téesz rossz adott­ságú, most az állami támoga­tást is megszüntették. A tagok a saját (egykori) földjüket bérlik a téesztől, hogy megéljenek. Olyan lakásokat adnak el itt (ha el tudják) hatvan-, nyolcvanezezért, amiért Gyarmaton megadnának egy­milliót! M indezt már a kiska­puban mondja, mi­közben körülhordoz­za tekintetét az ud­varon. A fia Milotán, a lánya Fe­hérgyarmaton lakik. A tükörből még látom, hogy utánunkvet egy pillantást, aztán megy vissza az újsághoz. Magosligetet már a tizenhar­madik században említi egy oklevél. Mostani lakói nem ter­vezik ilyen hosszúra a jövőjét. Nagy István Attila Csend és mozdulatlanság 199^ szeptember 29. mmnPtrcT^r. - - ______________________________________________11 —A nwBjanjrSZaS HÉTVÉGI MELLÉKLETE —— II Kelet- ,

Next

/
Thumbnails
Contents