Kelet-Magyarország, 1990. szeptember (50. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-29 / 229. szám

8

II

Tarolt a jóindulat

Az ibrányi freskók

Eötvös Károly neve még ma is sokakban felidézi azt a híres védelmet, amit a tiszaeszlári perben látott el a múlt század nyolcvanas éveiben Nyíregyházán. Arra az időre száll vissza az én gondolatom, két ágra szakadva. Az egyik Eötvös mellett Mikszáthot keresi, és meg is ragad rajta. Hát hogyne, mikor annak, amit a nagy per idejére visszagondolva Ibrányró) mond, mintha késő jövőbe tekintve minden szava nekem szólna. A másikkal meg már ott is vagyunk íbrányban, félig-meddig a szülőföldemen. De menjünk csak sorjában.

A per idején mint újságíró ott volt Nyíregyházán Mikszáth is. Ekkor történt, hogy ez a két jeles ember egyszer a sóstói erdőn a fűben he- verészve hányta-vetette az ország dolgát. Azon elmélkedtek, írja Mikszáth, hogy nicsak, a szél hogy rázza felettük a nagy erős fákat, egyik-másikról még le is tör egy-egy gallyat, de lenn a földön, a ták alatt a füvet alig éri. Mert az, ha szél fésüli is, meghajlik előtte, és éppen ebben a gyengeségben van az ereje. Ha eltapossák is, újra kinő Vagy ő, vagy helyette más. De a fű, az örökéletű fű, mindig megmarad.

így jutott el a két szerelmes (az egyik a Balatoné, a másik a görbehátú Palócságé) odáig, hogy az országot mindig a névtelen, ismeretlen fűszálak, a nép tartotta meg. Ezek után pedig, hogy tovább lopjam a mesét Mikszáthtól, beletévedtek a múltba, s a végén kikötöttek az ibrányi református templomnál. Valahogy így (mert csak emlékezetből írom):

Elmondta Eötvös, hogy ő már látta ezt a nagyon-nagyon régi templomot. A falu mintha valami töröknek a nevét viselné, de a temploma megvolt jóval a török idők előtt.

Eötvös legyen a felelős érte, hogy csakugyan olyan építészeti kincs-e, mint a Mátyás-templom, annak a

parádéja nélkül. Csak éppen kisebb annál, mondja Eötvös, De mindjárt igencsak helyrebillenti az egyensúlyt: kisebb, kisebb a budainál, de sokkal régibb, mint az. Hát, meg kell adni, a régiség is valami. De — játssza ki a nagy adut Eötvös — még a régiségénél is nagyobb a ritkasága: van benne egy pár rettenetes régi freskó. Azoknak a kedvéért érdemes volna Mikszáthnak is kimenni Ibrányba. Nincs az olyan messzi.

Úgy is lett. Mikszáth kitalyigázott Ibrányba.'Amikor aztán már ott volt a helyszínen, a papiakból a templomba átmenet elakasztotta benne a lélegzetet a lelkek atyja. Elmondta nagy jámborul, hogy nem is érti, miért támadt olyan nagy érdeklődés az ő kis templomuk iránt. Újabban még Ipolyi Arnold is írta Váradról, hogy készül megnézni. Ezért hát (ó,

milyen bölcsességgel áldja meg olykor az isten a maga hű szolgáját!), akármilyen szegény is az eklézsia, tisztesség kedvéért végre szépen kimeszeltették nagy hírre vergődött kicsi templomukat.

így aztán Mikszáth is éppen any- nyit látott a freskókból, mint én,

amikor íbrányban jártam.

Ennyi volt az ő históriájuk. Most kezdődik az enyém. Vámbéry Ármin ugyanazt a bölcs mondást

hozta a perzsa világból, hogy csak az ördög beszél saját magáról, de most mégis engedni kell a Nagyúr nak. Tehát:

Télt, múlt az idő, mégpedig nem is kevés (de akkor még futotta belőle, bővebben mint manapság) azután, hogy ezt a történetet olvastam, és a sors újra összehozott egy régi barátommal, aki valamikor sokat jároga- tott, néha napokra el-eltűnve a kollégiumból, oda Ibrányba. Ott meg mindig a templom udvarát kereste. És a végén persze ott tartották az esküvőt is egy másik ibrányi pap lányával, az Eötvös templomában.

Jói jött nekem a látogatása, mert

már régen bennem bujkált a freskók dolga. Most hát vallatóra fogtam szép fiatalságunk szénájának-szai májának részes aratóját, hogy mint „illetékes" mit tud a két nagyeszű ember freskóiról.

Tudott mindent. Erre előadtam neki a Nagy Tervet: majd a végére

járok én annak, ami 83 óta senkinek se jutott az eszibe, és megkeresem azt a (már megint) „illetékest”, aki végre lehántatja a templom faláról a meszet, hogy elővarázsolja alól az én freskóimat. De ez a nagy elgondolást kegyetlenül letaposta a baráti

láb. Mert nemcsak meszeltetett ott annak idején az a vékonydongájú lelkiatya, hanem a rend kedvéért ie is verték a fairól azokat a kopott ruhájú szenteket, mindet. így aztán nincs ott most már a mész alatt semmi egyéb, csak a sivár vakolat.

De valami sovány remény még így is maradt bennem. Makacsság szüli az ilyesmit. Mert jó-jó, persze hogy vertek, és vakoltak is falat azokban az átkos időkben az ibrányiak, de hátha mégse mindenütt dolgozott a kalapács, és hátha itt-ott éppen csak meszeltek. Láttunk már ilyesmit. A hivatalos szem nincs ott minden percen, az ember meg gyarló. És abból az itt-ottból nekem elég volna még feleannyi is, mint a- mennyi a veszprémi kápolnában maradt, vagy amennyit a pécsiek mutogatnak. Vagy még annál is fa- iatnyibb. De még egy ilyen kis bujkáló darabkáért is érdemes volna le- hántani a meszet, végig az egész falról, hogy meglássuk, mi maradt a én freskómból.

Ebből persze nem lesz sona semmi se. De van ez így mással is.

Hogy pedig miért nevezem a múlandóságba átsegített freskókat a magam freskóinak? Csak mert valami közöm nekem is van ahhoz a templomhoz: nem tudom mikor, csak azt tudom, hogy még a freskók elintézése előtt éltek; és azt se tudom, hányán voltak azok az én fűszál-elődeim, akiket ott kereszteltek meg abban a templomban. De ahogy Debrecenben hangzott el a rövid életre született trónfosztáskor egy felvidéki szájról: „az se nem semmi!"

Csak nem veszi tán tőlem rossz néven Mikszáth, ha az ő hallomása mellé oda kerül, amit Bisztray Gyula ír Jókedvű magyar tudósok című könyvében (223. lap). Vagyis hogy az ő forrása szerint az a bizonyos Ibrányi pap Patkó András volt, és hogy amikor Lónyay Menyhért is látta a híres freskót, a templom rendbehozására kimódolt valami segélyt. A freskó tanulmányozására felkérte Römer Flöhst és Henszl- mann Imrét, de mire ez a két szakember a következő évben Ibrányba került, a templom már ki volt meszelve, ugyannyira, hogy a freskónak a mész alatt se maradt semmi nyoma, merthogy a vakolattal együtt gondosan leverték.

Kulcsár József

Cselényi István Gábor

Kristáíyhegység

Kristályhegység üvegszilánkjai egyetlen fény szétnyílt nyalábjai

lét-amfora cserépdarabjai egyetlen szó szárnyas visszhangjai

ős-értelem

visszajelzései

egyetlen dallam — zenéje éteri —

egyetlen vers bár végtelen betű-sor kozmosznyi képernyőn

lepergő műsor Valaki áll

a képernyő mögött

Melankólia, Kótics Ferenc grafikája

„Makrancos hölgy vagyok én is”

Bemutatkozik: Majzik Edit

Búcsú a Tiszától

Érdekes, hosszúkás arc. Beszédes, gondolkodó. Magas hom- iok, kék szem, szőkésbarna haj. Kíváncsiskodó, nyílttekintet. Szombat este lesz belőle igazán színésznő.

Meglehet Majzik Editből orvos lett volna, ha véletlenül nem vetődik el valamikor másodikos gimnazista korában a Színművészeti Főiskola egyik vizsgaelőadására. A színészjelöltek önfeledt játéka, Thália csarnokának varázsa itt érintette meg igazán, ekkor határozta el, hogy színész lesz. A főiskolára az első felvételi nem sikerült, a harmadik vizsgán kiesett. Ezért jobb fiiján a Nemzeti Színház Stúdiójában tanul- a a mesterség fortélyait, amely jó ádpnak bizonyult, s így a második ■ (vételi vizsgán kimondták a boldo- ?ftó igent.^

A főiskola csodálatos évei 6 vetkeztek Zsámbéki Gábor, Szé- . ely Gábor osztályában. Ám a Kris- jiygömböt nem adták könnyen, iísz sokszor napi tizenkét óra tanukra, fárasztó gyakorlatra volt zükség. Nehéz, embert próbáló vek következtek. A harmadik-ne- yedik tanévben voltak az első ki- ubb megméretések a közönség tlőtt, statisztaszerepek a Nemzeti ■ zfnházban. A példaképe Törőcsik idari, aki éppen a Nemzetiben játszik, nagy hatással volt rá. „Fantasztikus energiával dolgozik, teljesen átadja magát a szerepnek. Lenyűgözően nagy színész.”

Majzik Edit tehetsége a Debreceni Csokonai Színházban méretik meg igazán, a véletlennek köszönhetően Füst Milán Boldogtalanok című színművében főszerepet kap. Nem vall kudarcot. Az idén végzett színésznő Schlanger Andrásnak — akivel néhány alkalommal együtt játszika Radnóti Színpadon — a hívására jön a Móricz Zsig- mond Színházba.

— Megbízom Schlangerben. Nyíregyházán most új vezetés van, s a társulat is bizonyára megújulva kezdi á munkát. A Móricz Zsigmond Színháznak mindenfelé jó híre van, s egy pályakezdő színésznek megtiszteltetés ide jönni. Egyébként nagyon sok barátom van a színházban, hiszen llyés Robival végeztem, a társulat több tagjával is együtt tanultam a Nemzeti Stúdiójában.

Nos, a szabolcsi kezdés felülmúlja a reményeket. Főszerep az új operettben, a Miss Amerikában.

— Nehéz színészi feladat, igazi megpróbáltatás. Nem könnyű operettben játszani, hiszen a szerep nem csupán prózamondás, hanem énekelni és táncolni is kell. Mindezt gördülékenyen összehangolni. Fel van adva számomra a lecke, most dől el valójában, hogy színésznő vagyok-e.

A főszerepben Daisyt, a milliomoslányt alakítja. Afféle makrancos Katát, aki csak olyan férfihez hajlandó feleségül menni, aki a szeszélyeit, próbáit kiállja.

— Nem nehéz a szerepemmel azonosulni. Afféle makrancos hölgy vagyok én is, aki az őszinteséget szereti, és azt, hogy a szemébe mondják az igazságot. Nem szeretem a színlelést, a hazugságot. Az ember mindig vállalja a tetteiért a felelősséget.

Bodnár István

H

ajnali négykor őrült széllel megérkezett az ősz. Arra riadok, amúgy is éber álmomból, hogy zúg, recseg körülöttem minden, a sátrat fóliástól íe akarja tépni valami őserő. Ha a nagy fák nem védenék, bizton sikerülne is. Éjfél után hagytam abba a horgászatot, így elég álmosan pislogok körbe, de megnyugszom, a táborom stabil. Még egy plédet magamra húzva visz- szabújok az ágyamba. Reggel hétkor felkelek, esik az eső, csupa fájdalom a világ. Csatak, lucsok minden, semmihez sem lehet kezdeni. A Tisza, bár tiszta maradt, habos hullámokat gördít a hátán széltől hajtva. Kínkeserves tüzet rakok, csípős füst marja a szememet, amíg a reggelit csinálom. A lassú, hosszúra nyúlt étkezés alatt megrohannak a gondolatok, ittlétem emlékei...

De messze is van április 9., ideköltözködésem napja! Még levél sem volt a'íákon, bokrokon, de a megduzzadt rügyek már az új élet ígéretét tartották magukban. Minden nap új titokba engedett bepillantani a természet, részese lettem az újjászületés csodáinak. Jöttek- mentek az égi országutak vándorai, a madarak, némelyik maradt, itt rakott fészket, de a legtöbbjük csak ide köszönt, mint vándor az útszéli tanyába. S a Tisza, ez az örökké rapszodi- kus folyó! Hány arcát mutatta meg, ki tudja? Volt kék, kékeszöld, zöld, szürke, sárga, a szememet nyomtam ki, hogy szőkének lássam, de nem sikerült. Volt vad, örvénylő habokkal sodró, és szelíd átlátszó. Messzi tájak üzentek.raj- ta, vitt a hátán nagy fákat, szinte egész erdőket, valahol leszakadt a part. Labdát, sírt érte biztosan valahol egy kisgyerek. Kismadár tetemét, repülni tanult, de a szárnyai nem bírták még a távolságot, s rövid élete véget ért. Nem is olyan messze más népek sóhaját hallotta, s most itt viszi határtalanul, neki nincs sorompó, nincs vám... Szelíd és szeszélyes.

Képzeletvilágomban a Duna mindig nyugodt, erős, mint a térti, a Tisza szőkeségével (ha szőke), szelídségével, de szeszélyeivel mindig a nőt jelképezte. Látogatott vaddisznó, nyest, őz, mókus, mindenféle madár, nem bántottuk, nem zavartuk egymást. Aztán olyan „madár” is, aminek egyáltalán nem örültem. A szarkák bizonyos fajtájából, csak ez söté- tebb...

Kilestem a tavaszt, ahogy beköltözött a Ti3zapart bokrai, fái közé virágkoszorúval, reggelig tartó fülemüledallal. Hallottam a dobogó madárszíveket, míg melengették pehellyel béleli fészkükben a jövőt. S nem egyszer találtam szétdúlí, vérrel piszkított fészket is. A nyest, a dolmányos varjú is éhes. Ez is hozzátartozik a természethez. Születés, étkezés, fajfenntartás, elmúlás, örök körforgás.

Majd mellém osont észrevétlen, egyszer csak itt volt a telt ölű, buja nyár. Meleget hozott, sok halat, a fiókák megtanultak répülni, a ragadozók vadászni. Malacaival a kukoricást vallatta háborítatlanul a koca, az őzbakok egyre idegesebbek lettek, s már nappal is kurkászták egymást.

Nekem virágzott a Tisza, $ könnyet csalt a szemembe, hogy „alig hogy született, máris semmivé lett”. S azután egyszer csak én is temettem, nemcsak a csodálatos folyó. Elment édesapám, akivel még kecse- gét akartam fogatni. Elment keményen, ahogy élt, a köny- nyeket rám hagyta, s azokra, akik szerettük. Tavaly még elhoztam ide. Megállt az élet, s csak a Tisza nem állt meg, halk vigasztaló csobogással susto- rogva mosta a bánat partjait. A vízen vidám evezősök jöttek, a fiatalság nem tűr bánatot maga körül. Esténként tábortűz ropogott a homokpadon, s új barátságok köttettek a „remetével", ahogy itt engem neveztek. Mind többen hódolták ruha nélkül a napfürdőnek. A fiúk izmosak, a lányok kívánatosak, s teljesén elfelejtettek pirulni. De hát nem is biztos, hogy kellett volna. Egész nyáron sült a hal, főtt a halászlé. Ittuk a bodza és szederszörpöt. (Meg a sört, ha úgy alakult, mielőtt bárki álszentséggel vádolna.) A Tisza úgy

megszelídült, hogy két méterig le lehetett látni, s hihetetlenül összehúzódott. Halat is alig tudtam fogni. Lassan kezdtek elmaradni a csónakosok. Tegnap még lejött három fiú, három lány. Közel 30 íok vojt, rajtuk semmi. A lányok átjöttek megnézni, hogyan szedem.3 kérészt. Általában 50—100 darab között szedek egy estére. most 300-nál sem akaród- zott abbahagyni. A lányok barnák voltak, feszesek és feszte lenek, és a Tisza most egy cseqpet sem hűtött. Este az itteni baráti családokkal halvacsora, oiyan búcsúztató-féle volt. Még alkonyodott, mikor a part szélén keresgélő barázdabillegető család riadtan szétrebbent. Egy árnyék, s a víz fölött egy idei karvalyhím lihegve cipelte a túlpart felé vele majdnem egyidős vacsoráját. Megint megérintett az elmúlás.

Reggel szokatlan csend fogad ébredéskor. Sokáig nem jövök rá, mi a furcsa, míg egyszer csak belémnyilallik. Nem látok egy fecskét sem, holott tegnap még tele vol t velük a víz felett a levegő. Cikázásuk, csi- vitelésük betöltött mindent. És délután, mikor a jóleső melegben kérészelni megyek a paláira, leereszkedik egy fekete gólya... A rádió a Dunántúlra hűvös szélbetörést, esőt jósol. Estefelé leülök horgászni. A helyemről rálátok a folyamkiioÍn9nV9PflPC7Óf1 , 1990. szeptember 29.

■—— A »WaidFurMdy HÉTVÉG! MELLÉKLETE ——