Kelet-Magyarország, 1990. szeptember (50. évfolyam, 205-229. szám)
1990-09-29 / 229. szám
Ha egy ember szól, az monológ, ha kettő, az akár párbeszéd is lehet, ha öt, az kerekasztal-beszélgetés, ha több, az bizottsági vita, ha többmillió, az már demokrácia — lehet. Újraszületők M erész és meghökkentő volt első hallásra is az a terv, hogy hazánkat a leendő sevillai világkiállításon egy lepkékkel töltött pavilon fogja képviselni, mi több szimbolizálni. A tervet, mint tudjuk először nagy dér- rel-dúrral elfogadták, majd az ellenvélemények rázúduló hatására elvetették. Pedig az ötlet ha jól be- legondolunk, túlmutat önmagán. Egy pavilon amiben lepkék tízezrei szálldosnak ide-oda, föl-le, áramlatként, körkörösen, egymást keresztezve, színesen, derűsen, látványosan. A lenyűgözés nagy- üzemi változata. De itt jön a bökkenő, amitől az egész túlságosan is emberivé, magyarrá, nép és hatalom, elmélet és gyakorlat jelképé- vé válik. Ugyanis a dolog legbelső lényege, hogy feltételezi a lepkék egyfajta, előre elképzelt viselkedését. Mármint a tervezőasztal mellett elképzelt viselkedését. Hogy így meg úgy fognak röpködni, és az ilyen meg olyan mutatós lesz. Ha mégse? Tudom, jó előre kifundáltak a parányi szárnyasok számára néhány központi noszoga- tási módot a röpködés koreográfiájára. Hőhatást, fényhatást, hanghatást. Mert a tervezők nem szeretik ha az éppen esedékes lepkék természetrajza ellenkezik tévedhetetlennek hitt fantáziájuk szülémé- nyével. Hajlamosak ugyanis köny- nyen elfelejteni, hogy előző életükben meg'ők is lepkék voltak. A pil- lángok röptéhez kellene igazítani az elképzeléseket, és nem a tervekhez nyomorgatni a repülést. A virágos rét egyébként sem hasonlítható egyetlen hangárhoz sem, legyen az bármilyen agyafúrt módon is kita- Iáivá. Bizottságia Ú jonnan felvett hiteleinknél talán csak a bizottságok száma nő dinamikusabban átalakuló országunkban. A politika vegykonyhá- jában egyre-másra rajzolódnak fel megoldásra váró egy-, több-, vagy sokismeretlenes egyenletek arról, mit és hogyan kellene, lehetne cselekedni ezután.. A megfogalmazódó kérdések nyomán pedig bizottságok Ipurjánzanak fel szerte az országban. Azt hiszem átalakulásunk leg- hasznosabb eszköze a szék. Ha nem volna, vajon hogyan üléseznének ágas-bogas testületeink? A Nyomorultak híres epizódjában a főhős szinte gondolkodás nélkül aláfeszül a sárba dőlt szekérnek, hogy minden erejével mentse azt, amit menteni kell és, lehet. Ha a jelenet történetesen itt és most játszódna —- ahogy én magunkat ismerem —, a környéken álldogálókból létrehoznánk egy bizottságot a probléma sokoldalú megtárgyalása végett, miközben a szekér rakományostul süllyedne tovább, az alászorult ember sorsáról nem is beszélve. Hetek óta azon töröm a fejem, hogy vajon a felosztó, meglévő, vagy éppen alakuló bizottságok a bizalom, vagy a bizalmatlanság képződményei. Tartok tőle, hogy a bizalmatlanságé. Az érthető és belátható nosztalgiával búcsúzó tanácsi rendszer például már-már keserű iróniával veszi tudomásul, hogy utolsó intézkedései — amelyek azt célozzák, hogy az új helyhatósági testületek minél tisztább, minél kezelhetőbb helyzetet örököljenek — rendre elhalnak az újdonsült bizottságok, ítélőszékek, bíróságok, szakértői testületek tenyészetében. Amint hallom, szinte képtelenség olyan tervezetet leadni, hogy az abban foglaltakat egy illetékes bizottság ne tiltaná meg, ne kifogásolná, vagy ne odázná el. Nem vagyok híve a feltétlen bizalomnak, de az eleve bizalmatlanságnak sem. Ha ez így folytatódik, az is előfordulhat, hogy az eddig mindent tudó, mindenható és tévedhetetlen központi, minisztériumi, megyei elvtársakat mostantól a mindentudó, mindenható és tévedhetetlen bizottsági urak váltják fel. Márpedig ha ez így lesz. akkor a most alakuló önkormányzatok a társadalmi és politikai bólyák, kapuk, tilalomfák olyan átláthatatlan erdejében találják magukat, amelyben haladni lehetetlen lesz. A csöbör és a vödör akkor is egymásra hasonlító edények, ha a színük homlokegyenest különbözik is egymástól. Pályázósdi Hála Istennek elmúlt már az az idő, hogy felelős posztok, bizalmi vagy vezető állások betöltésére pártbizottsági egyeztetéseken, felülről jövő egyoldalú telefonbeszélgetésekben hangozzék el az utolsó szó. Újabban r {nyíltan meghirdetett pályázatok kínálják a szabad és tisztességes vetélkedést, az esélyegyenlőséget mindazoknak, akik még szeretnék hinni, hogy | az. ilyen dolgok tisztán, objektív elbírálás alapján dőlnek el. Aztán tejárnak a jelentkezési határidők, eltelik néhány hét és — hallom rokonaimtól, ismerőseimtől, barátaimtól, innen, onnan, amonnan —jönnek az udvarias hangú levelek arról, hogy jelentkezését köszönettel vették, de a döntés alapján munkájára nem tartanak igényt. Balsejtelmem önkénytelenül adódik: csak nem a régi szisztéma szerint történnek a kiválasztások? Csak nem suba alatt, kézen-közön kelnek el ezek a látványosan meghirdetett munkahelyek? Csak nem előre eldőlt az állás sorsa, és a pályázat már csak játék a jóhiszemű jelentkezők tisztességével? Szeretném remélni, hogy nem így van. De ajánlanék egy módszert: ne csak a kiírás legyen . nyilvános, hanem a kihirdetés is. Derüljön ki, hogy kik döntöttek kikről, ' Jd nyerte el a beosztást, miben és mennyivel jobb vagy más a többinél. A demokrácia és a bizalom egymást feltételező fogalmak. Jó lenne ha a balsejtelem nem fészkelhetné be magát a kettő közé. Én demokráciát akarok, te is azt akarsz! Mi azt szedetnénk! Új kottából, új dallamot játszani együtt! Már az előjátéknál vigyázzunk, hogy hamisan csengő hangokkal ne rontsuk el a főtéma harmóniáját. Réti János d4i :_______________________________________________________________________ Öt falu kínlódik, haldoklik csendben __________ Siralomház a gát mögött Ki tudná megmondani vajon ebben az országban, hogy merre van Nagygéc, vagy Komlódtótfalu? A környékbelieket leszámítva senki. Talán azok sem igen emlékeznek már rájuk, akik annak idején aláírták a halálos ítéletüket. Nagygéc, s Komlódtótfalu halálos ítéletét. Meg Kishódosét, Garbolcét, Nagyhódosét. Dehát mi volt a bűnük, hogy nam kaptak kegyelmet!? 1970. május 14-e örökké emlékezetes dátum a szatmáriak emlékezetében. Ekkor lépett ki a medréből a Szamos... Letarolta a teljes Erdőhátat. A falvak azóta újjáépültek, friss remények szöktek szárba. Csak az öt falu kínlódik, haldoklik csendben. Mert felépült annak idején egy irdatlan gát, hogy felfogja a Romániából érkező esetleges újabb áradatot. Ha valaki azt mondaná most, hogy írjuk le annak a gátnak a nyomvonalát, hát szégyenben maradnánk. Mert egyszerűen követhetetlen. Mert abban a legnagyobb jóindulattal sem lehet szikrányi logikát sem felfedezni. Egyik helyen mindjárt az országhatár mellett húzódik, a másik helyen mélyen benyúlik az országba. E hurkokban található az öt település, ide engedik majd a „román árvizet”. Ha jönne. Logikus tehát, hogy nincs építési engedély. Nem — ezt a választ kapja az, aki mind ennek ellenére maradt, s fel akar húzni egy disznóólát. No de már nem sokáig! Legalább is Komlódtótfaluban. Addig küzdöttek a gazdák, mígnem megenyhült a hatalom. Úgy tűnik, feloldják a tilalmat. S ha úgy tartja a kedve valakinek, építhet akár kastélyt is. De ki építene ma kastélyt Komlódtótfaluban!? Még a régi is most égett le a napokban. A vastag, sárga falak csonkjai üszkösen meredeznek az égnek. Mintha csak a falu sorsát példáznák. Volt egyszer egy szép, virágzó település, de valaki csóvát dobott a tetőre... * * * A falu, így délelőtt tíz óra tájban csendes, mintha temetésre készülne, csak a rév körül tárni némi mozgást. Volt itt egykor egy erős híd, de valakik azt mondták Nyíregyházán, nincs már arra szükség. Tótfalu úgy is ki fog halni, kár pénzt költeni rá. Bontsuk le! És lebontották. . Aki ezt elrendelte, ma is boldogan, elégedetten dől hátra esténként a fotelben. Bekapcsolja a tévét, s elsötétül a tekintete, mikor habzó szájú parasztokat lát. S nem érti, mért szidják már megint e bugris falusiak a szegény, bérből élő városi hivatalnokokat. — Tudja mit tennék én azzal, aki lebonttatta ezt a hidat!? Kikötném a híd lábához.. . S majd csak a tavaszi áradások után nézném meg, hogy kibírta-e a bitang! Kis, szíjas, idős emberke mondja mindezt, s úgy néz ránk, mintha mi lennénk az oka a tótfalusiak nyomorúságának. — Maguk is onnan jöttek... Nyíregyházáról!? Hát mondják meg Fekszinek, a régi tanácselnöküknek, hogy ide be ne tegye a lábát. Mi...!? Hogy nem ő volt a megyei tanácselnök, mikor széthordták a hidat...!? De ő adta parancsba, hogy dögöljön meg ez az öt falu. Mondják meg neki, hogy gyenge ember volt. Mert rajtunk nem vett úrt! Mert ha le is vágták a kezét, a lábát, Tótfalu él, s élni fog...! Még ha a halálát is akarta. Ha a halálát is akarták... Nem tárgyal tovább velünk, feltolja kismotorját a kompra, s néz a túloldalra, Csenger felé. Az újdonsült város szélső házai itt vannak mindjárt a gát mögött, kétszáz méternél is közelebb talán Komlódtótfaluhoz. Míg állt a híd, a tótfalusi beteg szűk negyedórás séta után vígan beválthatta a Csengén patikában a receptjét. Most, hogy a régi helyett Szamosbecs- nél felépített új hídon kell kerülnie, a busszal is egy fél napba kerül. Dehát ráér a falusi ember! Pénz is csörög még a bukszájában... hát hallgasson! Örüljön, hogy nem buldózerrel mentek a portájára. Mert megtehették volna. Hisz rendelet volt rá, hogy Tótfaluban, meg a másik négy társában meg kell torolni minden kilengést. Onnan mindenkit el kell űzni!-— Látják... engemet sikerült. Idősebb, tiszta arcú, tiszta beszédű ember támaszkodik mellettünk a biciklijére, és mondja a nevét is — Juhász Sándor —, mert ő már nem tart semmitől. Elvették a legdrágábbat, a szülőfaluját. — Menjenek át a szomszédba, Nagygécre. Én már meglett eml^er vagyok, de mindig elszorul a szívem, ha látom. Most is onnan jövök, ide Csengerbe. A száműzetésünk helyszínére. Juhász Sándor valamikor téesz- elnök volt Gécen, tehát nem akárki a saját falujában. A csengeri tanácsházán mégis úgy beszéltek vele a hetvenes évek elején, akár a kutyával. Persze nem a csengeri vezetők — azokra annyit adott ő, mint prímás a részeg vőfély szavára! — de az Isten se tudja talán, hogy mennyi nyíregyházi, meg pesti „nagykutya” fontoskodott ott akkor, a Szamos túlsó partján. — Nem ért maga ehhez! Nem lát maga túl az orrán! Ezt vágták a fejemhez, mikor könyörögtem, hogy ne bántsák Gécet, meg Tótfalut. — Gyere már, hallod...! Gyere már! Felesége már fenn áll a kompon, de Juhász Sándor nem mozdul. — Szidjuk a románokat, átkozzuk Ceausescut. Hogy le akarta romboltatni a magyarok lakta falvakat. Kérem...! Mi majd húsz évvel megelőztük őt. A mi vezetőink azt akarták, hogy a háromezer faluból csak ezer maradjon! S pont kapóra jött nekik az árvíz. Velünk akarták kezdeni...! S el is kezdték! A révész fiatal, hallgatag férfi. S tisztelettudó. Nem szakítja félbe a vitát. Ám a túlparton egyre többen lesznek, s valaki átordít. — Mi az isten csudáját szeren- csétlenkedtek ott te...!? A komp lassan nekilódul, viszi át a géc'ieket, tótfalusiakat a túlpartra. Ott, ahol az igazi ország kezdődik. Mi azért még maradunk. Megszomjaztunk, megéheztünk e nagy vitában. Ám délben. Tótfaluban...!? Nem baj, ebéd helyett a látvány is megteszi. Rédelyes parasztházak, vén diófák, s alma meg alma mindenütt. Sehol tán ennyi almafa mint Tótfaluban. Bármerre néz az ember, csak roskadásig megrakott almafákat lát, s hangokat hall, valahonnan a kertek mélyéről. Végre itt a falu közepén egy ember. Hatalmas szál, korosodó férfi, Molnár Bálint, valahonnan Székelyudvarhely mellől. Negyvennégyben, a románok elől menekült, s itt ragadt meg, Komlódtótfaluban. Megnősült, házat épített, majd megint házat épített, mikor A feltámadásra várva jött az árvíz. S jött, az az ezerszer elátkozott hasznavehetetlen gát. Szanálták... Végül a református lelkész házát vette meg, s most azon tűnődik, mi lett volna, ha nem itt ragadt volna le. — Ó, máshol sem lettem volna boldogabb... igaz, annyit se dühöngtem volna, mint itt, Komlódon, meg Tótfaluban. Cseberből vederbe... Persze hogy siratom, hogyne siratnám a magam kárát, de mi pénzbe került az országnak ez a felesleges töltés. Eddig azt mondták, azért nem lehet építkezni, mert hajön az ár, itt lesz a nagy víztározó. Most meg lehet építeni..! Most már nem jön az ár? Mondják már meg nekünk, miféle vízügyi szakemberek vannak ebben az országban? Honnan kapják ők a pénzt, hogy könyékig dúskálnak benne!? Hallom, hogy már a Tiszát is végigkövezték. Micsoda esztelen pazarlás folyik még most is ebben a hazában...!? Hát ki dirigál ebben az országban? A vízügyi igazgatóságok...!? Vagy ki az isten! * * * A templom a kotló, a környező házak a csibék. Azokon túl már csak a régi házak fundamentumai, a buja gyümölcsöskertek. A Csengersimának vezető főutcán csend, csak az utolsó előtti portán áll egy ház. Igaz, talán az a falu legszebb háza. Mag is bűnhődött érte Csorvási Pál, a gazda. Minden tilalom ellené c építette fel az árvízt követően. Me - büntették ugyan érte, ám ha akk- r káromkodott is, ma már cselt mosolyog. Mindössze hatezer forré volt a büntetés. Mintha csak í büntetés kiszabója is érezhette volna, hogy valami hibádzik itt z igazságban. A faluban egykor több mii i ezerháromszázán éltek, ma alig százan. Csorvási Pál azok közé tartozik, aki kitartott a végsőkig. — Megérte... — mondja mot csendesen. — Addig harcoltunk küldtük a leveleket, jártuk a megyét, míg fent nem engedtek. De Tótfalu végül győzött. Ám milyen áldozatok árán! Csak innen több mint ezer embert üldöztek el. Garbóié, Kishódos, Nagyhódos haldoklik, Nagygéc- nek pedig rég bevégeztetett. A nagygéci tragédiára a mögöttünk lévő évtizedben lapunk kétszer is felhívta a figyelmet, de ügyet sem vetett rá senki. Se az akkori, se a mai politikai szekértáborok tagjai. ^ Vajon ki fogja döngetni most a mellét, hogy Komlódtótfalu neki köszönheti az újbóli feltámadást...? Ha feltámad egyáltalán... Balogh Géza 1990. szeptember 29. ilfonirannrcTŐn ' ——a magyarorszag hétvégi melléklete || Kelet- -
