Kelet-Magyarország, 1990. szeptember (50. évfolyam, 205-229. szám)
1990-09-15 / 217. szám
A KM vendége Fűm Az aranydiplomás tanár Budapest — ahogy az idegen látja T artalmas, hosszú tanári pályát mondhat magáénak Horváth Sándor nyugdíjas gimnáziumi tanár, aki a Bessenyei György Tanárképző Főiskolán a múlt héten vette át az aranydiplomáját. A tanár urat még ma is az egykori tanítványok rajongása és tisztelete övezi. Annak ellenére — vagy éppen azért—, mert igényes volt, és a tanítványaitól mindig is követelt, a hajdani diákok még ma is szeretettel és elismeréssel emlékeznek rá. Mint például Galambos Lajos író, aki egyik novellájában így idézi fel alakját: „Nekünk remek osztályfőnökünk volt, Sanyi bácsi. Szerettük őt. Egyébként latint és történelmet adott elő, de ha tanerőhiány mutatkozott, nem húzódozott a matematikától és a fizikától sem, sőt egy időben művészettörténeti órákat is hallgattunk nála...” Az író emlékezése a tanítványok szeretetének bizonyítékán túl arról is tanúskodik, hogy sokoldalú ember Horváth Sándor, és kiváló pedagógus, lelkes szervezőkészséggel megáldott egyéniség. S hogy mégis „csupán” tanárként ment nyugdíjba és az igazi hivatalos elismerés is bizony szűkölködött negyvenéves tanári pályafutása alatt? Nos ennek oka minden bizonnyal a politika, az 50- es, 60-as évek beszűkült ideológiája. Horváth Sándor a Pécsi Tudományegyetemen 1940-ben kapta meg tanári diplomáját. Latin—történelem szakos tanárként került Nyíregyházára, s a háború végéig a katonáskodás mellett olykor tanított is. A királyi katolikus gimnáziumban (ma Vasvári Pál Gimnázium) illetve a Báthory utcai egykori angol kisasszonyoknál. A háború után nevelőtanárként is tevékenykedett, majd 1950-től a Zrínyi Ilona Gimnázium igazgatója. Négy évvel ezután kerül a Kossuth Gimnáziumba, szintén igazgatóként. Két év múlva 1956-ban élete kellemetlen főszereplője a történelem lett. Pedig igazából nem is vett részt az akkori eseményekben. Szinte nevetségesen hangzik az 1957 augusztusában hozott fegyelmi határozat egyik pontja, mely szerint az úgynevezett „Tízek bizottságának helyiséget és írógépet biztosított”. Ami igaz, az igaz. A pártba 1957-ben sem lépett be. így aztán halmozódtak az ellene felhozott előítéletek, vádak, melynek következtében előbb a Vasvári Pál Gimnáziumba kerül tanárként, majd két év múlva az 1-es Számú Általános Iskola tanára lett. Tudása, tekintélye sem igen lehetett ínyére az akkori megyei vezetésnek — talán néhá- nyan a pozíciójukat is féltették tőle — tény, hogy csak 1962- ben került vissza a Zrínyi Gimnáziumba. Ide is csak úgy, hogy elment a minisztériumba és megkérdezte, talán szerintük olyan jól áll-e Szabolcs megye kiváló pedagógusokkal (akkor már volt néhány korábbi kitüntetése), hogy az ő egyetemi végzettségével általános iskolában tanítson. (Nem mintha kifogása lett volna az általános iskolai tanárkodás miatt, sőt élete legboldogabb állapotának tartja, hiszen kollégái szerették, tisztelték és a jó tanár a gyermekek körében is kiváló eredményeket ért el.) 1962-ben került vissza a Zrínyi gimnáziumba történelem- tanárként, ahonnan 1976-ban ment nyugdíjba. Hosszú tanári, igazgatói pályája alatt mintegy hétezer diák „került ki a keze alól”, köztük sok egyetemi, főiskolai és gimnáziumi tanár. Mondják, hogy tanítványait könnyen fel lehetett ismerni a felvételi vizsgák, és az egyetemi tanulmányok alatt, hiszen Horváth tanár úr jó alapokat adott. Beszélgetés közben visz- sza-visszatérünk az 50-es, 60- as évek lélekölő politikájára, amely elsősorban a tanárokat igyekezett a maga képére formálni, térdre kényszerítve őket. Sándor bácsi az idő távlatából már fanyar bölcsességgel emlékezik: — Élni is tudni kellett. Aki nem alkalmazkodott azokban az években, vagy a Kádár-korszak alatt, az mehetett világgá. De, hogy meddig ment el a tanár az alkalmazkodásban, az már a tartásától függött. Az embernek meg kellett maradnia embernek minden körülmények között. A munkámat igyekeztem mindig a saját elgondolásom szerint kialakítani. A tanterv az törvény volt. Azt tudomásul kellett venni. Való igaz, törvény volt, de a jó pedagógus igyekezett maga formálni a munkát. A tanmenetet, az óratervet megcsináltam, ahogy az a nagykönyvben meg volt írva, aztán szépen félretettem. Csak az eredményes oktatás, az hogy a diák minél többet és minél sikeresebben elsajátíthasson, csak az lehetett az egyedüli cél. Mondják, szaktudása és a tanítványok tudása miatt aztán nem is lehetett belekötni, kivetnivalót találni a munkájában. Olyannyira szaktekintély lett, hogy dolgozatok, szakcikkek tucatjai jelentek meg tőle, különböző szakmai folyóiratokban és tanárta- nítványai is gyakran fordultak hozzá, ha elbizonytalanodtak. Talán a TIT volt az a terület, ahol rátermettségét valójában kibontakoztathatta. Nem is csoda, hogy a megyei szervezet, illetve a történelem-szakosztály vezetője volt sokáig. Kérdezem tőle, ki a jó tanár? Hogyan látja ezt az idők távlatából? —Aki csak pátyolgatja a diákokat, és mindenfajta kedvezményt megad nekik, anélkül, hogy követelne, az nem jó tanár. Aki az iskolában csak kedves, de nem tanít, az hitvány tanár. A jó tanár következetesen leadja az anyagot, legjobb tudása szerint, és meg is követeli annak elsajátítását. Mindezek ellenére a tanár-diák viszonyban baj van, ez elsősorban a tanár hibája. Nos, Horváth Sándor tanár úr — aki közel másfél évtizede már Budapesten lakik — ma is sok tanítványának példaképe. A nyíregyházi Bessenyei könyvesbolt polcán örömmel fedeztem fel Boka György Régi erdélyi skólák című kötetét. Újra- találkozás volt ez a szerzővel, új- ratalálkozás azokkal az intézetekkel, amelyek a középkori Erdély szellemi fundamentumait alkották. A szerző neve kevésbé ismert a magyarországi olvasó előtt. Az erdélyi származású újságíró, publicista, író tavaly telepedett át az anyaországba, megsokall- va azt a sok zaklatást, amelyet munkássága, nézetei, a nemzetiségijogok melletti bátor kiállása miatt kellett elszenvednie. Távozása nagy vesztesége volt a romániai magyar publicisztikának, irodalomnak. A szélesebb olvasóközönség, az erdélyi élet írásos dokumentumai iránt érdeklődők elsősorban riportkönyvei megjelenése nyomán ismerhették meg nevét, munkásságát. Az utóbbi másfél évtizedben addig páratlan vállalkozásba kezdett: riportkötetekben kívánta feltérképezni az erdélyi, különösképpen pedig az erdélyi magyar nemzetiség életét, múltját és jelenét. Az elkészült kötetek — Szilágysági hepehupa, Nyomjelző rokonság, Búvópatakok, Boltívek teherbírása, Itt egymásnak LENIN KORÚT — Uj Tükör Klubmozi. Tegnap még létezett, ma már csak kevesen emlékeznek rá. A Lenin körút azóta visszakeresztelkedett Erzsébet kőrúttá, az Új Tükör című képes hetilap csendesen elsüllyedt az érdektelenség langyos vizein, a mozi pedig egy ideje a Művész nevet viseli. A változások azonban nem pusztán formaiak a filmkultúra ezen őrhelyén. (Elnézést kell kérnem a tisztelt olvasóktól, hogy ilyen emelkedett kategóriát használok, ami szokatlan egy szolgáltató intézménnyel kapcsolatban, mégis komolyan gondolom, az irónia árnyékát se keressék a minősítésben!) Európának azon a részén, amelyhez felzárkózik legfőbb óhajunk, már rég kitalálták az olyasfajta mozit, amelyben egy gépházból több vetítőtermet tudnak egyidőben kiszolgálni, találnak az emberek — olyan szellemi, térbeli és időbeli tájakra vezetnek el bennünket, amelyek önismeretünk tájékozódási pontjaiként tarthatók számon. írásait elmélyült tárgyismeret, olt- hatatlan tudásszomj, elkötelezettség és ragaszkodás jellemzi. Az események, a történések mindmind életsorsokhoz kötöttek, elődökhöz és maiakhoz egyaránt. Aki e köteteket elolvassa, otthon érezheti magát a Szilágyságban, Fehér megyében, a besztercei, máramarosi és szatmári tájakon, a Biharban. A budapesti tankönyvkiadónál megjelent kötet alcíme Barangolás térben és időben. Lapjain neves, régi erdélyi skólák elevenednek meg, nagyszerű professzorelődök kelnek életre, no meg a megszámlálhatatlan diáksereg. Ezzel is jelezni kívánom, hogy nem szárazon megírt, adathalmazzal terhelt iskolatörténetet tartunk a kezünkben, hanem olyan szellemi kútfőt, amely magyarságtudatunkat elmélyíti, szélesebb alapokra helyezi. Nyugodtan kimondhatjuk: Erdélyt iskolái tették nagy- gyá, iskolái segítették hozzá, hogy dacoljon a történelmi viharokkal. Nagyenyed, Marosvásárhely, Szászváros, Sepsiszentgyörgy, Székelykeresztúr, Székelyudvarterek férőhely, és egyéb felszereltség dolgában hozzáigazodnak a rétegigényekhez. A Művészben az átépítés óta három lehetőség közül válogathatnak az érdeklődők: a Cap- lin-terem a szélesebb érdeklődésre számot tartó filmek bemutatására szolgál, a Hu- szárik- és a Bódy-terem kamarajellegű, s ezeken a filmeken kívül néha az alkotókkal is találkozhatnak azok, akiknek kedvük van beszélgetni az alkotás műhelytitkairól. Azért érdemes e moziról szót ejteni, mert egyre kevesebb ilyen hely akad az országban, ahol kizárólag értéket jelentő alkotások kerülnek műsorba, s a hagyományos értelemben vett szórakoztatás háttérbe szorul. A másik ok, amely miatt elkerülhetetlen említeni a Művészt, hogy az egész országban egyedül itt játsszák Yves de Peretti filmjét, a Budapest — köztes hely, Kolozsvár mind-mind egy- egy bástya a magyarság szellemi frontvonalán, nevükhöz egy vagy több neves skóla léte, neve fűződik, többszázados múlttal. Falaik közé, mögé bepillantani, bennük szellemileg, lelkileg megmártózni — ezt a lehetőséget kínálja maga a könyv, Beke György igen vonzóan megírt alkotása. Aki Erdély múltja és jelene iránt érdeklődik, e kötet révén kerülhet igazán közel hozzá, értékelheti valós kincseit, amelyekért manapság odaát, oly ádáz, elszánt küzdelem folyik: az anyanyelvi oktatásért. Most, hogy elolvastam, érzem igazán: miért is folyt oly kemély „meggyőző munka”, amellyel a szerzőt e könyve visszavonására, megjelentetéséhez való hozzájárulása megtagadására akarták a „fiúk” rábírni. Hisz valóban „veszélyes” gondolatokat hordoz: a múlt kincseinek, nagyjainak felmutatásával, oktatási intézményrendszerünk e szolid bástyái bemutatásával a mai küzdők hitét erősítette, azokat a gyökereket, amelyek kiszakítha- tatlanul befúródtak Erdély talajába, abban az Erdélyben, ahol jónéhányan hontalanokként, jövevényekként kívánták a magyarságot kezelni. Máriás József föld -et. Videotechnikával készült, pergetési ideje alig több egy óránál, mégis figyelmet érdemlő. AZ ÖNMAGÁBAN SEM MINDENNAPI ESET, hogy egy külföldi vall a magyar fővárosról egy különös, műfajilag szinte besorolhatatlan munkában; s hogy mindezt láthatóan szeretettel és empátiával teszi, mindenképp tiszteletet érdemel. Meleg színei harmonizálnak a tartalommal, s egyúttal a videotechnika lehetőségeinek tágasságát is bizonyítják. Téved, aki olyan várakozással ül be a moziba, hogy valamiféle városismertetőt lát. Nem egy udvarias, tiszteletköröket leíró külföldi vallomása ez, hanem olyasvalakié, aki nagyon jól és pontosan ismeri ezt a várost, és inkább az emberek érdeklik, semmint a látványos épületek vagy a Duna panorámája. Dokumentumfilm a Budapest — köztes föld, bár annak inkább néhány játékfilmes megoldással oldott változata. A cím maga is több irányba indíthatja el a fantáziát; ugyanazt a nyitottságot képviseli, mint az egész alkotás. Felfogható úgy is, hogy az életformák és életlehetőségek szempontjából Budapest egyfajta átmenet a keleti és nyugati nagyvárosok között, de a köztes állapot vonatkoztatható a politikai formák változására is, hiszen a film közvetlen képi utalást tartalmaz a köztársaság kikiáltására. A FILM KÖZPONTI HŐSE, egy zenész fiatalember olyan közegben mozog, amelyet találó magyar szó híján szubkultúrának lehet nevezni. Lekopott lakások, sufnikból kialakított stúdió, ólszerű próbaterem, a köznyelvben Pecsának becézett Petőfi Csarnok, a hírhe- dett Fekete Lyuk és az éjszakai Budapest utcái jelentik a helyszíneket; itt találkozunk azoknak a világával, akiknek az életformát a zene jelenti. Zenészekkel és zenekarokkal találkozhatunk a filmben Vaszlavik „Gazember” Lászlótól a Vágtázó Halottkémekig, de a látvány nem azt közvetíti, amit a videoklippekből megszokhattunk, hanem az életformát, amilyenné formálódnak az ebben a közegben élők. Yves de Peretti mintha nem tudná, vagy talán nem is akarja eldönteni, hogy e világ vonzásának vagy taszításának engedjen-e, hőse oly tétován bolyong lehetőségei és gátlásai határvidékén. Ez a különös, se kint se bent állapot, ez a lebegés adja a film sajátos atmoszféráját. Hogy nem valami el- seprő bírálatot formál az alkotó, hanem ennek az életformának a mélyébe hatolva kísérli meg megérteni a benne élőket, kifejezetten szimpatikus magatartás. A főcímlista arról tanúskodik, hogy a rendezőt azok a fiatal magyar filmesek (pl. Szabó Gábor, Monory M. András) segítették munkájában, akik az idei szemlén az emlékezetes tiltakozó akció részesei voltak. Hamar Péter Bodnár István s a különböző nagyságú nézőHamarosan a mozikban a Legénybúcsú című színes, szinkronizált amerikai film Könyvespolcunk Önismeretünk forrásainál II Keletin Mitfiimiinnn-mn 1990. szeptember 15. — a ffiagyerorszag hétvégi melléklete ^
