Kelet-Magyarország, 1990. szeptember (50. évfolyam, 205-229. szám)
1990-09-15 / 217. szám
A SZÍNHÁZ AZ IGAZI SZERELEM Zarándokút a Donhoz A keresztek elkorhadtak, a hantokat elsimították az évek Izgalmas feladatra mindenki mozgósítható Nem Vas-Zoltán Iván az egyetlen rendező, aki színészként kezdte, s tanulóéveknek számított az a főiskola utáni öt év is, amit a győri színháznál töltött. A rendezői szak elvégzése után Pécsre került. Az eddigi — mintegy ötven — rendezése a gazdag kínálatból gazdagon is markolt: volt közötte Kálmán Imre, Bertold Brecht, Molié- re, és Sarkadi, — hogy csak az emlékezetesebbekre utaljunk. Itt vagyunk ismét 47 év múltán! Csoportunk megrendülve nézi a hatalmas sztyeppét, ahol az eltelt majd öt évtized lesimította a lövészárkokat, a gránátok tölcséreit, a magányos és közös sírhantokat, és újraépültek a környék felperzselt falvai. Te nagy temető! Hol rejted szeretteink, bajtársaink sírjait? Elnémítottad a fájdalmas kiáltásokat, a zörejeket, eltakartad elesett katonáink testét, és most hallgatsz némán. Forró mezőid feledtetni igyekeznek azt a végzetes telet, amikor a hótakaró felett 42 fokos hideg csonttá fagyasztott majd százezer magyart. Nem akart sohasem bevett, már másutt sikeres modelleket alkalmazni. Mindig vállalta, ami a nehezebb. így lehetett egyik, tizenöt év után is felejthetetlen rendezése Smegirjov. Szülj nekem három fiút című darabja, melyben a győri ország pedig békeszerető, dialógusra, megbékélésre és kölcsönös toleranciára áhítozó országként definiálta önmagát...” Szembe kell állítanom ezzel a legutóbbi idők itthoni történéseit. Egyes társadalmi csoportok megkülönböztetésének sőt törvényen kívül helyezésének szaporodó jeleit, a megfélemlítés szónokias és intézményes-törvényes technikáit. A pártállam kedvezményezettjeinek villáival, nyugdíjával, egyszóval „Amerikájával” hergelik a szegényt, meg a gazdag kaparkodót. Ám a kivételezettek körét úri tetszés szerint lehet újraszabni, tápot adva az elégedetlenségnek. A visz.ály magva könnyen megfogan: „... gondolkodjál el Gyurikám, mondjál föl, mert Balatonszárszón annyi ember szeretne a te helyedre kerülni, ti harmincezer forintot tesztek el havonta.” — Ilyen „elvszerű” az igazságosztás dühe „lent”, ha „fent” örvendeznek ezen, és hasonló elvszerűséggel beszélnek az elszámoltatásról-leszámolásról. A közismertté vált példa arra is alkalmas, hogy mutassa: hányán igyekeznek gonosz kommunistát kiáltani azok, akik csak tegnap álltak ki a vallásukból. Hogyan kanyarítanak maguk mögé üldöztetéses múltat szolid (nyárs)polgári karrierek, hogy most megszaladjanak. Hogyan találnak lélekgyógyító politikai magyarázatokat személyes fiaskók és középszerűségek is. Nem kerülhetem el, hogy némi melankóliával ne idézzem az egy idő óta furcsa módon a hallgatás tornyába zárt Bibó István gondolatait: „Bizonyos mértékig folyik a régi társadalmi tényezők restaurálása is, azonban ez nem volna jelentős dolog, ha nem kísérné két, komolyan riasztó kísérőjelenség. Az egyik az, hogy a társadalomnak valamennyire is biztosított, vagy biztonságot kereső rétegeiből nagy tömegben támad föl a régi... rang szerint rendezett világnak a visszakívánása... A másik az,... hogy nemcsak a demokrácia jobbszámyán. hanem baloldalán színházban Spányik Éva játszott nagyszerűen. Nemcsak Minarik Edének, a rendezőnek is kell egy csapat. A munkából részt kérhet világosító, jelmez- és díszlettervező, színész és műszaki. Közös munka, melyben is, hajlandónak mutatkoznak közreműködni egy új társadalmi megmerevedés kísérletében.” * Egyre többször támad az emberben a történelmi „mintha már átéltem volna egyszer”-élmény. Akárcsak az apám. Ha a nemzeti önépítés, az erkölcs pro- pagátora egyszer csak botolni akar — felidéződnek bennem félszáz éves analóg helyzetek. „Az első és legfontosabb törvény a szellem emberét fenntartás nélkül csatlakozásra kötelezni. Aki nincs velem, az ellenem van — így formulázható ez a törvény. Ezt így is lehet alkalmazni: aki nem társ és barát, az menthetetlenül ellenség.” Sokan azok közül, akik a bolsevik bűnöktől mentes erényességre kívánták Kelet- Európa új rendjét alapítani, azóta megtértek, s mára a hatalom, az erő és az erőszak híveivé szegődtek. Félek az erős kormányzat kíméletlen ideológusaitól, akik legszívesebben minden mozgást egy központ fennhatósága alá terelnének, s akik a nagy leszámolás módozatait fontolgatják. A rendszerváltásra igent mondtam. És váltig reméltem, hogy ezúttal élni fogunk tudni az önmegváltás esélyével. Bíztam abban, hogy elkerülhetjük — aminek eshetőségétől tartani lehetett azért —, hogy még egyszer megessen velünk a múltunk. És ma úgy látom, ismét válaszút elé kerültünk. El kell döntenünk, hogy a harmincas évek konzervatív-tekintélyuralmi rendszerét, vagy demokratikus-szabadelvű hagyományainkat tekintjük-e irányadónak. Talán nem késő még a figyelmeztetés: ismét utat téveszthetünk. És ezzel úticélt. Az áhított Európát. Apám összegzését — nem képes okulni a vdág — nem tudom elfogadni. Az emberöltővel fiatalabb kor kényszerűen diktálja, hogy optimistább legyek. Erre azonban egyre kevésbé van okom. Marad a reménység... Vas-Zoltán Iván Debrecenben rendez. A Tartuffe egyik jelenetét játssza elő Kocsmá- ros Jenő színésznek félszavakból is érthetik egymást, mert valami eddig még nem voltat, újat, igazat együtt, közös akarattal létrehozni a cél. Ő nem a staggione (alkalmanként, alkalmakra szerveződő csapat híve), hanem az ösz- szeszokott társulaté. Tudja, hogy izgalmas, érdekes feladatra mindenki mozgósítható. Szívesen választ ezért könyvélményeiböl olyat, melyet színpadra vihet. A nevéhez fűződik Eric Segal világhírű regényének a Love Story-nak adaptációja és rendezése, melyből az előadásszám már hetven felé közelít. Sokat dolgozik. Egy Eisemann-operettet állít színpadra Nyíregyházán, Debrecenben a Tartuffe után új darab rendezését vállalta el, de Szegedre is hívják, s feladatok várják az Arany János Színházban is. Nem riad meg az élet kih ívásaitól. Újabban a Rádió 68-18 műsorvezetőiéként is hallhatjuk. Mint mondja, nem színház helyett, mellett. A színház az örök, a nagy szerelem. Józsa Ágnes Amikor Voronyezs elhagyása után a nagy harcok mezejére léptünk, megrázott bennünket az emlékezés. Szinte magunk előtt láttuk a végeláthatatlan, hóval borított harctereket, hallottuk ahogy dong a föld, zeng az ég, láttuk hogy folyik a vér, dorbézol a halál. Ezernyi haldokló szája üvölt, miközben ütegek százai ontják magvaikat, tankhadseregek gördülnek, lerohanják csapatainkat, átgázolnak a harci árkokon, és nincsenek eszközeink, amelyekkel fel lehetne tartóztatni a rohamokat. A hómező katonáink vérétől piroslik, majd lassan mindent eltakar és elnémít a csatatérre ereszkedő nehéz esti köd. — Csak az anyák, apák, feleségek, gyerekek fájdalmait nem tudta orvosolni még 47 év messzesége sem. A magyar közvéleményt — köztük a túlélőket és az áldozatok családjait —az utóbbi időben foglalkoztatni kezdte a gondolat, miképpen lehetne ellátogatni a Don környékére, újra találkozni a csaták színhelyével, illetve megismerni azt a tájat, amelyet eddig csak filmdokumentumok, leírások, elbeszélések alapján legfeljebb elképzelni tudtak. Mártha Tibor fényeslitkei tanár— akinek a nagybátyja esett el az Osztrogorszk környéki csatákban — másfél évvel ezelőtt határozta el, hogy zarándokutat szervez a Donhoz. Áldozatos, több segítő által támogatott szervezőmunkájának köszönhetően indulhatott el ebben az évben az első zarándokcsoport a hajdani harcok színterei felé. Augusztus 5-én 14 órakor szálltunk fel a vonatra, majd Kijevből kétórás repülés után érkeztünk Vo- ronyezsbe, ahol — mint utóbb megtudtuk— mi voltunk az első magyar turistacsoport. / Az első nap reggelén felkerestük és megkoszorúztuk a város hősi emlékművét, majd a Hadtörténeti Múzeumba mentünk, ahol egy szovjet történész tartott rövid előadást a számunkra és válaszolt kérdéseinkre. Elismeréssel szólt a magyar katona helytállásáról. Ezután látogattuk meg a Don bal partján fekvő várost, Liszkit. Az ottani öregek elbeszéléseiből kiderült, jól emlékeznek a háborúra: amikor a szovjetek megindították az offenzívát, a magyarok a folyó túlsó oldalárvlévő magaslatokon erős ellenállást fejtettek ki. Egy veterán ezredes kíséretében kerestük fel a túlparton ezeket a számunkra fontos helyeket. Za- luzsnoe település térségében a falu szélén szép hősi emlékmű örökíti meg az orosz, magyar, német hősi halottak véráldozatát. A temetőben a falu saját halottjai mellett közös katonasírban pihennek sokan azok közül, akik a környék harcaiban vesztették életüket. Együtt nyugszanak tekintet nékül 'arra, hogy mely nép fiai voltak. Za- luzsnoetól két kilométernyire terül el a plató, a vérrel öntözött hatalmas fennsík, ahol jól láthatók még az első vonalak harci árkai, lövészgödrei. — Márciusban, amikor a földet már ásni lehetett, — mondta kísérőnk — a lakosság nagy gödrökbe hordta az elesetteket. Nem nézték, hogy ez orosz, ez magyar, amaz pedig német. Ugye milyen békességben megférnek egymással? Másnap korán indultunk Márkiba és Jekatyerinovkába annak reményében, hogy e két helyen bizonyosan találunk katonasírokat. Márki eléggé rendezetlen, de stratégiailag értékes település volt. Birtoklásáért ádáz küzdelmet vívtak a magyar és orosz csapatok. Mivel a falu a harcok első vonalába esett, hadseregünk kíméletlenül kiűzött mindenkit onnan: erőset, gyengét, gyereket, beteget Ezért emlékezik úgy a lakosság, hogy katonáink kegyetlenek voltak. Nem is próbáltuk sírjaikat keresni. Tovább utaztunk Jekatyerinovkába, ami nem esett az első vonalakba, de előtte, körülötte nagy harcokdúltak. Itt rendezkedett be az egészségügyi szolgálat, ide hordták a sebesülteket, és a falu asszonyai, illetve lányai segítettek az ápolásukban. Errefelé csak magyar katonák harcoltak. Mindezeket a körénk sereglő aszszonyoktól, többek között egy tanítónőtől tudtuk meg, aki a harcok alatt is a faluban maradt. — Hogyan emlékeznek a magyar katonákra? — kérdeztük. — Jók voltak. Amiben tudtak, segítettek. Az idős asszonyok elmondták, hogy ők temették el az elesetteket, legtöbbjüket a templomkertben. Jöttek velünk, mutatták a helyet. A templomot akkor találat érte, lebontották, így egy tágas tér keletkezett, annak közepén pihennek katonáink. Megkérdeztük kísérőinktől, hogy lehetne-e ide a jeltelen sírok fölé kopjafát, vagy egyéb kegyeleti szinbólumot állítani. — Igen, lehetne — felelték. — És akik nincsenek itt, a falu lakóinak többsége, azok is ezt mondanák? — Igen mindenki ezt mondaná! Egyikünk karót szúrt le egy dombocska elé, arra kötözte a virágokat. Álltunk némán és emlékeztünk. Augusztus 11-én, szombaton a 2. Magyar Hadsereg két nagy csatahelyét, az osztrogozsszkit és a toro- kojakit kerestük fel. Osztrogozssz- ban hadseregünk anyagi bázisán volt felhalmozva a téli ruhanemű, az élelem, szalonnából fél évre való mennyiség. Minden az ágyúk, a lángok martaléka lett. Korotojak az oroszok hídfőállása volt a Don innenső partján, amelyet az urivi és scsucsjeivel együtt tel akart számolni a közös hadvezetés. Egész nyáron dörögtek az ágyúk, újabb és újabb rohamokban hullottak katonáink. Korotojakot szeptember elejére elfoglaltuk, de a másik két hídfőállás az oroszoké maradt. Ezekben a csatákban 30 ezer emberünk pusztult el a „Halál-kanyarban”. Kerestük sfrjaikat, de a háború téli szakaszában a sírhantok eltűntek, így csak a város ortodox templomában róhattuk le kegyeletünket, rakhattuk le virágainkat. Katonai temetkezési helyeket Osztrogozsszkban sem találtunk. A lakosság úgy emlékszik, hogy ahová az elesett katonákat temették, oda az idők folyamán épületeket emeltek. A város délnyugati kijáratánál nemzetiszínű szalaggal kötözte virágait egy nyírfára Mártha Tibor, és gyertyákat gyújtott. Korotoja lakossága is készségesen segített. Amire emlékeztek, azt elmondták: A nyári harcok idején naponta kellett temetni a halott magyarokat. A falu közepén akkor az út és a dombfal közötti területen száz kereszt hirdette, hogy ott magyarok pihennek. Megmutatták a temetőt. A keresztek elkorhadtak, a, hantokat elsimították az évek. Egy néhány fel nem épített, gránátok tüzétől összerogyott épület romja emlékeztet a háborúra. Virágokat kötöztünk.a temető melletti villanyoszlopra. így búcsúztunk a szenvedések beláthatatlan mezejétől. Másnap a hazaindulás előtt magkoszorúztuk a szállónk közelében lévő emlékművet. Megrendítő alkotás! A szoborkompozíció szoptató anyát ábrázol, mellette felnőtt férfialak fekszik holtan, akit megölt a háború. « Az első doni zarándokút tagjai úttörői voltak annak a mozgalomnak, amely reményeink és terveink szerint a jövőben még szervezettebb, felkészültebb és még határozottabb célú tisztelgő utakat készít elő a doni harcmezőkre, és kezdeményezni fogja a 2. Magyar Hadsereg emlékének méltó hazai megörökítését is. Az utazás résztvevői köszönetü- ket fejezik ki az áldozatos segítségadásért dr. Erdélyi István régésznek, valamint a Magyar Államvasutak intézményének, a DEMISZ kisvárdai szervezetének, a Nyírtourist irodájának, különösen Antal Éva munkatársnak, valamint a Magyar Televízió forgató- csoportjának, akik áldozatos munkával örökítették meg a zarándokút mozzanatait. Erdélyi Béla Kiss Gábor Szombati galéria Ratkó József (Gaál Béla felvétele) Horváth József: Szegények hű fegyvere voltál (In memóriám Ratkó József) Evittek csillagos halottaid Nyírség, Nagykálló fogadott fia, tündökölnek szigorú verseid, örök sorsod kimondott igaza. Elszegődtél mindenes cselédnek törvénytelen halottaid mellé, így lett a szikár, szigorú ének szenvedőké, kisemmizetteké. Szegények hű fegyvere voltál, nem vágytál hírre, kitüntetésre, egyszerűségeddel ragyogtál, verseidnek az lett a fénye, éke. Kérted, emberi halállalhalhass, vágyad beteljesült, Te akartad, szegények sorsához hű maradhass, mindvégig igazuk útját jártad. Viaskodnod nem kell az idővel, átléptél minden földi gond felett, befedve áldott nyírségi földdel gyögyörű munkád bevégeztetett. Elvittek csillagos halottaid Nyírség, Nagykálló fogadott fia, tündökölnek szigorú verseid, örök sorsod magharcolt igaza. 1990. szeptember 15. tttunramppTÓii , a »Myjann azdg hétvégi melléklete ——— || Kelet
