Kelet-Magyarország, 1990. szeptember (50. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-15 / 217. szám

Másképpen lesz végre? Optikával az apadó forrásoknál Névtelenül S oha nem látott szabadság uralkodik manapság a magyar sajtóban. Mindent meg lehet írni, és mindennek az ellenkezőjét is — csak éppen az orgánumot kell jól megválasztani. Nem tudom, jó-e ez a szabadság, amit talán már helyesebb volna szabadosságként megfogalmaz­ni. Tegyük fel, hogy jó. Sőt az is, hogy a bőven termő orgánumokat ma már csupán bejelenteni szük­séges; engedély nem, csak pénz kell ahhoz, hogy valaki lapot indít­son. A legkülönbözőbb tehetségű, képzettségű, kötődésű, előéletű emberek írhatják nevük fölé: fő- szerkesztő. S utána már sza­bad a pálya—akár a legszélsősé­gesebb közlések előtt is. Szerencsére egyre több az edzett olvasó, aki hamar rájön, melyik lapban kap reális informá­ciót, s hol közölnek gyakran olyas­mit, amiről később kiderül: nem telelt meg a valóságnak, netán csak egy szűkebb csoport keblét dagasztják meghökkentő állás- foglalásaik. Ez sem baj, hiszen az olvasó sokféle, elkötelezettség, szimpátia alapján sokan akkor is kitartanak kedvenc lapjuk mellett, ha érzik, tudják gyakori túlzásait is. Szívük joga. Ám rendkívül nagy veszélye van annak, ha bármily lap valótlan­ságot állítva besározza mások becsületét. Gyakorta előfordul ugyanis, hogy a mai információá­radatban az olvasó nem jegyzi meg, hol hallotta, olvasta valakiről a bírálatot, netán lapszemlében felnagyítva, néhány szót kiemel­ve, nem is próbálja egybevetni mindig saját ismereteivel, hanem megjegyzi: lám, lám, ő is. Hiszen manapság olyan sok emberről derül ki, hogy nem olyan, amilyen­nek (az „átkos múlt rendszerben”) mutatta magát. Nagyobb figyelemre van tehát szüksége ma az újságolvasónak, mint korábban, s nagyobb biza­lomra is egymás iránt. Elgondolkodtató, hogy éppen ilyen, a szabad véleménynyilvá­nítást feltételező, támogató lég­körben növekszik gyorsan a név­telen levelek száma. Szerkesztő­ségünkbe is nap mint nap érkez­nek küldemények, amelyekben íróik nem fedik fel kilétüket. Közü­lük sokan sokszorosítva küldik levelüket, amelyek végén gyakor­ta ott a megjegyzés, a biztonság kedvéért továbbították máshová is. Mert valószínű; tudják, sok helyen—és egyre több helyen — nem foglalkoznak érdemben a névtelen levelekkel. Bizony, a mai eseménydús, felgyorsult időben nincs erő és energia a bennünk foglaltak tényszerű, gondos elle­nőrzésére. Nem a véleménynyilvánítás korlátozására gondolok, amikor ezt szóba hozom, hiszen véle- ménnyilvánításra ma már sokkal több a lehetőség, mint korábban volt. Különösen a többpárt rend­szer sajátosságai teremtenek jó lehetőségeket a mégoly különbö­ző vélemények kifejtésére is, amelyekbe adott esetben a lelep­lezések is beletartoznak. Van tehát fórum a ma még rejtve politi­záló, véleményt mondók félelem nélküli megnyilvánulására. De csak valós, igaz tények birtokában. Nos, éppen ez utóbbira nincs garancia a névte­lenség esetében. Végül is mégsem e két dolog — szélsőséges publikációk és név­telen levelek — megléte zavar, hiszen ilyenek mindig voltak, s talán még hosszú ideig lesznek is. Az a nagyszám aggasztó, amely ma jellemző mindkettőre. Ame­lyek esetenként már veszélyez­tetni látszanak autentikus források szavahihetőségét, ala­kuló demokráciánk valódiságát. Kérés kék lapon E lültek a tv-s viharok: egyre ritkább a rosszemlékű kuratórium döntéseinek emlegetése. — Minthogy a legmagasabb közjogi méltóság által kinevezett új elnöke is van már a televíziónak, a találgatások is megszűntek, legalábbis rövid távon. Úgy tűnik, a szakma nem kérdőjelezi meg a „kívülről jött” elnök legitimitását, a tv-néző pedig végre jó—mégjobb—tv-t vár. És nemigen nyügösködikazon, kikülnek az egyes részlegek vezető posztjain. S miközben éppen csak a várakozás elején vagyunk, az új tv-elnök —sajátos, halványkék papíron írt—levelét olvashatom. Kollégáktól kér véleményt az MTV állandó műsorairól. Azok segítségét igényli, akik részben munkájuk miatt többnyire sok műsort néznek, és — saját fóru­maikon — gyakorta szólnak is azokról. Egy szélesebb kör tanácsainak figyelembevételével kívánja alakítani saját álláspontját az elnök, mielőtt jelentős döntéseket hoz. Tetszik nekem ez az indítás. Végre egy új vezető, aki új munkahelyén a hosszú távú célok megfogalmazásával, a legfontosabb tennivalók ki­jelölésével kezdi munkáját. Közben nem egyszerűen másokjavaslatára számít, hanem saját elképzeléseit megfogalmazva kér, — tehát tudja, mit és hogyan akar — szondázza azok véleményét, akiktől segítséget remél a végső döntés finomításához, kikristályosításához. Azért is példaértékű számomra ez a munkakezdés, mert nem látvá­nyos személyi döntésekkel, főnöki kinyilatkoztatásokkal nyit még csak nem is ötletszerű, könnyen kivitelezhető változtatásokkal próbálkozik. Stratégiát alakítva elemzi a legfontosabb műsorokat, pályázatokat hir­det azok megújítására, illetve újak indítására. Feltehetően megpezsdíti ezzel a sokáig belharcokkal, megosztottsággal küszködő mamut alko­tóműhelyt, amely azonban gondjaival, bajaival együtt ma is egy egész országot befolyásol. Első látásra egy új, mai igényű, friss szemléletű, politizáló műsorstruktúrát jelez az elképzelések sora. S nem szűk körből merít az elnök: az MTV munkatársain kívül külső szakértők, csoportok, alkotóműhelyek, szerkesztőségek, stúdiók, sőt vállalkozá­sok is felkérettek. Tudom, kockázatos dolog berkeken kírülről egy bármilyen szimpati­kus levél, kérés és pályázat elolvasása után véleményt formálni. De nem csupán a konkrét esetet akarom méltatni. Egy gondos, alapos módszer mellett teszem le a voksomat. Marik Sándor Őrült ez az ember?—Kérdez­gettük eleinte egymástól, ml kollégák, ha Normantas Paulius litván fotós feltűnt a szerkesz­tőségi folyosón a lobogó hajá­val, hétmérföldes lépteivel. — Vagy igazán prófétai küldetését teljesíti szent megszállottság­gal, konok elhivatottsággal? Azután elfogadtuk olyannak amilyen, más mint mi vagyunk, akinek életét a Nagy Eszme ve­zérli, hogy feladatot kapott, me­lyet teljesítenie kell. Talán a leg­gyakrabban használt szava: menni kell... És neki nem okoz gondot, hogy mikor és hová, de menni kell. Szibériába, vagy Kínába, vagy éppen a messzi északi sarkkörön túlra a Lappföldre. Hogy hol fog aludni, mit eszik? — az nem érde­kes. Hányszor kérdeztük tőle: ki mondja Neked, hogy menni kell? Mindig az a válasz: hát Paulius mondja, mert hallja a hangot, hogy tessék, indulj... És most íme, letette az asztal­ra, egy életműnek is beillő munká­ját, a Corvina Kiadónál Apadó források címmel megjelent mun­káját. Egy gyönyörű és kemény vállalkozás gyümölcsét, amely páratlan a maga nemében. Nem tartja valószínűnek, hogy ebben a kategóriában az övénél bárkinek is nagyobb dokumentumanyaga volna, mintegy hétezer felvételt készített a finnugor népek köré­ben. Litvániában is az első fotó­sok között tartják számon, a Ke­resztdomb című kollekcióját ma az első helyen értékelik, és van egy gazdag összeállítása, amit Tibetben készített, mégis a ma­gyarok nyelvrokonainak felkuta­tásával és megörökítésével töltöt­te el eddig a legtöbb időt. Nehéz ma elképzelni róla, aki szinte állandóan úton van, hogy egykor volt „rendes” polgári fog­lalkozása is. Vilniuszban, a litván fővárosban végzett közgazdasági egyetemen, és egy időszakban még vállalati igazgatóhelyettesi státust is betöltött. Sok mindent próbált, volt mérnök és profi halász, azután hajórakodó Vla­gyivosztokban, cédrusfaragó Dé­len, majd reklámfotósként szere­tett bele a fényképezésbe. Kiállí­tás kiállítást követett hazájában, nálunk, Svédországban, Finnor­Normantas Paulius albuma rokonainkról VANISHING SOURCES 4 photographic survey of ten remote Finno-Ugrian peoples by PAUMUS NOHMANTAS Cory am szágban, Bécsben, Bulgáriában, Chicagóban. Időközben tagja lett a litván fotóművészek szövetsé­gének és a magyar művészeti alap­nak is, egyre több magyar szak­emberrel ismerkedett meg, pl. Be- reczki Gábor és Vikár László professzorokkal, akiktől tájékozód­hatott, hol van a legnagyobb szükség a munkájára. Ahol éppen apadóban van aforrás, azaz kiha­lófélbe került egy-egy népcsoport, melynek őseivel valaha, történel­mi időkben a mi őseink együtt éltek. Kiforrott, szépen felépített ter­vei vannak arról, hol, mikor, mi­lyen területet, illetve népet fog felkeresni. Alapelve, hogy nem ér­dekes, mennyit kell dolgozni és milyen körülmények között, csak az érdekes: neki ott kell lennie, ahol egy kisebbség veszélybe kerül. Akik jól ismerik őt, talán egyetér­tenek: kevés ember lehet a Föld kerekén, akinek nagyobb a sza­badságvágya, mint Normantas Pauliusé. A szabadság vezette ennek az albumnak az összeállításához is. Együtt lakott világvégi helyeken mordvinokkal, cseremiszekkel és más népek fiaival. Tíz finnugor népet mutat be az Apadó források 166 fekete-fehér fotója, azt a vilá­got, amelynek fennmaradása bi­zonytalan. Ma már a becslések szerint mindössze 7 és fél ezer vogul él — ők az osztjákok mellett a magyarság legközelebbi nyelv­rokonai — utóbbiak most 21 ez­ren lehetnek. De nyenyecet már csak húszat tartanak számon, a vótok közül pedig mára csak né­hány öregasszony maradt. Szo­kásaikat még őrzik a faluképben, viseletben, de eltűnőben van a nyelv, az olykor—a gyerekek kol­légiumba telepítésével — sajnos automatikusan pusztul el. Bárhová ment is a magyarság rokonait felkutatni, mindenütt nagy szívélyességgel fogadta a nép. Jelképesen mondja a fotóművész: odaadják neki az utolsó ingjüket, az utolsó korty italukat is. Bár a hivatalos szervek, a hatóság nem mindig örült a látogatásának, hi­szen semmilyen hivatalos papír­ral nem rendelkezik az útlevelén kívül, s amíg nem tisztázódott, mit keres itt egy idegen, fényképező­géppel, bizony előfordult, hogy bezárták. Nem baj, neki megérte. Itt az eredménye a munkának, az album, amely a VII. finnugor kong­resszusra jelent meg, és remélhe­tően eljut mindenhová, ahol ma­gyarok élnek. Az immár Nyíregy­házához kötődő fotós pedig foly­tatja: most a lappoknál, azután a Kaukázusban élő észteknél, majd pedig elindul Körösi Csorna Sán­dor nyomába... Baraksó Erzsébet Madár János versei Jövendő szélre a fák lehulló édenében. Itt van a lélek is, a sehonnai A csönd odvaiban utód, és sír, sír. csikoríts csöppnyi hazát, Belénk Zokogja a csöndéi, szirénák hangjáig ne kelljen élnem. A fájdalom belénk reped csontjáig-vájt remények, magvakba toloncolt Nincs évszakok nélkül is. ki Nézd csak az egekből a lángra kivénhedt vigyázzon fákat, isten lába elé lélegzetét térdepelnek visszafojtva és minden jegenye fehér. hajoljon Ág, ágak, szívemre hajló a lélek fölé suhintások, tanítsatok csak éjszaka jövendő szélre, éjszaka mert lélegzetünk kormos üvegek leszünk az elárvult madaraké nem engedjük át és nem vesszük észre magunkon csontjainkat a csillagok tekintetét 1990. szeptember 15. Mnnunnnnn-réfi 7 ^a maprorszag hétvégi melléklete — U Kelet

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents