Kelet-Magyarország, 1990. szeptember (50. évfolyam, 205-229. szám)
1990-09-15 / 217. szám
Eva lányai Pikánsan humoros és humorosan pikáns . .. . —— ....................— a történelemben — Interjú Kaari Utrlo finn írónővel — Karikatúrakiállítás — Nemzetközi és cenzúramentes — — Magyarországon mindenki azt kérdezte, vajon feminista vagyok-e — mondja Kaari Utrio, a legnépszerűbb finn írók egyike, akinek most jelent meg magyarul, a Corvin Kiadónál egy történelmi-szociológiai igényű, ám felettébb szórakoztató könyve az európai nő történetéről. Hogy ő a legnépszerűbb szerző ma hazájában, azt egy finn rádiós vetélkedőből tudom, ahol kiderült, hogy könyvei több mint félmillió példányban keltek el. Kaari Utrio néhány napra, az Éva lányai cmű könyvének premierjére Magyarországra látogatott. Találkozásunkkor én is megkérdeztem tőle, valóban feminista-e. — Igen, feminista vagyok. De Skandináviában a feminizmus nem harcias jellegű. Nem jelent többet, minthumásus gondolkodást arról, hogy mindenki — férfi, nő, gyerek — egyenjogú. Az Éva lányai sikerkönyv. Az ötmillió lakosú Finnországban száz- húszezer példányban adták ki. Megjelentették rövidített változatban, középiskolai tankönyvként. Lefordították svédre és németre, s rövidesen elkészül az angol fordítása is. Az olvasók egyértelműen Kaari Utrio mellett voksoltak, hiszen ahol megjelent a könyve, mind egy szálig megvásárolták. — Mégis, két oldalról is fámad- ták. Miért? — Két szélsőséges oldalról. A szélsőséges marxisták azért, mert nem marxista szemléletű a könyv, a szélsőséges hívők pedig a Bibliával való szembenállása miatt. (Meglehetősen furcsa módon, a magyar kiadásban is elmarasztalja a kiadói előszó, vitatva a mű történelemfilozófiai és kultúraelméleti alaposságát.) Pedig Kaari Utrio mindent tud, ami az elmúlt kétezer év alatt a nőkkel történt. A szakmája szerint is történész. Mint író, középkori történelemmel és történetfilozófiával foglalkozik. Nagy hatású művét, az Éva lányait tízéves kutatás és anyaggyűjtés után írta. S az ezt megelőző történelmi regényei is mind előtanulmányul szolgáltak. 1968 óta szinte minden évben írt egy középkorban játszótó történelmi regényt. Regényeinek hősei erős akaratú nők, akiknek fiktív személyét — a történelmi regény szabályai szerint — valós történelmi figurák veszik körül. \ — Ilyen előzmények után két évig tartott az Éva lányai megírása, és három évig az illusztrációk összegyűjtése. Mert lehetőleg olyan rajzokat, képeket akartam összeszedni, amelyek még publikálatlanok, vagy ha ismertek, akkor új ikonográfiái összefüggésben kerüljenek a könyvbe. A szerkesztésben, képszerkesztésben nagy segítségemre volt a férjem, aki egy kiadó, s egyúttal egy, a világon egyedülálló számítógépes képarchívum vezetője. És nagyon jó szakács. __? —Nálunkő készíti el az ebédet, vacsorát. — Miközben ön... — Reggel elindítom a gyereket, a 13 éves Lassie-t az iskolába. Utána tornázom és futok. Egy-két órai olvasás, anyaggyűjtés után leülök írni. A munkát csak a férjem által feltálalt ebéd szakítja meg. Délután újból dolgozom egészen este hatig. Ekkor együtt vacsorázik a család, s az estét együtt Sajini Ugo (Olaszország) rajza töltjük. Lassie-t kikérdezem a leckéiből. Hetente egy-két alkalommal Helsinkibe szólít a kötelesség, az írószövetség vezetőségi tagja vagyok. (Mi nem a fővárosban, hanem onnan 90 kilométerre lakunk.) Miközben az Éva lányait a rendező is főművének tartja, újabb történelmi regényeket is papírra vetett. Megírta a női szépség történetét, s külön kötetet szentelt a finn nők és a finn gyerekek történetének. Antológiát állított össze Európa legszebb szerelmes verseiből. írt tévéjátékot, s egy fiataloknak szánt sorozatot. — És most? — Újra a finn középkorral foglalkozom. — A magyar történelemmel nem került kapcsolatba? — Korábban nem, de most, hogy a 11. századi Európában „járok”, éppen rátaláltam egy magyar hercegnőre, aki Szent Olaf svéd királynak volt az unokája, és testvére a francia, illetve a norvég királynéknak. írok a magyar nevel- tetésű skóciai Szent Margitról is. — Mostani, magyarországi tartózkodása adott valami új élményt? — Rengeteget. Buda, Esztergom, Székesfehérvár középkorát látni véltem megelevenedve. — Tizenhét éve élek Kaarival — szól közbe a férj —, és már a mozdulataiból, a járásából látom, hogy valami nagyon megragadta őt itt, Magyarországon... Kádár Márta A karikatúra nem ismer határokat. Mármint a szellemes, kifejező karikatúra, mert azt szavak nélkül éppúgy megértik keleten, mint nyugaton. Bizonyára ez a meggondolás vezette a budapesti szervezőket, — a szerényen háttérbe húzódó Coo- pinter Kft.-t — amikor éppen egy évvel ezelőtt meghirdették az első kelet-európai cenzúramentes karikatúrakiállítást. A kezdeményezésnek volt némi kockázata, hiszen akkor még korántsem volt százszázalékos garanciája a cenzúramentességnek. Az ötlet sikerét dicséri, hogy több mint háromezer mű árasztotta el a budapesti kiállítási irodát. Volt is gondja a nemzetközi zsűrinek, amíg kiválogatta azt a nyolcszáz alkotást, amelyet a Magyar Nemzeti Galériában mutatnak be a Nemzetközi Karikatúrakiállítás címmel. A kiírás semmilyen megkötöttséget nem tartalmazott: részt vehetett bárki, hivatásos művész és amatőr, személyenként három — bármilyen műfajú — alkotással. S éltek is a lehetőséggel a pályázók, jelentkeztek ismert és soha nem hallott alkotók, profi karikaturisták és most először próbálkozók. Vannak közöttük grafikusok, festők, szobrászok, iparművészek. Küldtek ceruzarajzot és nyomatot, fekete-fehér és színezett grafikát, olajfestményt és terrakotta plasztikát, biofestményt, fém objektet, komputergrafikát, mozgó, forgatható mobilokat. Hetven ország karikaturistái, grafikusai, képző- és iparművészei vannak jelen a kiállításon. S természetesen népes és rangos a hazai mezőny. Egész sor hagyományos és formabontó mű illusztrálja a magyar „szellemet''. Jelen van az egész magyar karikaturistagárda, jobbnál jobb produkciókkal. Politikai témájú a legtöbb mű. És az sem lehet véletlen, hogy ezek nagy része a Szovjetunióból, Romániából, Jugoszláviából, Bulgáriából meg a többi, nemrég még szocialistának nevezett országból érkezett. De alig maradnak el a politikai témák mellett azok a rajzok, képek, szobrok, amelyek az emberi jellemekben és tulajdonságokban, külsőségekben vagy mélységekben lelik meg a humor forrását. Máskor a férfi, nő viszonyból, az emberi esendőségből „csinálnak viccet”. Láthatunk karikatúraportrékat és önportrékat, pikánsan humoros és humorosan pikáns műveket. És a katalógusban olvashatjuk a művészek humoros önéletrajzát is. A kiállításhoz, amely október 23- ig látható, számos szakmai és egyéb program kapcsolódik. (kádár) Bulaton Aly (Szovjetunió) Marad a reménység E pám egyidős a századdal. Abban a korban van tehát, amelyben — amint azt mondani szokták — az ember már csak emlékeiből él. Ám osztályrészéül öregségére sem a megszépült múlton való csendes borongás jutott, vagy az aranyidő el- múltán érzett fájdalmas nosztalgia. A személyes életsorsokba brutálisan betolakodó történelem „gondoskodott” arról, hogy aggastyán korba jutva se lehessen vigasza a megszépítő messzeség. A manapság újra becsülhető telje- sítmény — hogy örökölt néhány holdjával tehetőssé küzdötte fel magát — olyan sokáig számított szégyenének, hogy jelentőségét vesztette számára is. Meg kellett érnie, hogy az egyéni alkotásokat a változó társadalmi feltételek egészen önkényesen és teljesen különbözőképpen minősíthetik. Hogy az ember politikai eszmeáramlatok, hatalmi széljárások játékszere. Ez az élmény a kiszolgáltatottság és tehetetlenség érzését tudatosítja benne utólag is. Ki is mondja néha a hiábavalóságérzet summázatát: nem képes okulni a világ! Hallgatom a történeteit. A felejtések és kihagyások bakugrásait anyám és nővérem követhetővé igazítják. Engem pedig, figyelmes hallgatóját, megrendítenek sokszor egy körben forgó emlékképei. És mindannyiszor felteszem magamnak a kényszerű kérdést: lehetséges-e, hogy biztonságosabban igazítanak el a világban a sorscsapások kiváltotta feltételes reflexek figyelmeztető jelei, mint a tudatos elemzésekre hagyatkozó értelmiségi bölcsesség? Ötvenben, ötvenegyben (?) bíróság elé állították, mint szőlőtulajdonos kulákot, amiért népellenes, ártó szándéktól vezettetve peronoszpórával fertőzte meg az egész határrészt. Szembe- szomszédját hívta volna tanúnak, a vád képtelenségét bizonyítandó. F. A. köz- tiszteletben álló gazda, idős parasztember, szégyenkezve ugyan elzárkózása miatt, egyenesen a szemébe mondta: fél mellette tanúskodni. Apám elbeszélésében ez a magatartás nem a cserben- hagyás, hanem a tisztesség példája. A kitérést természetes önvédelemnek tekintette, és a kor szégyenének tartja. Van más példája is: Egy ízben anyámat hívatták a községházára. Belülről eltorlaszolt ajtó mögött — felbérelt vagy önkéntes? — feljelentés alapján vallatták felbújtási, izgatási „tevékenysége” felől. „Nem szégyellsz ilyet hazudni, hát mikor beszéltem veled?” — idézi vissza a szembesítés helyzetéből egykori önmagát anyám — ma is teljes naívságban a politikai motívumok felől. Hiszen sose beszélt feljelentőjével, aki egyedül erre a tényre hivatkozott. De az eset igazán fontos részlete számunkra nem ez, hanem, hogy az egykori elöljáróságban akadt egy ember, Kiss Pál ‘— „a piaci Kiss Pali” —, aki a vallatás egész idejére, késő éjszakáig talált dolgot magának a szomszéd helyiségben, a kihallgatást végzők njjn#n ösztökélése ellenére, hogy anyám ffek baja ne essék. A hármaik történet: dolgozott nálunk egy kocsis. G. bácsi, ahogy mi, gyerekek neveztük. Nos, ez a G. bácsi — rábeszélésre, sugalmazásra? — beperelt bennünket. Fő vádpontja- panasza az volt, hogy „a küszöbre lökték elé az ételt”. Három hízott disznó árát ítélték meg neki kárpótlásul. (Tisztességére legyen mondva, később igencsak restellte rárótt és kénytelenül eljátszott szerepét.) Erről a históriáról személyes emléket is őrzök, a tízéves önmagam számára is furcsa kettősségérzés nem feledhető kényelmetlenségét. Egyfelől zavart, hogy kocsisunk van. Másfelől tanúja voltam, hogy G. bácsi az asztalunknál evett, ezért igaztalan vádaskodása felzaklatott. * Régóta tudom már persze, hogy az apám magántörténetei a nagy poltikai színjáték epizódjai voltak. Nem az általam is restellt osztálykülönbségek társadalmi felszámolásának elhatározásából adódó szándékolatlan vétségek okozták a gyötrettetéseket, hanem a hatalomnak népámítás céljából kiagyalt, önigazoló — erkölcsileg védhe- tetlen — szemfényvesztései, trükkjei. „Az osztályellenség gonoszsága minden osztályegyén végzetszerű jellemzője.” Ez volt az a bizonyítandó tétel, hogy magától értetődő legyen mindenki számára: az osztályt egyéneinek likvidálásával kell felszámolni. Pilátus széttárt kezeinek beszédes gesztusával elhitetni: a párt csak a spontán tömegnyomásnak enged, amikor korlátozó intézkedéseit meghozza. A ravaszul gerjesztett indulatokat újabb megszorítások és embertelenségek előzetes igazolásául, hivatkozási alapjául lehetett felhasználni. A szünet nélkül adagolt „kézzelfogható bizonyítékok” az emberiesség lelki gátjainak elmorzso- lásához kellettek. Az erkölcsi mérték, a mérlegelés elbizonytalanodása megkülönböztethetetlenné tette, összezavarta a történelmi igazságtételre szomjazó, sze- génységmotíválta osztályindulatot, a gazdagabb magántulajdon ellen irányuló irigységet, a javak dologi formában való elvételének, a termelésen kívüli gazdagodásnak sóvárságát. Mindebben szemlélhető formában volt jelen a társadalmi megváltás apostolainak, a terrort is alkalmas és igazolható eszközként használó „szentjeinek” kérlelhetetlensége, az önmentés vagy szerzés cinikusainak hangoskodása, kontrázása, valamint a megelőző korszak kisemmizettjemek elégtétel-követelései. „Nagy kommunista” — ez a félős borzongással elsuttogott minősítés a fordulat időszakában nemcsak a hithűt, de a volt nyilast, vagy Hunyadipáncélost, irredenta leventeoktatót, meg a zsidó szajré után a kulákvagyonra ácsingózó lumpent is jelenthette. Ám az elhatalmasodó erőszak kikényszerítette a cinkos elhallgatások hallgatólagos egyezségét. A felfoghatatlan lebukások és felmagasztalódá- sok idején senki se tudhatta biztosan, mitől is kell tartania, kitől kell félnie. Személyes sorsom szerencséjének tartom, hogy a vesztes oldalon, a rásze- dettekkel szemben, már gyerekként, tapasztalati úton tehettem különbséget a történelmi igazságtevés létjogosultsága és az erkölcsi igazságtalanság jogosulatlansága között. Aki kocsist tart — kizsákmányoló. Ez — bár személyes hátrányaim származtak belőle — elfogadható következtetés volt számomra. De az a másik, hogy aki kocsist tart, személyében is gonosz — semmiképp. Ahhoz a felismeréshez csak később jutottam el, hogy a közös problémák megoldásának szándékával fellépő hatalom törvényszerűen diktatúrává válik, ha önkormányzását feladja. Ennek csalhatatlan jele, hogy egyre tágabb köröket nyilvánít ellenségének. Pontosabban, a nép ellenségének, mert megbélyegezni nem úgy lehet valakit, hogy bebizonyítjuk róla, a mi törekvéseink ellenzője, hanem ha azt is dokumentáljuk, hogy a mi törekvéseink — és csakis azok — a nép, nemzet, emberiség üdvét szolgálják. Aki ellenünkre szól, nem a mi ellenfelünk tehát, hanem valamely meghatározó tágabb közösségé. Tényleges fellépés se kell ehhez. Elég, ha elhitetjük, hogy szándékában áll ezt tenni, vagy hogy ilyen kísértés érlelődhet benne. * Köztudott, hogy a diktatúrák, a társadalmi igazságtalanságok ellen lázongó mozgalmak erkölcsi eszményeket írnak zászlajukra. Az elégedetlenség erkölcsi szempontú bíráló észrevételekkel igyekszik megalapozni jogosságát. A valódi erkö.lcsiség megvalósításának ígéretével toborozza híveit. Győzelemre jutva, amint a mozgalmak hatalomszervezetté válnak, hajlamosak túltenni magukat saját erkölcsi elveiken. „Végleges és teljes” megvalósításuk érdekében „időlegesen” eltekinteni jelenbeli érvényesítésüktől. Ezzel olyan mintát kínálnak, amely romboló erőket szabadíthat fel a társadalomban. A képmutatás és kíméletlen célratörés hatalomgyakorlás által törvényesített változatai szétzilálhatják a polgári életet. Kiváltják a mimikrikeresés, a meggyőződés nélküli alkalmazkodás züllesztő taktikáit. Az anatéma, a kiközösítés, a bosszú és a szerzés indulatait. Márpedig egy biztos: újabb jogsértéssel nem lehet tartós történelmi jogorvoslást elérni, a nép történelmi jogfosztottságát más embereknek az egyetemes emberi jogokból való kizárásával korrigálni. Spanyol szerzők tanulságos elemzéseit olvasom az ő demokratikus fordulatukról: „Az 1978-as alkotmány azt volt hivatva szimbolizálni, hogy a baloldal és a jobboldal... megbékélt egyással. Újabb és újabb hangsúlyokat nyert a politika integratív szerepe... A nemzeti regionális és helyi választások fórumként is szolgálnak olyan rituális beszédekhez, amelyek a politikai erőszakot elutasító demokratikus rendszer mellett emelnek szót...” „A francoista múltat nem annyira megtagadtuk, mint inkább „elhallgattuk” ... egyre inkább háttérbe szorultak a polgárháború győzteseinek és veszteseinek szimbólumai, az egyház hátat fordított a szellemi keresztes hadjáratoknak, a kommunisták és anarchisták megfeledkeztek a társadalmi forradalmukról... az \ y Kelet 8 fflan'JUrnrcnn 1990. szeptember 15. ^^M a ulUZdy HÉTVÉGI MELLÉKLETE i^Mi————
