Kelet-Magyarország, 1990. augusztus (50. évfolyam, 179-204. szám)
1990-08-11 / 188. szám
Embervallás M ost, hogy újra élettere lesz a hitoktatásnak, örömmel tölt el, de ugyanilyen fontosnak tartanám, hogy ne csak Istenről prédikáljunk az ifjabb nemzedékeknek, hanem az Emberről is legyenek párbeszédeink. Olykor az az érzésem, hogy az Ember azért alkotta meg az Istent, hogy elterelje önmagáról a figyelmet. Ancsel Évát huszadik századi em- bervallás-alapítónak vélem, aki szüntelenül az embert keresi, őt magyarázza, őt próbálja megfejteni, megérteni. Ezt a szorongatott, esendő lényt, aki nem átallja faggatni az eget, az időt, a végtelent, az isteneket. Közelről nézi őket, olyan közelről, hogy érezni a szemek rebbenését, zavart pillantásait, a sóhajokat, az izgalomtól szaporább lélegzetet. „Valamikor szerettem volna írni egy könyvet, amelyben egyetlen lélegzetvétellel elmondom, hogy mit gondolok az emberről, de nem sikerült. Azt hiszem, ebből a kudarcból születtek bekezdéseim’’ — vallja új kötetében a Száznyolcvankét új bekezdés az emberről címűben, amelyet a Százki- lencvennégy bekezdés... előzött meg. Lehetséges egy lélegzetvétellel elmondani, mi végre van az ember, mi a fájdalma, mi pusztítja, mi tartja életben, miféle hitek és remények segítik a túlélésben? Aligha! Az emberről évezredek óta regélnek, gondolkodnak, mégis milyen keveset tudunk magunkról, a másikról, s a többie- kről. Minden bizonnyal ennek a kevés tudásnak is szerepe van abban, hogy szüntelenül keressük a helyünket, hogy tele vagyunk szorongással, hogy nem értjük, félreértjük a másikat, hogy igazán még a mozdulatok jelentését sem ismerjük, a szavakat még kevésbé. Pedig ha nem fogunk többet tudni önmagunkról és másokról, nem leszünk képesek változtatni az életünkön, uralkodni viszonyainkon, továbbra is tűrnünk kell, hogy mások határozzák meg sorsunkat, és tereljenek bennünket különböző utakra. Gyakran tapasztalom, hogy az ember megismerésének mennyire gátat szab a magabiztosság. Sokan van- nak, akik azt hiszik; ők mindenkit ismernek, mindenkit kiszámíthatónak tartanak, nekik nem okozhat senki meglepetést. Rettenetesen emberi ez a gőgösség! Nem hajlandó elismerni a megismerés korlátáit, a valóság és az ember sokszínűségét, kimeríthetetlenségét. A magabiztos ember azt is elfelejti, hogy amit közvetlenül lát, az többnyire nem esik egybe a dolgok és a szereplők tényleges természetével. A gőgös emberről is van mondandója Ancsel Évának: „A gőgös embertől ne félj! Nem féltékeny és nem irigy: össze sem méri magát másokkal”. Korunkban rendkívül aktuálisnak találom ezt a bekezdését: „Béklyóktól megszabadulni jó, de ha nem megy, meg kell tanulni szabadnak lenni béklyók között”. De képes-e erre a szabadságától hosszú ideig megfosztott ember? Mi a szabadság másfajta hiányától is szenvedtünk. Nemcsak a következmények feletti uralmunkat vesztettük el, számunkra a nem-cselekvés szabadsága is hiányzott. Élhet-e az ember szabadon eszmei, lelki, anyagi védettség híján, egyedül, a társulnitudás képességeitől megfosztva? „Az élet semmit sem titkol el olyan eredményesen, mint azt, amiért élni mégiscsak érdemes. De meg kell sérteni a titkát, át kell tömi a biztonsági zárakon, és akkor már bosszút is állhat — elkésett vele.” A biztonsági zárak áttöréséhez, a titkok leleplezéséhez kellene többet tudnunk önmagunkról, a másikról — az emberről. Naponta hallhatjuk: „Nem tudom, mi van velem” , „Nem értelek...”. Az emberek a csillagokhoz fordulnak, sarlatánokat faggatnak, pszichológusoknak fizetnek. Mégis egyre kevésbé leszünk képesek önmagunkkal szóba elegyedni. Belső világunkba csak nekünk van belépőnk, behatolási előjogunk, nem engedhetjük, hogy holmi parafenoménok, varázslók uralkodjanak rajtunk. Ehhez keltene az embereknek-segítség, mégpedig nem üzletszerű mentőakciók, hanem olyan aggódó szeretet, olyan megértő türelem és odafigyelés, mint amilyen Ancsel Éváé. Zágoni Erzsébet Szóló. (Nagy Mihály szobra) A drótos és az olajkár Kiállítás a Budapesti Történeti Múzeumban A hajdani pest-budai utcaképhez hozzátartoztak a vándorárusok, az utcai és a házaló iparosok és kereskedők. Ok azok, akik alkalomszerűen vagy rendszeresen, de többnyire szervezetten, céhekbe tömörülve piacokon és házakhoz járva kínálták áruikat. Szerszámaikat, készítményeiket, munkaeszközeiket vitték magukkal. A városi népélet e jellegzetes alakjaival ismerteti meg a közönséget a Budapesti Történeti Múzeumban A drótos, az olajkár és a többiek című kiállítás. Az augusztus 20-ig nyitva tartó bemutató egy készülő képeskönyv látványos anyagából való. Száz-százötven év távlatából számunkra többnyire ismeretlen foglalkozások,ismeretlen iparok képviselői és munkaeszközei tűnnek fel a képeken, a tárlókban az alcíme szerint — Az utca népe Pest-Budán 1848— 1914 jelezett időből. Két nagy méretű olajkép — Pest korabeli ábrázolása adja meg a hangulatot: a mai Kálvin tér 1885-ben és a mai vásárcsarnok 1892-beli környékét mutatva be. Majd metszetek, fényképek, grafikák tudósítanak a múlt századi utcai forgatagról. Gyümölcsárusok, drótosok, seprűfonók, gesztenyesütők, jövendőmondók, szerencsejátékosok és sorsjegyárasok által benépesített utcákról, terekről. Ott van Barabás Miklósnak, a kor legtermékenyebb festőjének két szerény vázlata — egy pesti virágáruslányról és egy kolduló gyerekről. A látványt halk muzsika kíséri: kintorna szaggatott zenéje. És megismerkedhetünk az intonával, a kintorna egyik ősével, díszes verklikkel,s más utcai zenegépekkel. A kintorna kiállítási darab, de hangja, halk muzsikája hallható is Kis reggeli történet Az a kellemetlen szorítás a bal oldalon nem múlik. Figyeli a kifeszített spárgákra fölfutó fehér közepű, lila tölcséres virágokat. Fél kilenc. Lement a reggeli csúcs, de a kerítés mögött mindig elrobog-surran egy-egy kocsi. A kávétejszínes doboz fölött valami darázsféle lebeg. Csak a szárnyai jár- nak őrült sebességgel, ám helyét nem változtatja, mozdulatlan. Két könyöke között feketéspohár, a tányérka szélén maradt mokkacukrok kávéfoltosak. Az út forgalmát nem érzékeli. Nézi a kis repülőgépet az asztal fölött. A hamutartó alatt összehajtogatott újság,ne fújja le a szél. A tarka kockás térítőt könyöke, keze tartja. Az a kellemetlen szorítás a bal oldalon... Nem lehet kiszámítani semmit. Nem kell gondolni rá. Elmúlik, mint annyiszor, s ha nem, azon sem tud változtatni. Ül a presszó udvarán a lemezasztal mellett. Meleg lesz ma is. Fél kilenc. Nejlon szatyorban a kenyér, a tej. Megint istentelenül hosszú nap jön. Dolgozni kellene,és csak vár, maga sem tudja mire. Issza reggelenként a presszóban a feketéket, és olyan üres körülötte minden, hogy fizikai fájdalmat érez. Hamarosan fel kell állnia, hazavinni a tejet, kenyeret. Várja a postást, este bekapcsolja a tévét, mert ez a bevett szokás, ez ismétlődik évek óta. , Nézi a kis repülőgépet az asztal fölött. Kávéjába kortyol. Egyedül van a presszó udvarán. Szinte jelképesen. Erősödik, elhal egy busz hangja. Csak az a kellemetlen szorítás a bal oldalon, az múlna már. Nézi a fehér közepű, lila- tölcséres virágokat, a kis repülőgépet. Kihörpöli a maradék kávét, erőt gyűjt. Fogja a nejlonszatyrot a kenyérrel, tejjel. Feláll. A begóniák mellől még látja, az a darázsféle újra őrhelyén lebeg. Kifordul az utcára. Holnap lesz negyvenéves. Csak az a kellemetlen szorítás a bal oldalon... Birtalan Ferenc így jártak dédanyáink, dédapáink KALLÁI JANOS VERSEI * Útban a tengerhez ledobod egyszer magadról a port, mint újraöntözött virágaim; talán hozzám igazítod lépéseidet is; önzésem hurokvető próbálkozásai lebomlanak, és beszivárog a megértés szeretet-csöndje kizsigerelt, vibráló napjainkban; úgy leszel viruló örömöm nekem, hogy szirmaidból szilánk sem törik, és az ablaküveg suttogó árnyai mögött lenyugszol mellém — szeretni fogsz. Töredék — névnapi köszöntő égető nyár, hideg tűlevél — elhajlik csonkján a pipitér; kőüres térben pacsirtaszó — téged siratlak, álomhozó! Eposzkivonat Vad horkantása riadt szelet kavart. Gyökérlábukon nem tudtak elfutni a gyávák. A lassan kihűlő vastrónkörnyéki csöndben sírni kezdett az egyik mezítlábas. Hogy elődeink is gondban lehettek, amikor újságok, folyóiratok tömege között kellett válogatniuk, azt az újságárusok és rikkancsok kínálatát felsorakoztató ábrázolások tanúsítják. Árultak hajdanán is könyvet az utcán —. ponyvát, kalandregényt és szerelmes történeteket. Színes öltözékükről, hangos szavukról ismerszenek meg a vízhordók, Dunavíz-árusok csapata. Házhoz vitték száz évvel ezelőtt a tejet, a tojást a falusi termelők. Tót vándorlegények kínálták a vásznat, a gyolcsot, és közülük került ki a legtöbb drótos, üvegpo- háráras. Járták a várost szlovák és hor- vát cserepesek, vászonárusok. És házhoz jött sokfiókos ládájával és tudományával a vándor gyógyszerárus, azaz az olajkár. A pest-budai polgárok nyugalmát felfegyverzett boltőrök vigyázták már az 1870-es években. Ferenc József adta ki a házaló kereskedelmet szabályozó császári nyílt parancsot 1852 szeptemberében, amellyel hosszú évtizedekre meghatározta a városok utcaképét, utcanépét. Kádár Márta mmmmaKammmmmtmmm A zt hiszem, biológiai szempontból az emberi életet majdnem úgy lehet olvasni, mint egy költeményt. Megvan a maga ritmusa és lüktetése, megvannak benne a növekvés és hanyatlás ciklusai. Kezdődik az ártatlan gyermekséggel, folytatódik az ügyetlen serdülőkorral, amely ügyetlenül igyekszik az érett társadalomhoz alkalmazkodni ifjúi szenvedélyeivel és bolondságaival, ideáljaival és becsvágyaival: aztán eléri a fokozottan tevékeny férfi kort, amely hasznát veszi a tapasztalásnak és többet tanul meg a társadalomról és az emberi természetről: az érettebb korban kissé enyhül a feszültség, s kiérik a jellem, akárcsak a gyümölcs vagy a jó bor, s az ember fokozatosan türelmesebb, cinikusabb és ugyanakkor gyöngé- debb életfelfogásra tesz szert; aztán életünk alkonyán a belső kiválasztó mirigyek tevékenysége csökken, s ha igazi öregkori filozófiára tettünk szert, és életmódunkat ehhez alkalmaztuk, akkor ez a béke, a biztonság, a pihenés és megelégedettség kora; végül az élet kilobban és örök álomra hajtjuk fejünket, hogy ne ébredjünk fel soha többé. Az embernek éreznie kellene ennek az életritmusnak szépségét, — méltányolnia, akárcsak a nagy szimfóniákban, főtémáját, összeütközéseit és végső megoldását. Ezeknek a ciklusoknak tempója körülbelül egyforLin Yutang: Az emberi élet: költemény ma a normális életben, de a zenét magának az egyénnek kell szerezni hozzá. Némely lelkekben a disszonáns hang egyre élesebbé válik, s végül túlharsogja vagy elnémítja a fődallamot. A disszonáns hang némelykor akkora erőre kap, hogy a zene nem is folyhat tovább, s az egyén agyonlövi magát vagy vízbe ugrik. De ez azért van, mert eredeti leitmotivját reménytelenül árnyékba borította a megfelelő önnevelés hiánya. Máskülönben a normális emberi élet valami méltóságos tempóban és egymásutánban halad normális vége felé. Sokunknál előfordulhatnak stacca- to-k és impetuoso-k, s a helytelen tempó miatt a zene nem kellemes a fülnek: jó volna, ha többet vennénk át a Ganges hatalmas ritmusából és fenséges tempójából, amint lassan és örökkévalóan hömpölyög a tenger felé. Senki se mondhatja,hogy egy élet, amely gyermekkorból, férfikorból és öregkorból áll, nincs szépen elrendezve: a napnak is megvan reggele, dele és alkonya, az évnek a maga szakai — és jó, hogy így van. Nincs jó vagy rossz az életben, kivéve azt, ami a maga évszakához képest jó. S ha ebből a biológiai szempontból nézzük az életet, s igyekszünk az évszakoknak megfelelően élni: akkor csak egy önhitt bolond vagy lehetetlen idealista tagadhatja, hogy az emberi életet költemény módjára élhetjük. Shakespeare szemléltetőbben fejezte ki ezt a gondolatot, amikor az élet hét stádiumáról beszélt, és jó egynéhány kínai író körülbelül ugyanezt mondotta. Érdekes, hogy Shakespeare sohasem volt különösebben vallásos s nem is sokat törődött a vallással. Az hiszem, ez volt a nagysága; nagyjában olyannak fogta fel az emberi életet, amilyen, s a dolgok általános tervébe épp oly kevéssé szólt bele, mint darabjainak jellemeibe. Shakespeare olyan volt, mint maga a természet, s ez a legnagyobb dicséret, amit íróról vagy gondolkozóról elmondhatunk. Csak élt, figyelte az életet és — elment. (Benedek Marcell fordítása) ÍJ Kelet '' ffhmramPC74f! 1990. augusztus 11. A lfldyjdllll^/dy HÉTVÉGI MELLÉKLETE
