Kelet-Magyarország, 1990. augusztus (50. évfolyam, 179-204. szám)
1990-08-11 / 188. szám
Magad, uram... „Építkezni? Á... Öngyilkosság, bele ne menj! Egészséges emberek mennek tönkre miatta, gondold meg. Ma alig van ember, akinek annyi szabad tőkébe lenne, hogy elejétől végéig bírná zsebbel. Ha a házát előre eladja, az infláció a végére felemészti az árátlKQIönben is; az ingatlanpiac pang. Semminek sincs ára. Nézz körül; lehet, hogy amire vágysz, fel van építve, és olcsóbban eladó, mint amennyiért felépítenéd.” , Legszebb férfikorában lévő ember, bár már megtörte az élet. Kissé magábaroskadtan ül, lemondó az arckifejezése, úgy mesél. „Aztán a mester, az anyag... Egy tervért elkérnek — rokoni alapon — negyven-negyvenötezer forintot. Nem rokonnak a kétszerese, igaz szakmai díjas az illető, adhatod lejjebb is. De ha már hozzákezdel... Nem, ne is gondolj rá! Alig van mester, akire rábízhatnád magadat. Se munkakedv, se munkaerkölcs, se minőség. Csak épül, épül a sok monstrum. Persze Petrocelli módra, évekig.” És te, hogy vágtál bele? Az eddigiekből nemigen lehetett volna arra következtetni, hogy mesélőm, szavai ellenére mégis építkező. Hogy mégis? „Miért, miért... Mert építkezni kell! Mikor a fiúk kisebbek voltak, kellett egy ház, ahol mindenki magáénak tudhatott egy zugot. Egy sorházban lakunk tehát több mint tizenöt esztendeje. Nagyon jó kis kuckó. Igaz, mára már nem felel meg, mert megnőttek a fiúk, lassan szárnyra kelnek. Kellene egy kisebb meg egy kis pénz is, tehát lassan gondolni kell az eladására.” így tehát építkezik hősünk. De nem akárhogy ám. Csak úgy, ahogy nálunk lehet, hogy nálunk érdemes. „Nem számíthatok senkire, nem bízhatok meg senkiben, magam kezdtem hozzá. Szereztem egy telket, már az is egy külön történet. A jó telek ugyanis megfizethetetlen. Olcsón hozzájutni, aztán feltölteni, fizetni a közművesítést, lassan alakul ki. De így már olyan lesz, mint amire vágysz, és feléből kijön. Az építkezésnek pedig nem szabad határidőt szabni. Ezt az embert kicserélték. Ölti egyik szavát a másikba, záporoznak belőle a brilliáns ötletek. Kiegyenesedik a székében, kinyílik a tekintete, szélesen gesztikulál. „Én építek, ezzel a két kezemmel. Csak a mészoltáson megspóroltam vagy ötvenezret. Fogadok egy jó kőművest egy napra ezerötért, egy segédmunkást hétért, és közibük állok. Máskülönben nincs tempó, nincs minőségi munka. Ha van pénzem, megy a dolog, ha nincs áll. Csak aki csinálja, az tudja, milyen jóleső érzés egy egész napot végighajtani, és este megnézni; mit végzett. Én most egy időre erre rendezkedtem be, tudod...” t . tebb már körülírt stadionban. Aki a termelőszövetkezetek ilyen irányú tevékenységét elemzi, nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy nem csak a sportról van szó. Gondoljunk csak a tsz patronálta énekkarokra, népitánc együttesekre, de ezt sem kell végigsorolni. A kultúrára szánt pénz is innen származik. Sőt a pedagógusok háztájija is. Összefoglalva; mivel kisebb helyen, de sokszor egyikmásik városunkban is, a nagyközségekben majdnem általában, a tsz az egyetlen gazdasági erő. Az „improduktívnak” minősülő dolgokra máshonnan egyszerűen nem érkezhetett, és még ma sem érkezett pénz. A mindenható „szabályozás” erre még akkor is különített el egy bizonyos összeget, amikor már a tsz jó ideje mínuszban járt. Most, amikor — úgy tűnik -— végnapjaikat élik a régi értelemben vett termelőszövetkezetek, joggal vetődik fel tehát a jegyzet elején idézett kérdés a sporttal kapcsolatban, de nyugodtan idevehet- jük a kultúrát is. Akik a tsz- rendszer végét akarják, nemigen hatódnak meg, és igazuk van. Érvük az, hogy az önkormányzat majd alkalmas lesz az ügy és a források újjászervezésére. Ám mi lesz addig? Tartsatok ki fiúk, mert meccs nélkül nem vasárnap a vasárnap. Ésik Sándor Milyen sokan, és mennyi mindentől féltik a termelő- szövetkezeteket. Embereket zöldbáróznak le, másokat a haladás kerékkötőinek tartanak, röpködnek az erős kifejezések a jónak szétveréséről, kenyerünk elvesztéséről, ellátási zavarokról és még sok minden másról. Némely érvek hamisan csengenek, egyik másikról messzire ordít, hogy fülénél fogva rángatták elő, és egészen nyilvánvalóan személyek, vagy kis csoportok érdekében hangoztatják. A tsz-futballcsapatokkal vajon mi lesz — hallottam a minap egy nagyon őszintén aggodalmas hangot. Tényleg; Ha nem lesz tsz, mi lesz a falusi futballal? A vidéki labdarúgás ugyanis, eltekintve a nagyon kevés kivételtől, nem más mint tsz-labdarú- gás. Egy kis faluban, egy szép vasárnap délután ma már nem nagyon van más esemény, mint a meccs. Az ócska teherautógumikkal körberakott, kopott gyepűpályán a tsz pénzén vett szerelésben rúgják a hasonló forrásból beszerzett bőrt a helyi, és a szomszéd faluból jött aranylábúak. A vendégek természetesen az ottani tsz buszán érkeztek. Hosszú lenne felsorolni, hány és hány módja van annak, amely alkalmas a futball támogatására apró településeinken, ezért elegendő a summázat: mindenre onnan van pénz. Belépőt nyilván aligha szedhetnek a fenCsengey Dénes megszólított. Azt mondta: az újságíróknak el kellene ismerniük, hogy a Kádár-rendszer kiszolgálói voltak, el kellene mondani az olvasónak, hogy becsapták őket, s ígéretet tenni, hogy ezután nem hazudnak. Amikor ezt a néhány mondatot meghallottam, végiggondoltam; vajon az elmúlt bő két évtizedben én konkrétan mennyit hazudtam? Két eset jutott eszembe, ezeket most közreadom. * O. N. főszerkesztőm egyik reggel behívott magához és közölte: Józsikám ki kell utaznod Balkányba, ott meg kell keresned ... Sándort, akit megkésve most tüntettek ki a Szocialista Hazáért Érdemrenddel. Őt kell bemutatnod, azt kell megírnod róla, hogyan lett hadifogolyból vöröskatona 1917- ben. Nem sok gyakorlatom volt még az újságírásban, de azért azt gondoltam, nem árt előtte a faluban is érdeklődni a volt vöröskatonáról, könnyebb lesz majd beszélgetni vele. Az állami gazdaságban voltak ismerőseim (ott szerkesztettem egy üzemi lapot), s biztos voltam benne, hogy őszintén beszélnek majd az öregről. Meg is tudtam róla egyet, s mást. Többek között, hogy van egy magánkereskedése, de nemigen abból él ő, inkább nagytételekben kártyázik, onnan származik a nagyobb jövedelme. Mindjárt eszembe jutott: na ez nem illik bele a hősképbe, de akkor nem is sejtettem még, mennyi minden nem illik majd bele. Hideg és rideg volt a bolt, ahol az öreg dolgozott. Megvártam míg az utolsó vevő is elmegy—talán ketten ha lettek összesen — s mikor megkérdezte tőlem is mit kérek, elmondtam, miért jöttem. Az öreg bezárta a boltot, beinvitált egy még hidegebb szobába, aztán beszélgetni kezdtünk. Természetesen az első kérdésem az volt, hogyan lett belőle vöröskatona. — Hát az úgy volt fiam — mondta az öreg —, hogy egy reggel felsorakoztattak bennünket a hadifogolytábor udvarán, aztán kitettek középre egy golyószórót. Kiállt a parancsnok elénk, s azt mondta: na emberek, aki vöröskatona akar lenni az a helyén marad, aki nem, az menjen át a másik oldalra. Hát ki mert átmenni a golyószóró előtt? Ráncolni kezdtem a homloavagy: megkésett önleleplezés komat, hogy csinálok én ebből hőst, aztán próbáltam másképp feltenni a kérdést, de Sándor bácsiból csak ez a válasz jött elő, valahányszor visszatértünk is rá. Gondoltam, így is jó, legfeljebb kihagyom belőle a golyószórót, s csak azt írom: az összes hadifogoly vöröskatona lett. Aztán kérdezgettem az öreget tovább. — Harcolt-e Sándor bácsi? — Hogyne harcoltam volna, fiam. — Aztán kik ellen tetszett fegyvert fogni? — Mindenki ellen, fiam. Megint ráncolni kezdtem a homlokom, mert nem mindegy, hogy egy vöröskatona kire fog fegyvert. Félbe is szakítottam az öreget, vagy hát inkább figyelmeztettem. — Tessék csak várni Sándor bácsi, mert ez nem mindegy. Sándor bácsi vöröskatona volt, aztán voltak fehérek, meg voltak anarchisták is. Akkor kikre tettszett lőni? — Mindenkire, fiam. Nem kerestem most elő a Sándor bácsiról megjelent portrét, így hát nem tudom idézni, hogy pontosan mi jelent meg, de hogy ezek a mondatai nem, az biztos. Az egyik szavazás előkészületei közé tartozott, hogy a „Notre-Dame”. (Zsigmond Attila rajza) Hazafias Népfront talán a tanáccsal közösen egy kis könyvecskét jelentetett meg amolyan agitációképpen. A köte- tecske szerkesztője nekem is adott egy feladatot, egy veteránt kellett bemutatni a kis könyvecskében. F. Gyuri bácsi jónéhány éve nyugdíjas volt már, munkahelyén és napközben nemigen tudtunk volna találkozni, így hát őt is a lakásán kerestem meg. Több este is beszélgettünk, hiszen egy terjedelmesebb portré írásához elég sok anyag kell, így csak a jegyzeteim rendezgetése közben jöttem rá: az öregnek 1942 és 1944 között két szálon fut az élete. Egyik este arról beszélt, mi történt ebben az időben itthon, hogyan vett részt a szakszervezeti mozgalomban, milyen szervezkedések vezetője és irányítója volt; másik este meg arról szólt: hogyan harcolt a fronton, miként sikerült átszökni a partizánokhoz, s hogy jött haza a felszabadítókkal. Töprengtem, vajon honnan tudhatnám meg az igazat, mert az egyik nem lehetett az, de szégyeltem az öreget újból felkeresni. Röstelltem volna előhozakodni vele, hogy valamelyiket biztos valahol olvasta, így hát egy barátjánál érdeklődtem, akivel — úgy mondtuk akkor — harcostársak voltak, s azt reméltem, ő majd segít az eligazodásban. — Hát fiam, most bajba vagyok — mondta Karcsi bácsi, akit segítségre kértem —, mert most hogy mondod, nekem is ismerős mind a két történet, Gyuri nekem is elmesélte ezeket. Csakhát én is úgy vagyok vele, mint te, hogy egyszerre csak egyik történet került szóba, s így sosem töprengtem rajta, melyik lehet az. Gyuri bácsi ekkor már valahol éppen nyaralt, Így őt nem tudtam faggatni, s mivel a kéziratot már nyomdába kellett adni, az egyik — ma már nem emlékszem rá melyik történet maradt—, nyilván önző módon azt választottam, amelyik ese- ménydúsabb volt, mert annak a megírása sokkal könnyebb volt. Gyuri bácsi sosem reklamált, feltehetően utána már ő is úgy mesélte el, ha veterántalálkozókra vagy úttörőcsapatokhoz hívták. * Nem tudom Csengey Dénes elégedett lesz-e ezek után. Én úgy gondolom, hogy noha ezek az elhallgatások is hazugságszámba mennek, akkor sem mindig az újságíró volt a hibás és akkor sem, ha valamit nem jószántából, hanem utasításra hallgatott el. Persze voltak olyan utasítások is, amelyekből titokban tartani szándékozott dolgokat tudtunk meg. Egy rövid példát hadd mondok erre is. Békésen, esemény nélkül telt a délután, amikor egyszer csak megszólalt a ,,K.” telefon és jött az utasítás: gyerekek ezzel a repülőgép-lezuhanással nem kell foglalkozni. Halvány gőzünk sem volt, milyen repülőgép zuhant le, de hát az ember nem mindig árulja el tájékozatlanságát, így hát Nagy Bandó módszerrel — „Hallom mi történt" — engedtük tovább a parancsosztást. Tudjátok, a szovjet elvtársaknak nem esne jól, ha megírnátok, hogy így járt az a katonai repülőgép a naményi Petőfi tanya közelében. Mi a parancs szerint nem írtuk meg, de legalább aznap megtudtuk: mik is történhetnek környezetünkben. Ez sem volt akármi, mert az újságíró is számtalanszor elszenvedte az információhiányt. Hőscsinálás, Emlékek. (A. Székhelyi Edit rajza) Balogh József II Kalat1990. augusztus 11. Mqiunnopcrifl , 7 a Ifiagyarorszag hétvégi melléklete Falusi futball
