Kelet-Magyarország, 1990. augusztus (50. évfolyam, 179-204. szám)

1990-08-04 / 182. szám

II Kelet­id nlünvarnrcrói 1990. augusztus 4. — A »»«»<» u'Mdy HÉTVÉGI MELLÉKLETE A KM vendége Film A „sárbaszorult emberek” kutatója AZ EL NEM ÉVÜLŐ TÉMA: VIETNAM S okan őrzik kedves emlékeik között azokat a kirándu­lásokat, amelyeket a hat­vanas években Erdélyben tettek. Nemcsak a táj szép­sége nyűgözte le a látoga­tókat, hanem az anyaor­szágból érkezettek iránt megnyilvánuló szenvedé­lyes szeretet is, amellyel a magyarlakta településeken fogadták az idegeneket. A forrás, az eredet után ku­tatókat meglepte a természe­tes közegében élő népi kultúra szellemi és tárgyi gazdagsága. A diktatúra árnyékában úgy (is) védekezett a magyarság, hogy megőrizte ősei örökségét. Ezt faggatja már évtizedek óta Kallós Zoltán néprajztudós, gyűjtő, akivel a sóstói múzeumfaluban válthattunk néhány mondatot. — Gyermekkoromban kezd­tem a munkát. Az indítóok ta­lán az volt, hogy a Mezőségről, ahol születtem nem találtam semmit a könyvekben, mintha ennek a tájegységnek nem lennének népművészeti érté­kei, emlékei. Innen nem kerül­tek a gyerekek magasabb isko­lákba, sárbaszorult emberek éltek itt. Eddigi életem azzal telt, hogy megmutassam, mi­lyen rendkívüli értékekkel ren­delkezik ez a tájegység. Tanítóképzőt végeztem, majd főiskolára jártam, de nem vé­geztem el, mert kétszer is ki­zártak. Elkerültem Moldvába, Gyimesen tanítottam. Közvet­len kapcsolatba kerültem az adatközlőkkel, az énekesekkel, mesemondókkal. Csak így tudtam gazdag anyagot össze­gyűjteni, mert az emberek álta­lában féltek megnyilatkozni. — A múzeumfaluban be­szélgetünk. Nem kerül a nép­művészet is a múzeumokba? — A tárgyak valószínűleg, de a szellemi örökségnek nem szabad. Ez nevelés kérdése, amit egészen kicsi korban kell elkezdeni. Ha nem ismerjük valaminek az ízét, nem is fog­juk megszeretni. Nincs esélyünk rá. A legszebb dallamokhoz a legjobb szövegeket kell párosí­tani. A népművészethez érzel­mileg kell (és lehet) kötni a gyerekeket, akik a falvakban azért vannak előnyben, mert a játékok, a kiszámolok hozzá­tartoznak mindennapi életük­höz. Az elmúlt néhány évtized bor­zasztó károkat okozott ebből a szempontból is. Megerőszakol­ták az egész magyar kultúrát, Erdélyben a nyelvet is. Magyar- országon pedig a nemzeti jelle­get akarták elsorvasztani, pe­dig Nyugat-Erurópa éppen arra kíváncsi, hogy milyenek a magyarok, nem önmagát akar­ja látni — rosszabb kiadásban, ,?v..•.. ' — Milyenek a változás esé­lyei? — Minden az oktatáson múlik. Ezért foglalkozott annak idején ezzel a kérdéssel Kodály Zol­tán is. Ha már az óvodákban nem kezdődik meg ez a mun­ka, később nem lehet igazi eredményt elérni. Vannak kedvező jelek is. Már­cius utolsó vasárnapján a sport- csarnokban nemzetközi tánchá­zi találkozót rendeztek, ame­lyen minden magyar népcso­port részt vehetett a határokon túlról is. Úgy tapasztalom, hogy terjed az igazi magyar népi kultúra. Akik a táncházakba járnak, nemcsak a magyar táncokat tanulják meg, hanem a nemzetiségiek táncait is. Ők azok, akik messzebbre látnak a nemzetiségi kérdésekben. — A népi kultúra sokak sze­mében egzotikumnak számít, amit lehet csodálni, a felszínét utánozni, de azonosulni ma már nem lehet vele. — Nem hiszek ebben. Nincs itt semmilyen kuriózum. De úgy nevelték az embereket'évtize­deken át, hogy annak tekint­sék. Azt, hogy a népi kultúra milyen természetesen simul a mindennapokhoz, éppen az erdélyi példa igazolhatja. A vegyes nemzetiségű területen a nemzeti öntudat gazdagabb, mint Magyarországon. Az em­berek jobban ragaszkodnak a hagyományaikhoz. Ezért ma­radtak meg a táncok, a visele- tek, a népi kultúra tárgyai. — Két könyvét bizonyára is­merik a magyar olvasók. A Balladák könyve és az Új guz- salyam mellett csaknem két évtizede jelentek meg. Mivel foglalkozik jelenleg ? — Kezdek belefáradni a mun­kába. Szeretnék sokat utazni, ismerkedni az emberekkel. Fel­halmozott tapasztalataimat is jó lenne továbbadni. Eddigi mun­káim közül a Balladák, könyvét szeretem a legjobban, bár még nem jelent meg a teljes anyag. Sokat jelentett számomra a Szályka Rozáliával való talál­kozás. Sajnos nem érte meg az Új guzsa- lyam mellett című kötet megjelenését. Az Európa Könyvkiadóval szerződést kö­töttem egy csujjogató kát tartalmazó gyűjtemény publikálására. Én ugyan fá­radok már, de szerencsére nálunk nagyon népszerű a gyűjtőmunka. A fiatalok elindul­nak fényképe­zőgéppel, jegy­zetfüzettel. Minden intéz­ményi háttér nélkül. Keszeg Vilmos, Pozsony Ferenc a legtehetségesebbek közül valók. — Először járt nálunk? — Többször voltam már itt, gyűjtöttem is a nagyecsedi ci­gányoknál. Jártam Tiszavasvá- riban, Nyírbélteken. Barátaim is vannak itt. De bárhol is vol­tam, mindenütt a közösséget akartam szolgálni. A gyűjtőmun­kában az ember önmagát, az eredetét keresi. Ha elér vala­mit, úgy gondolom, hogy nem élt hiába. Naqy István Attila MINDEN JÁTÉKFILM a szer­zői szándéktól függetlenül is tar­talmaz dokumentatív értékű ele­meket. Ezért a mindenkori Viet- nam-kutatás fontos forrásai lesz­nek azok az alkotások, ame­lyek — bár egyre messzebb kerülünk időben az események­től — változatlanul jelentős számban kerülnek ki a nagy amerikai stúdiókból, mint pél­dául a Saigon — A tiltott zóna, a MOKÉP friss ajánlata. A dokumentatív érték nem pusztán helyszínek és valósá­gos személyiségek megjelení­tésében, az igazolható esemé­nyekre való utalásban ragad­ható meg, hanem abban is, ahogy ezek a filmek kifejezésre juttatják, miként változott az emberek gondolkodása az USA- ban, miként vált egyre inkább nyugtalanító emlékké, ami egykor Vietnamban történt. Christopher Crowe filmje él­vezhető mozi ugyan, de szín­vonalában meg sem közelíti a téma olyan feldolgozásait, mint a Szakasz vagy a Jó reggelt, Vietnami. Műfaját tekintve kri­mi, annak is a mostanában divatos, akciókra kihegyezett változata, s ha valami miatt mégis figyelmet érdemel, ak­kor az az, hogy miként szemlé­lik az alkotók ma az egykori megszállók és a kollaboráns viet­namiak viszonyát. Van továb­bá a filmben egy sajátosan kri­tikus távolságtartás, nevezhet­nénk akár bírálatnak is azzal kapcsolatban, ami az amerika­iak, vietnami jelenlétét illeti, de oly mélyen a cselekménybe sző­ve, hogy a felületes szemlélő minden bizonnyal átsiklik felet­te. A TÖRTÉNET 1968-BAN JÁTSZÓDIK. Buck (Scorsese Krisztusa, Williem Dafoe játsza) és Albaby (Gregory Hines) ci­vilruhás nyomozói az USA hadseregének, s azt a megbí­zatást kapják, derítsék fel, ki az a magasrangú tiszt saját so­raikból, aki olyan vietnami pros­tituáltakat ölt meg, akiknek amerikai apától született gye­rekük. (A főcím előtti képsor, amely megmutat egyet a bűn­tények közül, hallatlanul hatá­sos, az információ-visszatartó kamerakezelés miatt jellegze­tes krimikezdés.) A nyomozás folyamatának lo­gikáját nehéz követni. Néha az a benyomása támad a néző­nek, hogy hőseink a vaksze­rencsére bízzák, sikerül-e ered­ményt elérniük, vagy gondo­san titkolják, milyen megfonto- Jás alapján cselekszenek. Az így keletkezett hiányérzetet pó­tolják azok a felpörgetett ak­ciók, amelyek rendkívül arányo­san elhelyezve követik egymást. Az izgalomkeltés forrása nem logikai játék, hanem a vereke­dések és lövöldözések nyo­mán támadó feszültség hatá­rozza meg a néző lelkiállapo­tát. Nem árt észrevenni, hogy a kettő között minőségi a különb­ség, s itt az olcsóbbikkal szol­gálnak az alkotók. A filmtörténet azzal a tanul­sággal szolgál, hogy minden korszaknak vannak divatos műfajai. Ma—úgytűnik—eza drasztikus megoldásokkal tűz­delt, a trágárságot is előtérbe helyező filmtípus a kedvenc. Találkozik azzal a video- és egyéb akciófilmek gerjesztette igénnyel, amely a szellemi erő­feszítés hiányát nem éli meg veszélyes jelenségként, s kizá­rólagosan a könnyed szórako­zás üdvözítő módjának fogja föl a mozgóképet. A Saigon—A tiltott zóna rej­télye úgy oldódik meg, hogy arra aligha gondolt a néző, ugyanis semmi logikai előzmé­nye nincs a filmben. Amikor az egyik prostituált rábök az új­ságkivágáson látható tiszt fotó­jára, az információ a teljes meglepetés erejével hat. Az ilyen alkotásra, mint Cro- we-é, szokták azt mondani: jól megcsinált film. Valóban az! Azt az atmoszférát, amelyet az idézett nyitójelenet felkelt, majd­nem egyenletesen meg tudja őrizni. Az áttételeken keresztül érvényesülő erkölcsi ítélete is igaz, bár helyenként tompítja ezt az amerikai filmekben min­denütt jelen lévő édeskés, melodramatikus felhang. AZ ARÁNYOSAN ADAGOLT IZGALMAK, a szuggesztív lát­ványvilág aztán el is tereli a fi­gyelmet olyasmiről, mint pél­dául az Amanda Pays játszotta apácafigurájának teljes hitelte- lensége; a klastromi élet olyas­fajta megjelenítése, amely nél­külöz minden realitást. Aki még emlékszik az Apo­kalipszis most című, Coppola rendezte Vietnam-filmre, ben­ne a Marion Brandó játszotta eszelős amerikai tisztre, annak az itt látható Armstrong ezre­des nem az az ördögi figura, mintaminek nyilván szánták az alkotók, pusztán kópiája egy egyszer már látott alaknak. Ám a tömegfilm panelekből építke­zik, és Crowe választhatott volna gyengébb panelt is. Azaz: ér­demek és hibák is viszonylago­sak. Hamar Péter M óra többször járt Nyíregy­házán, általában a régi barátnak, Kiss Lajosnak a vendége, aki Vásárhelyről indult és lett a nyíregyházi múzeum igazgatója, mint Jósa András egykori munkatársa. Fel kellene dolgozni e látogatásoknak, az itt tartott előadásoknak a történetét már egyszer. Ilyen gondolatokra az adott alkal­mat, hogy Móra szülővárosában, Kis­kunfélegyházán most jelent meg egy kitűnő kismonográfia az 1934-ben, 55 éves korában meghalt nagyszerű író­ról. Ritkán kap az ember ilyen jól átte­kinthető, sok-sok adattal érvelő-ábrá­zoló könyvet, amelyben nincs egyetlen lábjegyzet sem, s mégis minden fontos adat forrását is közli a kiváló irodalom- történész szerző, Péter László. A közis­mert Móra-kutató sikerrel egyeztette a megbízhatóságot az olvasmányos előadással, az ismeretterjesztő igény­nyel. Roppant előnye a könyvnek, hogy Móra szerteágazó aktivitásának, témabeli, műfaji sokféleségének teljes bemutatására vállalkozott, — sikerrel, sokkal összefogottabban, mint a Móra- életmű bemutatóinak bármelyike. Szeged nagy írójának pályája, mun­kássága szinte kínálja, hogy szaka­szonként vizsgálják, egy-egy szeletét külön kutassák, mutassák be. Sajátsá­gos, hogy hosszú időn át lírai költőként ismerik: első elismertetése, a Petőfi Társaság tagsága is a lírikusnak szólt, 36 éves 1 korában. Ekkoriban már közismert ifjúsági író;.az Én Újságom állandó szerzője; a Dióbél királyfi, a Rab emberfiái és többi kötele, a Kincs­kereső , ktskddmöhngk 1987-ig megjelent huszonkilenc kötetkiadása nagy népszerűséget* váltott ki,a gyermekirodalom művelőjének kétes Találkozások Móra Ferenccel értékűen hangzó, kissé lekezelő jelző­jével. Rendkívül termékeny szegedi publicisztikáját egy negyedszázada kezdték kutatni, s kissé egyoldalúan az ellenzéki hangú újságírás bajnokaként ünnepelték, függetlenül más területű munkásságától. A régészek kénytelen­kelletlen el-elismerték ásatásainak eredményeit, erről szóló írásainak szakmai értékeit is. Péter László könyvének nagy érté­ke, hogy nemcsak az előbb felsorolt „területeket” veszi vizsgálat alá, mu­tatja be az elért sikerek lényegét, kettős vizsgálattal. Valamennyit a megjelenés időkörénck irodalmi újságírói közegé­ben vizsgálja, értékeli, s párhuzamosan keresi — és megtalálja, bemutatja az ilyen írások időálló, ma is érvényesülő hatását, értékét. A legrészletesebben pedig, alapos elemzésekkel, az életmű utolsó alig másfél évtizedében megje­lent írásokat méltatja, mutatja be. Már elmúlt Móra 40 éves, amikor megtalál­ta igazi hangját, műfaját, a hírlapi tár­cát: ezeket már budapesti lapok köz­ük, így Móra országos visszhangot kelt csevegésével, sajátos humorával, mintha az olvasóval (előadása hallga­tójával) folytatna közvetlen beszélge­tést, így leköti figyelmünket, magával ragad, szórakoztat. Közben megannyi közéleti, történelmi furcsaságot hal­lunk: az író elkesergi munkájának, magánéletének, a paraszt-sorstársak­nak, az úri értetlenségnek, a jóbarátok megértő segítségének eseteit. Ezek — olykor talán — bagatellnek, figyelem­re alig méltónak tűnnek, de Móra elő­adásában rokonszenves életfilozófiá­val jelentkeznek, s valamennyien gaz­dagodtunk, tovább gondolkozhatunk az utolsó modatok után is. És ugyanez a hatása a regényeinek is (A festő halála — más címmel: Négy apának egy leá­nya, Ének a búzamezőkről. Aranyko­porsó). Ennek a most megjelent könyvnek szerzője sikerrel bizonyítja be, hogy bármennyire is sok területen, eltérő műfajokban fejezte ki mondanivalóját: Móra mindegyikben magáról beszél, véreiről: a szegény emberekről minden erőltetettség nélkül, közérthetően, melegszívű megértéssel, humorral, olykor a szatíra, a gúny nem túl kíméle­tes, de szellemes sfflűsában. Serkent ez a könyv annak továbbgondolására is. hogy a mi vidékünkről indult Móricz Zsigmondnak miért és hogyan kanya­rodott másképpen az élete, írói pályája. Pedig az 1908-ban megjelent Hét kraj­cárnak a tragikus „története” igen mély humorral jelenik meg a novellá­ban, — de Móricz ezt a hangot csak nagyon ritkán ismétli meg későbben. Móra és Móricz ugyanabban az évben, 1879-ben született, húsz nap távolság­ban, de messzire távolodott írói kifeje­zési módban és közönségsikerben is kettőjük pályája. Móra halt meg előbb: Móricz rendkívül találóan fedezi fel szegedi írókollégájának írói titkát, el­sősorban keserű humorát. Sajátságos, hogy manapság egyikük sem tartozik a felnőtt olvasóközönség keresett írói közé. Pedig ez — mindket­tőjük esetében — nagy kár. Alighanem eljött az. ideje annak, hogy Móricz írói értékeit magából az életműből ismer­jük és értékeljük, nem pedig abból az 1952-ben megfogalmazott politikai célú megállapításból, hogy Móricz lényegében a szocialista realista ábrá­zolás előfutára. Móra esetében ez most megtörtént: Péter László kiváló könyve jó kalauz az életműhöz, az igazi értékek, az irodalmi, eszmei, emberi értékek szabad birtokbavételé­hez. Ezért is ajánlhatom rokonszenvvel és őszinte lelkesedéssel minden iroda­lomkedvelő olvasónak, tanárnak szí­ves figyelmébe. (Péter László: Móra Ferenc Kiskunfélegyháza, 1990. 192 oldal. A városi tanács kiadása.) Margócsy József Könyvespolcunk —

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents