Kelet-Magyarország, 1990. augusztus (50. évfolyam, 179-204. szám)
1990-08-04 / 182. szám
Te lásd meg, ó sors, szenvedő hazámat. Vérkönnyel ázva nyög feléd! Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad. És marja, rágja kebelét. A méreg ég, és ömlik mély sebére, S ő védtelen küzd egyedül, Hatalmas, ó légy gyámja, légy vezére. Vagy itt az óra, s végveszélybe dűl! Áldást adék, sok magzatot honodnak, Mellén kiket táplál vala; S másokra vársz, hogy érte vívni fognak? Onnépe nem lesz védfala? Szív, lélek el van vesztegetve rátok; Szent harcra nyitva várt az út, S ti védfalat körűié nem vonótok; O gyáva fajt szült, s érte sírba jut. De szánjad, ó sors, szenvedő hazámat! Te rendelél áldást neki: S a vad csoport, mely rá dühödve t ámad, Kiket nevelt, öngyermeki. Taposd el a fajt, rút szennyét nememnek; S míg hamvokon majd átok ül, Ah tartsd meg őt, a hűv anyát t eremnek Tán jobb fiák, s védvén állják körül. Törvényem él. Hazád őrcsillagzatja Szülöttei bűnein leszáll; Szelíd sugárit többé nem nyugtatja Az ősz apák sírhalminál. És más hon áll a négy folyam partjára. Más szózat és más keblű nép; S szebb arcot ölt e föld kies határa, Hogy kedvre gyűl, ki bájkörébe lép. 1838 Kétszáz éve született a Himnusz költője Haza és haladás Kulm Ferenc Kölcsey (Tragédia — részlet) (Kölcsey megpróbál felállni, kicsit imbolyog, s a heverő szélére ül, homlokával a tenyerére támaszkodik. Az egyik oldalajtón Pap Endre lép be.) Pap (melankolikusan): Jó napot, Ferenc bátyám... csak nem beteg? Kölcsey: Szervusz, Endre. Kicsit megfáztam talán, s gyengélkedem. Pap: Miben lehetek a szolgálatára? Kölcsey: írtál valamit? Pap: I...igen. Kölcsey: Balladát? Beszélyt? Pap (zavartan, szégyenlősen): Néhány levelet. Kölcsey: Levelet? Reggel óta? No, annál jobb... benne vagy az írásban. Ma végeztél velük, lenne itt egy sürgős munka. És sajnos igen terjedelmes. Tudod Wesselényi báróval indultam ma reggel, s mielőtt elváltunk, megkért, hogy készítsünk még egy példányt a védőiratbóL Az egész már több mint hatszáz oldal. Két-három hét alatt le tudnád másolni. Nem? Pap (Nagyot sóhajt, erőt vesz magán, Kölcseyre néz): Ferenc bátyám, én az egyik levelet méltóságodnak írtam... Én innen még ma elmegyek, gondoltam, illőbb, ha írásban búcsúzom. Kölcsey: Mit csinálsz te? Hová mész? Mi bajod van velünk? Pap (sírásán): Ferenc bátyáméknak én csak hálával tartozom. De olyan helyzetbe kerültem, hogy nem maradhatok... Kölcsey: Bökd ki már, mi bánt! Pap (szipog): Én... reménytelenül szerelmes vagyok... s egy ostoba vallomással lehetetlenné tettem magam... Kölcsey: Tehát elmész. Aztán hóvá? És mihez kezdel? Pap: Nem tudom..: s nem is érdekel, mi lesz. Kölcsey (feláll, indulattal): Ezt tanultad tőlem hárofn év aiatt? Mindent feladni? Mert „reménytelenül” valál szerelmes? Tudd meg, „reménytelenség” és „szerelem” — e két szó össze nem illik. Ha mégis összefűzöd őket, az azt mutatja, sose tudtad, mi az, hogy szerelem. Mit várhatunk egy olyan ifjútól, ki egész lényét, életének minden boldogságát, minden vágyait és törekedéseit a kedvelt leányka birtokával köti együvé? Ki e birtokon túl és felülemelkedni nem tud: ki egy személyhez úgy fűzi magát, hogy az egészért szabadon nern munkálhat; ki úgy tud boldog lenni, hogy kény özönében az emberiség nagy céljairól elfelejtkezhetik, s úgy boldogtalan, hogy szíve minden más érzelmének bezáródik;... az ilyen legfeljebb csak román hőssé lehet; de azon szép pályák közül, mik az életben minden erősnek, minden tisztán hév ülőnek nyitva állanak, egyet sem fog soha megfutni”; S gyarlóságában „emberi” ugyan lehet, de a férfi nevezetet nem érdemli meg! Pap: Ferenc bátyám, én bámulom magát. Mert tudom, hogy a filozófiája — az élete. S ez az élet ragyogó példa minden ifjú előtt. De attól tartok, csak csodálni lehet s nem követni. Én nem vagyok oly erős, hogy méltó legyek tanítványának nevezni magam. Kérem tehát: bocsásson el, s bocsásson meg nekem! (Az utcáról félrevert harang zúgása hallatszik, Kölcsey az ablakhoz siet, kinyitja, hallgatózik, majd visz- szafordul.) /.../ Kölcsey: Mi szél hozott? Keiide: Csak átrándultám... Kölcsey: Gondolom, nem kártyázni jöttél. Kende: No persze.., De hagyjuk későbbre, nem fárasztálak. Kölcsey: Jobban fáraszt a várakozás. Ne félts: már teljesen jól vagyok. Kende (széket húz Kölcsey ágya mellé, leül): S ha folytatom, amit Pepi kezdett, nem izgatlak vele? Kölcsey: Mondd csak. (Tréfásan): Legfeljebb elalszom, ha unni kezdelek. Kende: Nos, azt mondanám én is, jobb ha Pestre költözöl. Felemészt itt a folytonos kudarc. Kölcsey: Miért „folytonos”? Kende: Mióta visszajöttél a diétáról, minden terved dugába dőlt. Mentél volna újra követnek Bihar, Zemplén, majd Belső-Szolnok küldötteként, s elgáncsolták minden lépésedet. Főjegyzőt akartunk csinálni belőled, hiába. Vállaltad volna, hogy alispán leszel — elbuktattak újra. Végül minden tehetségedet a gazdaságba ölted, s most itt vagy... jó, hogy fedél maradt a fejed felett... Ha ennyi erőt s talentumot szentelsz a literaturának, gazdagabb lehetne nemzetünk, s ha írsz, ha alkotsz, talán feledni tudod a legnagyobb kudarcot, mi még Pozsonyban ért. Kölcsey: Gondolod? Nem ismersz tehát... Nem, nem... Nem az az én kudarcom, hogy elbukott az ügy, melyért lankadatlan vívtam évekig. Ez az „ügyek” természetrajzához tartozik; s ezt jól tudtam a bukás előtt is. Minthogy azt is tudtam, s tudom ma is, hogy ez a vereség része a majdani győzelemnek. S éppen ezért, ha csupán az „ügyet” tekintem, nincs okom kétségbeesni... De volt nekem egy másik ütközetem, amelyben-— most már úgy látszik, véglegesen. — alul maradtam. (Felül, szenvedélyesen.) Tudod, mily megrögzött. moralista vagyok, s mily régóta küszködöm a magamnak, szabott feladattal: hogy a kor szelleméből fakadó, mégis egyetemleges erkölcsi elveket találjak. S már-már azt hittem, sikerült is az, amikor pontot tettem ParainesiSem végére. De nem... Ha olvastad, művemet, tudhatod: „célomnak tekintettem, hogy az ókori klasszikusok s a kereszténység morális eszményeit harmóniás egységbe foglaljam. Be akartam bizonyítani, hogy az erényesség nem külső követelmény az individummal szemben, hanem a bensőnkből fakadó legfőbb törvény... Talán emlékszel rá: természeti kötelékeinket bibliai értelemben fogtam föl, a polgári viszonyok analízisében pedig Cicerót követtem. Ám sem a vallás eksztázisát, sem a római bölcs rigoro- zitását nem tűrtem rendszeremben. Mert sem az, aminek révület lesz a jutalma, sem az, amit kötelességből teszünk — úgy hittem —, nem lehet erény! Arról akartam meggyőzni másokat, hogy a boldogság utáni vágyakozásnak csak az erkölcsi jó iránti érzékünk lehet a szabályozója... Csalatkoznom kellett. S nem csak az „emberekben”,... akik, ha választani kell erény és boldogság között, nem haboznak az utóbbi mellett dönteni. Csalódnom kellett önmagámban is. Félre ne érts: tudok én reménytelenül is küzdeni, s teszem ezután is, amit eddig; de korábban hittem is abban, amit cselekszem, most viszont hitetlen vagyok. S ha eddig boldogtalanul is békében voltam önmagámmal, most békétlenül vagyok boldogtalan... S tudod mi a legnehezebb? Hogy már nem az ügybuzgalom, csak a kötelesség mozgat. Cicerónak lett tehát igaza... azaz bennem sem győzött az én új morálfilozófiám. íme, ez az én nagy kudarcom. Ez az igazi bukás! Mert végül is (még jobban felemelkedik) mit jélent: kötelességből cselekedni? — Attól félni, érte«)? félni!, hogy a maradék majd bennünket vádol szerencsétlenségéért. De hát miféle morál az, amelyik önmagát az utókor ítélete alá helyezi?! (Fáradtan visszadől a párnákra,) / '.../ v. ■ ' : ■ .. , v Parainesis Kölcsey Kálmánhoz (Részlet) J elentős jubileumhoz érkezett a magyar kultúra: augusztus nyolcadikén szerte a világon megünneplik Kölcsey Ferenc születésének 200. évfordulóját. Nem megyénkben látta meg a napvilágot, mégis megkülönböztetett figyelemmel készülünk az eseményre, hiszen ez a táj, az itt élő emberek által kínált sorstapasztalat is benne van a Himnusz fohászaiban. Évek óta olvasom a középiskolások magyardolgozataiban, hogy Kölcsey Szatmárcsekén született. Emögött a tárgyi tévedés mögött (Sződemeterben látta meg a napvilágot) nyilvánvalóan személyes élmények, szatmárcsekei iskolai kirándulások, a költő Szat- márhoz fűződő jelentős kapcsolatainak az ismerete húzódik meg. A tanulók, ha tudattalanul is, a magukénak érzik Kölcseyt. Dehát ismerjük-e mi, idősebbek, nagyobbak, ismerik-e a felnőttek? Nem lett-e belőle (is) olyan alkotó, akinek csupán egyetlen müvét idézik az emberek? Annak is csak az első versszakát, mivel a Himnusz éneklése erre korlátozódik? Gyakori és fájó a tapasztalás, hogy sokan nem tudják folytatni a verset. S akkor még nem szóltunk az alig egy hónappal később megkezdett, s több hónapon át gyötrődve, viaskodva írt Vanitatum vanitas- ról. Micsoda mélységeket járt be Kölcsey kirekesztő csekei magányában, amikor szembesült a léttel, a cselekvéssel, és annak korlátozott eredményeivel. A tragikus színezetű szembenézésnek persze vannak (és lehetnek) pozitív eredményei is: a valóságot mindig realitásként kell értelmeznünk és megélnünk. Sokan megírták már, hogy Kölcsey egyéniségét, világszemléletét leginkább a tragikai fenség jellemzi. Hiányzik a derű, a humor ebből a költészetből. A gyermek Kölcsey nincs még tizenkét éves, s már teljesen árva. Tizenöt éves, amikor részt vesz Csokonai temetésén, ahol először látja Kazinczy Ferencet. Tizennyolc éves korára megtanul franciául és görögül, hogy eredetiben olvashasson. 1829-ben kezdődik közéleti tevékenysége. Olyan írások jelzik ennek az útnak az állomásait, mint A szatmári adózó nép állapotáról, A magyar nyelv ügyében, Az örökös megváltás tárgyában. 1834ben Szatmár megye megváltoztatja addigi haladó követi utasításait. Az újakkal Kölcsey nem tud azonosulni, ezért lemond követi megbízatásáról. Híres búcsúbeszédében mondja: „jelszavaink valának: haza és haladás. Azok, kik a haladás helyett maradást akarnak, gondolják meg: miképpen a maradás szónak több jelentése van. Korszerinti haladás épen maradást hoz magával; veszteg maradás következése pedig senyvedés.” Közhelyszámba megy, hogy Kölcsey egyéniségét az elvhűség, a jellemszilárdság jellemzi. Kulin Ferenc róla szóló tragédiájának egyik fiatal szereplője talán joggal mondja: „Ferenc bátyám, én bámulom magát. Mert tudom, hogy a filozófiája — az élete. S ez az élet ragyogó példa minden ifjú előtt. De attól tartok, hogy csodálni lehet, s nem követni.” Kölcsey írásait olvasgatom. A Nemzeti hagyományokat, a Kölcsey Kálmánnak írt erköjcsi intelmeket, a Parainesist. „Úgy vélem, hogy a való nemzeti poé- zis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni, szükség tehát, hogy pórdalainkra ily céllal veszünk tekintetet” — olvasom az előbbiben. S valóban! Mintha kilú- gozódott volna jelenkori költészetünkből a nemzeti karakter, ma sokkal inkább célszerű világpolgárnak, mint magyarnak lenni. „Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! mert haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatat- lan dolog, s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog" — figyelmeztet Kölcsey a Parainesisben. Az idegennyelv-tanítással foglalkozók az igazi megmondhatói, hogy az elsajátítás kudarcában az első helyen szerepel az anyanyelv nem kellő ismerete. V asárnap Szatmárcsekén Kölcseyre emlékezünk. Beszédek hangzanak el, a résztvevők átélik az áhítat pillanatait. A jelen politikai csatározások sok energiát és hitet emésztenek fel. Jó lenne, ha a mai utódok erkölcsi követelményükké tennék a nagy előd cselekvési filozófiáját: haza és haladás. Nagy István Attila Szeresd a hazád! Boldog leszesz, ha a férjfikor napjaiban e szavakat úgy fogod érthetni, úgy fogod érez- hetni, mint kell. Hazaszeretet egyike a kebel tiszteletre legméltóbb szenvedelmeinek; de sok kívántatik míg' annak tiszta birtokába juthatunk. Ezreket fogsz láthatni, kik ajkaikon hordozzák a szent nevet; kik magasztalva említnek mindent, ami a honi föld határain belől találkozik; kik büszkén tekintenek az idegenre, s hálát mondanak az égnek, mely őket magyaroknak születni engedé: s véled-e, hogy ezeknek szíveik szeretettel buzognak a haza iránt? Véled-e hogy ezen hazaszeretet az, mely a rények koszorújában oltha- tatlan fénnyel ragyog, s a történet évkönyveiben tisztelő bámulattal em- líttetik? Minden erény önáldozattal jár, feláldozásával pillanatnyi kényünknek, megtagadásával önhasznunknak, s nem ritkán hajlandóságunk vagy gyűlölségünk elnémításával: azonban minden áldozat kicsiny azokhoz képest, amiket a hazának kívánni joga van. Mindent, amit élted folyta alatt arcod izzadásában gyűjtöttél: mindent amit lángoló szerelemmel fűztél magadhoz, ja- vaidat, kincseidet, házad népét és saját éltedet naponként és pillana- tönként érette fel kell szentelned. Mert tudd meg: e szóban — haza, foglaltatik az emberi szeretet és óhajtás tárgyainak egész öszvessége. Oltár, atyáid által istennek építve; ház, hol az élet első örömeit ízleléd; föld, melynek gyümölcse feltáplált; szülőid, hitvesed, gyermekeid, barátid, rokonaid s polgártársaid: egyről egyig csak egészítő részei annak. Hány embert láttam én, ki meggyűlt háza üszkei közé éltét veszélyezve rohant, hogy némely hitvány eszközöket kiragadjon? S nem sokkal inkább természetes-e ily valamit a hazáért, azaz mindnyájunknak, az egész nemzetnek mindenéért cselekednünk? És mégis kevesen vágynak, akik e gondolatot felfogván sajátokká tehetnék! Mert az ember, ha értelme s érzelme körét gondosan nem szélesíti, keskeny s mindig keskenyebb határok közé szorul, szemei az egész tekintetétől elszoknak; s parányi birtokában, háza falai közt elszigetelve csak önmagát nézi, s a legszo- rosb, legegyetemibb, legszentebb kapcsolatokat nem láthatja. Ezért a hazaszeretet valóságos példái oly igen ritkák^ ezért vágynak, akik annak való értelmét soha magokévá nem tehették: s azt, amire saját szívünk oly természetesen vezethetne, rendkívüli tüneménynek tartják, mely szemeiket, mint az égen széjjelpattanó tűzgömb, legelteti, de lei- keikre benyomást nem teszen. Jókor szokjál e gondolathoz: a társaságban született ember nem önmagáé. Számtalanok a jótétemények, mik a társas életben naponként reánk háramlanak; lehet-e kívánnunk, hogy e jótéteményekkel ingyen élhessünk, mint zsarnok a más izzadása bérével? Használni akarod a társaságot? Úgy mindent kell tenned annak fenntartására, mi saját erődtől kitelik. Mi a haza, mint a legszentebb kapcsokkal egybefoglalt emberek társasága? Ézerféle édes emlékezet, megszokás, haszon és szeretet összefont érdekei teszik azt a szív előtt kedvessé, e társaság ideája egyesíti magában nemcsak azon érzeményeket, melyek kebledet mint háznép tagjának, barátnak és rokonnak betöltik; e társaság ideája egyesíti magában nemcsak birtokodat, s birtokod és élted bátor- ságos voltát: de az önérzést is, melyet mint szabad ország polgára, magadban hordasz; mely veled született, mely gondolatidra, tetteidre s egész lényedre törülhetetlen befő- lyást gyakorol; melyet tisztán meg nem őrizve ten emberi becsedet aiacsonyítod le. Kinek szívében a haza nem él, az száműzöttnek tekintheti magát mindenhol; s lelkében üresség van, mit semmi tárgy, semmi érzet be nem tölt. Zrínyi második éneke U Kelőt 1990. augusztus 4. Infliniwci4fl 7 —i a niayyflTJiazwj hétvégi melléklete
