Kelet-Magyarország, 1990. augusztus (50. évfolyam, 179-204. szám)

1990-08-25 / 199. szám

Szikrázóan tűz a Nap. A levegő resz­ket, a távolban átha- tolhatatlanul össze- j folynak a mo­lekulák. Ilyen időben láthattak eleink — I tán a múlt szá- Izadban? vagy e század elején is még? — délibábot. De hol van a Hortobágy Szatmár legkeletibb ré­széhez, s hol van ma már a délibáb? Mindegy. Én makacsul ragaszko­dom a délibábhoz, ám hiába. Nincs, sehol sem létezik ugyanúgy, mint a négyszögletű kerek erdő. Lehet, hogy bennem is a nagy nyári forró­ság, a kánikula hagyott nyomot, mindenesetre egy idő után tudomá­sul veszem a megváltoztathatatlant, sokkal inkább prózai dolgok felé for­dulok. Gondolom megbocsátható az idegennek, aki oly ritkán vetődik el Milotára, ogy rácsodálkozzon a falura. Igen, csodálkoztam és cso­dáltam ezt a községet, mert legu­tóbb amikor itt jártam — lehet annak már úgy hat-hét esztendeje — másként nézett ki. Legalább is ne­kem más élt az emlékezetemben. Visszagondolva, nem volt több, mint bármelyik szatmári falu azon a részen. Semmi különle­gesség, semmi kiemelkedő. Ott is éltek az embe­rek, dolgoztak, s küzdve küzdöt­tek minden bete­vő falatért. A helyzet most sem változott. Él­nek, dolgoznak és küzdenek a milotai emberek, de a környezet az jókorát válto­zott. Ha azt mondom szem­mel láthatóan, azzal még sem­mit sem mond­tam. Mert ugye­bár ahogy mon­dani szokták, az új házakat még a vak is látja. S azokból jócskán van a faluban. Úgy saccra minden harmadik háza az elmúlt öt évben épült, nem is akár­hogy. Jó ízléssel megtervezett, szép kivitelezésű házak, amelyek mindenképpen a bentlakókat dicsé­rik. Ugyanakkor itt nem a nagyság­gal kivagyiskodnak. Azt a család méretének és szükségletének meg­felelően építették. Elmaradnak a ko­rábban megszokott vagyont érő díszkerítések, helyüket a szolid, a célnak megfelelő kerítések váltják fel. Aztán virág mindenütt. Milotán csak jó emberek laknak, mert sze­retik a petúniát és a muskátlit. A milotai virágszerető nép, min­den portán ott nyílnak és illatoznak a színes növények. Azt azonban nem sikerült megfejtenem miért van minden portán legalább kettő, de inkább három kutya is? Maguk a milotaiak — akiktől kérdeztem — sem tudták megmondani. — Nem fajkutyák ezek — mond­ták —, amolyan erdőszélen fogant keverékkorcsok. Fajtatiszta vagy korcs, szinte tel­jesen mindegy esetünkben, hiszen valamennyi eb a házkörül él szaba­don, s minden bizonnyal vigyázza gazdáját. Egy tízévesforma kisfiú nekem is felkínált egy zsemleszínű négylábút, vigyem haza, mondván nemrég szegődött hozzájuk vala­honnan. Ugyan hová tehetném én ezt a szabadságra született jószá­got a negyedik emeleten? A zsem­leszínű Milotán maradt. Lehet, csak Végvári változások telésükre ébred az egész család. Azt nem tudom Milotán vajon hány galambfióka csivitel, de azt hamar megállapítottam, nagyon sok iskoláskorú gyerek bontogatja szár­nyait. — Van itt gyerek a faluban bőven. — Ezt Szabó Mihály mondja, akit saját bevallása szerint a sír szájából hoztak vissza nemrég az orvosok. — Epével műtötték, aztán tüdőgyul­ladást meg infarktust kaptam. A, rá­gondolni is rossz mi volt néhány hónappal ezelőtt. Szabó Mihály a portája előtt üldö­gél, mellette ül Tóth Béla —- mind­ketten téesznyugdíjasok —, s körü­löttük legalább öt gyerek szaladgál, játszik. Unokák. Mind itt laknak a faluban, nem városból jött nyaraló­gyerekek. — Nekik jó, ők még nem isme­rik az életet — kezdi Tóth Béla, s természetesen már a politikánál tart, Milotai m •• *| •• Tűkor Bárhol lehet Ilyen fényképet készíteni Milotán később jövök rá mivel lettem szegé­nyebb. Meg különben is, akarato­mon kívül már két galamb gazdája vagyok. Amíg a szabadságunkat töltöttük, egy galambmama fészket rakott az erkélyünkön, s azóta kikelt a két fióka. Reggelenként az ő csivi­elemzi a napi helyzetet. Amikor a földosztásra terelődik a szó, csak annyit mond: — Kell a nyavalyának a föld, nem kell ebben a faluban sen­kinek sem. Mindenki a téeszt akarja itt. Azt hiszem tán egy ember akarta vissza, de az is meggondolta. A fele­ségem a téeszvarrodában dolgo­zik, a menyem is ott van. — Te, tán Ele mér rosszul van? — kér­dezi Szabó Mihály a kövesú- ton bicik- lizőtől. Rosz- szul — vála­szolja menet­közben a biciklis, és tovább­hajt. Úgy látszik itt még érdeklőd nek egymás iránt az emberek, na meg kicsiny a falu, mindenki mindenkit ismer. Ezért állítják a leg­nagyobb határo­zottsággal: Milo­tára jönnek az emberek, nem megy innen el sen­ki sem. Vajon mi lehet ennek a mozgatóereje, amikor máshon­nan elnéptelene­désről lehet hal­lani, a falvak elöre­gedéséről beszél­nek. S a két em­ber, Szabó Mihály és Tóth Béla első­sorban a termelő­szövetkezetet em­líti. Öt éve volt el­nökválasztás, az­óta jól megy a so­ruk a téesztagok- nak. — Ha egyszer benyomtak a téeszcsébe,akkor már ne húzzanak onnan ki. — i oth Béla szavai ezek, s bizony manapság csak nagy fe­lelősséggel lehet ilyet mondani. Az első szövetkezet, az Új Élet pontosan negyven esztendővel ezelőtt alakultafaluban. Még három újabb követte ezt, s végül a négy­ből maradt az első, a többi beolvadt. Éppen augusztus 20-án tartották a jubileumi megemlékezést. Volt miről beszá­molni, s volt mit ünnepel­ni. Öt évvel ezelőtt sú­lyos terhet jelentett a veszte­séges gazdálko- ' dás a falu­nak. Lehet így mon­dani, az egész falu­nak, hiszen itt nincsen olyan család, ahonnan legalább egy dolgozó ne lenne téesztag, sok helyről ketten-hárman is a szövet­kezetét választották munkahelyül. A több évi veszteséges gaz­dálkodás után jött a felvirágzás. Nem kis részben ez az új, fiatal elnöknek, Berki Józsefnek köszö­nhető. Már az első esztendőben, 1985-ben nyereségesek voltak, azóta sem adták alább. — Dolgos, munkaszerető nép la­kik itt — elemezni a helyzetet a kis- naményi születésű, korábban Ga- csályban dolgozó, de most már Milotán lakó Berki József. — Én a februári közgyűlésünkön azt mond­tam: aki igényli a földjét, annak visszaadjuk. A tagság túlnyomó többsége a szövetkezet mellett voksolt. Ezt a falut a termelőszö­vetkezettette azzá, amivé lett. Csak szét kell nézni az utcákon, máris látható. A tagjaink negyven szá­zaléka fiatal. Ha most valaki tagnak jelentkezik, azt először alkalma­zottnak vesszük fel, csak a munká­ja nyomán dől el, lehet-e tag, meg- érdemli-e a tagsággal járó előnyö­ket. A falu lakosságának foglalkozta­tásában meghatározó a téesz. Emellett a járműipari szövetkezet kínál még munkaalkalmat. S hogy mit ad még a téesz a falunak? — Év elején elkülönítünk negyed- millió forintot a különböző intézmé­nyek támogatására — válaszol az elnök. — Juttatunk ebből az iskolá­nak, óvodának, a citerazenekarnak, a dalárdának, támogatjuk a sportkört, az öregek otthonát. Ezernyi helye van ennek a pénznek. Az elvándorlás egyáltalán nem jel­lemző erre a falura. Talán hosszú évek óta a pap az, aki más várost keres magának lakóhelyéül, de mint kiderült, kényszerből. —A parókia csak a hivatalban lévő személynek az otthona — magya­rázza Kézy György református pap. Elmúltam hetvenéves, nyugdíjas va­gyok, elköltözöm a lányom után Szé­kesfehérvárra. Egy pap az, aki minden bizonnyal a legjobban ismeri a falut. Ó a lelkek­kel foglalkozik, a legbensőbb érzé­seiket is megvallják neki az emberek. Kézy György pedig negyven évig szolgálta az Istent Milotán. — Leginkább a földkérdés foglal­koztatja most az embereket — mondja kissé elgondolkodva. — Viszont ahogy én látom, a gyülekezet félti a jólétét, nem akarja feladni az agrárszocializmust, s nem akarja felvállani az új kormányprogramot. Mi ez, ha nem félelem. Elmondtam az MDF-fórumon is, nem az agrár- szocialista életformára kell lövöl­dözni, hanem versenyeztetni kell egymással a kettőt. Úgy látom, Mi­lotán még nincs változás az emberek tudatában. A jelenlegi életforma jó nekik, most a téesz is jól gazdálko­dik, az emberek pedig úgy érzik, ben­ne vannak a sajtban. De meddig? Erre a kérdésre nem a mi felada­tunk választ adni. Erre a milotaiak felelnek Milotán, sokan már feleltek is. Maradnak. A faluban, sőt hazajön­nek a fővárosból is. Építkeznek, dol­goznak a téeszben, gazdálkodnak a háztájiban. Mit tud még ehhez hozzá­tenni Puskás Sándorné, a takarék- szövetkezet kirendeltségvezetője: — Augusztus elején költöztünk az új irodánkba, ez is jelzi, szükség van a jelenlétünkre. Ebben a nehéz hely­zetben is jut pénz lakásra, autóra és sok minden másra. Sok milotainak itt van a pénze nálunk. Bunna Istvánná pénztáros még hozzáfűzi: — Azt csak én tudnám megmon­dani, hogy hány új házban van benne a takarékszövetkezet pénze is. Igen, a pénz. Az anyagi boldogu­lást természetesen Milotán is a pénz határozza meg. S tegyük hozzá gyorsan, jó alapja van erre az itt élőknek. Mert élnek, dolgoznak, s küzdve küzdenek. Milotán 1990 augusztusában szik­rázóan tűz a Nap. Sipos Béla it támogatnak, miért és mekkora összegekkel — csúcspontját érte el a vita manapság, amikor a gazdaság teljesítménye oly mélyen kucorog, hogy innen már tényleg el kellene indulni felfelé. A minap ismerősöm a mezőgazdasági támogatások leépítése ellen érvelt. Kikelt magából, hogy mi lesz a mi világhírű mezei gazda­ságunkkal, magas termésátlagainkkal, jól és kevésbé jól menő termelőszövet­kezeteinkkel, és legfőképpen azokkal, akik ebből élnek. A régi kormányzatnak, sőt kormányzatoknak programjából sohasem hiányzott a mérséklés, ekkora szűkítést azonban tervbe sem mertek venni, mint amekkorát a mostani szándékozik. A régi azt a kicsit se hajtotta végre, mert azonnal visszakozott, ha valamilyen érdekekkel összeütközésbe került, az új viszont egyelőre hajthatatlannak tűnik nagy­szabású leépítési előirányzatait illetően. A mezőgazdaság még a világ legfejlettebb államaiban is támogatásból él, és magas protekcionista vámok óvják a külföld olcsó termékeitől — érvelnek sokan. Ez tényleg így van. Ennek ellenére is tömegével jelentenek csődöt nap mint nap a farmerek. Ez annak a jele, hogy a támogatás mértéke náluk sem akkora, hogy az alacsonyabb termelési színvonalat — azaz a kisebb hozzáértést, a hanyagabb munkát is megvédjék, sőt díjazzák. Figye­lemre méltó momentum ez, mert nálunk az ágazatban ma még a leggyengébb is a felszínen van, és a természetes rostálódás alig indult meg. Márpedig ahhoz, hogy a termelőeszköz, esetünkben a föld annak birtokában legyen aki a legjövedelme­zőbben hasznosítja, nem a külső beavatko­zás az út, hanem az, hogy az illető maga kényszerül rá vagy tönkremenés által, vagy úgy, hogy még előtte kiszáll az üzletből. A nyugati támogatási szisztéma példának állítása más okból sem helyes. Egy pozitív szaldóval rendelkező nem­zetgazdaságnak van olyan ágazata, ame­lyet „fájdalommentesen” megcsapolhat, és onnan csoportosít át pénzt. Magyar­Mankópénz országon azonban merőben más a helyzet. Az ipar különösen annak „nehéz” fele nem mostanában került a padlóra, hanem még a régi érában. A mezőgaz­daság már akkor vette magának a bátor­ságot, hogy kimondja: a tőle elvont össze­gekből ne finanszírozzák a „vas és acél” országának kései kövületeit. Még az MSZMP-t többé-kevésbé lerázó Németh- kormány sem kockáztatta azonban, hogy tüntetésekre hergelje az iparvidékek munkásságát. Ma már megvan a csődnévsor a felszámolásra ítélt nagyvállalatokról, de olyan cégről még nem érkezett híradás, amely bért ne fizetett volna. Száz szónak is egy a vége: a mezőgazdasági támo­gatást a nagyipar jövedelméből nem lehet lecsapni, a feljövő új vállalkozások pedig még nem képviselnek akkora adófizető erőt, hogy onnan el lehetne venni. A támogatás azonban tovább csordogál a mezőgazdaságnak és az ipar már említett veszteséges hányadának. Honnan? A költségvetésből, azaz a nagykalapból. Ez a kalap pedig kinn van a nyugati sarkunkon, és szakmánybán gyűjtik belé a hiteleket. A rég tervezett, de komolyan sohase gondolt szerke­zetátalakítás mindmáig nem kezdődött el, az egészségtelen gazdaságszervezet pedig ránk kövesedett. Visszatérve mezőgazdaságunkba, néhány példán keresztül világosan kivehető, miként tartja fenn a pazarlást, a tovább mélyülő eladósodást a támogatási rendszer mai szerkezete. Mosolygó jonatánunkat a lisztharmattól és a peronoszpórától nem vagyunk képesek csak nyugati szerrel megvédeni. Ezt a szert olcsón csak jó nyugati géppel tudjuk kijuttatni. Kukoricánk, gabonánk termelési technológiája ugyancsak dolláron alapul. Azaz: felvesszük a termelési folyamathoz a nyugati kölcsönt, aztán — az almánál például túlnyomórészt—eladjuk rubelért. Valóban magas színvonalon termelő mezőgazdaságunkat két fontos tényező segítette sikerre. A nyugati technológia és anyag, valamint a magyar szakértelem. Valóban magas — meg kell ismételni a dicsérő jelzőt — ez a színvonal, éppen ezért művelői fülének nem éppen zene ez a mostani elemzés. Különösen annak a paraszti rétegnek, amelynek még ma is léte és életformája a föld. A rossz hír hozójának Dzsingisz kán hátrakötötte a sarkát, ma pedig az a sorsa, hogy mezőgazdaság­ellenesnek titulálják. Aki ma Magyar- országon mezőgazdaság-ellenes, az népellenes, mert alig van ember, aki köz­vetve, közvetlenül nem húzna jövedelmet a földből. A termelést és a támogatást azonban a mai módjában és szer­kezetében fenntartani azt jelentené, hogy csak a helyzetünket súlyosbítjuk. A kiút megkeresése közgazdászoknak mester­feladvány, a parasztságnak viszont lét­kérdés. Éppúgy mint a nagyipari munkás­ságnak saját ágazata lábraállítása. Ismét átlépve országunk határait, találkozhatunk néhány figyelemreméltó megoldással. Az Egyesült Államokban például osztanak szoroznak az állam­kassza gazdái, és azt mondják a far­mernek: hagyd parlagon a földet, és még fizetünk is. Olcsóbb ugyanis egy dollárt így odaadni, mint támogatni két-három dollárral a termelés folyamatát, hogy végül ugyancsak egy dollárt kapjon a farmer a búzájáért. Végtelenül racionális megoldás, de különféleképpen viseli az, aki csak bele­cseppent a farmerkodásba, vagy akinek vérében van a szántás-vetés. Utóbbinak kínszenvedés a semmittevés, és tulajdon­képpen munkanélküli-segélyként fogadja el a dolgot. Egy bizonyos földminőség alatt már hosszú ideje elfogadott megoldás ez, és figyelemreméltó, hogy megyénkben az átlagosnál rosszabb földek igen nagy részt képviselnek az egészből. Hogy mekkora területen lehetne megfontolni a módszer alkalmazását, azt nem egyszerű eldönteni. Nálunk ugyanis már az is lényeges javulást hozna, ha az intenzív nagyüzemi kultúrákat lehoznák a gyenge homokföldekről, és a savanyú kötött talajokról. Ez utóbbi váltás azonban csak első pillantásra tűnik egyszerűnek. A nagyüzemi gazdálkodás jó földeken bevált sémáját ugyanúgy átvitték, legfeljebb adaptálták az országban nagyobb részt kitevő gyengébb földekre. Maga a gazdálkodás tőke- intenzíwé vált ott is, ahol pedig mun­káskézből volt és van több, mint tőkéből. Munkaintenzív helyett tőkeintenzív... Kevésbé tudálékosan: szívszorító, hogy aprófalvas Szatmárunkban-Beregünkben a falu lakossága már ki se megy a határba, mert néhány nagygép téltől tavaszig elszántja-veti a határt. A parasztnak megmaradt az otthoni kert és a háztáji. A tsz pedig melléküzem után szaladgál, hogy az asszonyoknak legyen valami munkája. Mert a határ termelése még a támogatásokkal együtt sem hoz annyi árbevételt, hogy ötről a hatra haladjanak. (gy fordult ki tengelyéből a világ falvainkban, és ezért néz bizonytalan jövendő elé kis- és nagygazdaság egyaránt. És ez még csak a pénzzel mérhető kár. Elveszett a falusi kultúra. Nem azt siratom, ami három-négy évtizede volt, hanem azt, amivé az mára fejlődhetett volna. Nem olyan szoros már az emberek ragasz­kodása sem a földhöz, sem a lakóhelyhez, mint kellene. Örült a paraszt, ha ivadéka megragadt valami városi helyen. A falusi életet ismét visszahelyezni természetes medrébe nem megy egyik napról a másikra. Nem csoda tehát, ha foggal-kö­römmel ragaszkodik tsz-elnök, agronó- mus, és tsz-tag egyaránt a támogatott árakhoz, és az év végi veszteségren­dezésekhez. Ez a mai nyomorúságos hely­zet még mindig istenes ahhoz, amit az átmenet jelent egy új állapothoz, ami jobb lesz. Talán jobb lesz... Ha jobb lesz... Két­kednek, ragaszkodnak a megszokotthoz akkor is, ha megértik és elfogadják, hogy a támogatást ugyan a tsz-nek, az embernek, nem kell visszafizetni, de az országnak kölcsönből van, a visszafizetése pedig egyenes út a gyorsuló inflációhoz. lassacskán felszívódó NDK-ban napjainkra már majdnem a költségvetés felét felemésztette a fo­gyasztói és egyéb ártá­mogatás. Ők most néhány hónap alatt átlépnek a polgári társadalomba, ami egy­előre a naponta ezrekkel — tízezrekkel szaporodó munkanélküli sereget jelenti. A Trabant színvonalú gazdaságot állítják át Volkswagen színvonalúra. A tömegkom­munikáción keresztül eljut hozzánk a híre, hogy megtörtént a kijózanodás a kezdeti eufóriából. Magyarországon a megoldás meg­keresése nyúlik, mint a rétestészta. Világ csodája, hogy a gazdag külföld még mindig pénzeli drága csipkerózsika álmunkat. Belegondolni is borzasztó, mi volna, ha egyik napról a másikra bedugulnának a kölcsönök forrásai. Nem lenne min vitat­kozni. A támogatástól egyaránt elesne a mezőgazdaság és az ipar, sőt a fogyasztó is. Kutyavilág lenne: egycsapásra fény derülne arra, hogy mennyit ér a munkánk, szorgalmunk, illetve annak mai színvonala. Elfogadnánk-e, hogy ennyit érünk mi magunk is? Vagy hozzákezdenénk végre bebizonyítani, hogy nem? Bebizonyítani a világnak, de elsősorban magunknak. Ésik Sándor II Kelet- ., 1990. augusztus 25. Hmmmnnpcráfl ^- nrayyaiTJi aidy hétvégi melléklete ^m

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents