Kelet-Magyarország, 1990. július (50. évfolyam, 153-178. szám)
1990-07-12 / 162. szám
2 Keiet-Magyarország 1990. július 12 Munkatársaink külföldön Marosvásárhely szabolcsi szemmel Sütő András rokona Nyíregyházán Kevesen tudják, hogy a marosvásárhelyi írónak. Sütő Andrásnak egyik közeli rokona fogorvosként Nyíregyházán dolgozik. A pár éve áttelepült orvostól kérdeztük a minap: mehetünk-e erdélyi tájakra, főleg Marosvásárhelyre kirándulni, furkósbotok nélkül? Válasza így hangzott: „Most már mehettek. Néhány napja jöttem haza otthonra!, csendet és nyugalmat tapasztaltam Vásárhelyen.” Ahogy megérkeztünk a székelyek „fővárosába”, Marosvásárhelyre, örömmel tapasztaltuk, hogy a forgalmas főtéren a legtöbben ízes. magyar nyelven beszélnek. Elsőként egy jól öltözött, idősebb hölgynél érdeklődtünk: hol találunk olcsó és csendes szállodát? A hölgy láthatóan örült, hogy segíthet az „anyaországból” jöttéknek. Letért eredeti útvonaláról és a Hotel Hargita portájáig kísért bennünket. Közben beszélgettünk. Büszkén mondta, hogy az ő fia pap és pár éve kapcsolatot tart fent egy nyíregyházi lelkésszel. Később egy ugyancsak magyar házaspárt szólítottunk meg: „Hol találunk jóféle üdítőt, esetleg sört?” Válaszuk ez volt: „Valószínű, sehol a városban. Esetleg az első osztályú hotel bárjában próbálják meg.” A házaspár is örült a 400 kilométerről Az emlékmű Daciák közt bivalyfogat. jött magyaroknak, s a feleség kérés nélkül is közlékennyé vált. A városháza előtt megállt és mint egy idegenvezető, magyarázta a tornyos épület építészeti stílusát, az erkélyre mutatva elmondta, hogy ott sok fontos kijelentés hangzott el. Körbemutatott: „Itt mindenütt tankok álltak decemberben. És sok vér folyt. Magyarok, székelyek és románok vére. Gtt a kanyarbán, nézzék csak, a fából épült emlékművet. A forradalom áldozatainak tiszteletére emelték. Hol a magyarok, hol a románok hoznak ide friss koszorút.” Az emlékmű teteje V betű formát mutat, bizonyára a győzelemre (Viktoria) utalva. A friss virágkoszorúk mellett megálltunk egy percre és tisztelegtünk az elesettek emléke előtt. Aztán egy gyönyörű parkban, a Rózsák terén egy padtársunk így emlékezett a tavaszi eseményekre: „A Mezőségben élő románokat bizonyos vezetők félreinformálták. felhergelték. Jöttek a városba bunkósbotokkal, akinek nem jutott bot, az a padok deszkáját törte le és azzal rontott a magyarokra. Emlékeztető ez a néhány foghíjas pad.” Másnap tapasztaltuk, hogy a boltok előtt hosszú sorok állnak. A nagy melegben'türelmetlenné vált emberek hol magyarul, hol románul szidták egymást, tülekedtek, hogy nekik is jusson a szegényes árukínálatból. Délben az étteremben is nagy volta zsúfoltság, ám a puliszkán kívül akadt három-négyféle étel. Egy negyven körüli férfi az asztalunkhoz kéreszke- dett, bemutatkozott: „Laczkó Lőrinc vagyok. Isten hozta magukat. Most már nyugodtan alhatnak, ehetnek itt. Az egyik székely faluban lakom, ott én vagyok az önkéntes tűzoltóparancsnok. Amikor verekedni jöttek a románok, mi tűzoltók is bejöttünk a városba a magyarok védelmére. A végén engem is letartóztattak és két álló hétig naponta kihallgattak. Pedig én is csak védekeztem. Ez színigaz.” Lőrinc barátunk érdekességként még elmondta, hogy a város egyik templomát még most is raktárnak használják. Hangsúlyozta, hogy javult az ellátás, de még nem az igazi. Mi elmondtuk asztaltársunknak, hogy Dézs és Vásárhely közt vagy húsz kilométer hosszon a hegylánc alatt tórendszert láttunk. Utat, szállodákat kellene ide építeni, s a külföldi turisták hoznák a pénzt. De hát ez az ország még mindig nem elég nyitott. Az étteremhez Nyíregyháza központja 405 kilométer, de a székelyek fővárosához ennél sokkal mesz- szebb van Európa. Lőrinc, a szűkszavú székely erre csak annyit mondott: — Ez színigaz. Nábrádi Lajos Várják a jelentkezőket A nyíregyházi Dolgozók Kossuth Gimnáziuma az 1990—91-es tanévben is szeretne indítani ifjúsági tagozatot Ide elsősorban olyan 14—15 éves tanulók jelentkezését várják, akiket valamelyik gimnázium nappali tagozatára nem vettek föl, és a tanulmányi eredményük legalább a közepes szintet elérte. Mint a gimnázium igazgatójától megtudtuk, az intézet már korábban meghirdette a jelentkezést az iskolába, ám ez ideig csak néhá- nyan adták be pályázatukat. Mivel a kapott információ szerint csupán Nyíregyházán 300 tanuló nem nyert felvételt valamelyik középiskolába, bizonyára akad még jelentkező. Ezért a dolgozók gimnáziuma a jelentkezési határidőt meghosszabbította, és augusztus 20-ig várja azokat, akik az esti iskolában szeretnének továbbtanulni. Bővebb információval a Kossuth gimnáziumban (Nyíregyháza, Vöröshadsereg u. 19.) szolgálnak. Július 10-én 20 óra után nem sokkal négy szirénázó tűzoltó autó nagy sebességgel a nyíregyházi vasútállomás felé tartott. Vajon mi történt? A Toldi utca 56. szám alá mentek, ahol kigyulladt a Lift. A tízemeletes épület földszintjén egy szőke fiatalemberrel. Molitorisz Józseffel találkoztam. — A nagybátyám itt lakik — mondta a férfi. — Hozza, látogatóba jöttem. Az épületben összefutottam egy taxisofőr ismerősömmel. ' — Amikor a liftajtót kinyitottam. onnan füst csapott ki — folytatta. — Nem tudtuk, miről van szó. Észrevettük, hogy a lift tetején a műbőr burkolat és hajólámpa ég. Valamivel az égő. füstölő helyre, tárgyra ütöttem, s miután a füst valamelyest eloszlott. a sofőrrel együtt felmentünk a kilencedik emeletre. A felvonó a felsőbb szintek felől földszintbe érkezett. Nyílik az ajtó. melyen Domb- rádi László tűzoltó százados lépett ki. — A tűzjelzés után nagy erőkkel vonultunk ide — mondta. — Sajnos, a liftek, illetve azok kezelő gombjainak felgyújtása egyre gyakoribb. Valakik furcsa játékot űznek. A százados a sárga pvc- padlóburkolat felé mutat. Azon szinte mindenütt fekete foltok éktelenkednek. — Eldobott, eltaposott cigarettacsikkek nyomai — közli — Az emeleteken is hasonló látványban lehet részünk. Az ilyen jellegű épületekben sok helyütt szomorú állapotok uralkodnak. Pedig azt hiszem, senkinek sem kell bizonygatni: például e lifttűz nyomán is emberéleteket követelő tragédia történhetett volna. (csgy) , Drámai visszaemlékezések X Megkésett igazságtétel VIZSGÁZNAK A GAZDAASSZONY-TANULÓK. Egyévi szorgalmas tanulás után megkezdődtek az elméleti és gyakorlati vizsgák a szentlőrinci Újhelyi Imre Mezőgazdasági, Állategészségügyi és Áruforgalmi Szakközépiskolában tanuló leendő gazdaasszonyok számára. A húsz lány a vizsgák után az ország olyan iskoláiban fog oktatni, amelyekben gazdaasszonyképzés indul. Politikai üldözöttek visszaemlékezéseiből közlünk az alábbiakban részleteket. Vojtó Ferencné beszéde a Történelmi Igazságtétel Bizottsága megyei nagygyűlésén Nyíregyházán hangzott el, Kosa Bertalané pedig Tákoson a II. világháború áldozatainak emlékműavató ünnepségén. Vojtó Ferencné: Vencsellő Leírhatatlan fájdalom fogja el lelkemet és a fájó szívünkön olyan nagy-nagy sebet ejt. Amikor az elmúlt negyvenöt esztendő után ismét merünk és szabad beszélni arról, amit nekünk 4b éven át titkon kellett tartanunk. A keserves kínszenvedéseket, amit mi mint szégyenfoltot úgy hordoztunk, a sorsunkat, és a szenvedés nyomait, fájdalmait el kellett titkolni. Csak a mi falunkból 280, vagy 300 embert hurcoltak el, ebből odakint elhalt 81 és most kb. hatvanan vagy hetvenen élünk és sajnos mindennap kevesebben vagyunk. Bár az elhurcoláskor a falu legszegényebb rétegét vitték el, és akik hazatértünk 32— 37 kilós súllyal testi, lelki megrázkódtatással. Különös figyelmet kell fordítani az 1945-ben Szovjetunióba elhurcolt és ott elítélt polgári személyek jogi és anyagi sérelmeiknek orvoslására. A Történelmi Igazság- tétel Bizottsága támogassa a volt hadifoglyok és elhurcoltak jogos és méltányos követeléseit is. Ne feledkezzenek meg őket és a nemzetet összekötő eszményekről, kerüljék a méltatlan vádaskodásokat és tanúsítsanak önmérsékletességet. Mi magyar nők nagyon sokat szenvedtünk, éhen-szomTákosról 1944. november 21-én száztizenhatan mentünk el orosz parancsra a községből, 18-tól 50 éves korig a férfi emberek színe-ja- va. A hallott dobszóra három napi élelemmel, három napi munkára! Beregszászba vittek bennünket a gép- pisztolyos katonák, és egy nagy épületbe tereltek bennünket, ahol is minden néven nevezendő személyes holminkat elszedték: például gyűrű, kés, borotvafelszerelés, óra, fénykép, pénz és minden olyan iratot, papírt, amin betű volt. Az élelmet nem vették el csak megvámolták Onnan Szolyvára gyalog hajtottak bennünket. Ott szétváltunk a községbeliek, elszortíroztak bennünket. Mi jan is dolgozni kellett a szénbánya mélyén vagy tetején. Aki fönt dolgozott 45 fokos hidegben, aki a bányában, arra állandóan csöpögött a víz és csurom vizesen jöttünk föl, és mire a lágerbe értünk a fagyos kapca a lábunkról csak bőrrel együtt jött le. Mi bök azért éltük át ezt a sok borzalmat, mert megfőztük a csenált és a pod- valevest, négy téglát összeraktunk és egy konzerves dobozban sóval vízben megfőztük és megettük. Nem szégyenünk még kéregetni sem. Házaltunk és hol két tojást, két szem burgonyát, két répát, kaptunk és így tengettük magunkat. És már nem is szégyen aki tudott, hol mit, lopott is káposztát, paprikát, céklát, paradicsomot. Mert ha nem bírtuk a csillét tolni, vagy fölborítani, akkor kaptunk akkorát a derekunkra a puskatussal, vagy bottal, hogy a helye még most is sajog és a jelszavuk csak az volt: da vaj robot, kurva magyar! Nagyon sokat sírtunk, többet mint ettünk és mindig azt kívántuk, hogy ettől még a halál is jobb lenne. De azért titokban mindenki szívében ott volt a honvágy, hogy csak annyira is, hogy csak még egyszer is magyar földre lépjen, ismét hazatérjen. Zánkára kerültünk vasút- és hídépítésre. Több kilométerekre hordtuk a vasúti síneket, talpfákat, vállon, 8—10 fogoly vitt egy vasúti sínt. Kegyetlen bánásmódban részesítettek bennünket, látástól estig kellett dolgozni, mert sürgős volt a vasút megépítése. Már ott legyengültünk, lerongyolódtunk, lábbelink elnyűződött a térdig érő sárban, de menni kellett. Én és Vezse József, aki meghalt 1944. december 17- én tiszta mezítláb voltunk kint a vasúton, mert aki olyan beteg volt, hogy két ember vezette, azt is kihajtották dolgozni. Azt mondták igyekezzünk, ha kész lesz a vasút jövünk haza. A vasút kész lett karácsonyra. A betegeket hazaengedték, minket meg irány Tariszombor, gyalog a gyűjtőlágerbe hajtottak. A Vereckei szorosnál az ezeréves határon a kőtáblánál megkértük a katonákat álljunk meg. Sírtunk, mikor túlmentünk a határon, és amíg láttuk, visszanéztünk, hogy visszajövünk-e még valaha. Sajnos sokan nem térhettek haza. Maroknyi földet tettünk el emlékül a határnál. A hosszú gyaloglástól legyengültünk sokan, Demjén Jóskát nyolc kilométert vittük hárman felváltva vállon. Mert, aki már nem bírt menni, kidőlt, vagy elesett agyonlőtték az út szélén, hogy el ne szökjön. Tizenkét napon át marhavagonokban,, tűz nélkül mentünk Jenakivóba. Jenakivóba megérkeztünk. A láger három kilométerre volt a vasúthoz, míg bementünk gyalog több kiló havat ettünk a szomjúságtól. Ott már volt víz, kaptuk a sós káposztalevest, sós halat, kész gyomorfertőzés és hastífusz lett a vége. Naponta 18 —20—22 halott volt. Ezerkétszázból májusra már csak 800-an maradtunk. Az elkülönítőben voltak tákosiak, akik már végelgyengültek voltak Vezse József, Simon József és Varga János, akikkel csak ^az ablakon keresztül beszélhettünk, meztelenül voltak bezárva. Soha sem láttuk többé őket. A halottak meztelen csontvázak voltak, szinte felismerhetet- lenül lesoványodtak. A kegyetlen, embertelen bánásmód, a hiányos élelmezés, a magas munkanorma, ami meg volt szabva, a kegyetlen hideg tél, amihez sem erőnk, se ruhánk nem volt, és 40 fokos hidegben is ki kellett menni dolgozni. A munkát mindig keveselték Mi meg az ennivalót. Amelyik brigád nem teljesítette a munkanormát, ami túl magas volt, 20, 30 és 50 deka kenyérmegvonásban részesült. Általában az orosz civil nép, főleg az idősebbek segítők, adakozók voltak, de nekik sem volt. Ök is csak azt a 60 deka korpakenyeret kapták mint mi. A katonák voltak kegyetlenek hozzánk. Amikor hazajöttem az egyik bátyám azt mondta: öcsém tebelőled nem lesz ember soha. Én harminckét hónap.alatt* sem egy cigarettát, sem egy kopejkát nem kaptam. Amikor Debrecenbe hazajöttünk kaptunk fejenként öt forintot. Ebből 16 fillér jutott havonta a fogságidőre. Mi sem akkor, sem azóta nem kaptunk semmit. Sőt volt olyan vezető, aki azt mondta, minek mentünk oda. Hallottuk a dobszót, ki mert volna itthon maradni? Kosa Bertalan: Tákos Tűz a liftben
