Kelet-Magyarország, 1990. július (50. évfolyam, 153-178. szám)

1990-07-14 / 164. szám

1990. július 14. 11 ■ Már a helységtábla is mutatja a kettős helyzetet. Nyíregy- háza-Oros. Külön, és mégis együtt, önállóan és mégis „gyámság” alatt. Amikor a Shell­kutat elhagyva fotós kollégámmal Oros felé robogunk, következetes lépésnek tűnik a „csatolás". Ha megvalósulnak a dédelgetett álmok, s a megépülő lakótelep egyre in­kább szélesíti a várost, ha a puszta területeket házak tarkítják majd, akkor Orost már egy valódi köldök- zsinór köti majd a fogadott (vagy fo­gadtatott) anyavároshoz. De több mint tíz éve, amikor az egyesítés megtörtént, még nem volt ennyire egyértelmű. Egy történelmi­leg kialakult gazdasági, illetve igaz­gatási rendszert szabdaltak új for­mára. Az egykori földek, amelyek egészen Nagykálló határa alá nyúl­nak, ma már a másé. A várossal való közösség ezeket is leszakítot­ta. A függetlenség utolsó helybeli elöljárója KócsákZoltán. Ma ő a vá­rosi tanács igazgatási osztályának kirendeltségvezetője Oroson. A ta­nácsházának nevezett, kívülről átla­gos, de belülről nagyon kopott épü­letben találom meg. — Nem a városhoz csatolással kezdődött Oros felemás helyzete. Negyvenöt után idegen, nem falube­li vezetők kerültek ide, akik igyekez­tek túladni a tanyavilágon. Akkor került el1 tőlünk Harangod, Birke, Borbánya többek között. Megma­radt Nyírjes, Kőlapos, Nagyszállás. S jöttem én, a másik véglet. Hatvan­hatban. Egy tőzsgyökeres orosi, akinek itt az egész retyerutyája. Elöljáró voltam egészen 1980. janu­ár elsejéig, a Nyíregyházához csa­tolásig. — Ami egyik napról a másikra történt. — Hát olyan könnyen nem adtuk magunkat. Szervezkedtünk. Felke­restem három-négy tanácstagot, akiket bizalmasaimnak tartottam, || Kólót A Magyarország Külön, szólaljanak fel majd a tanácsülésen. Miért nem én tettem? Féltettem az állásomat. Az adott pillanatban tel­jesen nyugodt szívvel tettem fel a kérdést, kinek mi a véleménye, maradjunk-e önállóak? S ha hiszi, ha nem, pont ők mondták azt; ha már elindultunk, akkor menjünk is a városhoz. Biztos rájuk ijesztettek azok a „fejek”, akik itt szaladgáltak nap mint nap, amikor megtudták, hogy szervezkedünk Az önállóság helyett ígéreteket kaptak. A posta azóta sem épült fel, ma is ugyanabban a bérleményben működik, mint annak idején. Elké­szült azonban, rögtön az első évben a gyógyszertár, s egy hozzá vezető út. Nemrégiben adták át az új gáz­cseretelepet, amit a városi tanács építtetett. — Nem maradt itt a tanácsi mun­Csendélet Oroson HÉTVÉGI MELLÉKLETE és mégis együtt kából csak a munkakönyvkiadás, a szociális segély kérdése, a hagya­tékkal kapcsolatos ügyintézés, a ki- és bejelentkezés, az igazolásadás. Ami elkerült tőlünk, azt a városi ta­nács végzi. S valljuk be, sok­kal magasabb szín ten, mint ahogy itt lehetett volna. De! Mivel peremvi­dék let- tünk, egy a város ki tudja hány csücs­ke közül, elmaradt az útháló­zat fejlesztő se. Ha nekünk kellene döntenünk a saját dolgunkról, mi is a központot szépítenénk, s nem a vé­geket. S mit szóljunk mi, mikor Nyír­egyháza belvárosában a Kozák­szobor mögött még ott a földút. — Ezért lett volna jobb, ha önál­városi tarifa szerint fizetjük-e, vagy másként. Most, hogy mindent emel­nek, higgye el, minden forint sokat számít. Ezért mondtam, hogy ma már más a helyzet. Menetrendszerű buszjárat van, tíz—húsz percenként közleke­dik. A Volán biztos megritkítaná, ha válásra kerülne sor, snem a nyolc forintos [városi jeggyel futna! Ál­talános iskolánk van, a nyíregyházi középiskolák­ba pedig úgy veszik fel gyermeke­inket, mintha ők is nyír­egyháziak lennének. Csak rosszul járnánk az önállósággal. Semmi más nem kell, csakhogy egy kicsit több pénz csurranjon npkünk az eddiginél. Mert jogokat azt kapunk, lóak maradtak volna! — De nem maradtunk, s ma már egészen más a helyzet, mint tíz évvel ezelőtt. Most — ahogy a divat diktálja — felvetődött az önállóság gondolata. Összejöttünk tanácsta­gok, papok — három is a faluból, a görög katolikus, a római, illetve a re­formátus pap—a tsz-elnök,'az isko­laigazgató. Egyöntetű volt a véle­mény. Maradjon minden ahogy van. Hiszen: a város terjeszkedik, erre pedig nyugodtan teheti, előbb-utóbb beköszön Oros határán. Az sem mindegy, hogy a vizet, az áramot lassan majd mindegyiket, amit ko­rábban elvettek, de igazán pénz kellene. — Nem igaz, hogy nincs tábora az önállóvá válásnak! — Persze hogy van. De a tőzs­gyökeres orosiak szavával szem­ben ott áll az utóbbi években ideköl- tözőké. Nyolcvan óta duplájára nőtt a falu lélekszáma. Csak meg kell nézni az új részt, micsoda házak épültek. A mostani osztásnál is minden házhely elkelt, sőt akadt olyan igénylő is, aki nem kapott. Egy esetleges szavazásnál ezen új há­zak tulajdonosai lennének többség­ben. Nemcsak területileg kötődik hát Nyíregyházához Oros, hanem la­kóin keresztül is. „Alvóváros", aho­vá munka után tér haza mindenki, tesz-vesz a háza körül, s reggel újra felszáll a menetrendszerű járatra, vagy a vállalati buszra, és indul munkahelyére. Napközben kihalt a falu. Az a százegynéhány téeszdolgo- zó sem teszi hangossá az utcákat, akiknek egy része Nyíregyházáról jár ki. Szakemberréteget nem min­dig tudja „kitermelni” a község, s ha a szomszéd egy nagy város, elke­rülhetetlen az onnan való kiáramlás. Pedig anyagilag nem éri meg, így az orosi téeszben sem. Hetvenkilenc­ben szakszövetkezetből alakultak téeszé annak minden nyügével- bajával együtt. Például terhes örök­ség a rendkívüli eszközsegítség. Nem tudnak bérben vetekedni a várossal. A kétezer-ötszáz hektá­ron, főleg gabona jelzi az alaptevé­kenységet, de a bérbe adott juhok a nagyüzemi biogiliszta-tenyésztés, a több mint húsz turkálós bolt, autó- alkatrész és autókereskedés mutat­ja, az újjal való próbálkozást. Ezzel szemben az esztergályosok már régóta megbízás hiánya miatt nem dolgoznak. A földkikérésben valamikori kö­zépbirtokos családok járnak elöl, például Bartháék és Szokolék. A faluban az á hír járja, hogy Bartháék külföldi tőke bevonásával hatalmas farmergazdálkodásba fognak. Esetleg vadnyúl tenyésztéssel. Eltelt tíz év, megváltozott minden. Rosszabb is lett, meg jobb is. Nem lehet ott folytatni, ahol tíz éve abba­maradt. Ez az Oros már nem az az Oros. De hogy mivé lesz, nemcsak rajta múlik. Közös névjegy, köl­csönös a kötelesség! Tapolcai Zoltán Valóságunk közelképben / Életre ítélve H etek óta rakosgatom asztalomon a külföldi képszolgálat telefotóját. Öngyilkoskészülék, adjatudtul a képaláírás: az USA-ban — Michigan államban — egy nyugdíjas patológus,—Jack Kevorkian, bár a név teljesen mellé­kes — olyan készüléket talált fel, amely lehetővé teszi, hogy a beteg önmaga döntsön haláláról. Ijesz­tőbb képet keveset láttam mostaná­ban, pedig csak három, amolyan infúziós edényecske függ egy ki­sebb korlátszerűségen, s mellette a buzgó feltaláló, akinek — lehet, hogy csak nekem tűnik így — már az arckifejezése is szinte túlvilági. Mintha már odaátról üzenne... Az öngyilkoskészüléknek elne­vezett szerkezet így hát megszüle­tett, mint modern korunk egyik vív­mánya, amiről lehet — mint én is teszem — meditálni. Lehet támadni, gúnyolni, „alkotóját" kárhoztatni. Lehet áldani is, talán. De egyet alig­ha lehet, nem tudomásul venni, hogy közelebbi vagy távolabbi kör­nyezetünkben igenis léteznek életre — azaz halálra — ítélt emberek, akiket gyógyíthatatlan betegség pecsételt meg. S akiknek többsége bizonyos, hogy az életösztön és a csodákba vetett hit miatt is, élni akar. Élni és remélni... Míg emlékkockák jelennek meg belsőm képernyőjén, szüleim, köze­li hozzátartozóim, barátaim haláltu­sájáról, ahol az ember tehetetlenül nézte, hogy szenved az, akit na­gyon szeretünk az egyenlőtlen küz­delemben, közben nézem újra és újra a megdöbbentő fényképet. Nem tudom, ki hogyan élte át hasonló esetekben ugyanezt, csak azt tudom, hogy a túlélőt talán egy életen át lidércként nyomasztja, végigkíséri az a kép, amikor az élő eltávozik. Valószínű azonban keve­seknek lett volna, vagy lenne lelki- ereje, bátorsága bármiféle eszköz­zel, gyógyszerrel megröviditeni a szenvedő szenvedéseit. S nem­csak az érvényes jog tiltása miatt, amely gyilkosságnak tartja, ha vala­kit átsegítenek a másvilágra, mint a nagy port felvert neves író halála ürügyén lezajlott események is iga­zolták, hanem elsősorban a lelkiis­meret tiltása miatt. Egy életre nem szabadulna az ember a lelkiismeret- furdalása terhétől, ha még csak ta­náccsal is elősegítené valakinek az előbbrehozott halálát... „Ebben az esetben — olvasom az öngyilkoskészülék prospektusát — egy gomb elfordításával az addi­gi intravénás sóoldat helyett kómát okozó szer kerül az erekbe. A ké­szüléket először ez év június 4-én használták az Oregon állambeli Portlandban, ahol az 54 éves, Alz- heimer-kórban szenvedő beteg ve­tett véget ilyen módon életének..." Ezek szerint az USA Oregon álla­mának törvényei szerint ez megen­gedett módszer, másként aligha kerülhetett volna az életének véget vetni akaró szerencsétlen ember kezébe — gyakorlati kipróbálásra — az öngyilkosság tudományát rep­rezentáló készülék, amely úgy tű­nik, szenvedésmentes átsegítést ígér az élő világból a holtak világá­ba... Orvos, jogász, pszichológus, lel­kész, szociológus, pedagógus és még ki tudja milyen foglalkozásbeli ismerőseim, barátaim némelyiké­nek is megmutattam a fényképet, amikor a szerkesztőségben jártak. A hatás, mondhatom különlegesen érintette őket, és várhatóan a legkü­lönbözőbb módon vélekedtek az önkéntes halálhoz való jogról. Az egyik orvos barátom szerint ez képtelenség és mindenképpen szö­ges ellentétben áll a sokat emlege­tett hippokrateszi esküvel, míg vi­szont egy másik orvos barátom, aki­nek a „keze alatt” naponta halnak meg a rákos betegek és iszonyatos kínokat élnek meg, mégha igyekez­nek is enyhíteni a fájdalmukat, ő azt mondta: teljességgel alakoskodás a társadalom részéről, hogy minden eszközzel igyekszik megakadá­lyozni a fájdalommentes halált. Ehhez a dologhoz, szerinte sem­mi köze nincs a már említett eskü­nek... Lelkész barátom először nem szorosan a témáról beszélt, hanem arról: végre eljutott oda ez a társada­lom, hogy a kórházakban a lélek felkészítésére, a lélek belső békéjé­nek megnyerésére megadták az alapvető emberi jogok gyakorlását. A lelkipásztor véleménye szerint igenis megkönnyítheti a haldokló­nak, a gyógyíthatatlan betegnek a halállal való megbékélést, s bár a testi kínokat nemigen tudja enyhíte­ni, a lélek forrongását, kínjait képes lehet mérsékelni. S ez is igen nagy dolog és nagy nyereség. Élő embert pedig — mondta — átsegíteni, még akár közvetve is — a másvilágra, ellentétben áll az egyházi tanítások­kal. Szociológus ismerősömmel az­zal kezdtük az eszmecserét, hogy jómagam elpanaszoltam; hány évig nem engedték meg nekünk, tolifor­gatóknak, hogy írhassunk az öngyil­kosságokról, illetve azok okairól. Ismerősömet nem lepte meg a pa­naszom, az ő kutató, felmérő, tájé­kozódó jellegű munkáikat is leállítot­ta a hatalom, mondván, ne gondolja az ország, hogy „Szabolcsban ölik magukat az emberek.” Úgy is elég rossz a hírünk. Márpedig — folytatta — tény, hogy megyénk az ország­ban az első három-négy között van, ahol a legmagasabb az öngyilkos­ságok száma. Ezt — tisztáztuk együtt — az öngyilkosságoknak nem egyedüli oka a testi szenvedés, a gyógyíthatatlan betegség, nagyon sokszor inkább a lélek betegségéről van szó, de az esetek nagyobb hányadában talán mégis a kibírha­tatlan testi szenvedés — vagy az attól való félelem — viszi rá az embereket, hogy saját kezükkel vessenek véget az életnek. Én az öngyilkosságot kizárólag abban az esetben tudom megérteni, elfogadni, mondjam így helyeselni, — ecsetelte véleményét pszicholó­gus barátom, ha már orvosi, gyó­gyászati és gyógyszerészeti eszkö­zökkel nincs mód a fájdalom enyhí­tésére. Ez emberi jog, meg kell adni mindenkinek, hogy maga döntsön afelől, mit választ... A vég nélküli, olykor szinte kibírhatatlan testi szenvedést, vagy a halált. Mindket­tőhöz bátorság kell, tegyük hozzá... Talán túl komor, szomorú dolgok­ról szól ez az írás, de hosszú ideig ilyen témákról a kötelező, írott vagy íratlan „közlési etika” miatt, nem volt illő beszélni. Az unalomig ismert politikai és lélektani recept szerint, amelynek abszurd voltát mindenki érezte és megszenvedte; amiről nem beszélünk, amiről nem írnak az újságok, a folyóiratok, nem szól a rádió, tévé, az nincs is. Hosszú ideig ezért nem lehetett írni a kábítósze­resekről és e szenvedély okairól, helyzetéről, az öngyilkosságokról, sőt — még az idősebb olvasók em­lékezhetnek rá — évekig a bűnö­zésről sem jelentek meg a lapokban még néhány soros hírek sem. Mindezek pedig összefüggő dol­gok, a megsebzett — és olykor gyógyíthatatlannak tűnő lélek, az alkoholizmus, a kábítószerélvezet — megromlott emberi kapcsolatok, a meglazult és felbomlott családi kötelékek, a fiatalok magára mara­dása a családban, a társadalomban — néhol ugyan kerülő úton, máskor egyenesen vezetnek az öngyilkos­ság kapujáig. Most mégis inkább arról van szó, szándékom szerint az foglalkozta­tott az írógéphez való letelepedés­kor; van-e joga az embernek saját maga dönteni életéről, haláláról, vagy sem. Kell-e haragudnunk az olyan feltalálókra — olyan eszkö­zökre —, akik és amelyek úgymond meg akarják könnyíteni a halált. Szorosabban erről szerettem volna valamit mondani, de közben rá kel­lett jönni, vegytisztán csak az ön- gyilkosságról, mint egyéni, emberi jogról szólni, elmélkedni, aligha le­hetséges. Ezer és ezer szál kötődik még ide, amit ha mesterségesen elvágunk, nem veszünk róluk tudo­mást, óhatatlanul kilúgozzuk az emberi, környezeti, alkati és egyéb motívumokat. Márpedig ezek nélkül megérteni az emberi cselekvést, még ha az olyan végzetes és végle­tes lépésre is irányul, mint az élet kioltása és a halál, mint cél megkö­zelítése, szinte lehetetlen. Talán életem végéig nem felejtem el azt az ajaki paraszt nénit, azóta talán már nem is él, akivel egy rádió­riporter beszélgetett, s hogy került szóba már nem emlékszem, de el­hangzott a kérdés; mit tenne Erzsi néni, ha tudná, hogy holnap, vagy holnapután meg kell halnia... Mit tennék? — válaszolta az idős aáz- szony a maga természetességével, Úgy mint máskor, felkelnék, szerbe- számba szedném magam, kitaka­rítanék, szépen felöltöznék... Míg az ember él, élőként kell viselked­nie...^­Ú jra az öngyilkoskészülé­ket nézem az asztalo­mon. T ovább tűnődöm a találmány sorsán: vajon milyen karriert fut majd be, hány ember nyomja meg a gombot, amivel kiolt egy életet, a saját életét. Hány embert kímél meg az embertelen szenvedéstől. Csak egy gombnyomás az egész. Egy gomb választja el—vagy köti össze — az életét és a halált. Jó lenne, ha az élet győzne, s mind kevesebb ön­gyilkoskészülékre lenne szüksége az embernek. De ez álom, illúzió, jól tudom. Mégis irtózva nézem és te­szem félre a kuriózumok közé, a megdöbbentő képet, amely a halál lehetőségét kínálja az embernek, az élet helyett. Én ennek ellenére is— bár nem tudhatom milyen szenvedések vár­nak még rám — az életre szavazok. Ha egyáltalán tényező lehet az én szavazatom majd, s nem egy rideg bizottság, vagy egy még ride­gebb masina dönt majd arról, — megkérdezésem nélkül, — meddig tart az élet és hol kezdődik a halál... Reménykedem, hogy nem így lesz... Páll Géza

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents