Kelet-Magyarország, 1990. július (50. évfolyam, 153-178. szám)
1990-07-14 / 164. szám
A KM vendége Film Kányádi Sándor költő Sütő András, Tőkés László, Király Kálmán, Kincses Előd... Hosszan sorolhatnánk azoknak a Romániában élő magyaroknak a nevét, akik arany betűkkel írták, és írják be nevüket Erdély történetébe. Mindenképpen közéjük kell sorolni Kányádi Sándor költőt is, aki a legsötétebb diktatúra idején is példátlan bátorsággal és szókimondással emelte fel a szavát a zsarnokság ellen, akinek a tollát mindig is az emberi méltóság őrzése és a nemzeti-nemzetiségi önismeret tudata és igénye vezérli. Sokan emlékszünk még például a néhány évvel ezelőtt megjelent művére, a Szürke szonettek pergamen- tekercsekre című híressé vált versére, amelyben többek között a következőket írta: Én a fáraó írnoka / ezennel kijelentem / bár kényszerítettek soha / semmit se szépítettem / utáltam mit a hivatal / naponta rámrótt / packázásaival / a gyáva elöljárót / s mert szóval szólnom nem lehet / s mert törvény sincs mi védene / kivághatják a nyelvem... aztán ugyanennek a versnek a végén: Szikkadok holtraváltan / egy elfuserált piramis / fullasztó árnyékában. Kányádi Sándor ezt és hasonló írásait, nem törődve a „hivatal” könyörtelen szigorával, minden tétovázás nélkül publikálta. Igaz. hazájában nem akadt bátor szerkesztő, aki megjelentette volna, de segítettek a magyar folyóiratok, újságok. (A Szürke szonettek tudomásunk szerint először az Új Tükörben jelent meg.) Kányádi Sándorral a napokban a gyulai költőtalálkozón beszélgettünk, amelyen első alkalommal a határon túl élő poéták is szép számmal részt vettek. Legelőször éppen a Ceausescu-diktatúra idején Magyarországon megjelent írások romániai fogadtatásáról kérdeztem, hogyan reagált az elnyomó gépezet a bizonyára oda is eljutott, szókimondó írásokra. — Okosak voltak, mert úgy tettek, mintha nem is tudnának róluk, meg sem jelentek volna. Egy megállapodás értelmében egyébként Magyarországon csak olyan, Romániában élő, alkotóknak a művei jelenhettek volna meg, amelyek először otthon láttak napvilágot. „Okosan” kiagyalt rendelkezésnek bizonyult. Nekem például 1979 óta — gyermekverses kötetemet leszámítva — Romániában nem jelent meg könyvem, így már azért is büntetés járt volna, hogy az első közlés Magyarországon jelent meg. Hála a magyar szerkesztőknek, vállalták ezt az ügyet. • Azt akarja mondani, hogy nem is figyelték? — Persze hogy figyeltek, csakúgy mint a legtöbb honfitársamat, engem is szemmel tartottak több mint harminc év óta. Be is idéztek olykor, de nem mentem el a rendőrségre. így aztán egy rám állított ember járt időnként hozzám, tréfásan úgy is mondhatnám, hogy hadnagyból mellettem vált ezredessé. Azt kell mondanom, ez az ember, a kisebb cseleit leszámítva, a becsületesség határán mozgott. Gyakran mondtam neki, hogy eljön majd az idő, amikor majd ő kéri a segítségemet. Jóslatom bevált. Tavaly év végén a forradalom után rövid időre börtönbe került, onnan kérte a segítségemet. • Szerencsére ez már a történelem Ám a romániai magyarok helyzete ma sem túl biztató. Hogyan látja a helyzetünket? — Valóban bizonytalan a helyzet, mindenesetre a romániai magyarság néhány hónap alatt olyan vérátömlesztést kapott, amelyből tíz évig meg lehet élni. Még nem is olyan régen történt, hogy az egyik húsvéti körmenetet szabályosan szétverték helikopterekkel. (Utólag állítólag a hadügyminiszter emiatt bocsánatot is kért.) Úgy hallottam, hogy Kolozsvárról is magyarellenes tüntetésre készülnek mostanában. — Ám nem lehet észrevenni a vissza magyarosodás biztató jeleit sem. Székelyföld negyven érettségiző osztályából a legtöbb magyarrá vált és csaka kettő-három maradt román nyelvű. Ősztől nyolc helyen indul magyar nyelvű tanítóképzés. (Meg kell jegyezni, 1948-ig tizenhat ilyen tanítóképző működött.) Hála istennek háromszoros itt a túljelentkezés. Ezért sem látom helyesnek, hogy Magyarországra csalják az erdélyi diákokat továbbtanulás céljából. Romániában mostanában számtalan magyar nyelvű újság jelenik meg. Van olyan város, amelyik négy ilyennel büszkélkedhet. A román televízióban és rádióban is rendszeresek a magyar nyelvű adások, és mindenről szabad beszélni. Cenzúra nincs. Ha már az előbb Magyarországról szóltam, hiányolom, hogy Gyulán, ahol tudvalevőleg sok román él, hiányzanak a román feliratok. Joggal teszik ezt szóvá odaát... Közép-Európa demokratizálódik. Remélhetőleg előbb-utóbb Romániában is normalizálódik az élet. Mi lesz majd a költő dolga, hiszen a politikusok, újságírók és más írástudó emberek feladata és kötelessége lesz megfogalmazni az igazságot. • A költészet nagyon sok tehertételből szabadul meg. Valóban nem kell költői eszközökhöz folyamodni, hogy kimondjuk az igazságot. Politizálni lehet a televízióban, rádióban és az újságban. A költészetnek az lesz a dolga, aminek lennie kell. Olyan egyszerű és mégis titokzatos dolgokról kell majd írni, mint az élet, szerelem és halál... Bodnár István Könyvespolcunk A történelem másként él velünk Ha egy lap ma, amikor naponta jelenik meg az újságosstandokon egy újabb, meg akar élni, kénytelen szolgáltató fórummá is válni. A Filmmagazin is felismerte ezt az aranyszabályt, és hétről hétre közli az országos moziműsort, természetesen csak a városokét. Ezt a programot áttanulmányozva mindig lehet találni figyelemre érdemes összefüggést. Most például azt, hogy Mészáros Márta filmje, a Napló apámnak, anyámnak mindössze egyetlen moziban, a pesti Puskinban látható Csak részben érthető a filmet forgalmazó Hungarofilm szándéka: uborkaszezonban a nem szórakoztató célzattal készített film még reménytelenebb sorsra van ítélve, mint az év egyéb időszakában, ezért a szélesebb terítés nyilván az őszi esőzések idejére várható. Valamit azonban kihagytak a számításból. Az az egyre szűkülő nézőréteg, amely a moziban néha művészi élményre vágyik, információit a sajtókritikákból szerzi. Az országos napilapok pedig a bemutatóval egy időben hoztak recenziót Mészáros Márta filmjéről. Ha a közlemény időben túl messze kerül a megtekintés lehetőségétől, jó esély van arra, hogy elfelejtődik a figyelemfelhívás, csökken a nézők száma. Talán abban lehet bízni, hogy akik a korábbi két Naplót megnézték, érdeklődnek majd az azokból megismert főhősnő további sorsa iránt, annál is inkább, mivel a történet elérkezik 1956-hoz, illetve az azt követő időszakhoz E kor egyre inkább válik a történet- tudomány és a művészet tárgyává, a figyelem egyre élénkebben fordul ide. Ez az érdeklődés több ok miatt is érthető. Valójában még nem volt időnk fölocsúdni abból az ámulatból, amelyet az utóbbi két esztendő során felszínre kerülő, eddig nem, illetve nem a valóságnak megfelelően nyilvánosságra hozott tényanyag ránk zúdulása okozott. Ez az összefüggés egyébkent nemcsak 1956-ra vonatkozik, de ezúttal a közelmúlt e* szeletére szeretném a figyelmet irányítani, itt is a pusztán ennek filmes vetületűre. A felgyorsuló társadalmi mozgások, a mögöttük birtokba vehető hiteles információk özöne miatt egyre nehezebb visszaemlékezni a korábbi évek tájékoztatási rendszere által kialakított képre, de talán még nem felejtődött el az az 1986-ban sugárzott televíziós sorozat, amelynek a Velünk élő történelem volt a címe, s amely 1956-ot egy hosszasan érvényes ideológia igazolásának szolgálatában úgy tükrözte, hogy eredeti dokumentumokat mutatott ugyan, de a tényanyag elrendezése és csoportosítása egészen másfajta következtetéseket sugallt. mint amit ma érvényesnek fogadunk el. Nem véletlen, hogy az idei filmszemle egyik vitatémája a fényírástudók felelőssége volt, hiszen — főként a televízió jó (jó?) voltából — a mozgókép döntő mértékben határozza meg szemléletünket. Tudjuk azt több filmkészítő elmondásából, hogy 56 októberében és novemberében sok-sok tekercs anyagot készítettek, s hogy ezeket a felvételeket a „rendet teremtő” hatalom elkobozta. (Azt sajnos nem tudjuk, hová került, egyáltalán megvan-e még ez az anyag.) Ezeknek az eredeti dokumentumoknak a hiányában jól érzékelhető az a törekvés, amely az indirekt dokumentumok megteremtésére irányul. Ezek főként az egykori szemtanúk, át- és túlélők megszólaltatását szorgalmazó filmek, mint pl. Ember Judit Menedékjog-a, Zsombolyai János Halálraítéltek ‘56-ja (az előbbit teljes egészében, az utóbbit részleteiben láthattuk a képernyőn), de ide sorolható az idei szemle dokumentumkategóriájának győztes alkotása, a Vérrel és kötéllel is, amely nemrég került a mozikba (igen kevés helyen vetítették). Erdélyi János és Zsigmond Dezső munkája az 1956. okt. 26-i mosonmagyaróvári véres események hiteles feltárására vállalkozott; Schiffer Pál Engesz- telö-je pedig a salgótarjáni megtorlások sokáig titkolt részleteit mutatja be. Az 56-os forradalom játékfilmes feldolgozásában tematikai áttörésnek számít Kosa A másik ember című alkotása, s ennek az új szellemnek a jegyébén készült már Zsombolyai A halálraítélt-fi, valamint a Napló harmadik része. Ezek a művek azonban csak az élénkülő érdeklődést és a szabad megnyilvánulás lehetőségét bizonyítják, de „leíró” jellegük a művészi hatás ellen dolgozik. A kor tragédiák sorát szülte, de a katartikus érvényű 56-film még várat magára. Időközben befejeződtek Makk Károly filmjének, a Magyar rek- viem-nek a felvételei. Alapszituációjában Zsombolyai filmjéhez hasonlít, de a kibontás módja más. A Komis Mihály forgatókönyvéből készülő alkotás újabb esély, hogy a forradalom a jelentőségéhez méltó művészi megvalósítást kapjon. Hamar Péter Csíki László három kisregénye Az erdélyi születésű Csíki László eddigi írói pályáján kiemelkedő jelentőségű esemény volt a Titkos fegyverek első, 1988-as könyvheti megjelenése — emlékezteti az olvasót új, három kisregényét tartalmazó kötetének előszavában a kiadó. A Titkos fegyverek így már csak azok számára jelent újdonságot, akik nem olvasták két évvel ezelőtt. Nem tévedek azonban túlságosan, ha úgy vélem; sokan nem olvasták az erdélyi író nagy visszhangot kiváltott kisregényét, amelynek gyermekhőse különös atmoszférájú és szokatlanul groteszk világba kalauzolja az olvasót, az ötvenes évek eleji Bukarest és a fojtott légkörű erdélyi falvak helyszíneire. Nem tudjuk mennyi az életrajzi élmények, ihletések alapján íródott rész a kisregényben a kiskamasz eszméléséről, különös módon megélt gyermekkoráról, de mindenképpen szubjektív töltésű epizódok egymáshoz szervesen illeszkedő füzérei alkotják a kisregény magját. Megrendítő és drámai olvasmány a Titkos fegyverek című kisregény, amelyből természetesen nem hiányozhatnak a kacagtató epizódok sem. A kisregényben szereplő gyermek nemcsak idegen nemzeti és társadalmi közegben nő fel, ahol nem értik a szavát, a gondolkodását. Családjában is kénytelen megélni a félárvaságot, árvaságot, egy felbomlott, kusza, érzelmileg esetleges családi légkörben kell önmagát megtalálnia, eligazodni a felnőttek kegyeden és furcsa világában. Csíki László a legnemesebb prózai hagyományokat folytatja kisregényében. Ha semmi mást nem írt volna, akkor is a kortárs magyar irodalom élvonalába tartozó művet tett az asztalra. Kötetének második kisregénye, „A céda nyúl” egészen más stílust ábrázoló művészetet árul el az íróról, még ha jelen vannak is a legmarkánsabb alkotói ismérvek, amelyeket a Titkos fegyverek-ben ismerhettünk meg. A céda nyúl mégis más, mint az előző kisregény. Ártatlanul meghurcolt főhőse fanyar iróniával, csikorogva, eltökélt élni akarással igyekszik tartani magát a sötét reménytelenségben. A romániai magyar értelmiség egyetlen lehetséges túlélési szisztémáját villantja fel. Csíki László, aki maga is átélte a poklok poklát. „Tegnap zöldre feszettem a füvet. Ma éjjel a fenyőfákat duk- kózom.” — így kezdődik harmadik kisregénye, az „Adam, Adam”. Abszurdnak tűnő kép, pedig valóságot takar, a diktátor érkezésének egyik különleges epizódját, illetve előzményeit örökíti meg az utókor számára. A cinkosságot, amivel egy népet kényszerítettek és tettek kiskorúvá, helyeztek gyámság alá.” Zártkörű cinkosságunk őrületes — mondja Adam, akit csak így hívnak, bár nem is ez a neve. „Nincs kiút belőle, akár a tébolyból. Mint a történelem bizonyította, mégis volt, vagy lesz kiút, még ha nehezen is bontakozik ez a mai romániai valóságban. A kisregénybe így beszél a meggyötört, besúgásra, lelki elnyomorításra ítélt szerencsétlen Adam; „Nem élhetek pusztán alattvalóként. Nem tudok. Nem parancsolhatok a gondolataimnak, úgy működnek, akár az ösztöneim. Akár az önfenntartási ösztönöm. Borzasztó közhelyek ezek, mégis igazak. Egy megnyomorított, a tudatos lét szintje alá nyomott országban meglehetősen nagy erőfeszítésbe kerül még az is, hogy a közhelyig felemelkedjünk. Az egyszerű, alapvető igazságok felismerése már hatalmas teljesítményszámba megy. Fel is emészti az összes energiákat. Úgy érzem néha írástudatlan tudósok vagyunk...” Vitatkozó, román partnere fejéhez vágja a magyar Adamnak, ti eredendően rebillisek voltatok, már csak azért is, mert kevesen voltatok. A kevesek gyakran hiszik kiválasztottaknak magukat, úgy képzelik mindent megengedhetnek maguknak, úgyis nekik van igazuk. És veszélyesek... A faji másság veszélyesebb a gondolati, elvi különbözéstől... — halljuk a napjainkban is nagyon ismerős érvelést. Csíki László megrendítő közelségben ábrázolja az egészen közeli múlt romániai, erdélyi közállapotait, magyarság és emberség mindennapos próbáját, való igaz, írásművészetének titka nehezen megfejthető. Olykor a fantasztikum, a mesék költőisége, motívumvilága, a népi anekdoták hangulata és stílusa uralja ábrázoló művészetét — amely napjaink egyik legkiválóbb művévé avatja a Magvető gondozásában megjelent hármas könyvét. Páll Géza io ____________________________________ manvarnrcrán ____________________________,19^0. júims 14. w^——i A U! HÉTVÉGI MELLÉKLETE WBWBWBWWMWMM——— II KeletMozikban a Menekülő ember című amerikai kalandfilm
