Kelet-Magyarország, 1990. június (50. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-09 / 134. szám

10 HÉTVÉGI MELLÉKLETE 1990. június 9. A KM vendége Máthé Eta színművész Máthé Eta egyike azon ke­vés színészeknek, akik a Mó­ricz Zsigmond Színház alapító tagjai közé számítanak, és a tizedik nyíregyházi színházi évadban is itt játszanak majd. Megbízható, számítani lehet rá. Karaktere sokoldalú, tehet­sége egyéni színt ad játéká­nak. Szinte mindent képes el­játszani, a vérbő komikától az ármánykodó öregasszonyig. A színházlátogatók szeretik, ked­velik őt. Hosszú lenne felsorol­ni, hogy az elmúlt évek alatt miben láttuk, most csak emlé­keztetőül néhány, a számára is jelentős színművet említjük: Rezeda Kázmér szép élete, Oszlopos Simeon, Pygmalion, a Mi kis városunk, Úrhatnám polgár, Atyai ház, Mesél a bécsi erdő, Ivanov, Küszöbön, Rino- céroszok, Bunbury. A tavalyi és az idei színházi évad külö­nösen sikeres volt számára, hiszen sokat lehetett a színpa­don és sok szerepet kapott. A napokban pedig egy magyar tévéjáték, a Sivatagi nemze­dék című film egyik főszerep­lőjeként láthatta viszont magát egy pesti fesztiválon. (A nézők egy későbbi időpontban láthat­ják majd a filmet a televízió­ban.) Thália csarnokában most csönd van. Az idei évadban utoljára gördült le a vasfüg­göny, és a székeket porvédő huzat takarja. Máthé Eta en­nek ellenére — talán a számá­ra sikeresnek mondható évad, és az idei szerepeit megkoro­názó filmfőszerepe miatt — egyáltalán nem panaszkodik fáradtságról, s ha tehetné, akár holnap is bemenne próbára egy közeli bemutató reményében. Alig lehet elhinni róla, hogy negyven éve van színpadon. Először is arra kérem, hogy korszakolja eddigi pályáját. Nos, elbeszélése alapján ki­rajzolódik, hogy művészi pá­lyája három korszakra osztha­tó. A Pécsi Nemzeti Színház­ban lépett először színpadra, még 1951-ben, minden komo­lyabb felkészültség nélkül. Kisebb tánckari szerepeket kapott. Aztán, mint mondja, a beugrások vitték előre a pá­lyán, a rendezők tudták, hogy megbízható és gyorsan tanul szerepeket, így hamar bedob­ták a „mélyvízbe”. A statisztá- lástól néhány év alatt a se- gédszínészségig vitte. Már színészként Kecskemét, Sze­get következett, majd néhány év múlva Győr. A Győrött töl­tött kilenc évet nevezi a csúcs­nak, ahol már nagyon hálás, vezető szerepeket kapott. Országosan elismert színész lett, annak ellenére, hogy nem a fővárosban játszott. Igaz, a budapesti Tarka Színpadon is — amely a hatvanas években újszerű revűszínháznak szá­mított Magyarországon — gyakorta fellépett. Nézegetjük a régi fényképeket.. Bizony a férfiszemek alaposan megcso­dálhatták a jó alakú, lenge öltö­zetű revűsztárt. Filmszerepet is kapott olykor-olykor, ezek közül a Szőke Éva című filmre emlékszik szívesen. Aztán Mis­kolc következett, ahol újabb tíz évet játszott, és ahol tovább teljesedett színészi pályafutá­sa. Mint módja, itt jobbnál jobb szerepeket kapott. Itt kereste meg aztán régi ismerőse, Bo- zóky István, az új nyíregyházi színház szervezője, igazgató­ja, hogy számít rá, jöjjön vele Nyíregyházára. Tíz év óta itt játszik. Ezt a korszakát, melyet ő rögösebbnek érez, — a hű­ség, a színpadhoz való ragasz­kodás éveinek mondja. — Bozóky, a színházalapító nagyon nagy színházi szakem­ber volt. Mondom én, annak el­lenére, hogy az én számítá­saim nem jöttek úgy be, mint ahogyan képzeltem. Bozókyt, mint tudjuk, Léner Péter váltot­ta fel az igazgatói székben. Ő az előbb elmondottak mellett igen kiváló menedzser is, aki nagyon ügyesen tudta előre vinni a színház ügyeit. És hogy most mi lesz az újabb színházi veze­tés alkalmával? Nos, Lénerről sem lehetett tudni, hogy ilyen jól fogja „tolni” a színház szekerét. Csikós Sándor, az új igazgató, 25 éve van a pályán, és régi, tapasztalt színházi szakembernek számít. Mellette Sch langer András is ízig-vérig színházi szakember, bizonyá­ra jó színházat csinálnak majd. Ezért is szavaztam rájuk én is a választóbizottság tagjaként. Remélem, hogy lesz kellő vál­lalkozószellem is. Máthé Eta az évad végén nyugdíjas színészként újabb három évre írt alá szerződést a Móricz Zsigmond Színháznál. Szeret itt lenni, hiszen az or­szágnak ebben a csücskében olyan szeretet nyilvánul meg a színház iránt, amelyikre alig van példa. — Hihetetlenül nagy lelkese­déssel hozták létre ezt a szín­házat, ahol még arra is futotta a szűkös költségvetésből, hogy olyan otthonos színészházat te­remtsenek a város közepén, amelyben én is lakom. Megszeret­tem Krúdy városát — vezet a hatodik emeleti lakásának ablakához, ahon­nan pompás kilá­tás nyílik a ligetes Bessenyei térre, a színházra, a szé­pen formálódó nagyvárosra, és a városvéget ölelő erdőre. — Imádok itt lenni — folytat­ja — már csak a közönség miatt is, hiszen itt Nyíregy­házán nagyon hálás a közönség, és jó érzés, ami­kor az utcán vagy a boltban felismer­nek vagy autogramot kérnek tőlem. A beszélgetés végén a vidé- kiségről esik szó, arról, hogy Máthé Eta, aki negyven évig tulajdonképpen vidéki színhá­zakban játszott, hogyan véle­kedik erről. — Való igaz, hogy Magyar- országon a főváros jelent min­dent. Egyáltalán nincs így más országokban, Angliában, Len­gyelországban, vagy a szom­szédos Csehszlovákiában. Hi­szen bárhol működhetnek jó színházak, szellemi műhelyek. Nem attól jó, vagy rossz szí­nész valaki, hogy hol játszik, hanem mit és hogyan játszik. Mehettem volna én is több pesti színházhoz, de azt hiszem, jól döntöttem, hogy nem mentem. Elhivatottság kérdése is, hogy ki hol szerepeljen, és valóban oda menjen, ahol szükség van rá. Nem tudnék úgy élni, hogy többé ne léphessek színpadra. Bodnár István Film I ________________ Salaam Bombay! A SALAAM BOMBAY! MEG- RENDÍTÓEN SZÉP FILM. Azt a számunkra különös indiai világot tárja fel, amelyről meglehetősen kevés ismerettel rendelkezünk. Hogy a benne ábrázolt élet hiteles tükörkép-e, nem áll módunkban ellenőrizni, de mert afilm erkölcsi- sége oly áttetszőén kristálytiszta, mint a tengerszem vize, mindez azt sejteti velünk, hogy a társadal­mi viszonyok bemutatása is igaz, hűséges a valósághoz. Ritkán jut el hozzánk indiai film. Pedig ebben a távol-keleti, hatal­mas országban készítenek éven­te 7-800-at. (Összehasonlításul: nálunk 15-20-at.) Másfajta világ, másfajta kulturkör, mint az euró­pai, ezért érthető, hogy kockáza­tos a hazai forgalmazásuk, bár az idősebb nézők talán még emlé­keznek arra, hogy Raj Kapoor filmjei (A csavargó, 420-as urak) milyen nagy sikert arattak a magyar mozikban. A Salaam Bombay! abba a for­galmazási körbe került, amely ki­kerüli a kisebb települések mozi­jait, így eleve szűkebb nézöréteg számára hozzáférhető, s mert kevés kópia készült belőle, egyik­másik városi vetítőterembe is csak hosszú várakozási idő után, hó­napokkal a premiert követően jut el. (Erre a sorsra jutott Picsul A kis Vera című filmje is, amely a világ­ban nagy visszhangot váltott ki, hiszen szovjet film ilyen nyíltság­gal még soha nem ábrázolta a valóságos társadalmi viszonyo­kat, nem is beszélve a szexuali­tásról, ugyanakkor nálunk majd­nem üres nézőterek előtt pergett.) Érdemes most, a véletlenszám­ba menő indiai bemutató alkalmá­ból elgondolkodnunk azon is, mivel magyarázható az, hogy a legösz- szetettebb (ráadásul komoly mű­szaki-technikai ismereteket is fel­tételező) művészet esetében nem ritka egy-egy elsőfilmes rendező azonnali kiemelkedő teljesítmé­nye. Említhetnénk olyan neveket példaként, mint Orson Welles (Az aranypolgár) vagy Szőts István (Emberek a havason), de felesle­ges afilmtörténeti névsorolvasás. Mima Nair a Salaam Bonbay!-val letette névjegyét. Érdemes figyel­nünk rá. (És ezen közben azon is meditálhatunk, hogy a tavaly és idén sorozatban bemutatkozó magyar elsőfilmes rendezőkről szólván miért kell inkább a ment­ségeket, mint a dicsérő szavakat keresgélnünk.) AZÉRT SZERENCSÉRE AKAD MAGYAR PÉLDA IS, amely rí­mel Mirna Nair esetére. Ugyan­csak nőrendezőről van szó, Enye- di Ildikóról, Az én XX. századom alkotójáról, s kettejük pályafutá­sában az is azonos, hogy egy­aránt elnyerték azt a bizonyos Arany Kamerát, amelyet Cannes- ban a legjobb elsőfilmesnek szo­kás odaítélni. Csak találgatni lehetne a vá­laszt, ezért nem érdemes belebo­Egy régi siker, rövidesen ismét a mozikban: Michelange­lo Antonioni: Nagyítás nyolódni abba a kérdésbe, mi vonzotta, az iskoláit az Egyesült Államokban végző fiatal rendező­nőt választott témájához, az indiai nagyváros szegényeinek, a társa­dalom kitaszítottjainak világához, a nyomor, a szenvedés, a kiszol­gáltatottság összefüggéseihez. Az viszont bizonyossággal állítható: nem maradt meg a felszínen érzé­kelhető jelenségek bemutatásá­nál, munkája sokkal gazdagabb ennél. A film. főhőse egy tíz év körüli kisfiú, akit tolvaj bátyja helyett zavar el az anyja és csak akkor hajlandó visszafogadni, ha az eltűnt 500 rú­piát megkeríti. Elgondolható ez az élethelyzet a kalandfilmek logiká­ja szerint is (és mert a néző egyéni érdekeltsége hiányzik, hiszen a divatos filmtípusok lassan kiölnek minden etikai indíttatású motivá­ciót különösen a fiatalokból, a nézők többségének fantáziája ebbe az irányba mozdul), de szerencsére Mirna Nair nem tesz engedmé­nyeket, és a való élet, a realitások logikája szerint szervezi a cselek­ményt. KRISMA ALAKJÁT NEM GYE- REKSZÍNÉSZ ELEVENÍTI MEG, hanem egy olyan kisfiú, akit a ren­dezőnő onnan, abból a világból emelt fel, ahol filmjének története játszódik. Az általa kiválasztott kölyök (Safig Syed) szánnivalóan hiteles. Szeméből annyi szomorú­ság árad, amelytől minden felnőtt elszégyellheti magát. Truffaut 400 csapás-ának gye­rekhőse nézett utoljára ilyen vád­lón, siratnivalóan szomorú tekin­tettel a kamerába. A Salaam Bom­bay! legtisztább értéke, ahogy megmutatja, miként rombolja le a társadalom egy gyermek hihetet­lenül gazdag érzelmi világát. XX századi tragédia ez! Van gyerek, aki BMX-kerékpárra áhítozik, s van, aki egy maroknyi szeretetfe. Van gyerek, aki légkondicionált szobá­ban alszik el, s vahüia&HBombáy külvárosában egy papírdobozban. Ha jól értem, Mirna Nair azt mondja, hogy ami^jtp^rijutat, nem indiai belügy csupán. Csak nélp bele kell néznünk gyermekeink tekintetébe! >1 J Ü 01 1 Hamar Péter Könyvespolcunk A negyedik út „Keserű piruláink választéka túl keserű? De hiszen tudjuk: az egész­ség az, hogy addig tisztogatjuk a szánkat, sőt elnézést kérve köp­ködünk, míg... Bár az is lehet, az volna célirányosabb, ha egy nap­ra időzítve országos ébredés utá­ni, hangköszörülést, harákolást tartanánk a temérdek csip-csup aprózgatás helyett — egyszerre és végképp szabadulva meg a terhes fölöslegtől — s utána csa­kugyan együtt zendítenénk rá ércesen a Hazatérő földműves­re...” Mészöly Miklós: A negyedik út című könyvéből való az idézet, s remélhetően ízelítőt ad az író leg­újabb alkotásáról. Nemzettudatról, történelmünk legfájdalmasabb, leg­vitatottabb csomópontjairól, társa­dalmi életünk távolabbi és egé­szen közeli traumáiról gondolko­dik, az olvasót szinte kézen fogva az ismert író, aki könyvét a Fl- DESZ-nek és az ezredvég fiatal­ságának ajánlja. Jöyőféltő, jövőformáló eszme- futtatásai óriási ívvel fogják át mind­azokat a témákat, amelyeket nap, mint nap he Hűnk, mondunk, vitatunk. Tudat és nemzettudat, Félelem és demokratikus érzés, Egy jövendő nemzettudat felé, Egyetemes magyar felelősségtu­dat, Esélyek és kockázatok az ez­redév küszöbén. Ezek a tanul­mánycímek sorakoznak a könyv első részében, amelyek nem ígér­nek könnyű olvasványt, de aki rá tud hangolódni a filozofikus mély­ségű, s olykor meglehetősen tu­dományos hangvételű értekezé­sekre, maradandó szellemi kaland­ban lehet része. Különösen izgalmas a közép­európaiság gondolatköréről köz­readott eszmefuttatás, amelyben a szerző úgy vélekedik, a játszma állása röviden az, hogy három bi­rodalmi gondolat és vállalkozás határozza meg számunkra az újkori politikai örökséget. Lépésalterna­tívánk: mit kezdjünk a Habsburg Monarchia dagálya után vissza­maradt apályos partjaink lopva túlélő csigáival-bigáival? Mit a fa­sizmusba, holocaustba torkollott német birodalmi gondolat máig nem rendezett utóhatásaival? Mit a világpolitikai tragédiákba is át­billenthető orosz-szovjet birodal­mi gondolat politikai és emberjo­gi anakronizmusával? Az utóbbi a legdöntőbb dilemma, függ a többi is tőle... Mindezekről nagy történelmi, fi­lozófiai, lélektani, politikai ismeret és tényanyag birtokában, de szub­jektív nézőpontján átszűrve igyek­szik véleményt mondani, formálni Mészöly Miklós. Könyvének ne­hezebben befogadható pontjainak ellensúlyozására, aformizmasze- rű noteszlapok, karcolatok teszik élvezetessé a művet. A kötet legfrissebb írása 1989. március 20-án kelt és a címe: „Főhajtás a nemzet előtt”. „Megéltük, a mi idősebbek szó szerint elfogadottan tehetjük hoz­zá: megélhettük még, hogy a hatalom a maga kitörölhetetlen múltjával a forradalom óta először került olyan rókarántóba, hogy súlyba eresztett kézzel, demokra­tikus korrektséggel féljen: s a megviselt állampolgár olyan hely: zetbe, hogy ismét bensőséges lehessen higgadt és ünnepélyes, egyúttal felszabadultán izgatott és várakozó... A nemzet méltóan vizsgázott...” — írta 1989. már­cius 15. megünnepléséről. „A negyedik út” számomra egyik legszimpatikusabb néhány sora az, amikor Mészöly Miklós arról ír, hogy vitatkozzunk, leplezzük le a rossz és hamis gondolkodás be­idegződéseit, meztelenítsük le a szentnek tartott tabukat, kategó­riákat, de ne becsüljük le a humor, az irónia, a derű, a nevetés, a célba talált illetlenség, a pezsdítő pikantéria és fintor légtisztító ere­jét Háladó hagyományaink támo­gatnak ebben. „Katasztrófahumor, reformhumor? Keserűmindegy. Hisz kolosszális vicc is, ami tör­ténni tud velünk...” Hát így valahogy Pannóniában — mondja s szerző és még a lap aljának pici szegélyét is kihasz­nálja, hogy üzenjen az olvasónak. Ezt írja „védekezésül”: A kötet írásainak égy részét alkalom szül­te. Ez kedvez a beépített elévülés­nek, a gondolat, s nem egyszer a szöveg szerinti ismétlésnek. íród­tak, mert az alkalom nem volt megkerülhető. Ha valamiért, mú­landóságuk miatt kerültek ide. így éltünk Pannóniában, s jócskán éltünk is. Bízva az elévülésben. A könyv az Életünk könyvek so­rozatban jelent meg. Páll Géza y K*tot­a fc|]f3FflrSZ35

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents