Kelet-Magyarország, 1990. június (50. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-09 / 134. szám

J990. június 9. l| Kelet A Magyarország ■í Mr -M t * HÉTVÉGI MELLÉKLETE 11 N éhány hónappal ezelőtt még elképzelhetetlennek tűnt, hogy Albániában ba­rangoljunk; több, mint ne­gyedszázada zárva volt az ország. S milyen az em­ber? — sokan éppen oda akarnak menni, ahová nem lehet. Holott rengeteg olyan gyönyörű vidéke van föl­dünknek, ahová lehet is, érdemes is (ha van pénzünk); mondjuk Párizsba, Londonba, Prágába, Pekingbe, Stockholmba, Athén­ba, ne adj’ Isten, Moszkvába. Tehát én is Albániába akartam menni, s az elsők egyikeként sikerült is. Az úti beszá­molót megírtam már, de ahogy az lenni szokott, a legkedvesebb emlékek a notesz­ben maradtak, mert elsőként a legfontosab­bakat akartam megírni. S közben egyre- másra jelentek meg más lapokban is a beszámolók—sokan akartak szétnézni ott, ahol nemrégen még tiltott volt. Lassanként tehát összeáll a kép: milyennek mutatja arcát Albánia a magyar vendégnek, milyen­nek a „dollárosnak”, s milyen szeretne lenni valójában. ; Én elolvastam az utóbbi hetekben egy tu­catnyi albániai riportot, s közben azon gon- . . dolkodtam, hogy is van az: a fényképek jobbáha azonosak, vagy hasonlóak, a szö­vegek pedig: mintha nem is egy helyen jártak volna a szerzők... Az viszont kitűnt: minden újságíró ma­gánemberként, kisebb-nagyobb turistacso­porttal jutott el a „Szkipetárok földjére”, és legtöbbjük olvasta is May Károly könyvét, (ahonnan a címet kölcsönözhettük mi is). És megcsodálhatta a sokezernyi beton gép­puskafészket, amelyek végigkísérik az út minden hajlatát, a tenger minden öblét. De aki közelebbről is megnézte, azt szintén láthatta: évtizede nem fordítanak gondot rájuk; mementók már csupán... Ha lehunyt szemmel arra gondolok, mi is volt nekem a legemlékezetesebb albániai barangolásaim során, az ellentétek jutnak eszembe. Az olyan tisztes szegénység mel­lett — ami a kilenctizedet jellemzi —, olykor szinte villanásként az, ami más. Egy kis falu főutcáján fiatal pár — kiskosztümös, öltö­nyös szolid eleganciájuk megtenné Párizs­ban is, de nyilván helybeliek, hiszen több­ször is ismerőssel állnak le beszélgetni, be­vásárlókosarukban pedig olyan napicikke­ket látok, amit külföldi ritkán vesz. S ugyan­ott elhanyagolt, csapzott, mezítlábas gye­rekek csapata rohanja meg a külföldiek autóbuszát, rágógumit, tollat kéregetnek. De a dominózó, kockázó férfiak csoport­jait is látom. Mert az albán közösségi em­ber,. ha egy ismerőssel találkozik, felderül — férfi sem adja (egymásközt) négy puszi­nál alább. Ám ha már négyen vannak, szin­te biztos, hogy előkerül egy dobozka domi­nó, dámával: leguggolnak és máris hódol­nak a játékszenvedélynek... Helybeli nő csak kisgyerek — és nagy­mama korú mutatkozik az utcán — egy hét alatt talán ha két helyen láttam egy-egy csinos fiatal albán hölgyet. Mondják: nem illő mutatkozni. Magas kerítések, zárt udva­rok takarják a magánéletet. Ha az ember egy-egy hegyvidéki település kanyargós, emelkedő utcáján baktat, gyakorta azon gondolkodik, hogyan lehet egy délvidéki falucska ilyen kopár. Mintha várfalak alatt haladna a vándor, csak egy-egy szűk kapu­nyílás szakítja meg az egyhangúságot. A titok nyitja: a földszinten többnyire az talál­ható, ami nálunk a pincében: raktár, tüzelő, netán állatok pihenőhelye. S a kifelé abla­V ­...........­kok nélkül, földszint fölött az emeleten, az utca felől sűrű rácsos ablakú szobák, az udvar felől konyha, nyitott terasz. Egysze­rűen kiáltó a ház két oldala közötti különb­ség: kifelé komor, bezárkózó, az udvar felől nyitott, szellős, virágos, barátságos. A barátságos vendégszeretetről két apró történet jut eszembe. Elromlott autóbuszunk (nem régi Mercedes) miatt felmentő jármű­re várakoztunk egy falucskában, s bóklász­tunk erre-arra. Nyolcvan év körüli anyóka került utunkba, aki elcsudálkozott ugyan a váratlan külföldi siserehadon, de olyan kedvesen, szinte barátsággal hívogatott keresztül a kerten, hogy nem lehetett ellen­állni, nézzük meg, mit akar mutatni. Lerom­bolt templom volt a féltett kincs. Szentély, freskómaradvány tárult a szemünk elé. Mi nem értettük az ő ritka szavait, ő pedig a miénket nem. De a szeme fényének válto­zásai felértek egy történelemkönyvvel. A másik történet vendéglői. Első nap este még nem volt pénzünk, mert a bankok csak reggelre ígérték csekkjeink beváltását. A helyzet tisztázása után kaptuk az ajánlatot: szórakozzu nk csak a bárban, a fogyasztást felírják és ha lesz pénzünk, majd fizetünk. S mit ad a még éppencsak rügypattanás előtt lévő idegenforgalom tapasztalatlansága: a pincér számol, a lapra akkurátusán felírja a szobaszámot, és egészet odaadja—a ven­dégnek... Aki történetesen magyar, s felis­meri ,,a szitut”. Szegény pincér egy hét múlva is szívességet kérhetett néhány úriem­ber kinézetű vendégtől, ugyan segítsen már, hátha csak elfelejtették: fele céh még ren­dezetlen... Talán éppen így és mi tanítjuk meg a bimbózó albán idegenforgalom egy­szerű szolgálóit: minden kedves vendéget jobb azonnal „megvágni”, mert esetleg valamelyik hidegvérrel „vág meg” téged... Ilyesmit is hoztam emlékbe onnan, ahol egyébként olajfaligetekben és pálmafák között kaktuszvirágokban gyönyörködve egyaránt felejthetetlen a tengerparti séta. Marik Sándor / " Barangolás Címképünk jellegzetes albán városkép: Berati

Next

/
Thumbnails
Contents