Kelet-Magyarország, 1990. június (50. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-16 / 140. szám

1990. június 16. HÉTVÉGI MELLÉKLETE 11 Hogy visszatérjenek a gyerekek ■ Előbb a téeszeket eről­tették össze — a hetve­nes évek derekán —, amit pár év múlva köve­tett a három falu társítása is. Azóta tehát együvé tartozik Lá­nya, Mátyus és Tiszakerecseny (a faluközpont Lónyán, a téeszé Ke- recsenyben van). Ennek az évti­zednek a legnagyobb eredménye a vízmű, amit külőn-külön bajosan tudtak volna létrehozni. Ezt még akkor is elismerik a helybeliek, ha most — hogy már lehet — válni szeretnének: meg akarják próbálni, mire jutnak saját erőből. A kerecsenyiek úgy gondolják, meg fognak állni a saját lábukon, sőt, talán többre is jutnak majd, ha a maguk gazdái lesznek. Valaha a kétezret közelítette ennek a falunak a lélekszáma. Innen is számosán, 96-an odamaradtak a háborúban— volt, aki a harcokban esett áldoza­tul, másokat elhurcoltak, 43-an a koncentrációs táborokban pusztul­tak el. Mindent összevéve Kere- csenyből úgy 170—200 ember ma­radt oda a második világháború valamelyik bugyrában — pontos adatok azért nem ismeretesek, mert ebből a faluból 1944. decem­ber 5-én vitték el például az embe­reket, de az elhurcoltak nevét csak 1945. májusától jegyezték fel, a névsort május 8-án állították össze. De bárhol nyugodjon is valaki, neve szerepelni fog azon az emléktáblán, amelyet a falu tervez készíttetni. — Csak nehezen jön össze rá a pénz. Egy betűt nyolcvan forintért vésnek fel, ki lehet számítani, több százezer forintra lesz szükségünk, hogy minden nevet megörö- kítsünk, reméljük előbb-utóbb sike­rül. Első világ­fi á b o r ú s emlékmű van a fa­luban, a máso­dik vi- lághá- b o r ú áldo­zatai is megér­demel­nek egy emléktá­blát - mondja Vincze Sándor, aki a mun­ka oroszlánrészét magá­ra vállalta. Három évtizede él a falu­ban, s a temérdek idő, no meg a pe­dagógusi hivatás okán ismeri a ke­recsenyiek apraját-nagyját. — Tudja, hogy van az... Egy pe­dagógusnak faluhelyen mindenben benne kellett lenni. Voltam én is út­törő-, majd KISZ-vezető, párttitkár, elöljáró, most pedig igazgatóhelyet­tes vagyok az iskolában. Egyéb­ként pedig magyar sza­kos tanár. Zárt vidék ez, messze va­gyunk minden­től. A téesz- szervezés után felére apadt a falu lako- s a i n a k száma, két-há- rom éve már az ezret sem érte el. Mostanában újból emelke­dik, már majd­nem 1100-an va­gyunk. A fogyatkozás persze nem hagy­ta érintetlenül az iskolát sem: ami­kor Vincze Sándor kezdte a pálya­futását, évfolyamonként még két- két osztályra is futotta a tiszakere- csenyi gyerekekből. Manapság már csak egy-egy osztályunk van — de itt legalább megvan és teljes az általános iskola, ahová most 126 gyerek jár. Nagyobb baj, hogy a kis, mindössze-13 tagú tantestületben négyen képesítésnélküliek. Évről- évre meghirdetik ugyan az üres he­lyeket, de jelentkezőre már hiába várnak: a falu vélt és valódi hátrá­nyait még szolgálati lakással sem tudják ellensúlyozni — ilyen ugyan­is harminc éve nem épült pedagó­gusok számára, a meglévők pedig inkább elriasztanák, sem mint voh- zanák a pályázót. Pedig a gondot görgeti maga előtt a község, hiszen a tantestületben három olyan há­zaspár is van, amely 30—35 éve itt tanít, tehát pár éven belül nyugdíjba megy. Helyükre állítani kell valakit. — A mi gyerekeink általában nem térnek ide vissza — említi Vincze Sándor. — Többnyire szak­munkásképzőben tanulnak tovább, egy-két gyerek jut el szakközépis­kolába vagy esetleg gimnáziumba. Mint ahogyan a faluban az iskolá­ban is magas a cigánygyerekek aránya. De nálunk ez nem jelent problémát. Az itteni cigányság igyekvő, a gyerekek magaviseleté­vel sincs baj. Tavaly éppenséggel közülük került ki a legjobb tanuló. Csak sajnos nem tanulnak tovább. Felveszik őket az iskolába, de már vagy el se mennek, vagy közben abbahagyják. — Saját környezetén belül sokat fejlődött a cigányság, szép házakat építettek, dolgoznak, színes tévé, néhol még videó is van, s itt például nincs „cigánysegély”. De ha ebből a közösségből ki kell lépni, már megriadnak — teszi hozzá már Pécsi László, az elöljáró, aki dél­előttönként a naményi szakmun­kásképzőben szakoktató, délutá­nonként pedig a falu ügyes-bajos dolgait intézi. Mint mondja, az idén 1 millió 900 ezer forint jut a közös kasszából a kerecsenyieknek. Ebből 500 ezer a Gameszé, a többi­ből lehet gazdálkodni. — Osztottuk volna azt a hatszázezret hatvanfe­lé! Megkérdeztük az embereket, mi legyen. Végül a járdaépítés mellett döntöttek. Megvesszük a pénzből az anyagot, az építés pedig meg­lesz társadalmi munkában. így készül a ravatalozó is. És így hozzák rendbe az orvos szolgálati lakását is. Mert egy év után végre újból van orvosa a kerecsenyieknek! Ungvárról jött a doktornő, s a falu mindent elkövet, hogy maradjon is. Ha rajtuk múlna, még gyógyszertárat is létesítené­nek. Az Afész adna is hozzá helyi­séget, de egyelőre a továbbiakra nincs pénz. Talán ha újból önállóak lesznek. Úgy kalkulálnak, minden­nel együtt 3,5—4 millióból gazdál­kodhatna a falu, s akkor hátha jutna erre is. — A téesznél is megpengettük az önállóságot, de ott azt mondták, nem, maradjon csak együtt. Pedig szerintem lenne benne fantázia, s lehet, hogy az is lesz a vége — véli az elöljáró. A szóban forgó gazdaság a Dó­zsa Tsz, s hamarosan betoppan az elöljáróságra elnöke, Bencs Tibor is. Csaknem egy évtizede elnökös- ködik Kerecsenyben — a korábbi, tartósan veszteséges időszak után az ő idejében lett újra nyerséges a termelőszövetkezet, amelyről gyor­san megtudjuk a legfontosabb ada­tokat: a három falu téesze 5200 hektáron gazdálkodik; a föld nem valami híres, a kötött talajon első­sorban elsősorban gabonát, takar­mányt termesztenek—utóbbi azért igen fontos, mert Kerecsenyben még nem ment el az emberek ked­ve a háztáji állattartástól, a faluban több szarvasmarha van, mint má­sutt egy egész járásban. — Csak a földből persze nem tudnánk megélni, de van faipari, kereskedelmi és szolgáltató tevé­kenységünk is, így az alaptevé­kenység is hoz némi nyereséget. A tagság több mint felének van valamilyen szakképzettsége: 15 felsőfokú, 54 középfokú vég­zettségű szakember, több mint 100 szakmunkás és körülbelül annyi betanított munkás dolgozik nálunk. S ami különösen fontos, nem csök­ken a fiatalok száma. Fel is veszünk mindenkit. És mindenkinek tudunk munkát adni! Az embereket természetesen itt is foglalkoztatja, mi legyen a földdel. Az egykor tulajdonában lévő területet bárkinek visszaadja a téesz, de eddig csak Lónyán, és ott is csupán hárman kérték vissza a földjüket. Az öregek nem bírnának már vele, a fiatalok pedig nem kap­kodnak utána — nekik a munka mellett elég a háztáji, amiből egyéb­ként 4—5 holdat is igényelhetnek. Arról nem is szólva, hogy a téesz aktív dolgozóinak kétharmada már annak idejében is „földnélküliként” lépett a téeszbe. Aggasztja is az embereket: mi lesz, ha minden tu­lajdonos visszakapja a földjét? Azé legyen-e a föld, aki egykor tulajdo­naként volt kénytelen bevinni azt a téeszbe — vagy azé, aki most megműveli? — Kétségtelen, a földtulajdont tisztázni kell. De mi legalább ilyen fontosnak tartjuk, hogy a termelő- szövetkezet vagyonát is teljes ér­tékben „nevesítsék”, hogy minden­ki tulajdonosnak érezhesse magát — fejti ki véleményét Bencs Tibor. — Nálunk jelenleg a következő a helyzet. A téesz vagyona 200 millió forint. A közgyűlés úgy döntött, hogy ebből ötven milliónyit vagyonjegy formájában kiosztunk a tagok között: felét az 1960-tól szá­mított tagsági évek, felét pedig a tag által 1976-tól keresett összeg, vagyis a közös vagyon gyarapítá­sának arányában. Egy-egy va­gyonjegy értéke most 10 ezertől 170 ezer forintig terjed. Örökölhető, a téeszen belül továbbadható, név­értékben. De szerintem pár hónap múlva teljes körű forgalmi értéke lesz. Szól a téeszelnök arról is, hogy az utóbbi tíz évben komoly jövedel­mek felhalmozására volt lehetőség a háztájikban. Az így megtermelt érték azonban jórészt „elvándorolt" a faluból — ház, autó, telek lett be­lőle a gyerekeknek a városban, mert itt nem láttak perspektívát. Ha a község fejlődését sikerülne jó irányba fordítani, akkor megállna, majd megfordulhatna ez a folyamat is. Remény van rá. A kerecsenyiek ugyan mindig szegény emberek voltak — mondják a helybeliek —, de mindig volt tartásuk is, nem vol­tak kiszolgáltatottjai egy nagybir­toknak: „gazdaszemmel nézték a munkát”. S a falvakban ma újra jó gazdákra van szükség. Gönczi Mária A .lódlfilubtof/nim A legifjabb nemzedék talán már nem kényszerül majd el szülőfalujá­ból... nív I ..................... .............................................. Aki diófát ültet, bízik a jövőben... Az iskola előtt csemetékkel pótolták az itt hiányzó fasort. A tiszta forrás bennünk van N rírbélteken 16. alkalommal éndezték meg a népzené- i/,ek, szólisták és együttesek negyei fesztiválját. Tizen­három éven át kétnapos volt a program, tavalyelőttól egynaposra zsugorodott a mérsékelt érdeklődés és a ‘ csoportok egy részének feloszlása miatt. Áz Utóbbi három évben most először nem csökkent tovább a részt­vevők száma. A nagy kérdés: vajon fokozatosan felmorzsolódik, vagy v alá fiukén! ifiegmenthető ez a páratlan értékeket őrző mozgalom? * Végh Jánosné, a tiszabezdédi ifjú­sági népzenei együttes vezetője ül mellettem a nyírbélteki művelődési házban, az első sorban. Kis muzsiku­sai már szerepeltek, most igen fegyel­mezetten figyelik a sorra következő produkciókat. Kérdezem, csak gyere­kekkel lehet ma már fellépni, vagy járnak még az idősek is a próbákra? Láthatóan szomorú szívvel mondja ki a választ, dehát az az igazság: — Ma már köszönömért nem megy fellépni senki. Csak az öntudatra hi­vatkozni ma már nem lehet. Komoly csoportok szűntek meg amiatt, mert nem volt pénz a fenntartásukra. Hogy megszűnik-e a mozgalom? Nagyon remélem, hogy ebben a nehéz idősza­kot átvészeljük, és sikerült átmenteni a mozgalmat jobb időkre. Megmondom őszintén, nagyon bízom Andrásfalvy Bertalanban az új művelődési minisz­terben, akiről köztudomású, hogy mennyire szívén viseli a magyar nép­rajz, a folklór a népi kultúra ügyét... .till • • i ' Nem kis irigységgel olvasom a szá­zadforduló idejéből való felsorolást; volt időszak, amikor Nyíregyházán a Bessenyei Társaság irodalmi és köz- művelődési feladatokat vállalt, kaszi­nó működött, polgári olvasóegylet, azután az iparos ifjak önképző egylete a keresztény ifjúság egyesülete, a váro­si dalegylet, a reformátusok énekked­velő társulata, és szerte a környéken olvasóegyletek, olvasókörök, Oroson, Kemecsén, Nagyhalászban, Újfehér- tón, Bökönyben, Balkányban, Ibrány- ban, Vencsellőn, Rakamazon, Gáván, Dombrádon, Ajakon, kaszinó Nyír- madán, kaszinó, olvasóegylet és kör Nagykállóban, kaszinó és körök Kis­várdán, Nyírbátorban, keresztény és iparos önképzőkörök... * Emlékszünk még: Vass Lajos Rö­pülj páva! tévésorozata megénekeltet­te az egész országot. Összegyűjtötték hazánk legkülönfélébb tájegységei­nek népdalkincsét, rádöbbenhettünk, micsoda vagyona van szellemi érté­kekben a magyar népnek. Volt persze túlhajtás, vakbuzgóság és némi mes­terkéltség is a jó szándék mögött, mégis jó érzés utólag visszagondolni. Ez jutott eszembe, miközben Vida Jánost hallgattam Nyírbélteken, aki a megyei tanács nevében adta át a díja­kat, jutalmakat a legsikeresebb szerep­lőknek. Ezt mondta: — Zaklatott világunkban, áreme­lés, infláció, egyéb bajaink közepette törekednünk kellene arra, hogy gyöngyszemként féltett kincseinket megőrizzük. Vannak órák, amikor le kell tenni a kalapácsot, a kapát és a tollat... * Miért épp Nyírbéltek? — kérdezem Csík Mihály tanácselnököt. Válaszá­ban megemlíti, nem azért, mert vala­miféle hímevet kívánnának maguk­nak szerezni. Annak idején a község­ben volt művelődési ház igazgató Bradács Mária, aki később a megyei művelődési központhoz kerülve „fő­védnöke” lett ennek a népzenei bemu­tatónak. Nyírbéltek évről-évre szíve­sen fogadja a fesztivál vendégeit, a művelődési házban telt ház van a bemutatókor és a gálán, nemcsak egy­más műsorát nézik meg, jön a helynél i közönség is. A béltekiek tisztelik a hagyományokat, az örökséget.-— Azokat a dalokat, amiket a szín­padon énekelnek, az „életben" is lehet hallani — magyarázza Muszta János, a Nyírbélteki Népdalkor vezetője. — Nem arról van tehát szó, hogy kiás­nánk valamit a múltból, ami már nem él, és mesterségesen tartanánk fenn. Ma is foglalkoznak dohánytermesz­téssel, ma is szőnek a faluban, és köz­ben ugyanazokat a dalokat dúdolják, mint ami most a színpadon elhangzik. De sajnos a népdalkor fenntartása, működtetése ennek ellenére gondot jelent. Tudom, másutt is így van, ez tehát nem panasz. Lehet énekkart szer­vezni a gyerekeknek, de 14 éves ko­rukban, ha továbbtanulnak, vagy el­mennek munkába, itthagyják a falut. És számításba jönnek még az idősebb emberek, akik már ráérnek arra, hogy közös éneklésre összegyűljenek. * Az idősebbek közül sokan emlé­keznek még a Gyöngyösbokrétára. Idézet a lexikonból: „a népi hagyomá­nyok újjáélesztésére és színpadi be­mutatására az 1930-as években életre keltett mozgalom, amely falunként, vagy tájegységenként népi művészeti csoportokat szervezett. A Horthy- rendszer hivatalos szervei a mozgal­mat főként idegenforgalmi meggon­dolásból anyagi támogatásban része­sítették, és a csoportokat felügyelet céljából a Bokrétaszövetségbe egysé­gesítették. A csoportok a helyi tánco­kat, a táncos játékokat és népi dalokat élesztették fel, és általában eredeti viseletben vitték színpadra...” * Tarpán jelenleg négy csoport mű­ködik, tart rendszeresen próbákat. Kocsis József vezeti az énekkari részt, Szabó László pedig a három ifjúsági citerazenekart menedzseli, illetve ját­szik velük együtt. — Nincs utánpótlás a középgenerá­cióból — mondja Szabó László -— akik meghaltak, azokkal fogy a lét­szám. És komoly anyagi gondjaink is : . ; ' I -, • f ‘ ' 1 ' ■ ■ vannak. Ruha még van, forint már nincs. Akik még eljárnak az énekkari próbákra, idős emberek, mind kétkezi munkások, nekik még belső igényük van enc. De hogy mi lesz a folytatás? Nem tüdőm... * Alföldy Boruss István a Magyar Rádió szerkesztője, aki éppen a tarpai- akkal készít interjút, 10 évvel ezelőtt volt utoljára Nyírbélteken. Kérdésem­re elmondta, hogy újat, vagy eredetit, amit nem ismert volna, nem hallott, lehetett viszont hallani egy-egy ismert népdalnak csak az adott településen ismert változatát. Ezek azok az igazán megbecsülésre méltó kincsek, amit ezeknek a közösségeknek meg kelle­ne őrizniük a jövendő számára, mert páratlanok. A kérdéseimből kiérzett pesszimizmust, hogy tudniillik ha va­lami központi támogatás nem érkezik, szét fognak zülleni ezek a csoportok, nem osztja. Nézzek körül, mondja, mennyi fiatal van itt. Ennek igazán csak örülhetünk... * De szépen beszélt zárszavában Csapó Károly, aki zsűrielnökként a Magyar Tudományos Akadémia Nép- zenekutató Intézetét képviselte: — Gondoljuk csak meg; sok száz évvel ezelőtt a mi őseink ajkán kelet­keztek ezek a dalok, és azt adták to­vább a fiataloknak, századokon át. És ’ .: i:iu IL azt is gondoljuk hozzá; vagy száz, vagy többszáz év múlva, amikor még mindig élni fognak a mai népdalok, az utódaink majd minősítenek bennün­ket, milyen örökséget hagytunk rá­juk... És most gondoljuk tovább közösen az olvasóval: a giccs, pornó és kultur- szemét korában a diszkó és a gépzene világában nem kell-e féltenünk sok száz éves kincseinket? Kodállyal szól­va „a tiszta forrást”, ami gyémántként fényeskedik nemzetünk kincseskam­rájában. Legalább erre vigyáznánk, egyéb vagyonunk úgy se nagyon van... * N em lehet a népzenei hagyo­mányok megőrzéséről, ápo­lásáról beszélni a mozgalom megszállott személyiségei nevének közreadása nélkül. Akik sokszor a lehetetlent vállalják, saját zsebükbe is belenyúlnak ha a csoport érdekeiről van szó, és lelket öntenek a csüggedőkbe, hogy érde­mes. Talán egy köszönő szót sem remélnek, hisz néhol annak is örülnek, ha a helybéli hatalmasságok nem akadályozzák ezt a nemes munkát. Ajtai Loránd, Tiszalök és Tiszavasvá- ri; Szabó Imréné Gyulaháza, Ivancsó Dénes Nyírpazony és Vajdabokor; Kurucz Miklós Újfehértó; Berhés Ist­ván Milota; Zarándy Zoltán Dögé; Végh Attila, Kömörő; Jeney Lajos Túristvándi; Chrenkó István Nyírte­lek; Jászai Béláné Komoró, és a cikk­ben már említett nyírbélteki, tarpai, tiszabezdédi együttesvezetők és a szólisták érdeme, hogy ebben az év­ben ismét sikerült megőrizni a forrás tisztaságát. Baraksó Erzsébet / T1SZAKERECSENYI enni Mmv 1I8SVKEBEC8EI/1AI II Kelet M A IHagyarország

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents