Kelet-Magyarország, 1990. június (50. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-16 / 140. szám

1990. június 16. HÉTVÉGI MELLÉKLETE Megbúvó műemlékeink SZABÓ CSABA RAJZAI: A tákosi református templom és a vajai várkastély A nem fővárosi sajtó Vidéki kötetek Ha más írná, hogy vidéki, bizonyára rossz szemmel néznék rá. Feltételezném róla, hogy lekezeli azokat az újságírókat, akik amúgy is hátrányos helyzetben verik az írógépet, vagy rágják a tollat. Magamra azonban aligha gya­nakodhatok. Megjártam néhány megyei, váro­si redakciót, s ha azóta volt kollégáimról, lap­jaimról beszéltem, az árnyaltság igénye gya­korta mondotta velem, hogy ,,nem budapesti" sajtó, „fővároson kívüli” hírlapírók. Miközben finomkodva kerülgettem a vidéki jelzőt, nem vettem észre, hogy ugyanazt a hibát követem el bárha akaratlanul is. Korántsem a kifejezés­sel van tehát baj, hanem a szemlélettel. Ma­gyarországon ugyanis van egy kétmilliós víz­fej, s amiVájta kívül történik, mintha nem is tör­ténne meg, lett légyen az nem budapesti, fővá­roson kívüli, vagy csak vidéki esemény. Már­pedig ha így van, akkor egyszerűbb a szemlé­leten változtatni, mint a kifejezéseket bonyolí­tani. A szemléletváltás jegyében tevékenykedő vidéki sajtó a legutóbbi negyven évben soha ennyire nem volt változatos, mint éppen mos­tanában. Sokáig dolgoztam irodalmi lap szer­kesztőségében, olyanéban, amely népszerű­ségét annak köszönhette, hogy előszeretettel közölt vidéki riportereket, publicistákat. Azo­kat, akik a kéziratok tanúsága szerint nem érezték jól magukat a helyi szerkesztőségben. Munkaadó „gazdáik” rátelepedtek az újságra, szinte csak az jelenhetett meg, amely nem volt ellentétes az érdekeikkel. Érthető hát, ha a lekezelt és bértollnoknak tekintett újságírók igényesebbjei nem elsősorban a saját lapjuk­nak ajánlották föl közérzetjelentéseiket, ha­nem a mégiscsak kötetlenebb fővárosi orgá­numoknak. Aztán a budapesti redakcióbán föl­figyeltünk arra, hogy kezd elapadni az innen- onnan áramló hangulatpatak; a vidéki Magyar- országot közelebb hozó írások egyre inkább a helyi lapokban látnak napvilágot. A következő lépés az volt, hogy a megyei, városi, regionális hírlapírók legtehetségesebb­jei ki-kiszabadultak az idegőrlő sajtómunká­ból, tartalmasabb vállalkozásra gyűjtögethet­ték erejüket. így olvashattam, vagy négy-öt esztendeje, a szegedi Délmagyarország hasábjain Bagaméry László riportsorozatát a külföldi kamionsofőrökkel kacérkodó magyar rosszlányokról (az eset annak idején országos visszhangot keltett, nagyon is indokoltnak tetszett újságbeli feldolgozása). Halász Miklós feltárta a szegedi panamákat, Suttog a város című kötete a szűkebb tájegység egyik legérdekesebb kultu­rális termékének bizonyult. Tanács István fel­tűnően alapos riporter, fél éven belül két köny­vet is letett az olvasók asztalára. A Glasz- noszty Tiszakécskén jól megírt esettanul­mány arról a hatalmi mechanizmusról, amely a mindenható tanácselnök öngyilkosságával ért véget. A Borháború folytatódik című riportso­rozat pedig a híres kiskőrösi gazdatüntetésből kiindulva a Duna-Tisza közével ismertet meg bennünket. Az ugyancsak szegedi Dlusztus Imre — a társszerző Balogh Tamással együtt — A hipofízis-ügy című kötetben tárja elénk a nagy port kavart orvospert, annak minden köz­életi ellentmondásával. Ugyanő, ezúttal már egyedül, feldolgozta azokat a leveleket, ame­lyek Király Zoltán és Südi Bertalan parlamenti képviselőkhöz érkeztek, százszámra (A nép borítékolt szava). Szegedi Domokos László is, neki néhány napja jelent meg Magyar Sám­sonok című dokumentumriportja azokról a pa­rasztlegényekről, akik 1951—55 között, a Ti­szántúlon szálltak szembe az ávéhás ön­kénnyel. Nem csodálkoznék, ha azt gondolná most az olvasó, hogy csupán a Dunától keletre néz­tem körül, a kép tehát egyoldalú. Igaz. Aiföldi vagyok, érzelmileg kötődöm azokhoz a tájegy­ségekhez és szerkesztőségekhez, amelyek­ből az említett újságírók és könyvek kiemel­kedtek. Csakhogy egy dunántúli cikkíró lega­lább ennyi „vidéki” kötetet sorjázhatna. S va­lószínűleg ugyanarra a következtetésre jutna, mint én: egyre érdemesebb figyelni az ország­részekben is gondolkodó riporterekre. Választ kaphatunk tőlük arra, hogy miként lehet hátrá­nyos helyzetben értéket teremteni. Zöldi László Felekezetek és pártérdekek felett Értelmiségiek Beregben Hírül adtuk: a napokban Vásárosnaményi Értelmiségi Kör néven megalakult egy szervezet azzal a céllal, hogy településük egy demok­ratikus szellemű közéletiség talaján felemelkedjék, és mind küllemé­ben, mind kultúrájában és az élet más területein is méltó módon fejlődjön. Mi vezeti a kör tagjait? A városért érzett felelősségtől áthatva így fo­galmaztak alapító okmányukban: „A jelenleg kialakult hatalmi vá­kuumban és az azt követő új hatalmi struktúrában nem tűrjük, hogy újra a fejünk felett, véleményünket mellőz­ve, szűk csoport irányítsa városunk életét. Leszögezzük, hogy társasá­gunk a politikai pártoktól független. Minden eszközt felhasználunk, hogy véleményünknek, céljainknak, törekvéseinknek nyilvánosan han­got adjunk, s ezáltal részesei lehes­sünk a városunkban megvalósuló rendszerváltásnak, illetve a lezajló folyamatokat pozitív irányba befo­lyásoljuk.” Tizenheten voltak az alapító ta­gok, valamennyien a város ismert, és szakmájukban elismert személyiségei, van köztük orvos, tanár, műszaki és agrárértelmiségi, művész. A második megbeszélésü­kön, amelyen már majdnem harmin­cán voltak jelen, tovább bővült a kör. A kezdeti szakaszban egymást szeretnék jobban megismerni, hogy a személyes információkból egyút­tal egy-egy szakterület, a város gondjairól szerezzenek tudomást. A kör tagjainak többsége elég régen él már Naményban, és sze- retneis ottmaradni, ezért érzik szük­ségét annak, hogy felajánlják együttműködésüket, ötleteiket. Azt szeretnék, ha véget érne az erre a vidékre jellemző gyakorlat: a csalá­di, rokoni kapcsolatok, a középszer és a kontraszelekció érvényesülése bizonyos vezetői posztokon. Kinyilvánítják: szemben állni nem kívánnak senkivel, hanem azért szeretnének tenni, hogy a lehetősé­gekhez képest az élet minden terü­letén felgyorsuljon a fejlődés, és olyan döntések szülessenek, ame­lyek valóban a köz javát szolgálják. Ügy vélik, ehhez érdemes az értel­miségre többet bízni, jobban tá­maszkodni. Konkrét kérdések is felvetődtek már az első perctől kezdve. Azt tapasztalják, egyes „székekben”, pozíciókban erőteljes hatalomát­mentési kísérlet zajlik, aminek ko­moly anyagi és erkölcsi következ­ményei lehetnek. Közmegegyezés­sel vallják, hogy az ilyen folyamatok ellen kötelesek is az értelmiségiek fellépni. Most arra figyelnek, mi a céljuk a város vezetőinek a helyha­tósági választásokig tartó néhány hónap idején? Ha úgy látják, hogy közbe kell lépniük, akkor arra a hiva­talosan jegyzett kör keretében lehe­tőségük nyílik. Számos kérdéskör szerepel má­ris napirenden, pl. most aktuális az idegenforgalomé. Olyan kincseik vannak, mint a Tisza, a gyönyörű beregi falvak — ugyanakkor kihasz­nálatlanok a turizmus lehetőségei. És így tovább: milyen a városkép, mikor oldódik meg a zeneiskola gondja, miért hagyták veszni a híres kajak-kenu csoportot? Lelkesítő volt a találkozás a kör tagjaival, pláne azok után, hogy tud­juk, hogyan „működtek” ország­szerte a hivatalos utasításra kény­szeredetten létrehozott értelmiségi klubok. Szimpatikus, hogy összetart egy társaság, pártállásra és feleke­zeti hovatartozásra való tekintet nélkül. Vannak persze, akik legyinte­nek: á, nincs ma az embereknek idejük meg igényük, hogy egymás iránt érdeklődjenek. Lehet a namé- nyi a cáfolat és a minta. B. E. A művészet: hatalom? A tudós Békés István kutatásai szerint „a tudás: hatalom” szállóige némi alappal bibliai szövegből eredeztethető, majd többek között Francis Baconon keresztül jutott el a múlt század hetvenes éveinek elején a német munkásmozgalom egyik neves ideológusához, Wilhelm Liebknechthez, legalábbis ekkor használta a nyilvánosság előtt ezt a szólást, majd az első világháború kezdetén érkezett hozzánk. Hogy azután jeles karriert csináljon az utóbbi négy évtized Magyarországán (is). Tagadhatatlan, hogy 1945. után valóságos — bár fölülről kezdeményezett — népmozga­lommá vált a tanulás. Munkások, parasztok ezreit emelték ki a munkapad vagy az eke mellől, néha akaratuk ellenére, s csináltak belőlük íróasztali embert. Hírhedtek voltak a „gyorstalpaló" képzési formák. Ma már nem kérdéses, hogy e korszak mennyiségi bővülete igencsak szerény minőségi teljesítményt hozott. Öncéllá — „hatalmi kérdéssé" — vált a két háború közötti időszak ügyintézőinek, értelmiségi polgárainak félreszorítása. Maga az értelmiségi megjelölés csúfabb bélyeg volt a származási kategóriák működtetése idején, mint — mondjuk — a tisztázatlan tartalmú „alkalmazott". (Megerősíthetik ezt mindazok, akik az ötvenes évek elején számtalan önéletrajzuk valamelyikét fogalmazva, az előnyösebb önbesorolás esélyeit latolgat­ták.) S csakugyan hatalom volt a tudás az elmúlt négy évtizedben? Talán inkább fordított viszony érvényesült: jobbára valamely hatalmi pozíció birtokában kellett vagy illett utóbb megszereznie kinek-kinek a legitimáló végzettséget, magyarán: a papírt. Mert egészében véve, bizony, értel­miségellenes, az „intellektulkok" iránt bizalmatlan és fensőbbséges volt a magát a szocializ­mus építőjeként megnevező társadalom. S vajon a szellemi alkotómunka egy másik területén, a művészetben hogyan áll ez a hatalmi mozzanat? A művészet: hatalom jelszavát nem hirdette a most leváltott rendszer, bár — valamelyest gyakorlattá tette. Nem elsőként. A hatalom — az ókori, a reneszánsz, a barokk stb. — mindig is szívesen vette körül magát művészekkel. Mindig is vágyott arra, hogy megörökíttesse magát versben, olajfestményen, szobor formájában, mozgóképen, közvetlen vagy áttételes megrendelést adva a szolgálatra jelentkező, netán kiválasztott művésznek. Hiszen a művészet legtöbbnyire költséges dolog, megélni belőle csak (gazdag) pártfogó mecénáltjaként lehetséges, s a hatalom emberei mindig egyszersmind az adott társadalom gazdagjai voltak. S cserébe a művész is kapott bizonyos kiváltságokat, tehát hatalmi tényezővé vált (például oly módon, hogy a hatalom közvetlen szol­gájaként hivatalos presztízs tekintetében kollégái fölé nőtt; megnyilvánult ez a kitüntetésektől az üdültetésig, az egészségügyi szolgáltatásokig). Major Tamás, ez a roppantul „hatalomfogékony” (bár ettől még kitűnő) művész gondos vizsgálódások nyomán beszélt arról szakmai körökben, hogy Shakespeare drámáinak egyes utalásai csak akkor érthetők, ha az elhangzó családnevek valamely korabeli viselőjét is odaképzeljük a nézőtérre. Hatalom erőterében maga is tényezője volt a hatalomnak. Ugyanígy Moliere — vagy Bulgakov. Ami nem mond ellent olykori végletes kiszolgáltatottságuknak, sőt megalázásuknak. A hetvenes évek második felében jelképpé vált művészeink körében (színháziak, filmesek tanácskozásain) „Gyula pápa” mint a hatalom értelmes, művészetszerető és -pártoló képvise­lője. „Gyula pápák" iránt áhítoztak a közelmúlt magyar művészei közül sokan. Egy kis biztonságos megkötöttségért. Akkoriban, egészen az MSZMP fölszámolásáig, egyetlen párt vezetőinek kegyét keresték (akik keresték), manapság többpárti s így fáradságosabb fölajánl- kozásoknak, alkukísérleteknek lehetünk tanúi. (Bár e folyamatok ritkábban zajlanak a nyilvá­nosság előtt.) Hát igen, ha a művész a „többiek” rovására szerez különleges jogosítványokat, a hízelgés s a kemény bírálat együttes jogát akarja birtokolni, abból csak felemás és elmaszatolt dolgok származhatnak. Szakítani kellene ezzel a tovább élni hajlamos szemlélettel és gyakorlattal. A politikus politizáljon, a művész művészkedjék. „Találkozzanak” ők ketten a nézőtéren, a koncertterem­ben vagy az olvasólámpa meghitt fényénél, kapok zizegése közepette. Ilyen értelemben még akár meg is engedhetők: legyen hatalom a művészet! Legyen hatalma rajtunk, a lelkűnkön, a személyiségünkön, a gondolatainkon, az érzéseinken! Épüljön bele egész valónkba, váljék életformánk részévé! Csak hát azt is hozzá kellene tenni: kizárólag a jó művészet érdemli meg ezt a „hatalmi" pozíciót, nem pedig a silányság, a giccs. a pótlék, a valódi értéket kiszorító, az ízlés hajszálcsőrendszerét eldugaszoló dilettantizmus. Ám ez már egy másik lapra tartozik. Köháti Zsolt A romantika ökok? ' ■ . í Megnyílik a Szegedy Róza-ház „Édes, kínos emlékezet Óh, Badacsony szürete! Mulatságos gyülekezet. Te rabságom kezdete!” Nem kell mély irodalmi jártasság ah­hoz, hogy a sorokban Kisfaludy Sán­dor Kesergő szerelem című ciklusából vett idézetére ráismerjünk. A sümegi születésű Kisfaludyt ugyan elkápráz­tathatta a Badacsony bazaltorgonáinak látványa, vagy az újra éledőben lévő badacsonyi szüretek magávalragadó vidám hangulata, a testőrtiszt-költő indulata azonban inkább szólt a Himfy- dalok múzsájának, Szegedy Rózának. A zalai alispán lányát többéves sóvár­gás után végül is Kisvaludy Sándor feleségül vette. Györke Zoltán: H a reggel felkeltem, s lótrá- gyá$ sárral tapasztott, földpadlójú házunk kony­hájából kiléptem a porcfű- szönyeggel letakart udvar­ra. rögtön szemem képernyőjére kúszott hatalmas alakja. Mintha egy óriás, befejezve az írást, földbe szúr­ta volna lúdtollát, magasra nyújtózott a jegenye, magasabbra mint a temp­lomtorony. A második szomszéd udvarának közepén állt, háztetőma­gasságtól két ágban, u-alakban nőtt tovább, olyan volt mint egy nagy hangvilla, s ha olykor neki-nekirohant a szél, mély búgó hangon súgott- bongott de rezzenéstelen napos időben is állandóan forogtak-pörög- tek, összekoccantak a levelei, s hal­lottam zizegésüket, mintha sok-sok tücsök ciripelne. Öreg lehetett már, jóval túl a nyug­díjkorhatáron, bár nem tudom, hol kezdődik ez a fáknál, mégis dclss gen-legényesen, egyenes derékkal fogadta s állta a vihar villámfejsze- csapásait. Senki nem emlékezett suháng-korára, mintha időtlen idők óta ilyen hatalmas lett volna. Az a legenda keringett róla, hogy valame­lyik erdő lápot izzadó hónaljában hasította az akkori gazda, s ostor helyett ökreit nógatta-suhintgatta vele, otthon ledöfte az udvar közepén a sárba, térdig érő sűrű sarat dagasz- tott-kevert a jószág lába ősszel-ta- vasszal. A parasztudvaron ebben a trágyával erjesztett sárban eresztett gyökeret a leszúrt és ottfelejtett jege­Ostorjegenye nyevessző, s öltött levélruhát ta­vasszal, s mert megkegyelmezett neki idő, gazda, jószág nagy iram­ban nyújtózott a nap felé. Több jegenye is volt a faluban. Három a templom szomszédságá­ban, az iskolakertben strázsált, mintha a torony szárnysegédei len­nének. Ezek alacsonyabbak voltak. A toronnyal ujjat húzni, annál maga­sabbra kapaszkodni csak a mi jege­nyénk merészkedett, s ha a falutól távol, a határban dolgozó, megfá­radt-szédült emberek estefelé letet­ték a munkát, nem toronyiránt indul­tak haza, hanem jegenyeiránt. Jel­képe, őrzője, címerfája lett a falunk­nak, több falu határán túlról is ott láttuk a láthatár homlokán, s mi gye­rekek igencsak büszkék voltunk rá, úgy hívtuk, a mi jegenyénk. Csodáltuk, mert nyáron valósá­gos madár-toronyszálló volt, sok­sok kényelmes fészek-lakosztállyal, hogy szerettünk volna belesni-kuk- kantani titkaikba, tavasztól őszig verebek, galambok, fecskék, rigók s mindenféle kerti madarak gyüleke- ző-gyűlésező helye, fóruma, piaca volt ez a jegenye. Csak este szűnt meg, halt el lomb-bélésében a ma­dárcsicsergés, a sokszólamú ma­dárénekkar hangversenye, s ezt csak mi, gyerekek élveztük-hallgat­tuk. meg néhány munkából kiko- pott-kigyengült öregember, mert a felnőttek már pirkadatkor, amikor a madár ének- s zenekar még csak hangolt, elindultak a mező felé, s csak estére tértek vissza, amikor a pici madárcsőrök összezáródtak, és a síptorkok már lenyelték az utolsó dallamot is. Össze-összegyűltünk a jegenye alatt latolgatva, melyik ágkar fogná meg a kezünket, s húzna fel magá­hoz a pihemeleg fészkekhez, me­lyekben ott sorakoztak a tojások, ott nyújtózkodtak a sárgacsőrü puc- kos/pucér vagy már csonkaszár­nyú fiókák, a gyerekkor kedvelt va­dászzsákmányai. A fészek legyen varjúé, szarkáé, verébé, rigóé s bármilyen más madáré, szilaj-haj- merevítő fáramászásaink legáhítot- tabb célja volt, a tojásokat felhörpin­tettük, a fiókákat megfőztük-sütöt- tük. A jegenyére soha nem mászhat­tunk fel, az öreg néne mindig ott ült­gubbasztott a tornác végébe nőtt kisszéken, mint kotlós a tojásokon, ha meg a gazda otthon volt, elpa­rancsolt bennünket a tövéből. Sej­tette settenkedésünk okát, féltett, de egy kicsit meg is borzongatott bennünket az udvar tisztásán sudá- ran-egyedül nyújtózkodó jegenye toronymagassága. Sóvárgásunkfé- lelmünk burkába szorult a jegenye, mint kétágú nagy favilla, igazgatta a gomolygó fellegboglyák zilált szá­lait. Ha beborult, estéreóriás ecset­ként sötétre festette az eget, fényes időben meg napóramutató volt az udvar szürke számlapján, árnyéka naponta körbejárta a portát. Amikor a vihar ropogtatta az óriásfa egyenes, de 'mar biztosan reumás derekát, a gazda szorongva leste az ajtóból, hátha egyszer mégis a vihar lesz a győztes ebben a szabadfogású birkózásban, s két vállra fekteti a jegenyét, vagy az égi kohóban felizzított villámfejszéknek egyszer mégis sikerül kettéhasítani e membránként zúgó hangvilla-je­genyét. Ki tudja hova, melyik irány- ba-oldalra billenne, zuhanna a há­zakra, a harmadik szomszédba is átérne, ólra, kertre. A félelem adta kezébe a fejszét, fűrészt, kötelet, s néhányad magá­val kimondta az ítéletet a jegenyére, s az nem fellebbezhetett, nem perel­hetett, mint perelt a széllel viharral annyi évtizeden át. Én már csak a friss nyersillatú jegenyetuskót lát­tam, a fűrészfogak marta-harapta finom barázdákban csillanó nedvek gyöngyöztek, mint a harmatcsep- pek, könnyezett a tuskó, s vele mi gyerekek is. Kivágták az ostorjegenyét, de bennem nő, nyújtózik tovább, hal­lom lenge szélben összekoccanó leveleinek zizegését, fülembe cseng a madárlárma, iránytűm e jegenye, bárhol legyek, segít haza­találni. Nyomtalan, úttalan utakon megyek azóta is, és mindig jegenye­iránt. A badacsonyi ház boltíves pincéjével, emeleti szobáival, a vincellérházzal és egyéb toldalékaival — mai, többszörö­sen felújított formájában is érzékelhető ez — alkalmas volt a gazdasághoz tar­tozó szőlőterületek, gyümölcsösök ter­mésének befogadására, feldolgozására éppúgy, mint a várt vagy hívatlan ven­dégek elhelyezésére. Az egykor itt vendégeskedők visz- szaemlékezéseiből, s a ház asszonyá­nak leveleiből persze nemcsak a híres traktákról kaphatunk tudósítást, hanem az akkor természetes gazdasszonyi teendők szinte teljes receptkönyvével is megismerkedhetünk. Szegedy Róza szakácskönyvét messze földön ismer­ték. a házi gyógymódok, gyógyfüvek leírásgyűjteménye, vagy az ürmös készítésének saját találmányú receptje szintén hozzájárul a ház hírnevének öregbítéséhez. Kisfaludy Sándor sokirányú — méltat­lanul feledett — irodalmi, közéleti, a magyar nyelvű színházalapítás érdeké­ben kifejtett tevékenysége mellett szükség is volt a nemesi birtok kezelé­sét, gyarapítását igazi gazdai hozzáér­téssel végző asszonyi gondoskodásra. Róza asszony hosszú betegeskedés után 1832-ben halt meg. A ház későbbi tulajdonosai a költő és hitvese iránti tiszteletből múzeumként igyekeztek megőrizni az utókornak az egykori szüreti mulatságok helyszínét. Kisfalu­dy irodalmi munkássága javarészének „szülőotthonát”, a nevezetes házaspár szerelmes éveinek szerény tanúját. Az utóbbi száz évben a ház történetét hol lelkes felújítások, hol a nemtörő­dömség lepusztító korszakai jellemez­ték. Most tíz év bedeszkázotl ürességét, csendjét váltja fel az ismét korhűnek szánt múzeum zsongása. A berendezé­si tárgyak, a pipatórium, a kéziratok. Kisfaludy Sándor és Szegedy Róza életéről való dók umeritumok bizonyá­ra sok látogatót vezetnek majd fel a ház árkádos tornácára, ahonnan szép idő­ben átlátni a Balaton túlsó partjára, s a százados jegenyék mögül előbukkan­nak a fonyódi hegyek. Idézve azt a látványt, amelyben lassan kétszáz éve egykori lakón is gyönyörködhettek. Juhász Ferenc II Kelet _ A magyarország 7

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents