Kelet-Magyarország, 1990. május (50. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-05 / 104. szám
1990. május 5. || Kaiéi a Iragprorszag hétvégi melléklete Takács Imre: Ki kény szer ített vallomás Bogarász lettem volna Óvilági Tücsökhercegem Kegyeiben, mintsemhogy lettem Alakoskodó költő — híján a hercegnek is. Maradék mundéromat már mégiscsak Arra vásítom, amibe belegabalyodtam. Ríva is iszom a tintalevest, eszem a papírmácsikot, írván csak a maradékkal, és csak a maradékra. Önerőből Encsencsen Közhely, hogy pénzszűke világunkban kultúrára évről évre kevesebb jut. Nemhogy egy új kulturális létesítmény számít fehér hollónak, hanem magát a mozit, könyvtárat is egyre nehezebb fenntartani. Éppen ezért meglepő, hogy a „világ végén” egy kis község saját erőből művelődési házat épít. Koródi András, az encsencsi községi tanács elnöke a beszélgetés elején elhangzó, fent említett megjegyzésem hallatán azonnal kiigazít: nem egészen úgy van, hogy kultúrára alig van pénz. Mindent elő lehet teremteni. Kérdezem, honnan, merthogy kiderül: a művelődési ház mintegy 10 millió forintba kerül, amire a megyei tanácstól, vagy máshonnan egy huncut fillért sem kaptak. Nos, Encsencsen ezt úgy csinálják, hogy három évig jószerével semmi másra nem költ a község. Ez persze nerri azt jelenti, hogy nem is készül semmi, mert példáül az utak, csatornák felújítási munkáinak jó részét maga a lakosság végezte el társadalmi munkában. Nincs tehát „lestrapálva" a falu; az utak 65 százalékát szilárd burkolat védi, és a másik két község összefogásával készült vízmű a vízellátást is megoldja. (Persze azért van tennivaló bőven, hiszen a tömegközlekedés gondjai, az úthálózat javítása és a hulladék elszállításának megszervezése jövőre sok feladatot ad.) Visszatérve a művelődési házra: a tanácselnök érvelése logikus. Encsencsen szinte semmi szórakozási lehetőség nincs. A régi „kultúrpalotát” bezárták, mert életveszélyes. Két éve — hasonló okok miatt — megszűnt a mozi is, és a presszó színvonalát sem igen lehet magasztalni: harmadosztályú. Van még egy könyvtár, amelynek ),szintén nem járnak héthatárból a csodájára. A legközelebbi,i kikapcsolódásra alkalmas wlepuléfyfy-yirbátor mintegy 15 kilométerre, Nyíregyháza pedig közel három órányira van. Az utóbbi években pedig a község lakosságának száma növekedőben van, megállt az elvándorlás, ezért is mindent meg kell tenni azért, hogy lakói jól érezzék magukat. Sok szép élményt, kellemes órákat szerezhet az itt lakóknak a már épülő művelődési ház. Hogy mást ne mondjunk, lesz benne egy 150 személyes színház, moziterem, ahol a tervek szerint rendszeres előadások, vetítések és koncertek is lesznek. Olyanok is beléphetnek majd Thália csarnokába, akik talán még sosem voltak színházban. Táncmulatságokat lehet majd rendezni. Régi hagyományokat is fel kívánnak eleveníteni a községben; a szövő-fonó és egyéb „társasági összejövetelek” bizonyára közelebb hozzák majd egymáshoz az embereket. A könyvtár is ideköltözhet, alkalmat kínálva a betérőnek, hogy újságot, folyóiratot böngésszen, kellemes környezet ben. Hogy mikor válik mindez valósággá? Nos, ha minden igaz, a jövő év elején megnyitják az önerőből épített encsencsi művelődési ház kapuit. Bodnár István Nem szabad küldetésünket abbahagyni Szabolcsi beszélgetés Bessenyei Ferenccel „Bessenyei Ferenc színészi pályáját, életét a sokszínűség, az örök nyugtalanság jellemzi. Benne mint színészben is megtestesül az ember legszemélyesebb kincse, az emberi szabadság, a szellem szabadságának hite. Makacsul vallja, hogy csakis az új, az ismeretlen felfedezése, meghódítása lehet a művész célja. Ö mindenkor azon fáradozott, s fáradozik ma is, hogy a színész ne csak tehetségével, de hittel, belső indíttatásával szolgálja a színjátszás ügyét.” így ír róla Deák Attila a művészről megjelent könyvben. Kicsit megilletődve kerestem meg Bessenyei Ferencet, amikor Kisvárdán járt. A színpadon találkoztam össze termetes alakjával, s szinte „zengett” a színpad ahogy bemutatkozott. Hazánk — véleményem szerint —- legnagyobb színészegyénisége készségesen vállalkozott beszélgetésünkre. — Hogy van, mit csinál ?— ez volt az első kérdésem. — Köszönöm jól. Most ér véget a szezon, s hogy aztán mi lesz, nem tudom. A nyár elég zsúfoltnak látszik. Elkezdtük próbálni Márai: Kassai polgárok című darabját a Nemzetiben. Ezt a darabot előbb Gyulán mutatjuk be, s csak ezt követi a Nemzeti. Az ember, a színész mindig ki van téve egy színház munkatervének, lehetőségeinek. A tervezés nem a mi dolgunk. Mi ki vagyunk szolgáltatva. Jelenleg az Antigonét és a Hegedűst játszom. Az utóbbi 350 előadást ért meg, s nem lesz még 350 belőle. Nem tett jót neki az a 10— 15 éves betiltás. Közben lekoptatta mindenki, akinek a torkában egy kis hang volt. Úgy érzem, hogy ezért egy kicsit elfáradt. Annak ellenére, hogy az előadás pontosan olyan most is, mint az első pillanatban. Élvezetes, jó, tiszta és nagyszerű. Nem is hagyja magát a darab szétrázni, mert szerkezetileg nagyon tökéletes. Nem lehet unalmasan hozzáfogni, s részt venni benne. A darab megköveteli az abszolút résztvétet. — Min dolgozik most? Mi foglalkoztatja Bessenyei Ferencet? — Vannak önálló estjeim. Ezekben nagyon nagy örömöm telik, mert ilyenkor azt mondom el, amit én akarok és gondolok. Ahol csak vagyok, ott mindenütt felhívom a színház fontosságára a figyelmet. Mert az a legfontosabb, hogy az ember életében szolgálja a színházat, azt a színházat, amelyről borzalmasan keveset tudnak az emberek. Nem tudják, hogy mii jelent tulajdonképpen. A színház az emberi szellem legmagasabb rendű igényei közé tartozik. Amíg a színház nem lesz ennek a népnek a szabad egyeteme, addig nem szabad küldetésünket abbahagyni. Nemcsak a heherészés, a segg- repacsizás, hanem fontos politikai, nemzeti, nyelvi, a közös gondolkodás boldogságának, örömének, felelősségének a megteremtése. Erre lehet a színházat használni. Erre és ez a legfontosabb. Egy kicsit gondolkodik, szusz- szanásnyi szünet után, ugyanolyan hévvel, mint ahogy befejezte, folytatja. — Van nekem egy régi barátom — Marló —, aki De Gaulle kultuszminisztere volt, s egyszer azt mondta nekünk; vigyázzatok a színházra, mert ebben az ateista világban a színház lesz majd az egyetlen hely ahol a legmagasabb szellemű ember is szóba állhat a legalacsonyabb szellemű emberrel. Monumentális ez a gondolatsor ami így is van. Látjuk amikor vidéken vagyunk, hogy milyen borzalmasan keveset tudnak rólunk, s hogy milyen rettentő távolságban vagyunk egymástól. Ez a negyven év is betette közénk a betonfalat, nehogy azt mondjuk amit gondolunk, s ne értsük azt, amit gondolunk és szeretnénk érteni. Most talán rendbe lesznek ezek a dolgok. S, hogy hogyan tovább? Az Isten megsegít bennünket, gondolom s ad mindenkinek annyi normális észt, hogy tudja — ami jó neki, az legyen jó a másiknak is. Elfogadjuk egymás gondolatait és egymás gondolataival gazdagabban tudunk élni. Ne csak a saját monomániánkat hangoztassuk folyton, hanem tisztán végiggondolva és végtg- gondoltatva az emberekkel a dolgokat. Mindenki ott csinálja a jót ahol tudja, és ahol van rá lehetőség. Nem félrevezetni, hanem fölvilágosítani kell az embereket. Aki gondolkodni tudott a világban az mind a színházon keresztül működtette a szellemi energiát. A színházat senki gondolkodó ember nem kerülhette el. Ezt átadni, tisztántartani, s nem hagyni elzül- leni mint most van, sajnos. Nem szabad hagyni, hogy elprostituá- lódjon a színház, mert akkor megalázó, arra is aki nézi, és arra is aki csinálja. Ezt kell megakadályozni. Vissza kell adni a szónak, a színháznak, az erkölcsnek, az emberméltóságnak, s az embernek a rangját. — A lovak és a szabadidő? —Reggel hétkor, nyolckor már föl lehet és föl ülök is a lovaimra, s utána tízre már megyek próbálni. Játszom. Ez a rendes programom, ott élek köztük. Nincs annál nagyobb boldogság amikor kimegyek az erdőbe. Nagyszerű ez a külső játék a lovakkal. Ez egyáltalán nem pótcselekvésem, hanem nagyon fontos fő-fő-fő cselekvésemmé vált. Jó, hogy ez nekem van, hisz könnyebben telnek a pillanatok ebben az istenverte, megrohasztott civilizációban. Ebben a ronda, mocskos prostituált közéletben, amiben élünk. Dehát majd, reméljük, hogy jobb és tisztább lesz, s érdemesebb lesz már élni és dolgozni. Addig kell csinálni mindent, amíg jó nem lesz.-— Igaz-e az a hír amit hallottam. Láthatjuk ez év nyarán a Várszínház színpadán? — Igen. Beszélgettünk erről a lehetőségről, hogy Kisvárdán a Várszínház színpadán is fellépek, de mindez egyeztetés kérdései. Mint ahogy mondtam, mi kivagyunk szolgáltatva. A tervezés nem a mi dolgunk. Szívesen jövök, csak az időm engedje. Vincze Péter Nagy Mihály szobrász: Napsugár (márvány). 7 IRODALMI HÍRLEVÉL Reményik Sándor Nyíregyházán — egykor és ma — „Nem a mi dolgunk igazságot tenni, A mi dolgunk csak: igazabbá lenni.” (Reményik Sándor) A nagy irodalmi évfordulók az emlékezés és a tiszteletadás szép alkalmai. Egy író születésének 100. évfordulóján különösen is felé fordul az értékeket megbecsülő utódok figyelme. Újra kiadják az ünnepelt műveit, s emlékműsorokat szerveznek. S nemzeti irodalmunk nagyjaira való emlékezéssel — talán ez is része a jelenségnek — saját lelkiismeretünket is csitítjuk. Ilyesmi történik ma is, amikor az erdélyi magyar irodalomnak egyik meghatározó egyénisége: költője és szerkesztője: Reményik Sándor születésének centenáriumi ünnepségére készülünk. Reményik neve ma is szimbólum. A Reményik-életmű ma is egy sajátos költői attitűd: az „ahogy lehet magatartás” kifejezője. Az 1890 augusztusában Kolozsvárott született Reményik Sándor életében egyszer Nyíregyházán is járt. Alig fél évszázada, 194.1.-ben »!• az evangélikus Nőegylet meghívására étkezett ide, s .az „erdélyi irocta|mi esten" előadást is tartott. Az ünnepség színhelye a Korona nagyterme volt. Az erdélyi esten a város akkori vezetői szinte kivétel nélkül megjelentek. Ott volt a polgármester, a nemzeti bank igazgatója, az országgyűlési képviselő, a tanfelügyelők, és így tovább. Az egyházakat Túróczy Zoltán ev. püspök, Bartók Jenő ref. lelkész és Mihalovich Sándor kath. kanonok képviselte. A leánygimnázium énekkara, Krecsák László vezetésével erdélyi népdalokat adott elő. Az ünnepi estet SzohorPál polgármester nyitotta meg. Az erdélyi magyar írók küldöttségének tagjai közül először Járosi Andor, kolozsvári ref. lelkész mutatta be Erdély szellemi életét, benne az egyházak és az értelmiség tevékenységét, mint a romanizálás elleni helytállás heroikus példáját. Ezután szólalt meg Reményik Sándor. A Nyírvidék újságírójának tudósítása szerint „ valami megfoghatatlan láng lobogott sápadt arcán... s lelkének egész fájdalmával tört elő ajkán a szó.” Ő sem tudott és nem is akart másról beszélni, mint az Erdélyben élő magyarság lelkiállapotáról. Költő lévén — minderről versekben. Elmondta egyik legújabb, a Verbum caro factum est c. versét, a testté lett igéről szóló vallomását. Ez—a kolozsvári templom szószéke fölött olvasható írás — mindannyiszor erőt adott neki az újrakezdéshez, a dolgok újragondolásához. Változatlan időszerűséggel. . hangzott ajkáról a Petrovics ítél c. vers zárógondolata: ,,Mi legfőbb bíránk minden faji perben: .v,z A vér: semmi. A Lélek: a Minden. ” n\>vá Az irodalmi esten felléptek a helyi előadók \s\Timáry Mária hegedűművész, a Bessenyei Zeneiskola tanára, és Áginé Bocskai Ibolya, városunk közismert énekművésze, akit Vikár Sándor kisért. Túróczy Zoltán zárszavában a vidéki irodalmi élet fontosságáról beszélt. Mindez 1941. február 1-jén történt Nyíregyházán. Reményik Sándor először — és utoljára volt itt: még az év októberében elhunyt. Most azonban — születésének centenáriumi évében — újra itt van. A nyíregyházi evangélikus egyház és a Bessenyei György Irodalmi Társaság közös rendezvényen eleveníti fel Reményik emlékét Az emlékesten elhangzik a költő 1925-ben írt Templom és iskola c. verse, amelynek refrénje minden korok egyik legfontosabb üzenetét hirdeti: „Ne hagyjátok a templomot, A templomot, s az iskolát!'' Az irodalmi est előadójaként dr. Koren Emil ev. esperes érkezik hozzánk. Tudjuk, szakavatott ismerője a Reményik-életműnek. Ő írta ; a tpjévp megjelent Jelt ád az Isten c. Reményik-kötet előszavát, atpelybeg — (öt£>ek,között — így emlékezik a költőre: „Mindig kicsit lehajtott fejjel járt, maga elé nézett,, q, látott.” Figyelte, mikor hasad meg a feltókár(3Ít,iSAkárpü,5PÖgö^!az_£ isteni jeladást várta. Ez a jel nem félelmetes villámlások .közepette, vagy csipkebokor-lángolásban, hanem olykor a „kis hópelyhek csq-?^9 dáinak gigantikus tanúságtételében” jelent meg számára. ,r,qBeo A Reményik-életműből — mintegy húsz vers megszólaltatásával p-j próbáljuk meg a költő legőszintébb vallomásait, szomorú és remény- kedő arcát, művészi sokszínűségét felvillantani. Csikós Sándor tolmácsolásában hangzik el — mintegy ünnepi nyitányként — a legjellemzőbb Reményik-vers, az Ahogy lehet... Ebben hallhatjuk majd az alábbi részletet: „ Visszaszorítnak, hátrább, egyre hátrább, És amit hagynak, egyre kevesebb: Hát vesd meg a lábad ott, ahol megállhatsz, S azt mentsd, azt a talpalatnyi helyet. Szikrát a tüzből, cseppet a folyóból, | /I töredéket eltört mondatodból, Minden megmaradt árva keveset: Ahogy lehet... Egy másik — alapvető Reményik-gondoiatoLAöíS^ás versben^ ] Szabó Tünde művésznő szólaltat meg: ” . ,v j „ Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, És áhítattal ejtsétek a szót. A nyelv ma néktek végső menedéktek. A nyelv ma tündérvár és katakomba, Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!" Elhangzik még — többek között — a Cherchez la femme, az ! Istenarc, az Amiként mi is megbocsátunk, a Fáklya verem előtt, azÉs ! a szívem Is elhagyott engem, a Boldog vagyok c. vers Zárótételként pedig a Végrendelet, amelyben a költő így jövendöl a sorsáról: ,,A holtom ne keressetek: j Leszek sehol, — és mindenütt leszek! “ Mindenütt. Ma éppen Nyíregyházán. Irodalmi hírlevelem tehát — a szó legtisztább értelmében — adja hírül: Reményik Sándor ma újra hozzánk érkezik. Este 18 órától az evangélikus templomban „Jelt ádáz Isten": meg- ! szólalnak versei. Bánszki István ! Múzeumfalu; garbóiéi málésgóré. (Csizmadia Attila rajza)
